Reneszánsz mindenkor

Mondják,

 

Brazíliában, a mérges hangyák földjén,

a halál ezer szolgája kényszeríti térdre

két hiábavaló szívdobbanás között.

 

Pápua Új-Guineában

egy örök éhezésre kárhoztatott krokodil az utolsó,

aminek az állkapcsa a fülébe csattog.

 

Nem messze onnan,

 

Vanuatu szigetén,

hiába kap két kézzel

égig érő felhők fényindái után,

(a tornya alá sereglett tömeg nehogy a mélybe rántsa) :

 

a korházban nem halnak meg a gyerekek…

 

Nem meghalnak, rosszabb:

felnőnek és megöregednek,

 

örökre…

 

Nem aznap hogy kórházba kerülnek,

nem is azt követően, hogy a doktor, a „fehércsuhás” ,

(aki elvárja, hogy készpénznek vegyék,

amit hálapénzért kínál: a diagnózisát)

latin szavakat mormol az ágyuk fölött,

de a megannyi profán rítus,

a sok pihenés, a kevés mozgás mellékhatásaként.

 

Az ő szemének fáradt bölcsessége is így született,

a kedvenc anyukáját várva nap, nap után,

(jóllehet idebent megtanulta,

nem mondunk olyat, hogy kedvenc:

 

anya csak egy van.)

 

…és most már bármelyik pillanatban megérkezhet,

ahogyan a távoli és soha nem látott „rokon” hagyatéka is,

ami, tekintve, hogy a világ túlfeléről,

onnan is a túlvilágról „postázták”,

az Antarktisz jegében kénytelen átvészelni

a hosszú út viszontagságait.

(S amit idebent nem mellesleg donornak mondanak)

 

Száz év múlva, meglehet, semmit nem mond majd a szó:

 

donor…

 

Ám most még…

 

…az ágyában fekszik,

beteg szíve fölött kétrét hajtott mesekönyv,

körben az angyalok ülnek:

Leonardo, Donatello, Raffaello, Michelangelo,

a négy tini nindzsa teknőc,

 

hiába is próbálná hát bárki

elvédőmaszkírozott mosolyával halálba cirógatni,

ahogyan azt is hiába próbálná bárki elhitetni vele,

minden rendben.

 

Nincs minden rendben.

(Idebent nem is kell mindennek,

 

mondják.)

Bohém erdő

A felszínen lüktetett a nyugalom. Ráfröcskölni készült sárgáját az utcalámpa, magatehetetlen szürke párjára, az emberarcú betonra. A természetes és mesterséges fény, már szokásos, a naprendszer által előre megbundázott versenyét játszotta, a visszavágó biztos tudatában. Az érvénytelen csillagok vidékre szorultak ki, és a város cenzúrázott egén feltűnő holdat senki nem énekelte meg aznap este. Az újságban nem fog vers megjelenni róla se holnap, se holnapután… a kutyákon meg szájkosár van. A talajhoz tapadva, egymáson gubbasztva, bús élőlények bonyolult hálózata szomorkodik ma. A madarak ordítanak, a macskákat a szél fújja egyik háztetőről a másikra, és egy csecsemő gorombán kaparássza kedvenc emlőjét, a nyitott ablaknak és a széliránynak háttal ülő édesanyjának ölében. A szélnek, amely igazságosan átfúj a kerület hatalmas objektumain, egymásba olvasztva testek, szerves-szervetlen bűzeit, hűvös, városias, nemkívánatos felfrissülést nyújtva a gyermekét tápláló asszonyhátnak, így már átérezhető a mélyéről feltörő, a szobából érkező, férjéhez intézett női üvöltés: „Csukd már be azt a kurva ablakot!” Valószínűleg vitatkozni fognak ma is, én pedig önkénytelenül végig fogom hallgatni, én aki egy szobával arrébb támaszkodom a konyhaablak párkánya nyújtotta biztos pontot élvező könyökömre, élvezem a friss szellőt az arcomon, és almacsutkát hajítok a járókelők fejére. Évám épp nincs, hát megdézsmáltam magam.

