„Ott vannak a szépirodalmi írók, a költők, a novellisták, a regényírók. Ők úgy gondolják, hogy ha elég nagy fáradtsággal és elég bonyolultan írnak meg valamit – így az alig érthető – akkor az már művészet. Így megy ez évszázadok óta, ők pedig folytatják ezt a hagyományt. Ezek az írók híresebbek, mint amennyire gazdagok.”

                                                                              – Charles Bukowski

Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, korábbi önmagammá változva találtam magam. Miután kinyitottam a szemem, rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Hátamon feküdtem, s kissé felemelve a fejem, megláttam szobám egykori berendezését, a jól ismert, mára mégis idegen tárgyakat. Az első pillanatokban még fel sem fogva, hogy mi zavar, körbepillantottam, és ott volt minden: az a könyvespolcom, amit később az unokaöcsémnek ajándékoztam, a kerek üvegasztal, amelybe majd a fiam fogja beverni a fejét négyévesen (rohanok vele a sürgősségire), a ’80-as évekből származó kanapé, amit a déditől örököltem, és az a téglalap alakú, apró terrárium, amiből kipusztult az összes rákom.

„Mi történt velem?” – gondoltam. Nem álmodtam. A szobám, e szabályos csak kissé szűk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Vagyis azon falak között, amelyeket valamikor jól ismertem, hiszen aztán a házasságkötésemet követően az egészet kibontottuk, hogy hozzáépítsünk további szobákat a gyerekeknek, meg egy teraszt, ahonnan élvezhetjük az aranycafrangok simogatását nyaranta.

De ez korántsem az a szoba volt, amelyben jelenleg élek.

Szép lassan felismertem mindent, az azóta már megkopott vagy elveszett tárgyakat, a magazinokból kiragasztott posztereket a falon (te jó ég, azt az Ice-T képet mennyit kerestem később), az íróasztalomat, amelyen az első szövegeimet írtam, és egy őskori számítógépet, amilyet ma már csak bolhapiacokon árulnak romkocsmák falainak díszítésére szánva, vagy az elvetemült gyűjtőknek. És ott állt mellette a régi mikrofonállványom is

Nem álmodtam. Riadtan felülve az ágyban megtapogattam magam, és éreztem a bőröm feszességét, azt a fiatalkori feszességet, amit rég nem tapasztaltam. Mindkét alkaromról hiányoztak a tetoválások. Csak a vállamon volt meg a kisördög, amiből rögtön ráébredtem arra, hogy hol is járhatunk az időben. Azt a tetoválást az Érettségi után csináltattam, tehát legfeljebb húsz éves lehetek, mert utána szépen sorban jött a többi is viszonylagosan rövid időközönként, míg el nem fogytak a helyek.

Agyam dolgozni kezdett, felpattantam az ágyból, egyre izgatottabban keresgélve jelek után, jelek, amelyek megmutathatják, mi történik: nem ez már biztosan nem egy álom, hiszen egy álomban nem ismerünk fel mindent ennyire részletesen, az álmok jórészt elnagyzoltak, és sohasem ennyire valóságosak.

Lenéztem az ágyékomra. Á, tuti nem vagyok még húsz se.

Odakintről sikkantyú zaja csapott fel, és kétségem nem maradhatott a felől, hogy megérkeztem a saját múltamba. A köcsög szomszéd, aki este nyolcra rendszerint kiütötte magát és lefeküdt aludni, annál korábban kelt, és akár vasárnap reggel ötkor is nekiállt kocsit mosni vagy füvet nyírni.

Szarni az egész világra. Mert megérdemled.

Sietősen átvágva a szobán, a túloldali falon lévő kenderlevél alakú tükörhöz léptem.

Basszus.

Mintha mesterséges intelligenciával frissítették volna fel a pofámat, mint Mark Hamillnek az utolsó Star Wars filmben. Ez tényleg én vagyok. Milyen marha jól nézek ki. Sehol egy sörhas, vagy megereszkedett mell, és tokám sincs még.

Zavarodottsággal vegyes érdeklődéssel néztem körbe és körbe – talán nem ártana először is felöltöznöm, aztán majd kitalálom, mi legyen. Hol is vannak a ruháim?

