Mocskos csönd; Lazúr; Mélyriport

Mocskos csönd

 

Nagyapának odaátra

 

 

Néha előfordult, hogy nem vitt magával.

Ez most pont olyan.

Ilyenkor azt próbáltam kitalálni,

vajon miben ügyködik éppen.

Valamit betesz az autóba,

valamit kivesz az autóból, 

meglesi, mit lőtt a vadász,

kigombolja ingét a nyári forróságban,

bekap egy fröccsöt,

elcserél egy körfűrészlapot két liter pálinkáért,

süteményt visz a kurvájának,

lefizeti a rendőrt,

félrecsapja műbőr kalapját,

leparkol a kocsma előtt,

megcirógatja a korosodó pultos asszonyt,

kikér egy kört a fiúknak,

majd megérkezik, kicsit részeg,

nagyit megcsókolja, viccesen fenekébe csíp,

egyúttal a lába közé nyúl,

mindketten nevetnek és én velük nevetek.

 

Aztán felül a biciklire és elhajt,

visszafelé már tolja, majd lehajítja az udvar közepén,

káromkodik, tajtékzó részeg,

nagyi is rohadt rondán beszél,

itt pofon vágja, ott visszaüt,

nagyi sír egy kicsit nekem,

miközben ő a lugas alá tántorog hörögve,

és nagy hasával, nyitott ingével az asztalra fekszik,

egyszerre énekel és bőg, ahogy a torkán kifér,

az alvilágnak nincs romantikája, az alvilágban nincsen szerelem,

majd bugyborékolva elalszik a szúnyogzendülésben,

nagyi az ablakhoz hív, szeme még könnyes,

de hangja már kuncog, ahogy fülembe súgja,

nézd, olyan aranyos.

 

 

Lazúr

 

A mogyorófa mesét terem,

a gyerekek zsebükbe rejtik,

kabátjuk steppelt orkán.

 

Mókus itt nem él meg,

minden kuka csordultig tele,

közepén egy-egy szív kalimpál.

                                                                         

A lépcsőn két mécses ég,

szanaszét üres üvegek,

megint meghaltak semmiért.

 

Milyen hónapot írunk, uram,

kérdezi valaki a trafiknál,

és arca elé teszi a kezét.

 

 

 

Mélyriport

 

Amikor a szibériai fogságból hazatértem,

sokáig nem ettem rendesen,

attól féltem, belehalok.

Többször láttam olyat, aki kénytelen volt

ujjaival kipiszkálni ürülékét.

 

Szerencsés voltam,

családom nem feledett el és visszavárt.

Viszonylag hamar sikerült újra beilleszkednem,

éjszakáim álomtalanná szelídültek.

Modorom száraz maradt és nyers,

tekintetem konok és türelmetlen.

 

Sógorom partizánnak nevezett a hátam mögött,

kicsi unokájának íját bal térdemen törtem ketté.

Ajándékaim cukorka és földre hullott körte voltak.

Sohasem szerettek a gyerekek,

és fellélegeztek, akik eltemettek.

 

Test-Kép-Írás. Szenvedésre emlékezni

(Elhangzott 2011. október 28-án Szatmáron)

Tisztelt Emlékezők!

Az általam megadott – talán túlságosan is „nagystílű” vagy nagyigényű – cím arra kötelez, hogy ezeknek a kifejezéseknek az emlékezés mikéntjéhez vagy mirőljéhez való viszonyával kezdjem az előadást. Hiszen mégiscsak arról van szó, hogy ennek a rendezvénysorozatnak a keretében nem pusztán így vagy úgy akarunk beszélni Szilágyi Domokosról, nem csak irodalomtörténeti, filológiai vagy poétikai eredményeket, biográfiai, eszmetörténeti vagy egyéb mozzanatokat akarunk fölmutatni, hanem kifejezetten az emlékezés modalitásában szeretnénk megszólalni.

Ezért röviden emlékeztetnék arra, hogy Mnémoszüné, az emlékezés görög neve, a múzsák anyja egy sajátos „nyelvjáték” mentén kapcsolatba hozható az igazság alakzatával, s végül is mi más érdekelne minket, irodalomtörténészeket, kutatókat, írókat, költőket, mint az igazság alakzata vagy az igazság különféle alakzatai, ahogy Szilágyi Domokost is ez érdekelte leginkább. Az igazság görög elnevezése, az alétheia tartalmazza azt a nevet, amellyel a görögök a felejtés vizét jelölték: ez pedig Léthe. Az igazság e szerint nem más, mint a fosztóképzővel ellátott felejtés, a-létheia, szó szerint tehát: nem-felejtés. Ha azonban az emlékezés helyett azt a kifejezést használjuk, hogy nem-felejtés, ezzel valami mást is mondunk. A nem-felejtésben ugyanis érezzük azt a kényszerűséget is, amely talán arra utal, hogy akaratunk ellenére kell emlékeznünk, vagy éppen olyasmire is emlékezünk, amire valójában kényelmesebb lenne nem emlékezni. A nem-felejtés mindenesetre közelebb áll ahhoz, hogy nem tudunk felejteni, közelebb áll egy negatív cselekvéshez, vagy egyfajta tehetetlenséghez, amikor valamit nem-tetszésünk ellenére is el kell valahogy viselnünk.

Az a-létheia kifejezés ezen kívül tartalmaz egy másik, talán még ennél is baljóslatúbb lehetőséget, mégpedig az által, hogy sokan a kifejezést el-nem-rejtettségként, tehát egyfajta feltárulásként, titoktalanításként, valamely dolog lényegének felszínre kerüléseként fordítják. Ez a feltárulás, kitakarás, leleplezés távolról sem csak a megnyugtató dolgokra, a „szép emlékekre” vagy a „szép szavakra” vonatkozhat. Gondoljunk csak arra, hogy a végidők titkait feltáró Jelenések könyve görög neve, az Apokalipszis és igei formájában az apokalüptó – illetve ennek héber megfelelője, a gala – szintén a dolgok feltárására, leleplezésére utal: szűkebb értelemben a test eltakarandó részeinek, a szemnek vagy akár a nemi szerveknek a kitakarására gondolhatunk, valahogy úgy, ahogyan a Szilágyi Domokos Takarják be nagyapát című versében megidézett bibliai jelenetben olvasunk Noé megrészegedéséről, akinek „mezítelensége” feltárul egyik fia előtt; tágabb értelemben pedig a történelem, pontosabban az idők végével kapcsolatos titkoknak a titoktalanítására, feltárulására, ha tetszik, „dekonspirálására”. Amire mindkét esetben figyelnünk kell, hogy a testrész vagy a végső titkok feltárulása, a titoktalanítás, a „dekonspiráció” nem csak azt, sőt nem elsősorban azt szégyeníti meg, akinek a titkát feltárják, hanem azokat is, akiknek szeme előtt a titok feltárul. Khám és Jáfet apjuknak háttal, arcukat elfordítva távoznak apjuk sátrából, saját magukat érzik megszégyenítve apjuk titkának feltárulása által, ahogyan a végidők titkai is ránk magunkra vonatkoznak.

Az előadásomban elsőként kiemelt kifejezés, a test, tehát ilyen értelemben: egy titok hordozójaként vagy magának a titoknak a testeként kerül majd szóba, amelyről az apokaliptikus nem-felejtés, mint valami ruhát, lehámozza a fátylat. S amiképpen utaltam rá, ez a feltáró, megmutató aktus magát a feltáró „hangot”, a beszélőt állítja megszégyenülten egy titok elé, tehát saját magáról, más szóval saját képéről vagy arcáról is számot ad ugyanakkor – ezért emeltem ki másodikként a kép szót a címben. Harmadikként pedig az a mód, ahogyan számot ad erről az egyszerre test- és önfeltárásról, költészetről lévén szó, nem más, mint az írásnak egy módja: vagyis a feltárás, megmutatás mozzanatával összefüggő kép- és jelhasználatot, retorikát értek alatta. Úgy vélem, ez a hármas mátrix, amelynek elemei többé-kevésbé megfeleltethetőek a szövegek tematikus regiszterének, a beszélői hang, tehát a mindenkori „költői én” szólamának, illetve a retorikai megformálás nyelvi síkjának, valamiképpen kirajzolják a Szilágyi-költészetnek egy eddig talán kevésbé vizsgált arculatát.