Az ablaküveg akaratlanul is engem rajzolt meg egy utolsó portré gyanánt, a konyhakő mereven és büszkén tűrte a súlyomat, a fal festékpergetéssel tisztelgett hozzádörzsölődő combom előtt, a mikró, a bögre, a hűtő, mind-mind engem siratott. Engem, aki néhány nap múlva végleg búcsút veszek tőlük. Holnap reggel kivonulok a belvárosból – legalább másfél hónapja nem mozdultam ki – meglátogatom a szüleimet vidéken és jelzem nekik hazaköltözési szándékomat. Egy időre, egy évre biztos, talán többre is… ki tudja. Fülem alatt romantikusan leselkedett a chat hívó hangja, a laptopomhoz csoszogtam, egy gyerekkori barátom válaszolt: „olvastam, a többit majd élőben, várunk! :)”. Megírtam neki bú-bajomat, és szülőhelyemre való látogatásom szándékát. Rájöttem, hogy blogot kell nyitnom, idáig mindig úgy gondoltam, hogy naplót, vagy bármely személyeset magának címezve csak az ír, akinek bűntudata van, vagy sok szabadideje. Bűntudatom van, hogy sok a szabadidő a fejemben, még ha egész nap dolgozom is, unalmas az életem, pláne most. De leírva izgalmasnak tűnik majd, és talán úgy érzem, érek valamit. Rábámultam a tv-re, elérte célját, azonosultam, milyen felkapottak voltak mindig azok a mozik, amik szerencsétlen, hétköznapi emberek drámájából viccet csinálnak, az enyémet is elképzeltem. Az előnyös snittek és sminkek szimpatikussá tennék ezt az egész újrakezdés dolgot, látnék benne valami magasztosat, sőt szinte eggyé akarnék válni e karakterrel, akinek a bőrébe a valóságban csúnyán beszorultam, és jelenleg legszívesebben hat láb mélyre kívánnám. Semmi romantikus nincs abban, ha a tornácon teregető édesanya, botra kötött batyujával, a horizontról visszakullogni látja magzatát a szülői ház irányába, nem háborúból jön, nem aranyparipán, se limón, de a szeretett nőtől, aki már nincs többé, nem azért mert meghalt, beteg lett, megcsalt, elszerették, hanem mert „meguntuk, nem megy tovább, sajnálom.” Egy szimpatikus Ben Stiller, egy elbaszott Róbert Gida.

Nem így képzeltem el annak idején, szüless meg, nőj fel, költözz el… gyere vissza. Talán csak én vártam sokat, talán csak velem van a defekt, nagy kár, hogy legtöbb ismerősöm még idáig sem jutott. Vagy csak én ismerek túl sok semmirekellőt. Persze most újrakezdhetek mindent, egyesek szerint ennek örülni kell, azt tanácsolták, fogjam fel úgy, mintha újjászülettem volna. Nem is tudom, hogy a feszültség gerjesztette verítéktől vagy a magzatvíztől nedves a pofám. Először 90’-ben szültek meg a fővárostól távol az Alföldön sok jó barátommal együtt. A rendszer váltott, mi jöttünk! Az új alkotmánnyal és szó szerint határtalan szabadságba vetett hittel kereszteltek meg minket, a ciános Tisza szolgált szenteltvíznek, tiszteletünkre a taxisofőrök blokádoltak, öltönyösök hozták a rendeleteket a tv-ben, berlini fal bomlasztó mosolyukkal. Belénk simogatták, hogy szerencsések vagyunk, mert tanulhatunk, és jó állásunk lehet. Szabadok voltunk és annyira magabiztosak, hogy még a Napot is elsötétítettük az ezredfordulón.

Másodszor is egy hölgy tette meg, amit tenni kellett. Persze nem olyan látványosan, mint húsz évvel ezelőtt, se orvosok, se műtő, se sompolygó vérrokonok. Ő vigyáz az alakjára, karrierjét kénytelen szíve alatt hordani, mint keresztjét a hátán. Nem hibáztatom, én se vagyok egy szent. Férfi vagyok-e? Talán a gyerek tényleg jobb jelző rám. Leölök egy disznót, ha kell, de a Tescótól viszolygok, felvillanyoz a szex, ha megkaptam volna nászajándékként, de a tv és a fogmosás között kötelezően, naponta hidegen hagy. Életre nevelném jövendő gyermekemet, de azt majd megteszi egy zöld tábla ABC freskója az iskolában és néhány mocskos weboldal, én meg vehetem neki a méregdrága fröccsöntött gyerekjátékokat, a sok-sok drogot, állhatom a randikat a ribanc (vagy szelíd, de csúnya) barátnőjével, könnyezhetek a ballagási, szalag avatós, diplomaosztós (ha eljut odáig, ha meg nem akkor az lesz a baj, hogy miért nem) videó felvételeken, és a kamat, csak egyre növekszik és növekszik. Persze mindezt meg fogom tenni. Csak néhány dühös, antiszoc’ kirohanás erejéig, jól esik visszaköszönni a tizenéves énemre. Csak előtte kell egy kis pihenő. Messze innen.

