„A történetek pedig vannak, ott ülnek mindenki mellett,
csak elég hallgatagfajták.
Ha észreveszed őket, akkor mondásba kezdenek.”
(M. A. interjú)
Máté Angi írásai a mesék ősi és határtalan, „Ösztönös Világcsinálás” nevű birodalmából származnak, ahol minden tárgynak története van és ahol szinte bármi lehetséges, ha elég erős az „akarás”. A gyermeki lélek sajátosságait nemcsak tisztelő, de azt közelről és mélységeiben ismerő szerző először különálló meséket publikált, majd 2009-ben jelent meg első önálló kötete a Mamó, mely mintegy varázsütésre a nagyközönség előtt is ismertté és kedveltté tette őt. Máté Angi azóta folyamatosan jelen van az irodalmi életben, 2010-ben az Egyszer volt egy mesekönyve került a könyvesboltok polcaira és verseivel, meséivel antológiák, valamint a Kortárs, a Látó és az Irodalmi Jelen lapjain is találkozhatunk.
„Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán. A Mamó ilyen szín a palettán” – olvashatjuk a Mamó fülszövegén Lackfi János elfogódottan dicsérő szavait, melyekről azonban hamar bebizonyosodott, nem túloztak. A 2010-ben Bródy Sándor-díjjal jutalmazott Mamónak immár második kiadását veheti kézbe az olvasó.
Máté Angi valóban új hangot, üde „színt” képvisel a kortárs magyar irodalomban, prózában és lírában egyaránt. Aki csak egyetlen írását is olvasta, tévedhetetlenül felismeri a „máté angis”, erdélyi árnyalatokkal és szóhasználattal (pl.: csicsonkázzanak, lepallhatta, rásuppintotta, spriccolás) színezett, rendkívül gazdag nyelvezetet. A nyelvezet, a nyelv, a történetmondás és mindezek ereje az, melyben ösztönösen új lehetőségekre és egyben a maga saját, utánozhatatlan hangjára talált a szerző. Mert hiába a számtalan módon és műfajban megírt alaptörténet az árva, szeretetre éhes kisgyermekről, aki nehéz körülmények között él zord, kemény és szigorú nevelőjével – ebben az esetben nagymamájával –, a Mamó problémafelvetése, nézőpontja, nyelve és szerkezete egészen más, mint elődeié. A mű a könyvbeli elbeszélő gyermekkorának nagymamájához kötődő emlékfoszlányainak szőttese, melynek különlegessége, hogy az a hét éves gyermek nézőpontjából idéződik fel. Az író hátborzongatóan hiteles módon imitálja, teremti újra a gyermek nézőpontjának és nyelvhasználatának jellegzetességeit, az olvasó feladata pedig, hogy a gyermeki látás- és gondolkodásmód figyelembevételével összeillessze az emlékmozaikokat, hogy összeálljon belőle a regény műfaji megjelölés feltételezte történet. Felvetődik azonban a kérdés, hogy hol végződik a gyermeki és hol kezdődik a felnőtt nyelv, hol a fiktív és hol a valós, egyáltalán, lehetséges-e mindez? A gyermeki nézőpont ilyen mértékű felidézése? Mennyire lehet ez hiteles, ha a „gyermek én” már korántsem azonos a tapasztalatokat, az eltelt időt birtokló „felnőtt(ebb) énnel”? Ezek a kérdések azonban a könyv végére is zavarbaejtően megválaszolatlanok maradnak, hiszen végső soron maga az elbeszélői helyzet is homályos: honnan, a gyermekkortól számított mekkora távolságból tekint vissza az elbeszélő, melyben a különböző utalások sem segítenek eligazodni („Egészen felnőtt voltam, mikor a kezembe került”, „hogy a mai napig ne tudjam”, „ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna…”, „Sokáig nem tudtam, talán most sem”, „nem tudom már…”), hiszen a narráció még a gyermekkorban, Mamó elvesztésével és a jövendő ismeretlenségével záródik. Ennek ellenére úgy látom, hogy nemcsak az ötlet, hanem a megvalósítás is rendkívüli. A narráció és a nézőpont, bár nem követ szisztematikusan egy fejlődési sort, mégis az anyanyelv gyermekkori elsajátításának és szerepének csodája és alakulása bontakozik ki a műből. A gyermeki, zárt világ bemutatásának ellenére az elbeszélés egy történelmi korszakra és egy nemzetiség létezésének nehézségeire is reflektál szintén a gyermeki látószögön és nyelven keresztül („[…] egy helikopter. Azért akart leszállni, hogy mi, a sok szépen integető gyermek integessünk annak a bácsinak, aki az ovi falán is volt eddig”, „s ez olyan kacagós volt, hogy betesznek nekik egy más nyelvet, s az úgy mozog, hogy csak az érti, akinek ugyanolyan más nyelve van”, „Mindig énekelve kereste a házát, hogy hejdea a büdösolájok”).
