A költészetről föltehető kérdések közül kitüntetett helyen áll, hogy miképpen itathatja át azt a filozófia, hogyan lehet – ha egyáltalán lehet –, a költészet „filozofikus.” Jelen írás természetesen nem célozza a belebonyolódást ebbe a rendkívül komplex problémakörbe, annyi azonban bizton mondható, hogy a költészet „filozofikussága” semmiképpen sem egy előre megfogalmazott tézis „megérzékítése” révén áll elő: a költészet sajátos igazsággal bír, amely nem egy korábban letétbe helyezett gondolatnak rendelődik alá, mintegy a rá való emlékezésként. Ha mégis ez történik, tehát ha a vers tézis-demonstrációként áll előttünk, akkor legtöbbször „didaktikus költészetet” emlegetünk. Én ebben az értelemben használtam, illetve használom a „filozofikus költészet” kifejezést, amely azonban időnként elismerésként üti fel a fejét az irodalomkritikában.

 

Karácsonyi Zsolt költészetét is ekképpen méltatták, pontosabban a 2010-ben megjelent Igazi nyár című kötetét. A kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztőjének az említett évben megjelent még egy verses-, illetve egy tanulmánykötete, tehát egy rendkívül „termékeny” évről beszélhetünk. Ez magában természetesen még nem jelent rosszat, kifejezetten érdekes összjáték, megelőlegzés vagy előreutalás adódhatna vizsgálat tárgyául az Igazi nyár és az Ússz, Faust, ússz! szövegének motivikája vagy nyelvezete kapcsán. Most azonban maradjunk csak az előbbinél.

 

A kötet öt ciklusra osztódik, és – jórészt tematikusan elválasztva egymástól –, két tradíció kerül egymás mellé. Az Ámor háborúi és az Orpheus Albionban ciklusok a görög-római mitológiából merítenek és játszanak aztán szabadon az alapokkal, míg a többi ciklus tematikus alapjaként a keresztény kultúra határozható meg, a maga angyalaival és világmegosztásával. Mindezek azonban fel-felbomlanak, keverednek, a szövegekben sajátos módon épülnek föl a karakterisztikus, stilizált versnyelvben, vagy például a megszólaló hang változatossága révén. Az Ámor-ciklusban a „legkisebb nagy isten” „naplójából” olvashatunk, amelyben az önmagát „legvégső oknak” tudó, a törvényadó magabiztosságával beszélő isten szólal meg, kinek „ragyogó nyila” „orgiákba tereli a népet.” De Orpheus is megszólal Albion tengerpartján, vagy egy nimfától halljuk születésének történetét. Ezek az „idegen” hangok idézőjelben szerepelnek, és – bár a legtöbbször nem tulajdoníttatnak ilyen egyértelműen egy meghatározott (cím)szereplőnek –, a versek többségében megjelenik ez a fajta hangjáték.

 

Az angyal- valamint az ezzel összefonódó tánc-motívum megjelenése nagyon gyakori, metaforikájuk azonban kifejezetten sokrétű és ellentmondásoktól sem mentes a kötet szintjén. Az angyal vagy mint a „kövezetre csapódó” „ismeretlen” jelenik meg, aki „tánctanárként” tanítja a pusztítás lépéseinek „véres tréfáit”, vagy a „kondér”-világ fölött „harcolnak a koncér’” részegen kacagva Istenen, de van, hogy üzenetet hoz a „másik, külső” oldalról, amely lefordításra vár. A tánc sem mindig a halál, van, hogy „a mondhatatlan” „lép elő” „táncos lábbal”.

 

Már ezekben a motívumokban is megjelenik Karácsonyi sajátos mítosz- és alakteremtése mint a mítosz kitágítása és átírása. Ez expliciten tetten érhető olyan alakoknál, mint „Nimfaust”, aki az Ússz, Faust, ússz! kötetben lesz kiemelt helyen, de ezzel összefüggésben már átíródik a tenger, és általában a víz motívuma is. Hasonló alakteremtő aktusok már-már átvisznek a fantasztikum és a bizarr területére, amikor az egymást is agyonlövő „vadászok” által fenyegetett „vigaszszín állat” vagy a Ködben vonuló „nagy, tünékeny emlős” alakjáról olvasunk, de nem kevésbé bizarr a „hernyólepkék”, a „szárnyas medvék” vagy „táltos farkasok” szerepeltetése sem.

 

A versszövegek szövetét nagymértékben meghatározzák a részletesen kibontott, nagyívű képek (amelyek néhol a képzavartól sem mentesek, például Az Isten, mint a tengerben). Ezeket olvasva nemegyszer olyan érzésem volt, jogos „filozofikussága” miatt „méltatni” a kötetet. Már-már a rejtjelezettség, a kódolt üzenet kerekedik itt a költői nyelv fölé, mutatva ezáltal a didaxis, a „filozofikus” költészet irányába. Ezt sokszor erősíti a versben megszólaló hang üzenetet-mondása. Az egyes szám második személyű címzett zavaróan gyakorivá válik, és még akkor is így van, ha ezek a hangok sokszor az őket keretbe fogó szöveg megalkotóját célozzák, például az Esti metró–ciklus áradó szövegfolyamában vagy Az üzenetben. Sokszor kifejezetten kínos, mint válik nyilvánvalóvá a „gondolatiság” (sic!) központisága: miképpen keres a megszólaló „Vészes tárgyat, pengeéles, / mondhatatlan igazat”, hogy aztán kimondja, az élet nem más, mint „rosszul rakott kirakat”, vagy méginkább, bőr- és húsfeldolgozó. És hasonló a helyzet a „lényegről”, a „létről” vagy a fent-lent, ideát-odaát tematizálásakor.

 

Mindemellett ott van az erős nyelviség, a humor, és a mitologémák, valamint a képek kifacsarása, a József Attila-, illetve a Pilinszky-örökség ügyes kezelése. Azonban sok olyan elem is van – közöttük a már említett „Te”-nek címzett utasítás, útmutatás, szentenciózus kijelentések hatnak legerősebben –, amelyek elterelik a figyelmet minderről, és azt a kódolt üzenetre irányítják. Hogy ott mit találunk, talán nem is érdekes, nagyobb baj az, hogy versben találjuk azt: a költészet igazságát megfojtja a titkosírás. Természetesen nem mindig és nem mindenhol, igazságtalanság volna didaktikusnak nevezni az Igazi nyár szövegeit.  Igen komolyan veendő a Karácsonyi-költészet, és sokan így is tartják számon. De ez talán éppen azokon a helyeken érdemes és lehetséges, ahol nem akar komoly lenni.

 

Karácsonyi Zsolt, Igazi nyár, Erdélyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó – Irodalmi Jelen Könyvek, Kolozsvár – Budapest – Arad, 2010.