Zsongó fejjel kutattam egykor hordott cuccaim között a szekrényben, ámulva fedeztem fel ifjúságom kedvelt szövetdarabjait, a vasalt fekete pólókat, amiket a Headbenger Katalógusból rendelgettünk akkoriban, s közben nosztalgikus érzések öntötték el egyre tanácstalanabb belsőmet. Mégis mi a fene folyik itt?

Megbéklyózott jókedvvel öltöttem magamra egy, ma már nem létező ONYX pólót, aztán rögtön az ablakhoz siettem. Az udvar teljesen máshogy nézett ki, mint egyébként, a garázstető már rég nem ebből az elavult palából van, és hogy is hívták azt a kutyát, amelyik most ott tekereg a kerítésnél? Nem emlékszem a nevére.

Csubakka?

A ház előtt ott állt a család régi, csepp alakú Renault-ja. Szerettük azt a kocsit, azzal voltunk először Horvátországban, aztán valami román pasas vette meg. Néztem, ahogy az utcán balról-jobbról érkező autók keresztezik egymást folyamatosan –  á ez itt a ’90-es évek.

Vissza a szobába.

Mialatt további jeleket kezdtem keresni, bekapcsoltam a számítógépet is, ez lesz a legegyszerűbb. De nézzük csak. Ott, az íróasztal sarkán, ott figyel az első telefonom. Nokia 3310-es. Milyen kezdetleges.

Az első próbálkozás, hogy feloldjam a képernyőt, nem sikerült. (Csillag, aztán a jobb felső csík gomb? Vagy fordítva? Hogy is volt?) Mire azonban erre rájöttem, a számítógép monitorján is felvillant az azóta sem sokat változott Windows-jel, majd a dátum.

1998.November 23, Hétfő.

Az baszki, harminc év.

Tegnap, mikor lefeküdtem, szerda volt, és igen, azt hiszem huszonkettedike. 2028.

Nem álmodtam. Teljesen ott éreztem magam a harminc évvel ezelőtti életem valóságában. Napra pontosan.

Ijesztő volt az egész, mert éppen mostanában fejtegettem barátaimnak, hogy a zenében harminc éves periódusok vannak. A Millennium környékén kezdték el koppintani a ’70-es éveket, aztán a 2010-es években meg a ’80-asokat, és így tovább. Megy minden magától, még ha egy kis átfedéssel is, de a kultúránk harmincévente spirálisan újratekeredik, születik valami új, de mégis régi, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy borzalmasan elavult és öreg vagy, hiszen a feldolgozások feldolgozásainak a feldolgozásait hallod a rádióban. Persze minden a ’70-es évekből fakad, ami előtte volt az csak bemelegítés, amit meg utána hozott az aranykor még vagy harminc évig, az maga a zenetörténelmi eposz. A következő közel negyven viszont a leépülés.

Én már csak jól tudom. Ha nem tévedek, éppen ennyit húztam le az úgynevezett zeneiparban, csak hát mindez viszonylagos, hiszen sosem tartoztam a felső réteghez, nem úsztam a nagy halakkal, mert sohasem voltam hajlandó megalkudni. Mindig azt a zenét játszottam, és olyan szöveget írtam, amit őszintén akartam, bármilyen nemű üzleti érdek vagy befolyás nélkül. Ezért sem jutottam feljebb soha. Ma már egy olcsóbb telefonnal is képes vagy zenét készíteni bármiféle előképzettség nélkül, és a mesterséges intelligencia tíz perc alatt lekeveri neked az egész albumodat, amit hazafele a suliból a buszon ülve raktál össze a segítségével.

1998-ban még csak egy ócska, zsinóros mikrofonnal szerencsétlenkedem, és küldözgettem be a béna dalaimat a kiadóknak, akik a  legjobb esetben is csak visszaírtak, hogy nagyon tehetséges vagyok, de valami eladhatóbb szöveget kellene írni, valami kommerszebbet, mert a rap az nem kelendő. Főleg, ha társadalomkritikus. Jó lenne valami könnyedebb, semmitmondóbb téma, egy dal a takarítónőkről vagy mondjuk, hogy jött egy felhő és leszállt közénk.