Chateltem a barátommal, majd ágyba süllyedtem. Már egy hete egyedül alszom, lassan újra megszokom. Két éve élek a városban, mikor összeköltöztünk dolgozni kezdtem egy bárban, mint csapos. A lakás a szüleié. Most hazautazott hozzájuk a hegyekbe. Azt mondta ad néhány hetet, amíg összeszedem magam. Albérletet nem tudnék fizetni. Anyám nincs jól és folytatnom kell az iskolát. Különben beszippant az éjszakai élet. Legyen elég ennyi.

Amikor anyám két hónapja beteg lett, akkor kezdődtek a gondok. Hiába hagytam őt az Alföldön, nem élhettünk boldog párként, éjszakánként az ágyunk elfekvőszagú volt. Néha, amikor a sötét semmiszerű szobában feküdtünk, ő elaludt a mellkasomon. Hallgatta a szívdobogásomat, és ez megnyugtatta. Ilyenkor egyszerre volt a barátnőm, az anyám és a kislányom. De egyre kevésbé a barátnőm. Valaki, akit óvni akartam, aki közel volt hozzám, és ott a sötétben, amikor nem számít a kor, a test alakja, csak a lélegzetvétel monoton, de életről tanúskodó szösszenete hallatszik érzed, hogy közel van hozzád, és hogy te vagy felelős érte. Elképzeltem, hogy a lányom, tőlem függ az élete, s nem akartam elengedni, akár egy féltékeny apa, inkább magamhoz szorítani, hogy együtt rohadjunk el a sötétségben, a puha, langyos takaró alatt. De együtt. Olyan volt mint egy koporsó. Száguldottunk az űrben oda, ahol a szüleim vannak. És még csak házasok sem voltunk. Nappal  egyre inkább csak befelé fordultam, ő egyre inkább kifelé kacsingatott. Az érzés nem múlt, és nihillé változtatta a hétköznapjaink. A zavaros, feldolgozatlan, képzelt, kusza kozmosz rávetült körülöttem minden tárgyra. Valami furcsa lény, valami ősi feszült közénk. Végül ő mondta ki, amit ki kellett. Persze nem így indokolta.

