Utassy József legutóbb megjelent könyve, félig-meddig posztumusz kötetnek is nevezhető.
Az életmű nagy részéből szemezgető válogatáskötet kiadását Utassy már nem élte meg, de a válogatást még ő maga végezte el. Így a kötet a költő keze által hitelesítve, mintegy utolsó iránytűként az életmű újraértelmezését is lehetővé tette, súlypontokat jelölt ki, összegezte. Készült már ugyan a szerző életében is összegyűjtött verses kötet (Tüzek tüze), de annak koncepciója merőben eltér az Ezüst rabláncétól. Míg a Tüzek tüze teljes köteteket vonultat fel – azt is időrendben teszi – az Ezüst rablánc versciklusokra tagolódik, s vegyíti az egyes régi munkákat, időrendeket, sorrendeket változtat, egy-egy vezérgondolatra fűzi föl költeményeit. E vezérmotívumok közül pedig a halál témája az, amely a versek összeköthetőségét, elrendezését tematizálja.
Már a kötet címe és borítója (Szeift Béla képe; csontváz stilizált kereszten) is azt sugallja, hogy súlyos művet tartunk a kezünkben. Az olvasás folyamán szembesülünk a gyermekkor, a háború, a halállal való többszörös találkozás traumáival, mindezt személyes perspektívából, nagyrészt erőteljesen életrajzi alapokból kiindulva. A versek hangvétele és a ciklusok elrendezése is inkább egy életrajzi olvasatot segít elő. Ez a tematika azonban könnyen korlátozhatja az értelmezési lehetőségeket, ami nem feltétlenül válik a kötet javára.
Az első ciklus, a Csillagra zárt egek alatt (1948-1956) – mely a Tüzem, lobogóm! és a Hol ifjúságom tűnt el kötetekből is válogat – a Főhajtás a pesti srácok és a budai suhancok szabadságharca előtt alcímmel, már előre jelzi a politikai tartalmat. Gyerekkori élményekkel keveredve (Idill, 1952; Országos vigyázzban) jelenít meg politikai mozzanatokat, egy korszak meghatározó közhangulatát. A kötet egésze szempontjából egy még fontosabb témakör is felüti fejét az első ciklusban: az édesapa elvesztése. A háborúban meghalt édesapa visszavárása A sánta suszter című versben jelenik meg legerőteljesebben, ahol a védelem, az igazságtevés, erő szimbólumaként tűnik fel a részeg suszterral szemben, aki fecskefészkeket rongál („Hazajön egyszer Papa, és véged.”).
Csakhogy az apa nem tér vissza, az efölött érzett fájdalom, gyász még erőteljesebben jelen van az utolsó, Európa elrablása című verscsokorban (A fekete levél; Sirató; Hova cipeled azt a nagy ásót). A két ciklust ez a vonulat fűzi össze, de emellett kiemelhetők az olyan költemények is, amelyek a kisgyermeki látásmódot közvetítik a háborúról és azt követő időszakról (Kis fehér kakas; Katonák, leventék; Lesek át a szomszédba), vagy a mindennapok játékairól, ábrándozásairól (Hétpettyes). Utassy fontosnak tartotta költészete pontosságát, a látvány megragadását, az Ahogy kel a nap; Szüret után pedig érvényre is juttatja ezt. Helyzetképek, nem többek, csak az adott pillanat megragadása, visszaadása. Ám ezek a versek azok, melyek könnyítik az egyébként igen nehéz kötet befogadását.
Az apa halála mellett ugyanis egy másik, egész életet meghatározó veszteséget feldolgozó versek állíthatók középpontba: fia halála. Az Akiért a Zambézi zokog versei erről a traumáról szólnak, amennyire szólhatnak, hiszen a kimondhatatlanság, a csend és az üresség problémái hamar párosulnak a halálélménnyel (Nem tudom kimondani; A csend hintája). A lírai én mégis újra és újra kimondással, elbeszéléssel próbálkozik. A Pillangó-ballada és az Egy kisfiút kerget a tenger a természet szimbólumaival a sorsszerűséget hangsúlyozzák („Hazafelé, ahogy a rétet / a harmat megeste, / a kisfiú kezére száll: egy / halálfejes lepke.”). A halál témája keretbe foglal, ellentétet képez, vagy pontosabban szerepcserét kínál, a gyermek apját, az apa fiát veszíti el, s így a veszteség állandósul egy életen át.
Az Ezüst rablánc, a kötet címadó ciklusa ebből az állandóság-helyzetből szólal meg, magányosságot, kilátástalan szomorúságot ábrázolva: „Ahogy telnek-múlnak az évek: / egyre árvább leszek, papa.”(Ahogy telnek), „Mért szültél világra / anyácskám, szerelmem: / magam vagyok immár, / nincs már hova lennem.” (Félek már).
Utassy verseinek jellegzetes motívumai az égitestek (A Nagy Göncölhöz, Hold, Napáldozat) és a tenger (Tengerlátó ciklus). A csillagok, a kozmosz felé nyitás, az éggel való párbeszéd már csak halottai miatt is lényeges, de Utassy egész költészetét össze lehet kapcsolni a csillag motívumával. Egy olyan költészetben, ahol Isten Csillagközi csalónak neveztetik, s ahol az Úr szemébe lehet vágni, hogy „én egy költő fia voltam, / ki nem trónusod cselédje, / de testvér a csillagokkal!”(1989), ahol „Csillag / és levél hull!” (Őszvilág), ott félő, hogy kimerül ez a motívum, s egy idő után már csak az ismétlés erejével hat.
A kötettel néhány filológiai és szerkesztési probléma is felmerül. Az Idill, 1952 című vers a Hol ifjúságom tűnt el című kötetben még Idill, 1951-ként van feltüntetve, valamint a Szerelemhajnal kétszer szerepel, a Szerelem szélén illetve a Tengerlátó ciklusokban, melynek szándékossága kérdéses.
A művek értékéből ez azonban mit sem von le. A zeneiség, versszerkezeteinek tisztasága és átláthatósága nagy erénye a költeményeknek, e tekintetben Utassy „klasszikus” verseket ír, nem él szokatlan formabontó eszközökkel, sőt igen nehéz rímtelen művet találni kötetében. Bár azt a kitérőt itt meg kell tenni, hogy vizuális költészettel való próbálkozásai mindig is voltak, az Ezüst rabláncban is akad ilyen (Te égre tárt karú hatalmas Isten), mely a kereszt képét idézi a címben, valamint az Ezüsthíd; Viktória; Egészségedre: Krisztina! versek is ebbe a csoportba sorolhatók.
Ezek a formai játékok szinte eltűnnek a kötet sűrűjében, nem hívják fel magukra kellőképpen a figyelmet, a ciklusok egymásba fonódása, a versek témái erőteljesebben domborodnak ki.
Az Ezüst rablánc megrendítő és szép élményt nyújt olvasójának, s méltó emléket állít Utassy József költészetének.
Utassy József, Ezüst rablánc, Budapest, Napkút Kiadó, 2010.