A zeneipar működése mindig is egy billenőtaligához hasonlított, a kiadók figyelme mindig arra billent, ami épp divatos volt. Hagyták, hogy a ’70-es évek után kibontakozó POP mindent felzabáljon, hagyták, hogy az óriáskiadók a médiával karöltve szép sorban megpuhítsák a punkot, a rockot, a hip-hop-ot, de még a technót is, mindent, amit csak lehetett, mindent, amiből még több pénzt lehetett kisajtolni. Így változott a lázadás diszkógömbbé, az ellenkultúra meg POP-pá. Így változott a zene futószalagon gyártott tömegtermékké.

De 1998—ban a rap még nagyon nem ment ebben az országban, csak ha eladtad a lelked valamelyik öltönyös faszfejnek, vagy, ha valakinek a rokona voltál. Így aztán én sem vittem sokra, vagy egy fél emberöltő kellett hozzá, hogy nagyjából közepesen ismert legyek ezekben a körökben. Anyagilag kész csőd volt az egész, abból a pénzből, amit ez idő alatt a zeneművészetre, lemezekre, rendezvényekre költöttem, több kocsit is vehetnék vagy egy házat a fiaimak, még, ha ezt nem is lehet így mérni.

És most itt vagyok.

1998.November 23, Hétfő.

„Mi történt velem?”

Lepergettem magam előtt az előző napomat, a napot, ami után harminc évvel korábban ébredtem. Emlékeztem az aznapi munkámra a cégnél, emlékeztem arra, hogy a kollégákkal pad thai-t rendeltünk ebédre, és megvolt a hazaérkezés is. Miután a kocsi beparkolt a mélygarázsba, és a fémdarazsak lejelezték érkezésemet a háznak, kimentem még a kertbe megetetni a Pegazusokat. A levegő szennyezettsége még nem érte el a kritikus szintet, így vagy jó fél órát álldogálhattam ott a lemenő napokat nézve. Emlékszem, hogy a sütőben valami olaszos rakott tészta volt, mire felértem, és arra is, hogy a feleségem hosszasan taglalta az aznapi áldozatok számát, mialatt vacsoráztunk. Később felhívtuk a gyereket holo-telefonon, aki körbe mutogatta nekünk az új védvonalat, amit építenek odafent. Emlékszem, hogy a feleségem a „lenyűgöző” szót használta. Aztán fürdés után bekódoltam a konyhapultot két karamellás forró csokira, és elkezdtük nézni az új Lanthimos filmet, aminek a felénél az asszony bealudt. Én viszont, azt hiszem, végignéztem. Vagy: „Mi történt velem?”.

1998.November 23, Hétfő.

És akkor, ahogy ott álltam a monitor előtt, egyszerre az jutott eszembe, hogy hiszen olyan zenék, olyan hangzások vannak a fejemben, amik még nem is léteznek, még nem is állították elő őket, és olyan dalszövegek sorakoznak bennem, amelyeket még meg sem írtak.

aztakurva.

Most kellene megírnom életem dalát, és leraknom a névjegyem valami olyannal, amit még senki nem csinált 1998—ban. Most kell a harminc évnyi plusz tudásommal és tapasztalatommal szöveget írnom. A mai, plasztikba burkolt tinédzser celebférgek nem érdemlik meg azt  hype-ot, amit azért kaptak, mert mi a ’90-es években megástuk nekik az utat.

Megváltoztathatom a jövőmet, olyan dalokat készíthetek, amitől a pénzéhes producereknek leesik az álluk, még akkor is, ha azok a dalok társadalomkritikusak lesznek. Az 1998-as közönség még nincs felkészülve arra, ami a fejemben már létezik, de mivel tudom, hogy mit fognak kajálni öt-tíz év múlva, bármit megtehetek. Mintha nálam lenne az a nyavalyás almanach, amit a Vissza a jövőbe filmekben hajkurásztak.