A másik fontos kérdés, mely elkerülhetetlenül felvetődik a regénnyel kapcsolatban, a múlt felidézésének lehetőségére, mikéntjére és értelmére irányul. A könyvbeli Angiban és Mamóban is felüti fejét a nyugtalanság: „jó-e bolygatni a múltat”? Lehetséges-e bármit megőrizni, félretenni, megóvni az elmúltból? És segíthet-e ebben egy fénykép? Van-e kapocs múlt-jelen, valóság-nemlét és például egy fénykép között? „Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. […] Már annyira nagy voltam, és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a fénykép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem. Ezért hát hagytam. […] Erős volt, mert emelgette a sorompókat. Ezt dolgozta. … Nem tudom, szerette-e ezt csinálni. A képen nem látszik. […] Volt férje, két gyermeke. A bácsi verekedős volt, a gyermekek sírósak. Ez sem látszik a képen.”
A fénykép, mint az emlékezés mikéntje hangsúlyos a könyvben, hiszen a vékonyka kötet száztizenhét oldalából harmincon csupán egy-egy régi, fekete-fehér fénykép, illetve az ellentétes oldalon azok átrajzolt kontúrja látható, akárcsak egy gyermek rajzolná körbe őket – és ez a gyermek nem színezi ki azokat. Ahogy a Mamó szövege által körbefogott emlékeket sem. Mamó kék háza kicsi és nehéz lakni, nem úgy, mint Fülöp bácsiékét. Mamónak nem vanília szaga van, mint az átlag nagymamáknak, hanem szekrényszaga, hozzá nem lehet odabújni és folyton csapkodó kezének látványát, részleteit sem lehet felidézni. Mindent körbefog az éles kontúrú, fekete-fehér, borzongató nehézség: a fázás, a „félés”, a szegénység és a bűntudat. Mégis minden, az egész környezet rendkívül színes és eleven. Számomra ez az egyik meglepő mondanivalója a könyvnek. A kislány hasonlít, mérlegel, nagyon is jól tudja mi az, ami hiányzik, ami nehéz, és amire vágyik. Mégsem panaszkodik. Mindezt különös, bölcs megértéssel, természetesként fogadja: „ez volt a túl nagy megértés –, hogy nőnek, lesznek a rosszak, habár nem kellenek, és nézhetem a jókat, azok messze vannak, olyan messze, hogy már nincsenek.” Mégsem válik rosszá. A templom falán lévő szentek talpát is „megcsiklantja” például, mert „úgy mutatták a szomorút, ki magukból, hogy jól lehetett látni … a talpukat csiklintottam, hátha jobb úgy nekik”.
A nézés szintén nagyon fontos motívum a műben, az elbeszélő tulajdonképpen mást sem tesz, csak néz, naivan megfigyel és a nyelv segítségével gondolkodik, megért, teremt, kitalál, varázsol, játszik, érez. A gyerek érzi a nyelv ősi erejét és hatalmát. A nyelvvel még olyan kimondhatatlan is kimondható, olyan felfoghatatlan is valóvá válhat, mint például a halál: „csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani?” Máté Angi szövegében van valami ősi, valami babonás, minden egyes sora varázslatos, tömör és lírai, úgy működik talán, mint egy mondóka, melynek egyedi szókapcsolatai, szóteremtései újra és újra eszünkbe jutnak.
Úgy is fogalmazhatnánk, a harmincegy fejezet gazdag képi világa miatt harmincegy „fényképnyi” villanás a múltból, egy-egy szervesen összekapcsolódó, apró történet. A kis Angi ugyanis észreveszi a hallgatag történeteket. Ha pedig azok nagyon hallgatnak, hát kigondolja ő. Azt, ki is az a Mamó és milyen az a világ, amit ő igazgat. Mamó alakja is, akárcsak a világ, az ellentétek, színek és jók-rosszak bonyolult szövedéke. És minden rossz ellenére nem lehet nem szeretni. Ahogy a könyvet sem. Nemcsak a magyar irodalom polcán, az enyémen is volt egy hely „előre kitöltetlenül”. Mostanáig.
Máté Angi, Mamó, Kolozsvár, Koinónia, 2009.