Reggel könnyű volt elindulni. Többnyire villamoson utaztam, a kerületek, mint hadviselt páncél hullottak le rólam, ahogy kifelé gyűrűztünk belőlük és elvesztésükkel, én is egyre sebezhetőbbnek éreztem magam. A pályaudvarra tartva támadott meg és kebelezett be először a nosztalgia keserédes, fojtogató légköre, amely úgy kering köröttünk élők és emlékezők között, mint a legmélyebb fekete lyuk, amelyet egy illat, egy hang, egy tárgy könnyedén megnyithat bármikor. Esetemben egy bevásárló központ aktiválta. Régen ott magasodott kontrasztosan, a külvárosi gyártelepek mellett, akkor emelték, amikor gyerek voltam. A szocialista tárgyi emlékek nagy része ma már eltűnt, vagy felújították, és új cégek költöztek a helyükre, lakóházak, üzletek, de a koszos kis mellékutca, amelyen most átvágni kényszerültem, őrzött egy betondarabot pulyakoromból. Emlékszem indokolatlanul sokat bömbölt a tv akkoriban otthon, anyám és apám mellett ő volt a harmadik nevelőm, eszelős szókincsből és beteges fantáziából vizsgáztam általa. Amikor megnyitotta előttünk fotocelláit a bevásárló központ, mint marhák csődültünk, mi falusi népek is a Vágóhíd mellé, ami vonattal csak fél órára volt. Anyuék ezen a szűk kis utcán vezettek oda, ugyanígy néztek ki a falak. Akkor még nem voltam tisztában a politikai és társadalmi viszonyokkal, csak a kulcsszavakat ismertem fel a híradó információfolyamából, mint: munkanélküliség, pusztulás, környezetszennyezés, közel-kelet, atomfegyver. Fogalmam sem volt a kommunizmusról, arról, hogy annak vége. Hogy e romok ennek az idejét múlt, roppant hatalomnak a legyötört bástyái, és csak most szabadultunk fel. A külvilág, ha akkoriban, nagy ritkán beérkeztünk a városba, nem sokban tért el azoktól az olcsó és ma már nevetségesnek ható, B-kategóriás science-fiction filmek által generált, alternatív jövőképektől, amelyeket esténként néztünk otthon. Mit tudtam én, hogy „csak a parabola mocskot” fogtuk. Ezek az utcák ugyanúgy festettek, mint a poszt-apokaliptikus, neve nincs, külföldi mozik gagyi díszletei. Biztos voltam benne, hogy hamarosan érkezik a savas eső és az atomtámadás is. Aztán egy nem túl szép, de átlagos nap szüleim közén megékeztem a frissen nyílt üzletközpont bejártához. Pont így képzeltem el akkoriban az üveghegyet, és kurta-farkú malac is volt, és húszassal működött, a kirakatok, az üzletek termékei, a hatalmas mozi, a gyorséttermek, minden olyan nagyvilági volt. Gőzöm sem volt mi az, de azonnal kapitalista lettem. A pláza azt éreztette velem, biztonságban vagyunk e rendezett, tiszta környezetben, és az egész világ idővel ilyen lesz és csak az enyém minden, ha felnövök. A későbbiekben már az osztályfőnök is elhozott ide minket, ezt a nevetségesen alföldi csürhét, akik nem voltak kompatibilisek ezen új látképpel… még. Néhány gyerkőc szinte még a városban sem járt, vagy csak nagyon ritkán, de mind hamar beletanultunk. Tisztában voltam vele, hogy jó tanuló vagyok és szerencsés, mert majd egyetemet végezhetek, a világban szabadon oda mehetek ahova akarok és a kirakatokból bármit megvásárolhatok magamnak. Bár tudtam volna, hogy örökké csak álom marad, hogy csapda, hogy mindenhez értek, amire nincs kereslet. Most tűnődve megálltam és közelebb léptem a bejáratához, arcom, csaholó akaratom tükröződött az üvegen, és rátörte vágyaimat az árura, de a vasfüggöny mintázatú üveg most is ott feszült közöttem és a kincsek között. Mindig így éreztem viszonyomat a külvilággal, bizony szolidaritást vállalok a falusi kutyával a nagynénéméknél, aki láncra kötve sosem éri el a moslékos tálat, de majd megfojtja magát a nyakörvvel, miközben erőlködik. Most a fejemet is elfordítottam erről a szörnyű, átlátható, szerethető monstrumról, és a szerelvények irányába indultam.

A vonatvagonba, mint búgócsigát toltam be magam előtt poggyászomat, majd leülve az ablaknak pupilláztam, és izgatottan vártam, hogy a csatlós, külső kerülteket a hátunk mögött hagyjuk. Ahogy a tárgyak egyre kisebbek lettek és a sík horizont egyre tágasabb, úgy tisztult ki az én fejem is. Csak a villanyvezetékek tartották a gépies rohamot a vagonnal, vastag kábelekben úszott a kultúra döbbenetes tempóval a száraz Alföldön. A repedezett talajon, mint az áram helytartói emelkedtek a dicsőséges fellegekbe, a villanypóznák földesuraiként a háromlábú oszlopok. Dinamó formájú kobakuk a felhőket súrolta, én pedig a légnemű bárányok gyomrába betűket képzeltem, mint a képregényekben, az oszlopok, mint higgadt transzformerek társalogtak általuk egymással. Az egyik távolra volt helyezve a többitől, elmémben beleképzeltem szövegbuborékjába, Petőfi Alföld című költeményét. Egy nem túl csinos, de éppen annyira izgató lány ült le mellém, hogy megérkezésemig nyugodtan fantáziálhattam arról, hogy mi lenne, ha leszólítanám és berángatnám a WC-be. Sose ment ez nekem. Lassan leszálláshoz készülődtem. Őseim háza nem messze feküdt a vonatállomástól. A házak és gyerekkori helyszínek semmilyen érzést nem keltettek bennem. Egyelőre. Az udvarunk talajából az elmúlás és ápolatlanság szaga szivárgott, a háziállatok lassúak voltak, a varjak pedig egyre furcsább és ördögibb alakzatokat írtak le az égen. Az ajtó túl könnyen nyílott, szinte beestem rajta a lendülettől, és a magába szippantó előszoba megmagyarázhatatlanul megható miliője ráébresztett, hogy itthon vagyok. A családom a konyhában ült, csöndben, hétköznapi halálkultuszukban elmerülve fogyasztották kávéjukat, amikor letelepedtem köréjük.