*

Ha kezdő lépésként afféle „testkatalógust” állítanánk össze Szilágyi költészete alapján, a következőket állapíthatnánk meg. Szilágyi első kötetétől kezdve a testiség kérdése nagyon szorosan összefügg a hatalmi alávetettség és a (testi) kiszolgáltatottság kérdésével. A Ius primae noctisban olyan női testekről olvasunk, akik parancsra tárják fel „testük öblét”, aztán az Álom a repülőtérenben azokról a „távoli emberekről / kiknek lelkét a szolgaság / és testét kikezdte a rák / lepra tüdővész malária / kik együtt kelnek együtt feküsznek / az éhséggel”. Természetesen ide tartoznak a Halál árnyékában felsorakoztatott „vérző testek”, a „százötven fogoly féreg”, az állati szolgaságba taszított, vagy még annál is jobban megalázott testek afféle „objektív kórusa”, de ide tartozik az „őz-szemű lány”, akiből csak egy marék hamu maradt egy urnában, ahogy az Öregek könyve kiaszott, közönyös testjeinek előképei is megtalálhatóak már itt.

Két dolgot szeretnék ennek kapcsán kiemelni: az egyik, hogy az ebben a testkatalógusban kifejeződő úr-szolga viszony összefüggésbe hozható egyfajta materialista történelmi dialektikával. Amikor Marx a történelem dialektikáját az elnyomottak és az elnyomók életre-halálra menő harcaként, vagyis osztályharcként képzeli el, akkor többek között Hegelnek azokra a fenomenológiai elemzéseire támaszkodik, amelyek az én-te viszonyt mindig úr-szolga viszonyként határozzák meg. Az én állítása, mondja Hegel, csak a másik tagadásával jöhet létre, az identitás így mindig feltételezi a másik hallgatólagos tagadását, sőt Hegel valahogy úgy fogalmaz, hogy az én öntudatának állítása a másik halálát helyezi kilátásba. Ha Szilágyi „szolgatesteit”, illetve a velük kapcsolatos úr-szolga dialektikát vesszük figyelembe, akkor látható, hogy ebből a viszonyból Szilágyi első kötetében nem mutatkozik kiút, pontosabban az, amit kiútnak állít, nem több, mint ugyanennek az úr-szolga viszonynak a puszta megfordítása:

„mutasd meg hát, hogy te vagy a

gyilkos szolgák kemény ura

s bírája: ítélj! – intenek

a vérben pácolt tetemek” 

 

Ilyen típusú megfordításnak tekinthető az a kitétel is, hogy:

 

„szívesen halnék meg még egyszer

a háborúban a háború ellen”

 

 A másik mozzanat, amit itt kiemelnék, már átvezet az ebben a kötetben beszélő én szólamának jellemzéséhez. Ez a hang kétféleképpen jellemezhető: egyrészt a szenvedő testek többnyire harmadik személyben való szerepeltetésével, vagyis az (ál)objektív testleírások révén. Aki szenved, ahhoz ezekben a testleírásokban mindig az eltávolító Ő pozíciója kapcsolódik. Még akkor is, ha ezek a testleírások a részvét fölkeltését, sőt a szenvedő testek lázadását akarják megszólaltatni, ez a beszélő által kiosztott eltávolító pozíció, az Ő pozíciója valamiképpen eltávolítja, tárgyiasítja a másikat, úgy kezeli őt, mint aki nem szólhat közvetlenül az Énhez, nincsen közvetlen kapcsolata vele, igazából csak egy tárgy. A beszélő hangjának másik jellemzője, hogy gyakran él a patetikus Mi nevében való beszéd lehetőségével, amely elvileg kifejezhetné az azonosulást a szenvedő testekkel, illetve implikálná az Ő-től a Mi felé tartó mozgás közbeeső fokozataként a Te közeli, dialógusra alkalmas viszonyának fölvételét a rendszerbe, csakhogy paradox módon eközben is megmarad a szenvedő testek tárgyias, személytelen jellege. A Halál árnyéka című kórusban, „rekviemben” avagy „vér-szimfóniában” például először az azonosulás mozzanatával találkozunk:

 

„vonító vonatok vonszolják vérző testemet

vérző testünket

országok vérző testén át” 

 

Amikor azonban a szenvedő másikat szólítja ugyanebben a szövegben, az már csak tárgy:

 

 „neved nincs

tárgy vagy csupán,

karodon leltári szám –

tárgy vagy

                    csíkos huzattal”

 

Az a sajátosság, hogy a másik sohasem jelenhet meg a párbeszédre és az interszubjektív viszonyok kidolgozására alkalmas Te pozíciójában, hanem többnyire vagy egy szenvedő Ő, vagy egy tárgy, egy individualitását vesztett, vagy éppen halott másik alakjában jelenik meg, érthető a tematikusan megidézett, vagyis az ábrázolt világ jellemzéseként, amely világban tehát nincsen lehetőség a párbeszédre, mivel minden emberi viszony hatalmi viszonyként, úr és szolga, illetve én és tárgy relációjaként tételeződik. De ha ugyanezt a megfigyelésünket a költői hang fenomenológiájának jellemzésére használjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy az a fajta költői hang, amely Szilágyi Domokos első kötetében megszólal, a testi szenvedés hangsúlyos jelenléte ellenére nem tartalmazza a szenvedő másik meghallgatásának és így megértésének a közvetlen lehetőségét. A testi szenvedés mindig egy harmadik személy szenvedése, akivel szemben nincs mód a vigasztalás modalitásában beszélni, nincsen mód őt meghallgatni. A halálra kínzott testek objektív kórusa olyan kórus, amelyet senki nem hallgat meg, s ez a „hallatlan hang” maga a történelem zúgása, az úr és a szolga, az uralkodó és az elnyomott „osztályok” halálra menő küzdelme által uralt történelemé.

 

Ha a képhasználat felől vizsgáljuk ezt az első kötetet, kiemelhetjük az antropomorfizáció mozzanatát, amely egyrészt a technikai infrastruktúra antropomorfizációjaként és egyfajta „gépkultuszként” tűnik fel, másrészt a természeti képek antropomorfizációjaként. Egyfelől tehát a „szelíd” és „türelmes” „ezüst hasú gépcsodák” szárnyalása, másrészt „összevont szemöldökű felhők sorakoznak csatarendben” (Álom a repülőtéren). Ha némiképp didaktikusan külön választjuk az itt összebozótosodó ontológiai szinteket, akkor láthatjuk, hogy az emberi/antropomorf szint, a természeti/organikus szint és a technikai/civilizatórikus szint attribútumainak radikális keveredéséről van szó, amelynek az eredménye egyfajta „himnikus militarizmus”, amely a retorikai kifejlés mechanizmusában is mintegy imitálja/igeneli (?) a szocialista iparnak a természetet leigázó/gyarmatosító technicizmusát és az „emberanyag” magas szintű technikai átszervezését. Eközben a technikai/civilizatórikus szint a természethez hasonló organikus szerveződésként kerül bemutatásra, amely megteremti a „legmagasabb fokon szervezett anyag” ideológiáját. A technika és a természet egymásba oltása azonban semmiképpen sem valamilyen békés szintézis révén történik, amire legvilágosabban az a retorikai erőszak utal, amely a kozmosz erőit antropomorfizálja, gyarmatosítja mintegy és „engedelmesnek” vagy „kezesnek” írja le. Így hát maga a nyelvi/retorikai machináció is része annak az erőszakos dialektikának, amely egyrészt figyelmeztet az erőszakra, másrészt és egy másik szinten ünnepli is ugyanezt az erőszakot.

