∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Օրոր ասեմ
[Susanna Safaryan: Oror asem]

Lementek a lépcsőn a szekrények, gyalog. A székek, az ágyak. Az asztal. Minden fiók. Végig a kerten, az utcán, dombokon? Amit meséltünk, látjuk.

Felszáll a buszra egy szék és leül? Leül az asztal? Átadja helyét a szék?

Ami marad, csempék, falak. Ablakok, erkély. Kert. Lejtő, emelkedő, buszmegálló. Zuhanyrózsa, mosdókagyló, vécécsésze. Miért zuhanyrózsa, kivirágzik a zuhanyfej?

A szobákban a helyek, sötét szekrények, világos szekrények sötét, világos helye. Ágy helye. A szőnyegen ülünk, amíg a szőnyeg is le nem megy a lépcsőn a kertbe.

Aztán a kacsafarkú szender, szél hozta szarkaláb. Szomorú japánakác. Az eperfa lombja. Bogarak zengnek a sötétben. Elhozott és máshová vitt dobozok, keresés.

A Nap körülkémlelt. Most kel fel a Nap, éjszaka? Beesteledett, kiesteledett. A kerti hintaágy és a darazsak, akiknek bottal lepiszkáltam az építményét, és napok múlva is visszatérnek.

Úgy alszom, mint egy szobor. Aranyalmahal, eukaliptuszméz? Egymás nyelven. Aztán a zöld szoba. Ha a felhők az égen járnak, miért nem járnak a földön? A cethal felúszott a fára.

Ha megértjük egymást, bármilyen szavakat használhatunk. Amikor kivágnak egy fát, meghal egy ember? „Sohasem felejtlek el.”

A pillangós-madársóskás mező. Törékeny fűz, csavart fűz. A kakasmandikó olaszul kutyafog. A szajkó utánozza a fejsze hangját és megijednek a fák.

Hattyú plüss. Én is vízi állat vagyok, csak nem a víz belsejében, hanem a tetején élek. Könnyebb repülni, ha nincs befagyva az ég. Egész éjszaka a tengerben takarítottam,

kifésültem a hullámait a csőrömmel. Csőrpörkölt. Te felé futsz, én előle, rózsabogár. Egyetlen hangot sem, mozdulatlan. Könnyem, ölelés. Még együtt vagyunk! „Lehet, ez egy próbatétel.”

Az ismeretlen hely, ismeretlen szobák. Megnézhetjük, milyen bútorok vannak, köszönhetünk nekik! Vigyázat, gyerekek! Szavak napjai, és a szavaknélkül.

Csíkos kéregjáró, cédruslombjáró és citromlombjáró, estifecske. Hósirály, indigópinty. Nyugati réticsiröge, tigrislombjáró.

2025. 07. 01. 14: 53: 48
Pilisvörösvár

 

KOLIBRI
1. Nyelv nélküli szavak
2. Csendben énekelt énekek
3. Egymás nyelven
4. Távoli éneke [februárban várható]

Jázminnak

„a szobákban a helyek”: Érte fél
„a Nap körülkémlelt”: „Mikor a nyúl felébredt, már lemenőben volt a nap. Körülkémlelt, látja-e a teknőst közeledni.” (📖 A nyúl és a teknős = A városi és a falusi egér és más történetek, szerk. G. Láng Zsuzsa, ford. Gergely Kata, Officina Nova, Budapest, 1991.)
csíkos kéregjáró, cédruslombjáró, citromlombjáró, estifecske, hósirály, indigópinty, nyugati réticsiröge, tigrislombjáró: Kanadában előforduló madarak.

(Illusztráció: Citromlombjáró [Protonotaria citrea]; Marike Macdonald: A New Day Dawning)

 

Az ébenfekete hajú férfi a fal mellett állt. Kék szemében megcsillant az óceán.

​Mikor megmozdult, a cipője réseiből fehér homokot szórt a padlóra.

​A lány a pult mögött ült, vastag plexifal választotta el az előcsarnokban tolongó emberektől. Aranyszínű selyemkendője a sárga lámpafényben sugarakat szórt.

​A férfi mellén kék szegélyes, ezüst betűs felirattal írt név: Kala Pál. Ő volt az utazási iroda biztonsági őre. Minden nap távolról csodálta a pénztárosnőt.

​A lány gallérhajtókáján piciny névkitűző, rajta: Varg Ánya.