De térjünk a lényegre. Áramszünet vágta félbe a világot a házsoron. Az utca végén három alak várakozott a lámpasugár alatt, amely burokba teremtette a teret, és csak az ő sugárzó sziluettjük volt biztos létező pont a fenyegető űrben. A rejtett talaj, önakaratom nélkül is feléjük vitte lábaim, feléjük, akik fejüket lehajtva, fényfürdőzés közepette motyogtak egymáshoz, miközben én, a cipőm kopogását lent és a kábelek lengését fent hallgatva fixáltam magamban, a bolygó elbújt valóságosságát. Különösen fújt a szél, a levegőből kiszagolhatatlan volt az évszak, csupán a változás tűnt egzaktnak. A lámpa görbítette térbe belépvén köszöntöttem a három személyt, kikhez időtlen barátság kötött, és már jó fél éve nem láttam őket. „Csoda, hogy mindannyian itt tartózkodunk ma éjszaka, együtt” – gondoltam. Mint hiányzó láncszem kapcsolódtam be közéjük, eredetileg egy közeli kocsmába terveztük a menetelt, legalábbis a chat beszélgetésekből ezt ollóztam össze, de ösztönszerűen az ellenkező irányba indultunk. Mivel úgy gondoltuk ma már emberek közé nem nagyon megyünk, hát a legközelebb lakó társunk pincéjéhez beugrottunk egy kis házi borért. Bizony az öröklött földhöz nem jár használati utasítás, tavaly sikerült felrobbantania egy hordót, az én lőrémtől meg hányni lehet, ezért abba bele sem szagolunk, de mivel sok időt fogok itthon tölteni, ígérem kitartóan próbálkozok majd. Furcsa utca engedte átkelni társaságunkat magán, az üveg járt kézről-kézre, és a felszínes „hogy vagy?” kérdésekre adott, üdítően ismerős válaszok sorozata, a mélyebb rétegeimet is elkezdte nyugtatgatni. A régmúltból elém szivárogtak barátaim személyiségei, mind-mind nagy hatást gyakorolva rám, tökéletes egységet alkotva bennem. Négyen ficánkoltunk bele a tinédzser korba annak idején, ezeken az utcákon vedlettünk át azzá, amik vagyunk és akkor is, mint most is a településen kívülre indultunk, a Bohém erdőhöz és a mellette fekvő földekhez. Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki tapogatózva felteszi a kulcskérdéseket arról, hogy hogy érzem magam, mihez kezdek most, és milyen volt a fogadtatásom otthon. Elbeszéltünk egymás mellett a vacsoránál a szüleimmel, és nem hiszem, hogy értették miért költözöm haza. Ezt persze hosszasan kitárgyaltam a mellettem sétálóknak, amíg még az utolsó utca fényei simogatták elmémet, de ekkor már minden megnyilvánuló mondatom, kifejezésem és betűm állóképességét a részegség döntögette, hát hangulatvilágom is imbolyogni kezdett velük együtt. Néhány lépés a sötétségbe, és a friss, tiszta és lehűlt levegő járta körbe figurámat, és ezzel végleg magunk mögött hagytuk a falut, rátérve az ösvényre, amely az erdő sűrűjébe visz. Kántálni kezdtük a mondókát, amit a nagyobb srácok tanítottak nekünk, amikor először léptünk erre az útra:

„Jegyezz le még egy imát, ami

felülír majd minden vitát, ami

meggátol minden titánt, aki

a nyomomba jár!” 