 

Ha ezeket a megállapításokat, de főként Szilágyi Domokos vonatkozó verseit, ahogyan az elején jelezni szerettem volna, egyfajta apokaliptikus emlékezés jegyében kellene értenünk, meghallanunk vagyis az emlékezetünkbe idéznünk, akkor, úgy tűnik, ezek a versek felszólítanak az azon való elgondolkodásra, hogy: miként tudnánk, ha lehet, emlékezni a másik szenvedésére vagy egészen konkrétan Szilágyi Domokos szenvedéseire? Nehéz lenne most Szilágyi Domokos különféle szenvedéseit számba venni. De annyit talán mégis mondhatunk, hogy amennyiben az emlékezés apokaliptikus, tehát magát az emlékezőt is leleplezi, akkor Szilágyi Domokos szenvedései valamiképpen bennünk folytatódnak, minket érintenek, minket magunkat szégyenítenek meg. Emlékezzünk például arra, hogy a pathosz mint görög szó nem pusztán emelkedettséget, elragadtatottságot, azaz szenvedélyességet jelent, hanem szenvedést, a szenvedés eksztázisát, a fájdalom kinézisét, a test szavát. Amikor Szilágyi Domokos pátosszal beszél a történelem különféleképpen megkínzott és elpusztított áldozatairól, ő maga is a szenved, szenvedélyes szavai által részévé válik a szenvedésnek. Vajon maga Szilágyi Domokos nem egy-e azon szenvedélyes szenvedők közül, akik a szenvedéstől megszégyenültek, akik a szenvedést hordozták magukban végső titokként, őt magát és ugyanakkor minket is megszégyenítő titokként?   

 

*

 

Ha tekinthetjük a pátoszt, és a hozzá asszociálható műfaji rendet (pl. himnusz, rekviem, kórus, óda) az első kötet legalábbis egyik legfontosabb önprezentációs alakzatának, akkor a Szerelmek tánca című 1965-ös kötetben már lényegileg másfajta szövegszervező eljárásokkal, hangokkal és testprezentációkkal kell számolnunk. A mások nevében való beszéd Mi-szólamát és az objektív szemlélőként, külső megfigyelőként szereplő Én hangját egyfajta önreflexív, saját pozícióját is tematizáló és egyben megosztó, viszonylagosító beszélő váltja föl. A Hétmérföldes csizmában olvassuk:

 

„Külön szem kellett minden színre,

külön fül minden neszre-zajra”

 

Aztán:

 

„Naggyá nőttem erényeimben,

hibáimban is nagy vagyok.”

 

És ahogyan az Én szólamában fölerősödik a személyesség és a relativizáló, önvizsgáló nézőpont, úgy a Másik is egyre inkább személyként, nem pedig egy kollektívum tagjaként lép be a szövegek terébe. Ritkábban hangzik el az „emberiség” szó, viszont egyre több specifikus, a nagy egészből szekularizálódott csoport kerül megnevezésre: a „vasöntők”, a „szerelmesek”, a „lányok az autón”, az „űrhajósok”, a „felnőttek”, a „meztelen arcú emberek”. Megjelennek továbbá az Én identifikációs lehetőségét hordozó hommage-szövegek, amelyek hangsúlyozottan individuális síkra terelik a világértelmezést: Bach, Mozart, József Attila, Bolyai valamiképpen mégiscsak kitűnnek a kollektívumként értett nagy egészből. De legfőképpen a szintén dominánssá váló szerelmi tematika erősíti föl annak lehetőségét, hogy az első kötetben domináns úr-szolga dialektikus viszony helyére, meglehetősen kidolgozott formában, az Én és a Te dialektikus egyensúlyára épülő viszonya kerüljön:

 

„a látásom vagy – tán meg is lepődném,

ha tenszemeddel rám tekintenél–;”

(Ha nem vagy itt)

 

Gnómikus tömörséggel van itt megfogalmazva az, amit az identitás megképződéséről szóló legújabb szakirodalom a „másikban való önmegismerés” konstitutív mozzanataként hangoztat. És – a korábban mondottak fényében – különösen jelentőssé válik a Másik idegen tekintetének az Énre való rávetülését kilátásba helyező kitétel, amely a „látásom vagy” optikai/ontológiai metonímiában jelen lévő, némiképp még a másikat is autonóm módon, az „én” felől megalkotó öntudat erőszakosságának remineszcenciáját ellenpontozza. Úgy is felfoghatjuk, hogy éppen ez a két paradigma kerül itt egymással – szó szerint – szembe: egyrészt az Én autonóm öntudata felől felépített Másik paradigmája, aki így szükségszerűen alárendelt pozícióba kerül az Énhez képest, másrészt a Másik idegen tekintete felől felépített Én paradigmája, amely kiegyenlíti az előbbi aránytalanságát.

 

További fontos mozzanatként rögzíthetjük, hogy megjelennek a beszélő Én saját magára utaló testképei, tehát a Másik fokozatos közelebb kerülésével és individualizációjával, az Ő fokozatos Te-vé válásával párhuzamosan az Én is a maga testi valójában lép be a szövegek terébe, azaz kilép a független megfigyelő pozíciójából. Lássunk néhány sajátos önreflexív testképet, melyek hol a testtapasztalat nyomasztó uralhatatlanságát jelzik, hol éterien tiszták, hol meg játékosak, önironikusak:

 

„E vacak testnek hol ura, hol rabja,

víg avagy csüggedt egy-egy pillanatra,

órára, napra éjre –: megnyugodnom

tebenned add meg; s aludnom, aludnom”

(Éjfél után)

 

„mint ki nem lát nem hall nem él

csak csókol önfeledten

rám esteledett a nap

magamra esteledtem

 

szemem egész nap fényeket cipelt

görnyedezik

bőröm egész nap ovta jonhomat

jól van ez így”                                

(Még alig alkonyodik)

 

„Világ hava, hóvilág,

tűzzel reád tapodok,

s kacagok és zokogok,

mint egy taknyos kisdiák.” 

(Kis, szerelmes himnuszok)

 

Amit innen a későbbi fejlemények szempontjából is fontos mozzanatként kiemelhetünk, az a beszélő Én önjellemzéseinek ellentmondásossága, pontosabban a magában az Énben feszülő ellentmondások hangsúlyozása: pl. „Jaj, mindig égek, soha el nem égek”, vagy „mint ki el sem kárhozik, / nem is üdvözül”. Azért fontos ez a mozzanat, mivel a Garabonciás című kötet jellegzetesen ellentmondásos, a profánt és a szentet, a küldetéstudatot és a küldetés értelmetlenségének tudatát egyszerre magukban hordozó figuráinak éppen ez az antinómikusság lesz az egyik legfontosabb a jellemzője. A Garabonciás, a Boszorkány az Alkimisták, vagy akár később A próféta című szövegek, ha a beszélő Én alteregóiként értelmezzük a címbe emelt figurákat, az előző kötet hangsúlyosabb személyességét, az intim terek és helyzetek dominanciáját újra egy – ezúttal egyfajta „pogány szakralitással” kapcsolatos – kiterjesztett szereptudattal váltják föl. A testábrázolásban eközben egyfajta mágikus jelleg tűnik föl, például a Boszorkány című szöveg „piripócsi magdolnájának” bűne egyfajta ellentmondásos/ezoterikus testi jelenlét: „súlyos a te vétked nagy a te bűnöd kicsattanó két orcád fekete / parázs szemed sátán sodorta selyem pilláid.” Ugyancsak ebben a kötetben szerepel a már említett Takarják be nagyapát című szöveg, amely a test pusztulását vagy magatehetetlenségének feltárulását egy titok leleplezéseként, a test mezítelenségét pedig határsértésként, magát az érzékelést is megzavaró obszcenitásként értelmezi. A szöveg intenciója szerint a titoktalanítással, a test szenvedésének és szánalmasságának a megmutatásával a bibliai textus ironikus kiforgatása kerül összefüggésbe.

