Fekete-fehér. Fehér-fekete. Fekete-fehér.

 

Sokan kérdezik: polgárháború vagy mi lesz ennek a vége?

Mindenki emlékszik egy olyan pillanatra, amikor úgy érzi, (még) tehetett volna valamit.  Hát, íme, az én pillanatom.

 

1992. Csúcsforgalom, kánikula. Minden lélegzetvételre megdöccenő 9-es busz, tele hazafelé tartó munkásokkal.

Öt óra sincs. Olyan szúrós a fény, hogy fáj a poros üvegen át kibámulni.

A Baross utcai megállónál csak ketten szállnak fel, a fiú kilencéves lehet, a lány hét – a csipkeblúzos, gyönyörű kislányt már láthatóan elcsigázta a forróság és a várakozás. Ahogy fellépnek az első ajtónál, a kislány elkezd ficeregni: egy könyök ide, egy lábacska oda – az ember nem arra született, hogy úgy álljon itt összepréselve, mint valami szardínia– míg a nagy igyekezetben, ficergésben sikerült az első ülésen ülő nénit bokán rúgnia.

Nem egy néni volt, ott ült mellette a másik. Ők is nyilvánvalóan testvérek, hatvanasok, egyformák, jóindulatúak, lapátkezűek, tányérképűek. Két csontos, fáradt igásló. A fizikai munkát végző asszonyok méltóságával terpeszkedtek el, májfoltos kezükkel védték a szemüket a naptól. Az egyik megszólalt, „ne ficeregj, kislányom”, a másik lassan, résztvevőn rábólintott – egy ilyen kis ógás-mógás, nagymamás rendreutasítás igazán helyénvaló volt a túltömött buszon.

De a fiúban rögtön eltörött valami.

Ahogy a másik néni is megmozdult, rikácsolni kezdett:

Ismeri ő ezt a két rákos kurvát! Ismeri őket, bizony ismeri, az apjának dolgoztak a Horváth Mihály téren! Huszonöt évig szoptak és basztak, abba mentek tönkre. Mert ki nem látja ezt, hogy tönkrementek, hogy a rák már megette a szívüket! Amíg napi húsz-harminc férfit szoptak le, addig jó soruk volt, nem volt idejük kínozni a gyerekeket…

Senki sem mert megrezzenni sem. A nénik azonnal kővé meredtek, a többi utas előreszegezte a fejét, és rápillantani sem mert a gyerekre. A busz kínosan, lépésben haladt, mintha ő is sokkot kapott volna a csúcsforgalomban. Ha megtörténhet, hogy egy kilenc éves kisfiú terrorizál hatvan utast (kés, fegyverek, elektromos sokkoló nélkül, pusztán a retorika erejével), akkor ugyanezek az emberek, hogy „fegyvereztek volna le” nyilasokat,  ÁVO-sokat, különítményeseket?

Senki nem mert a gyerekre rápisszenni sem.

Pedig a feszültség kibírhatatlan volt. A fojtott gyűlölet és a gyávaság bűze, a zoknikból, hónaljakból, tokákból, farpofákból, térdhajlatokból áradó, pállott izzadtságszag. A busz döccent egyet a villamossíneken. Erre a mögöttem álló lány lehányta a vállamat.

A körút után már kevés is lett volna egy „csillapodj le”-megjegyzés. Ha ez a gyerek velünk utazik Kőbányáig, akkor a végállomáson cafatokra tépik. Az új felszállók beljebb lökték a fiút és kislányt, a fiú folytatta-folytatta, és lassan mindenkit átjárt a legfelszabadítóbb narkotikum, a bosszúvágy.

Már csak idő kérdése volt, hogy ez a gyűlölet mikor emészti meg őket.

A „kishúg”, akinek a védelmében megaláztak hatvan embert, már nem ficergett, nem is mosolygott, hanem ömlöttek a könnyei. Eszembe jutott, hogy úgy vetek véget a szózuhatagnak, hogy odanyújtok egy papírzsebkendőt, és elkezdek vele beszélgetni – de egyszercsak belém csapott, hogy ez a fiú elsősorban nem is a néniket, nem is az utasokat, hanem a saját kishúgát akarja befenyíteni.