Eme felismerés kezdeti örömhullámai aztán fél óra alatt átcsaptak kétségbeesésbe. Már a monitor előtt ültem és próbáltam megfejteni egykori szoftvereim használatát (viszonylag könnyen visszarázódtam a kezelésükbe), amikor felötlött bennem, hogy mi lehet a családommal? A fiam még meg sem született, a feleségemet pedig még nem is ismerem. És a szüleim? Azok bizonyára dolgoznak, tehát délutánig jó vagyok, viszont ennem is kellene valamit.

Fogtam hát magam és körbejártam a házat igencsak kótyagos hangulatban a régi bútorok és tárgyak láttán, amelyek már csaknem kiestek emlékezetemből. A konyhát szinte fel sem ismertem. A hűtőben talált, már nem létező márkájú alapanyagokból összeraktam pár szendvicset és siettem vissza a szobámba dolgozni. Ki tudja mennyi időm van? Örökre a múltban ragadtam, vagy csak megbomlott az agyam? Nem akartam szembenézni a valósággal, egyfajta transzba estem, mint a színészek, akik órák hosszat teszik a dolgukat a forgatáson. Mintha azt hittem volna, hogy, ha nem veszem teljesen figyelembe a valóságot, és haladok egy kijelölt cél felé, akkor majd minden megoldódik magától.

Órákon át molyoltam a dallal, ami lehengerlően alakult, az izgalom fékezhetetlenül oltotta belém az adrenalint. Lázasan kattintgattam a sávok beállításait, a szemem már égett, olyan volt, mint régen, amikor még teljesen elhivatott voltam.

Észre sem vettem, mennyi idő telt el, amikor egyszer csak betoppant az anyám. Akkor fogtam fel, hogy bőven délután van, meg, hogy anyám ekkor még csak ötvennégy éves, nem sokkal több, mint én vagyok.

“Jobban vagy?”-kérdezte. Persze jobban, naná, valami harminc évvel fiatalabb a testem, és az agyam már tudja azt, amire csak ennyi idő tapasztalata képes megtanítani. ” Sokkal jobban!” – mondtam végül, és mint kiderült tegnap este belázasodtam és nem mentem suliba. Mint kiderült, itt még abba az elbaszott marketing iskolába járok, ami nagyjából hiába vesz el két évet az életemből, hát persze, de ugye nem csak itthon akartál maradni, hogy csináld a hülye zenéidet? Nem anya, tényleg szarul voltam, de aztán ma reggel úgy keltem, mintha újjászülettem volna. “Érdekes”-mondta azzal elindult vacsorát főzni. Biztos lehettem benne, hogy sötétedésig előrukkol valamivel, hiszen egész életében nagy kuglófművész volt.

De addig vissza a jövőbe.

Kattogás, vízhang, torzítás, még egy kis effekt. A hangom már nem a régi, pedig most annak kellene lennie, de a harminc év alatt elszívott cigaretta és egyebek megtették a hatásukat. Csoda, hogy anyám nem vette észre – vagy talán csak azt hitte, a betegség miatt van. De végül is nem is olyan nagy baj, ha mélyebb, rekedtebb a hangom, attól még inkább érettebbnek tűnik majd a dolog. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy még ma be kell fejeznem ezt a dalt, aztán mehet is a levél a kiadóknak. Aki kapja, marja.

Novemberben korán sötétedik, eltelt még pár óra, anyám hozott valami kaját, de engem már csak a dal végső lekeverése érdekelt. Apámmal még csak nem is találkoztam, mire észleltem, hogy odafent már szétterül a csillagpázsit, és a napnak lassan vége.

És a dal kész volt, több, mint öt perc gyönyör, kétszer harminckét sorral, lüktető kiállással, menő filmebtéttel, és egy olyan frappáns de tartalmas refrénnel, amit viszonylag könnyű megjegyezni. Gondolkodni kezdtem, hogy kinek is küldjem el. Közben lementem a konyhába és készítettem magamnak egy karamellás forró csokit. A nappali sötétjéből anyámék televíziójának sértő fénye döfködött kifelé. A Barátok Közt-öt nézték. Úgy éreztem, mégis csak jobb lenne visszatérni a későbbi jelenembe. De ha elküldöm azt a dalt miután megittam a karamellás forró csokit, és holnap harminc évvel később ébredek fel, akkor meg fog változni a jövőm, csakúgy, mint Martynak a filmben?