 

A Szilágyi-szöveg tulajdonképpen két Noéval kapcsolatos textust állít egymással szubverzív viszonyba: az első a már említett meztelenség-jelenet, a második pedig az a passzus, amelyben Noéhoz visszatér a bárkára a galamb szájában olajfalevéllel, hogy hírül adja az özönvíz elmúltát. Csakhogy a Bibliában a két jelenet fordított sorrendben szerepel. Azzal, hogy Szilágyi a jó hírt a nagyapa meztelensége meglátásának következményeként állítja be, a „jó hír” jelentését ironizálja, mégpedig úgy, hogy a meztelenséggel kapcsolatos szégyen hangsúlyozásával Noé bűnös testiségére helyezi át figyelem fókuszát, hiszen, mint ismeretes, Ádám bűnbeesése is a saját mezítelenségén érzett szégyennel kerül a bibliai textus szerint kapcsolatba. A „jó hír” tartalma tehát itt bizonyos értelemben nem más, mint az eredendő bűn tudata, aminek tudatosulását a test meztelenségének a fölfedése teszi lehetővé. Az eredendő bűn az a titok, amely feltárul a test kitakarásával.

 

Ami a képi/retorikai síkot illeti, a Garabonciás című kötet legtöbb verse egy olyan retorikai sémát alkalmaz, amit én „szintagmatikus szerkesztésmódnak” neveznék. Ezeknek a hömpölygő, kiazmatikusan egymásba fonódó, szekvenciális ismétlésekből építkező szövegeknek az alapegysége, számomra úgy tűnik, hogy nem más, mint a szintagma. Szintagmán jelen esetben nem csak nyelvészeti, hanem például ritmikai egységet is értek. Ezek a hosszú sorok, ha magunkban vagy hangosan mondjuk, szinte megkövetelik a szintagmahatárok szerinti tagolást, s így a hangsúly nem egyes szavakra, hanem szócsomósodásokra, bizonyos összeragadt szókapcsolatokra kerül, amelyek intarziaként épülnek egymásba. Afféle avantgárd tagoló versként is felfoghatók akár. Nézzük például a Garabonciás című szöveg felütését (a szintagma- vagy taghatárokat én iktattam be a szövegbe /B. A./):

 

„viharfelhő gallérját / nyakába kerítve / garabonciás száguld”

 

Vagy a Takarják be nagyapát című szöveg kezdő sorai:

 

„Ó, szüzek szüze / iramodj, futamodj / szaladj, rohanj rohanvást,

tapicskolj a / februári enyhületben, / agg égerek, / aszott fenyvek

alatt”

 

Ez a szintagmatikus szerkesztésmód tulajdonképpen közbülső fázisnak tekinthető a strófikus szerkesztésmód és majd a Búcsú a trópusok című kötetben, különösképpen a Haláltánc-szvittben és az Ez a nyár című szövegekben (ha nevezhetőek ezek a szó megszokott értelmében még szövegeknek) megvalósuló, a szervezettséget a betűk papírlapon elfoglalt helyének grafikus megjelenítéséig megvalósító eljárás között. A másik közbeeső kötet, az Emeletek avagy a láz enciklopédiája ilyen tekintetben szintén átmenetet képez, itt a strófikus szerkesztés, a montázs, illetve szótárszerű szólisták szervezettségéig jut el a szöveg. Talán megkockáztatható, hogy a Búcsú a trópusoktól című kötetig tartó ív vagy folyamat a nyelv legkisebb elemeinek szintjén történő poétikai szervezettség megteremtése felé tart.

 

*

 

Ennek a folyamatnak a lehetséges állomásait csak azért emeltem itt ki, hogy láthatóvá váljon az a szintézis felé tartó út, amelynek felidézésével ezt a Test – kép – írás címet viselő szöveget szeretném lezárni, ha nem éppen lezáratlanul hagyni. Szilágyi Domokos Haláltánc-szvit című verse (vers ez még?), ami lényege szerint inkább egy szó szerinti értelemben vett emlékmű, vagy még inkább síremlék-komplexum, mérhetetlenül többet mond a testről, annak pusztulásáról, mint amire én a magam erejéből most, mégoly apokaliptikus hangnemben is, emlékezni tudnék. Az embernek, ennek a „KÉTLÁBÚ TOLLATLAN ÁLLAT”-nak az útját – állítja ez a síremlék – „márvány síremlékek” szegélyezik. E márvány síremlékekben, miként ráncok egy öreg arcon, magát a megtestesült Időt kellene fölismernünk. A síremlék olyan konfiguráció, amelynek révén az Időről mint vertikális dimenzióról, mint tér- és testbeli jelenvalólétünket vertikális irányba keresztező eseményről kellene tudomást szereznünk.

 

A sírfelirat olvashatatlansága és annak halála, akiről és/vagy akinek és/vagy akitől e beíródások szólnak, itt radikálisan megkérdőjeleződik. Nem azért nem bírjuk kimerítően értelmezni egy ilyen síremlék, a Haláltánc-szvit jeleit, mert azok üres jelölők, puszta beíródások, jelentés nélküli materialitások, hanem azért, mert egyszerre túl sok nyelv, túl sok jelentés, egyszerre túl sok alany haláláról beszélnek. Azért nem bírjuk értelmezni, mert amit itt érteni kellene, nem egy jelentésegész, nem is egymást helyettesítő jelsorok szekvenciális sorozata, hanem egy egyszerre tér- és időbeli mátrix. Nem a véletlenszerűség elve szerint tartanak szét a jelek, hanem a halál felé, a mondható léten túli XXXXXX felé tartanak.  

 

Meg merem kockáztatni a föltevést, hogy Szilágyi Domokos síremléke, a Haláltánc-szvit című szöveg magának a nagybetűs Embernek a síremléke kíván lenni, vagyis az ember –Szilágyi Domokos szerint legalábbis – teljességgel siralmas történelmi szereplésének a gyászát kívánja materializálni. Olyan síremlék, amelyre egy számunkra szervezetlennek tűnő rendszer szerint a bűn és a megváltás, a jog és a jogtalanság, a testi nyomor és a lelki kárhozat képei ugyanúgy föl vannak vésve, mint magának a költőnek a képe, s talán a miénk is. Hiszen amikor most emlékezünk, kénytelenek vagyunk a saját halálunkra is emlékezni, mi is ennek a síremléknek a rettenetes idejében vagyunk kénytelenek tartózkodni. Ahogy Szilágyi Domokos Test a testtel című szövege mondja, e riasztó táj „térképe testünkre rajzolódik”.