​A férfi hirtelen gondolt egyet, benyúlt az áttetsző fal félhold alakú résén, elkapta a meglepődött lány kezét és kirántotta a nyíláson.

​Először alacsonyan szálltak, akár a kiskacsák, majd egyre magasabbra emelkedtek. Az emberek sószoborrá dermedtek a látványtól. A pár körözött egy keveset a bézs álmennyezet alatt, aztán nagy sebességgel belecsapódtak a legnagyobb plakátba, ami utazást hirdetett, a Maldív-szigetekre. Mikor nyomuk veszett, azúrkék víz lepte el a termet, és a sószobrok oldódni kezdtek.

​Pál és Ánya a plakátvilág  fehér fövenyére ereszkedtek.

​Szerelmesen néztek egymásra, majd kézen fogva indultak felfedezni a szigetet.

​Alig léptek néhányat, egy röfögő cirokseprű támadt rájuk, de Pál feketeöves karatésként néhány ütéssel a földre küldte a megvadult jószágot.

​Néhány pillanat múlva egy gigantikus papaya gurult feléjük. Ánya labdaként passzolta Pál elé, aki szájon vágta a gyümölcsöt, mire az sírva iszkolt el.

​Amíg Pál megkötötte cipőfűzőjét, föléjük repült egy fehérhasú szula. Karmaival Varg Ánya lobogó vörös hajába kapott, és az égbe emelte.

​Pálnak sikerült elkapnia a lány nylonharisnyás bokáját. Belekapaszkodott, így repültek a zene szárnyán, mert egy agámákból álló utcazenész csapat játszott éppen alattuk.

​A tüskés agáma fésűre rögzített celofánon muzsikált, a nyugat-afrikai szivárvány agáma stílszerűen berimbau-n, egy íjszerű hangszeren zenélt.

​A telepes agáma pávakék dezodoros dobozt  ütögetett fémpálcával, a tüskésnyakú pedig éneklés gyanánt ordított (pontosan úgy, mint az a bizonyos fába szorult féreg).

​Végül nekiütköztek egy pillecukorból készült sziklafal imitációnak, és lecsúsztak a földre. Azonnal neki kezdtek barkácsolni kókuszhéjból valami tutajfélét, és uccu az óceán.

​A Tini Nindzsa Teknőcöket gyorsan legyőzték. A vérszomjas cápasereggel már nehezebb dolguk akadt, Pálnak még vízipisztolyos arzenálját is be kellett vetnie. Amikor a víz vörössé változott, vérplazmát gyűjtöttek. Csak a szerencsén múlott, hogy a dereglye nem süllyedt el a tetemes zsákmány súlya alatt.

​Amint partra értek, a napkorong felrobbant. Fekete hamu hullott alá.

​Kala Pál kinyitotta a szemét. Ellökte magát a hűvös márványfaltól, Varg Ányára kacsintott, aki keskeny ujjaival vaskos köteg pénzt tett be a számlálóba.

​Ahogy Pál a megszokott körét járta, felnézett a nagy plakátra, ami a gyönyörűséges Maldív-szigeteki körutazást hirdetett.

​Minden lépésnél fehér homok szitált cipője réseiből.

 

Már messziről láttam azon a szakadt Mercin, hogy nem stimmel valami, mégis túl közel mentem, le akartam tolni. Az orrom előtt vált le a kereke a tengelyről, és kiszámíthatatlanul pattogott az úton. Esélyem sem volt, hogy elkerüljem a bajt. Lökhárító, hűtő, klíma, de még felugrott a motorháztetőre, és a szélvédőt is benyomta. Avultatással gazdasági totálkár. Amennyiből összeraknák, annyiból már vehetnék egy másik tizenöt éves verdát. A biztosítás a felére sem elég. Petra nyugtatgat, majd megoldjuk, mások is békávéznak, de a rohadt életbe, hogy tíz év gürizés után nem tudok egy kocsit tenni a család alá. Legalább a fiúk a műhelyben ne lennének olyan taplók. Ma hányan cseréltek kereket előtted menet közben? Baromi vicces.

A buszra várok a ködben. Nyirkos, hűvös, kellemetlen, őszi reggel. Kellett volna a kabát. Még mindig nem szoktam meg, hogy rendesen föl kell öltözni. Mindkét kezemet zsebre dugom, vállamat felhúzva, hátamat begörbítve, karomat szorosan a testemhez szorítva toporgok. Egyik lábamról a másikra billegek, hátha az a kis mozgás melegít. Na, persze.