A másik fontos kérdés pedig, hogy vajon emlékezni fogok-e arra, hogy mi történt velem abban a harminc évben, amit még meg sem éltem? És, ha igen, megéri-e?

(Lázár Bence András – Metró, avagy így tűnünk el mindannyian – részlet)

Egy férfi szállt be aznap csütörtök délután a Carrer de Muntaner és a Carrer de Mallorca kereszteződésében a taxiba. Spanyolul kérdezte: Esta libre? Si. – Mondta Ismael, aki Marokkóból költözött a katalánok fővárosába, Barcelonába egy jobb, de legalábbis más élet reményébe. Talán sikerült is neki, hiszen megtalálta Clara Garciát, akivel életében először érezte azt, hogy nem az a kisfiú, akit Rabatban, az Ibn Sina parkjában, megvernek, mert az anyja csókot ad a homlokára az iskola bejárata előtt még kilencéves korában is.

Ahogy a taxi elhagyta a Placa Espanya-t, Ismael a férfit nézte, a férfit, aki mint az összes többi nem tette fülébe az ajtó záródásakor a fülhallgatót és nem kezdte el ijedten a telefonját markolászni. A férfit nézte, aki ült ott az anyós ülés mögött és csak a várost, a katalánok fővárosát, Barcelonát nézte, és annak lakóit. De ki volt ez a férfi, barna bőr táskájával, amin egy piros-sárga karkötő lógott? De ki volt ez a férfi, aki a Carrer de Mallorca sarkától egészen az El Prat indulási termináljáig, az anyós ülés mögött csak a várost nézte és egy nőre, és Barcelona csendjére gondolt?

De ez a csütörtöki nap úgy zajlott tovább kettő óra harminc perc után is, ahogy egy barcelonai napnak zajlania kell. A Boqueria robaja egészen elért az egyetem nyugodt bokrainak tövéhez, a Placa de Catalunya galambjai percenként rebbentek fel a turisták vakuinak fényében, a Sant Pau kórházba a megszokott rendszerint érkezett az újabb mentőautó, és a nap úgy hasította ketté a felhőket az égbolton, ahogy minden novemberi délután szokta: türelmetlenül és végérvényesen.

De ez a férfi, ülve ott a fekete, széles sárga sávokkal díszített autóban, tudta Barcelona csendjéért néha érdemes megküzdeni, mert akkor érthető meg talán kristálytisztán a kiszámíthatatlan mozgás vezérfonala. A férfi, egy bizonyos Weisz Máté volt, a harmadik emelet pszichiáter főorvosa, Budapesten, aki egy nőre gondolt, egy bizonyos Perr Rebekára. Perr Rebekára, akivel évek óta ismerték egymást, akivel gyakran egyszerre, sokszor futva, de mindig sietve értek be a Tömő utcán át a Klinikák tölgyfáinak szorításába, akivel pár hónapja Lisszabonban megfogadták, hogy úgy fognak ragaszkodni egymáshoz, mint a kacsakagylók a Costa Vicentina szikláihoz. És hiába volt Nagy Márk, és hiába Szabó Veronika, Weisz Máté és Perr Rebeka hónapok óta egy másik élet kiszámíthatatlan mozgásában élték életük.

Így volt ez Barcelonában is, kedden és szerdán is. A Boqueria robajában, a Placa de Catalunya galambjainak szárny rebbenésében, így volt ez a Sant Pau kórház mentőautójának szirénájában. Perr Rebeka pontosan egy nappal ezelőtt utazott vissza Budapestre és Weisz Máté az árnyait kereste minden utcasarkon, minden bár ajtajában, minden nő tekintetében.