 

Nem, nem szeretném megnyugtatni magunkat, hiszen végül is emlékezni jöttünk, Szilágyi Domokosra emlékezni, aki mindig arra panaszkodott, hogy nincsen nyugalma önmagától! Mégis szükségét érzem annak, hogy valamiképpen kevésbé apokaliptikus végszót találjak Szilágyi Domokos szavaihoz, s ha lehet, tőle magától. Hadd fejezzem be tehát egy a Sajtóértekezlet című szövegből vett idézettel, amely, noha fölidéz, pontosabban leleplez egy halottá merevedett, apokaliptikus arcot, ahogyan ő fogalmaz: „A végső arcot / a facies hippocraticát”, mégis valamiképpen ránk, jövőbeliekre is gondol azzal, hogy nekünk szegezi éppen ennek a „végső arcnak” a kérdését, mintha ez az arc mégis a szemünkbe nézne és esélyt adna nekünk is a válaszra/választásra, vagy éppen tőlünk várná a választ, sőt mintha ebben a végső arcban Szilágyi Domokos kérdőjellé görbült testét is tükröződni látnánk:

 

„Hölgyeim-Uraim,

együtt, örökletesen,

együtt az örök-lesen,

együtt, életre-halálra,

’elvegyülve-kiválva’ –

kötelez immár az útvesztő jövendő

azzal, hogy megismerendő,

mögöttünk a temethetetlen

múlt, s a kitanult jelenben

a megtartó utak.

Tudjuk:

’mint a persely – e föld befogad.’

Hölgyeim-Uraim,

várom a – válaszokat.”

Angyaltánc és vadászat

A költészetről föltehető kérdések közül kitüntetett helyen áll, hogy miképpen itathatja át azt a filozófia, hogyan lehet – ha egyáltalán lehet –, a költészet „filozofikus.” Jelen írás természetesen nem célozza a belebonyolódást ebbe a rendkívül komplex problémakörbe, annyi azonban bizton mondható, hogy a költészet „filozofikussága” semmiképpen sem egy előre megfogalmazott tézis „megérzékítése” révén áll elő: a költészet sajátos igazsággal bír, amely nem egy korábban letétbe helyezett gondolatnak rendelődik alá, mintegy a rá való emlékezésként. Ha mégis ez történik, tehát ha a vers tézis-demonstrációként áll előttünk, akkor legtöbbször „didaktikus költészetet” emlegetünk. Én ebben az értelemben használtam, illetve használom a „filozofikus költészet” kifejezést, amely azonban időnként elismerésként üti fel a fejét az irodalomkritikában.

 

Karácsonyi Zsolt költészetét is ekképpen méltatták, pontosabban a 2010-ben megjelent Igazi nyár című kötetét. A kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztőjének az említett évben megjelent még egy verses-, illetve egy tanulmánykötete, tehát egy rendkívül „termékeny” évről beszélhetünk. Ez magában természetesen még nem jelent rosszat, kifejezetten érdekes összjáték, megelőlegzés vagy előreutalás adódhatna vizsgálat tárgyául az Igazi nyár és az Ússz, Faust, ússz! szövegének motivikája vagy nyelvezete kapcsán. Most azonban maradjunk csak az előbbinél.

 

A kötet öt ciklusra osztódik, és – jórészt tematikusan elválasztva egymástól –, két tradíció kerül egymás mellé. Az Ámor háborúi és az Orpheus Albionban ciklusok a görög-római mitológiából merítenek és játszanak aztán szabadon az alapokkal, míg a többi ciklus tematikus alapjaként a keresztény kultúra határozható meg, a maga angyalaival és világmegosztásával. Mindezek azonban fel-felbomlanak, keverednek, a szövegekben sajátos módon épülnek föl a karakterisztikus, stilizált versnyelvben, vagy például a megszólaló hang változatossága révén. Az Ámor-ciklusban a „legkisebb nagy isten” „naplójából” olvashatunk, amelyben az önmagát „legvégső oknak” tudó, a törvényadó magabiztosságával beszélő isten szólal meg, kinek „ragyogó nyila” „orgiákba tereli a népet.” De Orpheus is megszólal Albion tengerpartján, vagy egy nimfától halljuk születésének történetét. Ezek az „idegen” hangok idézőjelben szerepelnek, és – bár a legtöbbször nem tulajdoníttatnak ilyen egyértelműen egy meghatározott (cím)szereplőnek –, a versek többségében megjelenik ez a fajta hangjáték.

 

Az angyal- valamint az ezzel összefonódó tánc-motívum megjelenése nagyon gyakori, metaforikájuk azonban kifejezetten sokrétű és ellentmondásoktól sem mentes a kötet szintjén. Az angyal vagy mint a „kövezetre csapódó” „ismeretlen” jelenik meg, aki „tánctanárként” tanítja a pusztítás lépéseinek „véres tréfáit”, vagy a „kondér”-világ fölött „harcolnak a koncér’” részegen kacagva Istenen, de van, hogy üzenetet hoz a „másik, külső” oldalról, amely lefordításra vár. A tánc sem mindig a halál, van, hogy „a mondhatatlan” „lép elő” „táncos lábbal”.

 

Már ezekben a motívumokban is megjelenik Karácsonyi sajátos mítosz- és alakteremtése mint a mítosz kitágítása és átírása. Ez expliciten tetten érhető olyan alakoknál, mint „Nimfaust”, aki az Ússz, Faust, ússz! kötetben lesz kiemelt helyen, de ezzel összefüggésben már átíródik a tenger, és általában a víz motívuma is. Hasonló alakteremtő aktusok már-már átvisznek a fantasztikum és a bizarr területére, amikor az egymást is agyonlövő „vadászok” által fenyegetett „vigaszszín állat” vagy a Ködben vonuló „nagy, tünékeny emlős” alakjáról olvasunk, de nem kevésbé bizarr a „hernyólepkék”, a „szárnyas medvék” vagy „táltos farkasok” szerepeltetése sem.

 

A versszövegek szövetét nagymértékben meghatározzák a részletesen kibontott, nagyívű képek (amelyek néhol a képzavartól sem mentesek, például Az Isten, mint a tengerben). Ezeket olvasva nemegyszer olyan érzésem volt, jogos „filozofikussága” miatt „méltatni” a kötetet. Már-már a rejtjelezettség, a kódolt üzenet kerekedik itt a költői nyelv fölé, mutatva ezáltal a didaxis, a „filozofikus” költészet irányába. Ezt sokszor erősíti a versben megszólaló hang üzenetet-mondása. Az egyes szám második személyű címzett zavaróan gyakorivá válik, és még akkor is így van, ha ezek a hangok sokszor az őket keretbe fogó szöveg megalkotóját célozzák, például az Esti metró–ciklus áradó szövegfolyamában vagy Az üzenetben. Sokszor kifejezetten kínos, mint válik nyilvánvalóvá a „gondolatiság” (sic!) központisága: miképpen keres a megszólaló „Vészes tárgyat, pengeéles, / mondhatatlan igazat”, hogy aztán kimondja, az élet nem más, mint „rosszul rakott kirakat”, vagy méginkább, bőr- és húsfeldolgozó. És hasonló a helyzet a „lényegről”, a „létről” vagy a fent-lent, ideát-odaát tematizálásakor.

 

Mindemellett ott van az erős nyelviség, a humor, és a mitologémák, valamint a képek kifacsarása, a József Attila-, illetve a Pilinszky-örökség ügyes kezelése. Azonban sok olyan elem is van – közöttük a már említett „Te”-nek címzett utasítás, útmutatás, szentenciózus kijelentések hatnak legerősebben –, amelyek elterelik a figyelmet minderről, és azt a kódolt üzenetre irányítják. Hogy ott mit találunk, talán nem is érdekes, nagyobb baj az, hogy versben találjuk azt: a költészet igazságát megfojtja a titkosírás. Természetesen nem mindig és nem mindenhol, igazságtalanság volna didaktikusnak nevezni az Igazi nyár szövegeit.  Igen komolyan veendő a Karácsonyi-költészet, és sokan így is tartják számon. De ez talán éppen azokon a helyeken érdemes és lehetséges, ahol nem akar komoly lenni.