El akarom terelni a gondolataimat, jobb híján az embereket figyelem, de a megállóban ácsorgó idegenek, túl közel vannak, hogy feltűnés nélkül megnézhessem őket.

Inkább a túloldalt bámulom. A lakótelepi ház aljából kopott üzletsorok bámulnak vissza rám. Korán van, egyedül a kis ábécé, meg a dohánybolt nyitott ki, azt hiszem. Legalább a cigiről leszoktam már. Erre is Petra vett rá. Szegénykém, nem ezt a csóróságot ígértem neki, amikor hozzám jött. A szemközti busz most áll be, vagy tucatnyian szállnak le róla. Homályosan látom őket.

Egy lány siet. Laza, világos, bő nadrágot, és nyitott, lifegő, rikító dzsekit visel. Könnyű hátizsák a fél vállán, lépte ruganyos, lendületes. A mozgása Petrára emlékeztet, a régi Petrára, aki reggelente a gimibe menet sétált el a házunk előtt. Hónapokig lestem az ablakból, és ha késve jött, inkább én is elkéstem, csak, hogy lássam. Ennek a lánynak is szokatlanul dús, rakoncátlan a lobonca, ütemesen hullámzik, ahogy halad.  Egy pillanatra felém fordul. Furcsa, sötét sáv van a homlokán, mintha egészen magasan nagy, bozontos szemöldöke lenne. Torz tőle az arca, nem szép. Kezével odakap, valamit igazgat, de nem látom tisztán.

A zebrához áll, erre fog jönni, ha zöldet kap.

Picit odébb egy pár támolyog. Hol lassabban, hol gyorsabban mennek, olykor elbotorkálnak oldalra. Fiatal nő és férfi, szorosan egymásba kapaszkodnak. Tutira részegek. Kabátjuk hosszú, a nőé a térdéig ér, mintha jócskán nem az ő mérete lenne. Hajléktalanokon látni ilyet. Egyszer Petra engem is így támogatott haza, amikor kirúgtak a raktárból, mert a targoncával meghúztam a főnök kocsiját. Akkor este szétcsaptam magam, de másnap reggel már mentem melót keresni, nem úgy, mint ezek. Megint irányt váltanak. A nő fejét a férfi vállára hajtja, mintha menten összeesne, miközben mindkét kezével a részeg fickót tartja. Vagy magát. Nem látom tisztán.

A zebrához állnak ők is.

Két férfi lép a lány és a pár mögé. Egy magas, szikár, és egy köpcös. Sokzsebes, szürke-narancs melósnadrág és fekete, kapucnis pulcsi van rajtuk, a kapucni mindkettejüknek a fejére húzva. A kisebb hevesen gesztikulál, lökdösi a másikat. Az félig elfordul, mire a társa megfogja a vállát, és erőszakosan visszarángatja. Görbe, sunyi a tartásuk, úgy néznek ki, ahogy Petra írta le a zsebeseket, akik kirámolták a Bosnyákon tavaly. Ezek itt veszekednek, talán éppen azon, hogy melyikük kezdje az akciót.  A magas próbál passzív lenni, húzódozik, de a másik csak taszigálja, újra és újra vállon ragadja, így az végül kínjában odafordul, és ‒ mintha vicsorogna.

Végre jön a buszom, behajt a megállóba. Az utolsó ajtónál szállok fel, és a nagy, hátsó ablak mellett kapaszkodva nézek kifelé.

Közben a gyalogosok zöldet kapnak, elindulnak. Közvetlenül a busz mögött jönnek át.

A két férfi előrébb tör, már elég közel vannak, és elég harsányak. Ott folytatják, ahol abbahagyták. Már tisztán látom: a köpcös lelkesen hadonászva viccet mesél, a szikár azon vigyorog.

A lány jön utánuk, sörényéből egy fekete hajpánt csúszik a homlokára. Elrendezi. Az arca elbűvölő, szabályos, nagy szemekkel és vékony szemöldökkel.

A pár jön utoljára. Megállnak egy pillanatra, elengednek egy szemből érkező fiút, és kikerülnek egy pocsolyát. A nő szorosan simul a férfihoz, az odahajol, és gyengéden megcsókolja. Részegek ‒ a szerelemtől.

A busz elindul, és mind eltűnnek a szemem elől.