De Weisz Máté ennek a csütörtöki napnak a délelőttjén valami mást is keresett. Valamit, amit Lisszabonban látott először és utoljára is. Az első lisszaboni hajnalnak a fényeit, a patak kék ég visszfényét a fehér felhők szövetébe dermedve, mint egy üres papírlapot, amit fel kell tölteni, élettel.  A Placa Espanya metrómegállójában Weisz Máté ezen a csütörtöki reggelen, a keddi és a szerda nap teljességére gondolt, az alapvetően lényegtelen mozzanatokra: egy ölelésre, a kezek kulcsolására, Perr Rebeka hullámok fonta hajának megigazítására, a bodzavirág illatú nyakában az elfáradásra. A Barcelonata metrómegálló lépcsőin felsétálva, eljutva a tengerhez, Weisz Máté tudta, hogy Perr Rebeka már nem lehet az életének mellékfonala, hogy életének ritmusában, mint a mandolin négy húrjának feszülése, ott kell, hogy legyen.

Ezen a novemberi, csütörtök délelőtt a Barcelonata partszakaszán Weisz Mátén kívül négyen-öten figyelték a tenger visszafogott morajlását és a fehér felhők darabjaira hullását. És Weisz Máté újra meglátta, amit látott még pár hónapja Lisszabonban, a Szent Rókus templom harangjainak szólamában, látta a patak kék ég visszfényét a fehér felhők szövetébe dermedve, látta, mint egy üres papírlapot, amit fel kell tölteni a kiszámíthatatlan mozgás vezérfonalával.

Aztán délután, Weisz Máté kiszállva az El Prat egyes termináljánál a fekete, széles sárga sávokkal díszített autóból, elköszönve Ismaeltől, egy utolsó pillantást vetett az égre, Barcelona fehér felhőire és egy fiatal férfire lett figyelmes, akinek az ujjai között lassan remegett a mandolin négy húrja, és Weisz Máté tudta: a lényegtelen mozzanatokban ott van egy élet metamorfózisa, mint a patak kék ég a fehér felhők szövetébe dermedve.

legalább jól vezet. gondolom. engem ki tart a vörös csík alá, épp jó távolságra, hogy beolvassa, érvényes vagyok? Ez itt a szíve. miért, hogy csak nő tud így alázni nőt: kiporciózva. oda kell tartani. nem, nem oda. nem, nem a qr kódot, van itt egy vonalkód, azt. ha magáé lenne a bérlet, tudná hova kell érinteni. úgyhogy ez lebukócska. eddig hogy utazott. és különben is szálljon le, nem lehet enni a buszon. de, most is van egy falat a szájában, és még egy pizzaszelet a csomagban. a szájban is evés. a gyomorban is evés. hova utazik. az unokáimhoz, zsámbékra. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. a megaláztatás ébren tart. pedig le akartam hunyni a szemem a buszon, a piros villódzásokat nézni, a napba öltözni, hogy tisztességesen legyek felöltözve az unokákhoz. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. de így csak nézek az örökkön szemmagasságban levő napba, mígnem elhagyom az utasteret, ahol a buszvezetőnőével keveredik a lélegzetem.  lehet eddig rabszállító volt. vagy hullaszállító. lehet most sikerült az élőmarhaszállításból levizsgáznia. vagy csak kiégett. mint az ég a nap helyén. a hunyócskázás nem mindig bújócska. ha bár csak húszig számolhatnék hunyt szemmel, kipihenek háromszáz beteget. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. ki emel így a mélybe fel?  ki mutat így a mélyben fel? és ti kinek mondotok engem? orvosnak, buszvezetőnek? te vagy a hegy, aki mögül felkel a nap, te vagy a hegy, aki mögé lebukik. és ha omlik, hamarabb lesz nappal, később lesz éjszaka.  Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. nő kövön nem marad. de ne egyen a buszon, a sofőrnő utánam küld még egy sarkon befordulót, mikor pittyegve elfogad. a gép. lehet teherautót vezetett eddig, el, egészen a hormuzi szorosig, de most ballisztikus homály borítja azokat az utakat. tudtam-e, mikor elindultam, hogy gyerekektől gyűjtök archaikus imádságot, s nem öregasszonyoktól. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. Van két keze. ki valamibe vesz, semmire tart, ki semmibe vesz, valamire tart.