 

Karácsonyi Zsolt, Igazi nyár, Erdélyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó – Irodalmi Jelen Könyvek, Kolozsvár – Budapest – Arad, 2010.

Szinbád megtér

I.

 

Szinbád a méltán hírneves festőművész, a nagyszerű gavallér és bogarasan üde agglegény, sohasem képzelte volna, hogy mindez megtörténhet vele. Az életet mindaddig olyannak fogadta el ahogyan az tízezernyi alakban mutatkozott körülötte, kedvelte a bort, az asszonyszemélyeket, sőt, még a futballmeccseket is, és hatalmas könyvtárában szenvedélyes szeretettel lapozgatta elmúlt korok gyönyörű modern fóliánsait, melyek segítségével úgy utazgatott képzelete tengerén, mint egy igazi hajós a végtelen, hullámzó víztükrökön. Ifjúkorában bejárta már a legnagyszerűbb messzi kikötőket, a pálmafás, zsengemellű bennszülött lányok énekével koszorúzott partoktól, észak fjordjain át a ciprusi bordélyokig megmerítkezett ama kalandok sűrűjében, amelyekben akkoriban csak igen kevés férfiembernek lehetett része. Most azonban gondterhelt ábrázattal ücsörgött kedvenc erkélyén a délutáni nap fáraói fénypászmái között,  nézegette a szemben sorakozó kellemes villatetőket, és az éjszakánként párzó macskák visításaitól hangos erdőszéli tájat. A lányra gondolt, az alig húszesztendős, csodálatos mosolyú festőnövendékre, Hysteriára, akinek Szinbád szinte apja lehetett volna. Az egykori világutazó azonban, mint tudjuk, sohasem akart komoly családfő lenni, őt az élet kavargó teljessége vonzotta, ahol a buja, fiatal hajadonok és az érett szépségek, az Égei-tenger nedűi és az álmok tovatűnő színes foszlányai sokkal békésebben megfértek egymás mellett mint egyetlen asszonyszemély és a puják nyüzsgése, melyek, egészen bizonyos, hogy naponta borították volna ki érzékeny idegrendszerét. Hysteria azonban valahogy mégis egészen másféle ígéretnek tűnt, akit megismerve, Szinbádnak életében talán először, még az is eszébe jutott hogy nőül kérje, igaz, ezt annak idején nem merte elmondani neki, hiszen első találkozásaik alkalmával tudta hogy a lány foglalt, mi több, szerelmes, méghozzá nem is akárkibe. Imádatának tárgya Lucius volt, a divakreátor, akit szebbnél szebb hölgyek rajongtak körül, ismert és befutni vágyó modellek közül válogathatott, s talán még az egykori világutazónál is nagyobb étkű férfiember hírében állt. Szinbád eleinte különösnek találta, hogy miért pont Hystérián akadt meg Lucius szeme, aki bájos termetét hosszú ruhákkal szégyenlősen elfedve sétált mindig a férfi oldalán, és halkszavú, mosolygós lényével, göndör, fekete csigafürtjeit feje tetején összefogva, annyira különbözött a divatkreátor közelében legyeskedő bombázóktól.

Azok, akik közelebbről ismerték Luciust, s tudtak egyet-mást züllött életéről és korábbi, elrontott házasságairól, már jobban értették a választás okát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a férfi szakítani szeretett volna a múltjával, a lehámozott női bugyiktól hemzsegő partyk pezsgős, buja őrületével, s végre igazi, nemes kapcsolatra vágyott. Hysteriát egy csöndes művész-rendezvényen ismerte meg, a bamba festő mutatta be neki, aki talán a lány titkos hódolói közé tartozott, és rezignáltan vette tudomásul, hogy az angyali szépség és a divatkreátor között milyen hamar kifejlődött a kölcsönös vonzalom. Lucius rövid idő alatt mindent egy lapra tett fel, érezte, hogy ebben a mai, tapasztalatai szerint egyre romló világban olyan kincsre akadt, amely bizony nem sok férfinek jut osztályrészéül, hiszen a lány egy bájosan szokatlan erénnyel rendelkezett, amely a divatkreátort eleinte módfelett meghökkentette, majd imádatának még teljesebb hőfokú vonzalmat adott. Hysteria, elmondhatjuk, bizonyos értelemben ártatlan, azaz érintetlen volt, testébe férfiember még sohasem hatolt, s a lány, talán vallási, vagy valamilyen hasonló jellegű megfontolásból, egészen házasságáig meg kívánta őrizni a szüzesség szent adományát. Ebben a tekintetben olyannyira különbözött a Város legtöbb hajadonjától, hogy a sokat próbált Luciust a hosszú, alkalmi és felszínes kapcsolatokal teli esztendők után, végre átjárta a hódolói tisztelet az egyetlen Igaz Hölgy iránt, miként a középkori trubadúrokat. Verseket írt hozzá, csónakázni vitte, színházakba, hosszú erdei kirándulásokra, majd aztán magához is, hogy szerelmes ölelésben összebújhassanak, vigyázva, hogy a végső beteljesülés gyönyöreit a nászéjszaka idejére tartogassák. Mindketten örök hűséget fogadtak egymásnak és már házasságuk idejét tervezgették.

Szinbád tudott minderről, és akkoriban, mivel Luciussal távolról ismerték egymást és közös társaságokban olykor össze is futottak, alkalma volt időnként elbeszélgetnie Hysteriával. Lenyűgözte a lány kedves, tapintatos lénye és kétségtelenül szokatlan, de valami miatt mégis tiszteletreméltó elvei, hogy titokban hamar csöndes vonzalmat kezdett érezni iránta. Egy-két találkozás után bizonyossá vált benne is, hogy meg kell változnia, szakítania kell szeszélyes, a nőket csak kívánatos áldozatokként kiélvező múltjával.  Ekkor fogalmazódott meg benne először, hogy szívesen lenne a divatkreátor helyében. Persze csodálkozott is magán, hiszen tudjuk, az egykori világutazó számtalan leányt és asszonyszemélyt szeretett már, de ezeknek a vonzalmaknak túlnyomó része a csábítás és a hatalom jegyében álltak, nem a szív diktálta gerjedelmeit, hanem a kalandkereső férfiösztön. Hysteria a maga nőiességének teljében, minden más eddig meghódított hölgyénél egy összehasonlíthatatlanul tisztább, szinte elérhetetlen magasságot képviselt. Sokat beszélgettek a  lélek dolgairól és a hit kérdéseiről, valamint a lány őszinte érzelmeiről Lucius felé, miközben Szinbád érezte, hogy Hysteria őt is bizalmas barátai közé fogadja.

Mivel, mint tudjuk, méltán  kitűnő hírű festőművész volt, egy idő után megbeszélték, hogy a lány néhány képét megmutatná neki, hiszen immár atyai mestereként bízott Szinbád ítéleteiben. Hosszú hetek-hónapok teltek el az első csodálatos találkozásig, hiszen Hysteria, általában imádott Luciusa oldalán sétált szerelmesen, aki féltő szeretettel vette körül a lány minden lépését. A divatkeátornak azonban időnként el kellett utaznia távoli vidékekre, s Hysteria végre egy egész délutánt töltött az agglegény kopár, mégis vonzóan izgalmas lakásán, ahová festményeit is magával vitte. Az alkotások elnyerték a férfi tetszését, a képek színvilága az örök nő izgalmas rejtelmességeit sugallták, az ecsetkezelésben mély lelki finomságok tükröződtek. Szinbád őszintén megdícsérte a lány festményeit, és a rend kedvéért egy-két jótanácsot is adott, azután bizalmas beszélgetés kezdődött közöttük.