Hiszen a „karakán” kisfiú mögött nyilván ott áll a nagy példa, az édesapa, aki rögtön „szétcsap” a járókelők, az osztálytársak között, ha azok az ő engedélye nélkül közelednének a kislányához. Ha ránéznek, ha megszólítják, ha játszani hívják, ha nem az ő jóváhagyásával próbálnak meg vele barátságot kötni. A ficergő, eleven kislányból nem sokára megfélemlített, magányos kamaszlány lesz, a család rabszolgája, mert te csak ne izgulj, én majd mindenkit leverek, én agyonbaszok mindenkit, aki szóba áll veled.

Ha a kislányhoz szólok, a létező legrosszabbat követem el.

A busz kínosan, lépésben haladt, a fiú egyre csak rikácsolt, és nekem eszembe jutott, ha az egészet egy fotelben elnyúlva olvasom, felfigyelnék a beszéd költői retorizáltságára. A gondolatritmusra, a játszi túlzásokra, az abszurd csavarásokra. Szabadság, szerelem… ugyan már! A düh az egyik legparázslóbb, legerősebb, legelevenebb ihlető – ez adja a káromkodásnak a játékos lendületet és a „cifraságot”.

Már ott tartottunk, hogy a nénik ennivalót sem fogadtak el az apjától, azzal laktak jól, amit a kapualjakban összeszopogattak… Sőt olyan szorgalmasak voltak, hogy minden éjszaka félretettek „mini adagokat” nejlonzacskókban, hogy maradjon a jóból reggelire is. Hogy amíg dolgoztak, úgy fel voltak „dobva”, hogy „elölről-hátulról”, sőt „oda-vissza”át tudták ugrani a körúti villamost. Hát ilyen dolguk volt! De most már hiába sírnák vissza! Mi maradt ennek a két rákos banyának? Hogy itt üldögéljenek a buszon, és kislányokat kínozzanak.

A buszsofőr elégelte meg az egészet. Amikor a busz egyik váratlan döccenése megállította a szózuhatagot, kivágta az ajtót, és rájuk ripakodott: takarodjatok! Most a fiú dühe a sofőrre zúdult: megkapod majd, szólok az apámnak, elkapunk, meg leszel majd ölve, meg leszel baszva, meglátod, anyád meglát, és ő is azt mondja, te egy gecifia vagy…

Én a dermedten lefelé kászálódó kislányt figyeltem. Most sem „ficergett”, az arca zöld volt a sokktól és a megaláztatástól. Talán először rosszul mértem föl? Most úgy láttam, nagyon is tudja, hogy az egész befenyítés valami nagyon körmönfont módon őellene irányul. Te aztán nem ugrálhatsz! Te azzal állhatsz szóba, akivel mi akarjuk.

Én is „lekászálódtam” a Horváth Mihály téren, hogy egy kártyás telefonról felhívjam a rendőrséget, és bejelentsem, hogy a 9-es busz vezetőjét halálos fenyegetés érte.

És hány éves az a fiú, kérdezte a vonal végén xy tizedes.

Mondtam, úgy kilenc. Éreztem, hogy mosolyog, mikor figyelmeztet: Ugyan már, tessék megnyugodni! Nem történt semmi.

Ma a netes fórumokat, a nyilvánosan kiöklendezett gyűlöletfolyamokat olvasgatva érzem úgy magam, mint mikor a fiút hallgattam a 9-es buszon. Csak épp a felnőttek pállott előítéleteiből, önismétlő, unalmas, rögeszméiből épp az az abszurd módon túlzó, játékos gonoszság, gyermeki cifrázás hiányzik, ami a fiú beszédét éltette.

Hiába, a gyűlölet is csak olyan, mint a többi érzelem. Frissen a jó.

Na, de mit lehet tenni, egyáltalán nekem mit kellett volna tennem egy olyan helyzetben, ahol mindenki szenved, ahol percről-percre, döccenésről-döccenésre nő a gyűlölet?

Tanulság nincs. Amit tegnap kellett volna mondanod (ne kattanj be, nem történt semmi!), az ma már nem érvényes.

Már más szavak kellenének.