 

„Virág volt ez a vers, almavirág”

Balázs Imre József Fogak nyoma című kötete intertextusokkal átszőtt remekmű, mely kivételesen gazdag szellemi utazást kínál olvasójának. Utazást a költészetbe, a mindennapok rejtett tragédiáiba, a megismerhetetlenbe, a történelembe – már a felsoroltak alapján érzékelhető az a sokrétűség, ami a kötet egyik jellemzője lesz.

A nyom, mint a kötet egyik szervező motívuma, rendkívül összetett: nemcsak magát a nyomot, a hozzá kapcsolódó emléket jelenti, hanem annak hiányát is, a másik eltűnését is. A nyom nemcsak fizikai valójában, nemcsak az elmébe vésődött emlék formájában van jelen, hanem a puszta reflexió is létrehozhatja („Ady Endre-folt egy kockás abroszon”). A nyomhagyás és eltörlésének lehetetlensége jelenik meg A Kapu-szikla című versben. Hasonló feszültség érződik ki a Fogak nyoma című költemény sorai közül is, mely feszültséget a kötet nem oldja fel, sőt tovább fokozza a későbbiekben. A nyom, illetve a hozzá kapcsolódó emlék sokkal inkább felerősíti a másik, vagy a dolog hiányát, semmint enyhítené azt, ugyanakkor a nyomnélküliség még fájdalmasabb. „Megszöktél? Valaki elhurcolt magával?” – hangzanak a lírai én kérdései.

Kimegyek, megint égve hagytad a folyosón a villanyt.

 

A Vidranyomok, a kötet hét ciklusa közül az első, Balázs Imre József korábban megjelent Vidrakönyvét is megidézi. A vidra átússza a kötetet, gyakran előbukkanva a versek hömpölygő áradatából. A tévévidra című nyitóvers szerint „A vidrát az Animal Planet találta ki, / hogy belőhessen egy víz alatti kamerát.” A média egész tárháza nyílik meg előttünk: dizájn, korrekt fellépés, közelkép, provokáció, TV-Shop, fitneszbajnok, óriáskivetítő. Ráismerhetünk eltorzított világunkra, ahol „csak” a lényeg veszik el, „csak” az értelem szorul háttérbe. A vidra maga, mint élőlény, ebben a közegben nem érdekes. Big Brotherként vizslatják, szenzációszámba megy: még egy fitneszbajnokot is leköröz! Kicsordul a könnyem, itt patakzik minden az arcomon, „Közben ő meg álmodik a vackán, / átizzanak a képek vidraarcán.” A burkolt, vagy kevésbé burkolt társadalomkritika azonban nemcsak itt, illetve ebben a ciklusban jelenik meg, hanem más versekből is kihallatszik. A kötetet szervező motívumok nemcsak önmagukban összetettek, hanem egymással összekapcsolódva is egy komplex kép részei. Éppen ezért nem is lehet őket egymástól leválasztva elemezni, górcső alá vetni. Balázs Imre József bravúrosan teremti meg ezt a komplexitást a kötetben, amelynek talán ez a legnagyobb erénye – sok más mellett.

 

A versek többféle kérdést tesznek fel, és hagynak megválaszolatlanul az identitásproblematikával kapcsolatban. Ki vagyok én? Amíg a világban folyik a vér, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én? Az És én megmondom, ki vagy, a kötet VI. ciklusa alapvetően e probléma köré épül. Az ismert Hobo-dalra való utalás explicitté is válik a ciklusnak címet adó versben. További intertextusokra is rábukkanhatunk a költeményekben, amelyek közül a Két medália címűt emelném ki. Veszélyes vállalkozás József Attila versei közül akármelyikre is variációt írni, de meglehetősen azzá válhat a Medáliák esetében. A Két medália el is marad a József Attila-költeménytől. Ez a ciklus a többihez képest egyébként is egyenetlenebb, itt található a kötet kevésbé sikerült darabjainak nagyobb része. Számuk azonban elenyésző a remekre, sokszor bravúrosra sikerült versek mellett. Az identitáskeresés, az identitás hiánya, vagy éppen az emberekből való végzetes kiölése más, nem a VI. ciklusban elhelyezkedő versekben is megjelenik pl. Login: a vidra alakot vált, Mint a végállomásnál. A Login: a vidra alakot vált az internet világát idézi meg, ahol az önazonosság, illetve az identitás kérdésessége (álnevek, loginnevek, névnélküliség) a metamorfózissal is összefüggésbe kerül („És ahogy a szó elhangzik, / vidrává lesz az ember, / lepkévé a báb / és gólyává a kalifa.”). Balázs Imre József líráját átszövik a különböző írókra való utalások pl. Bodor Ádám, Varró Dániel, Babits Mihály, József Attila, Szerb Antal, Nagy László, Vörösmarty Mihály, Pilinszky János stb.

 

Az intertextualitás a nyelvvel, a nyelviséggel és a költészettel, az írással is összefüggésben áll. A Mintha lefüggönyöznének címet viselő V. ciklusban a versírásra történő reflexió a múzsa megidézésével  meglehetősen hangsúlyossá válik. Ezekben a versekben a humor és az irónia is előtérbe kerül, ami rendkívül szellemes költemények születését eredményezi pl. A Múzsák Szövetségének Alapszabályzata. A nyelvvel való játék veszélyessé is válhat: „A mondateltérítő / mosolygó terrorista.” A nyelv(ek)hez azonban érthetetlenség is kapcsolódik, amely a megértés korlátjává válhat: „Valamiért / olyan nyelvbe száműzöm, amelyet nem ismerek.” A nyelv ugyanis egyfajta közvetítő közeg, amely a közvetlen megismerés, tapasztalás lehetetlenségét eredményezi. Ugyanakkor nemcsak a nyelvhez köthető ilyen közvetítő funkció, hanem bizonyos visszatérő motívumokhoz is pl. ablak, ajtó vagy a média. Az ablak jellegzetesen az emberi kapcsolatok között képez akadályt – „Nézzük egymást, / egy elsuhanó ablakon keresztül.” Az ajtó pedig inkább azt a gátat jelenti, amely a lehetőségek megvalósítása előtt áll. (Amit megtehetsz)

 

A nyelv mellett fontos, és az egész köteten végigvonuló motívum az utazás, és az utazáshoz kapcsolható jelenségek, mint amilyen a találkozás vagy a búcsú. Maga a kötet is egy nagy utazás. A II. ciklus, a Találkozás a mélyben címadó versében a találkozás ténye, és nem a találkozás körülményei fontosak: „mint mikor találkoznak / valahol és valakik.” Hasonló gondolat figyelhető meg az Utazzunk el című költeményben: „Utazzunk el messze, ahol / nincs utas, csak út.” Az utazáshoz is kapcsolódik részben a VII. ciklus, a Ki viszi haza a buszsofőrt?, melynek címében szintén egyértelmű a Nagy László-versre történő utalás. A busz már korábban is megjelenik, a Kertvárosi buszmegállóban. A buszsofőr alakjával kapcsolatban szintén felvethető az identitás kérdése, pontosabban annak hiánya. Ő ugyanis még otthon is buszsofőr, ami azért is súlyos tényként jelenik meg, mivel valójában otthon ezt a szerepét nem is látja el. „A buszsofőr csak estig él, / kialszik, mint a lámpa” – olvasható A buszsofőr magában című versben. Jól látható, hogy ez az alak már-már nem emberiként jelenik meg, a kialvó lámpához hasonlít. Ráadásul kizárólag adott szituációkban ábrázolódik (A buszsofőr taxira vár, A buszsofőr stoppolni indul, A buszsofőr telefonál stb.)  amellett, hogy sokszor nevetségessé válik (Az eltérített autóbusz).

 

A Fogak nyoma része két rövidebb ciklus, melyek rendkívül ötletesek és egyediek. A III. ciklus Andersen egyik meséje alapján A szél meséi Valdemar Daa lányairól címet viseli, és a mesében megjelenő leányok és szüleik tragikus sorsát dolgozza fel. A IV. ciklus, a HG-oratórium Hervay Gizellának állít emléket az oratórium műfajának és irodalmi előzményeinek erős drámaiságát tovább örökítve.

 

Lassan, biztosan múlt az éj. Egyszer csak eljött a fekete Álom, és mögém állt. Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg: egészen biztos, hogy Balázs Imre József átviszi fogában tartva a Költészetet a túlsó partra.

 

Balázs Imre József: Fogak nyoma, Kolozsvár, Koinónia Könyvkiadó, 2009.

A „semmi sincs” Árkádiája

Árkádia a bukolikus költészet otthona, idilli világ, a görög hagyományban a pásztornép által lakott vidék. Lövétei Lázár László Árkádia-féle című kötete mégsem egészen ilyen világba kalauzol. A korábbi könyvekből válogatott (A névadás öröme; Két szék között) és új versekkel kiegészített kötet jelez ugyan a címben bizonyos hagyományokhoz való kötődést (mint a görög-római) és a képet tovább árnyalja a három mottó (Schiller, Berzsenyi, Arany), de a versek az Árkádiába csalogatják a huszadik század több magyar költőjét is. Ám az Árkádia-idilltől nem csak a tág világ- és magyar irodalmi kontextus kapcsán távolodunk, sokkal inkább a verseket összekapcsoló apatikus hangvétel által.

A névadás öröme ciklusban többek között a felcserélhetőségben, a megnevezés esetlegességében is felfedezhető ennek a hangvételnek a megalapozása („Légcsavarnak kereszteltem el Boreászt,” A névadás öröme), és már itt megjelennek az idő- és a „semmi sincs” tematikus problémái („Szóval semmi sincs. // Azaz mégiscsak van valami. (…) Aztán már az sincs.” Ficam az elszakadásban). Azonban mégis feltűnik két olyan név, amelyek későbbi ciklusokban is megmaradnak, s amelyek első látásra biztos pontoknak tűnnek fel a tagadás és felcserélhetőség közepette. Női nevek, Móni és Csilla, azonban konkrét jelentésekkel e nevek sem ruházódnak föl. Móni nevét, saját bevallása szerint, Kemény Istvántól kölcsönözte Lövétei, Boros Csilla pedig a felesége, a kötetben azonban nem lesz jól elhatárolható, kijelölt szerepük, így a névadás ebben az értelemben is az esetlegességet erősíti.

 

A Rükverc című költeményben még egy tematikus pont megjelenik, a rák, ám itt még a betegségre csak áthallásos módon gondolhatunk. A rák témájából adódik, hogy erőteljesen kapcsolódik a szövegekhez a halál problematikája is, amely kapcsán a temető (Házsongárd) mint zármű, a lezárás, az időhiány, a napok és nevek felcserélhetősége új megvilágításba kerül.

 

Az Úr és az imaszerű versek megjelenése már ebből a témakörből is következik, a Két szék között ciklusban található a legtöbb imára emlékeztető szöveg („Megint ugyanaz van: a tegnapi élet… / Milyen profi módon utálsz ki, Uram!” Hétköznapi zsoltár). A időkérdés is itt válik leghangsúlyosabbá, egyrészről a múlt („Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abban / véletlenül jött egymás után minden.” Magánzsoltár), másrészről a jelen egyhangúságának fényében („Nincs semmi dolgom. / És nagyon unom, / hogy folyton ez van.” Két töredék). A Két szék között a semmi helye, se életé, se halálé, a semmittevésé, az unottságé, ahol egymásba futnak a kényszerű ismétlődések, ahol leírható, hogy „minden mindegy”. Az „Arkádia-féle” című szöveg is ebben a szakaszban található, amely azt sugallja, hogy az Árkádiával hasonlatossá a Két szék között világa válna, a közöny, vagy legalábbis a sorssal való kibékülés, belenyugvás („van egy régi ismerősöm, / Rendes nevén: a halál. / Véle kéne kibékülni, Amennyiben rajtam áll.” „Arkádia-féle”). Árkádiáról ezen a ponton az is elmondható, hogy a bukolikus költészet műfajához hozzátartozik a világból való kivonulás, elzárkózás az adott társadalomtól, akár Radnóti eclogáira is gondolhatunk, melyek a háború ideje alatt keletkeztek, vagy a római társadalom hanyatlásakor keletkezett költeményekre. A kivonulás és elzárkózás mozzanata azonban Lövétei kötetében kényszerűséggel párosul, inkább bezártság érzetét kelti.

 

Lövétei verseinek e tematikus pontok alapján tragikusnak kéne lenniük, azonban költészetét erőteljesen meghatározza az öniróna, humor, valamint szövegei termékenyen nyúlnak vissza korábbi szerzők műveihez, így elkerüli a kesergés, vagy az egyhangúság buktatóit. Arany János költészete kiindulópontnak számít a kötetben, több szöveg idézi, valamint Arany Poétai recept című szövegére saját „receptjét” is ráírja, amely szöveg kapcsán az önirónikus mozzanat is jelentős (Poétai recept a „Két szék között”-höz). Az Árkádia-féle dúskál az intertextusokban, a 20. század magyar költői közül szinte könnyebb volna azokat a szerzőket felsorolni, akik nem szerepelnek a kötetben. A kötelező József Attila (Születésnapomra, Harminc), az Ady vonatkozásokon túl, többek között Kosztolányi, Dsida, Radnóti, kortársak közül Petri, Kányádi Sándor szerepel. A texteket nem csak beépíti, átértelmezi, hanem új jelentéseket ad, Pilinszky szövegeit például több esetben megfordítja, mint: „Nem zúgnak föl ma semmilyen egek”, vagy „és azt a villanyt a folyosókon is lekapcsolom.” (Esetleg harmadnapon, Villany). Sajátos eljárása, hogy önmagától is idéz, ez megfigyelhető a Vissza a 42. oldalra vagy a Hol volt, hol nem versekben.

 

A humor legerőteljesebben az utolsó ciklusra (Árkádia-féle), s főként az eclogákra jellemző. Az eclogák teljesítik a műfaji követelményeket, a versforma hexameter, a Negyedik ecloga kivételével párbeszédes formájúak, a költő és a pásztor a világ dolgairól, politikai kérdésekről vitatkoznak. A vergiliusi hagyományon keresztül humorosan ábrázolja az olyan, korunkat érintő problémákat, mint a környezetvédelem: „És mi bajod neked azzal a Greenpeace-szel, Dini sógor? / PÁSZTOR Semmi az ég-egy-adta-világon! csak ne izélje / folyton a pásztori népet, mert letapossa a nyája, / „mind egy szálig”, a védett nárciszt…” (Első ecloga). A nem párbeszédes Negyedik ecloga hármas idézettsége révén válik formai szempontból kiemelendővé, a lírai én idézi a pásztort, aki pedig a Lóbőr Berci szavait, s itt a szerelem témaköre kerül elő, amely szintén lehet ecloga téma. Noha itt sem az idill szólal meg, hiszen válásról szól a szöveg.

 

Az Árkádia-féle mint válogatáskötet kitűnő. A szövegek összetartoznak, nincs szakadás az egyes ciklusok között, ugyanakkor egyhangúságról sem beszélhetünk. Lövétei Lázár László könyve poétikailag gazdag, a lírai hagyományt sokféleképpen feldolgozza, nem öncélúan idézget. Noha Árkádiája inkább borús, humorának köszönhetően mégsem tragikus, formailag és nyelvileg sokszínű versek otthona.

 

Lövétei Lázár László: Árkádia-féle. Válogatott és új versek, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, Ráció Kiadó, Buadapest, 2009.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info