Az énekünk olyan erővel rengett végig a vidéken, hogy a föld háta beleborsódzott, a rovarok, a madarak, az állatok és növények mind megrezzentek, hiszen évek óta nem találkoztak ezzel a pár varázssorral. Annak idején, afféle beavatási szertartás volt egy helybéli fiatalnak kijönni ide. Pedig mi már televizionált kölykök voltunk, de még elég tiszták ahhoz, hogy ne vegye be a gyomrunk a mocskot, és a tinédzserkorral együtt, a műanyagot is kivesse a szervezetünk, a tükörszerű sík képernyő darabokra tört bennem. Gyakran irigyeltem az idősebb fiúkat, akik minden idejüket itt töltötték, gyarmatosítatlan agyuk itt szabadulhatott el. Rémtörténetek jártak e helyről, amiket  a tűznél költöttek a srácok a bagolyról, aki itt ólálkodik és valami nagyon csúnyát csinál az emberrel, ha elkapja és satöbbi baromságok. A másik kedvenc horrorsztori-téma a városi fiúkról szólt, hogy mit tesznek velünk falusiakkal, ha bekerülünk majd közéjük gimnáziumba. Bizony egy korombelinek két akadályon kellett túlesnie, hogy férfinak mondhassa magát, egyrészt a Bohém erdő, másrészt a város meghódításán. Éjszakánként láttam a baglyot az udvarunkon álló fenyőfáról lelibbenni, és mint később megtudtam, minden éjszaka ide repült.

Kiértünk az erdő közepén fénylő tisztásra, és úgy mint régen tüzet raktunk. Tudom, hogy minden generáció azt hiszi magáról, hogy az övé volt az utolsó nagy, mindent megváltoztató közösség az évek folyamában. De ha nem így van, akkor miért csak mi vagyunk itt? Hol vannak a maiak? Miért nőtte be a fű a szent kis körünket? Mit csinálhatnak ilyenkor? Ropogott a tűz, rágyújtottam, röhögtünk, nem olyan volt, mint annak idején, amikor fiúk, lányok együtt, dühöngve ordítoztunk és rohangáltunk a holdfénynél, de mégis ismerős és kellemes. A tűz, az alkohol, a környezetváltozás és a barátok tünetegyüttese, elfeledteti az emberrel a szív- és érrendszerterhelő lelki problémákat akár percekre is. Az összeszoruló lábujjpercektől, a gyomor összerándulásán át, fejgörcsben kicsúcsosodó stressz, amint belehasít újra az emberbe, áldozata szinte éles késszúrásként érzékeli. Aztán hirtelen apátiától kezd büdösödni a levegő, és ezt nem akartam megvárni. Velem szemben egy jobb és egy bal agyfélteke társalgott. Tipikus példája annak, mennyire nehezen értjük meg egymást mi emberek. Az egyikőjük néhány napja, megszívva magát új impulzusokkal, érkezett haza külföldről, a másik a melóból két órája. Úgy látom nem boldog az ember a jó kereset mellett sem, nagyon szórakoztató volt hallgatni az egymáshoz intézett baráti szemétkedéseket, de egyre rosszabbul éreztem magam. Telefonálásra hivatkozva bementem a fák közé, a többiek nem kérdeztek semmit, gondolom azt hitték meggyengültem, és őt hívom, nem őt hívtam. Nehezen szedtem a levegőt a torkom gombócosodott, ujjaim elemien bizseregtek, gondoltam pánikroham, megesik, kihozza az emberből a stressz. A vizenyős szemeim előtt ráfociztak a hangyák a sötétségre, egyedül kellett lennem, egyre mélyebbre akartam merülni a lombok között, elbújni, már a tűz fényét is alig láttam, eszembe jutott, hogy ha tíz évvel ezelőtt lenne, akkor most nagyon félnék itt egyedül, de most mégsem, a pánik nem engedi. A fák törzse egyre vastagabb lett, szédültem, egy idő után mozogtak ők is és én is, a bokrok bagoly alakzatot vettek fel, a szívem üteme olyan hangosnak hatott, mintha egy nagydobot vernének közvetlenül a fülem mellett, szörnyű bulit járt az erdő velem, a tölgyek, mint hatalmas összesúrlódó testek lökdöstek, a növényzet, mint köldök zsinórok tekeredtek körém, a gaz, a bokrok, mint lengén öltözött kurvák akaszkodtak rám, futottam, vetődtem, csaholtam, verekedtem, kántáltam, jegyezz le még egy imát…, jegyezz le, jegyezz le, jegyezz le, még egy imát, minden vitát, minden titánt, mint gumibotos kidobókon törtem át magam az erdőlakókon, hirtelen kicsapódott a testem a pusztára. A sötétből megnyílt az ég, sokkal hatalmasabb és tisztább volt, mint előtte bármikor, futottam az Alföldön, messze a Bohém erdőtől. Néhány perc múlva, a szívem, lábaimmal együtt lassulni kezdett magam alatt, verejtékem a talajjal érintkezett és én is leborultam reá. Csend lett, és hirtelen nevetségesnek éreztem magam, a város nem a kenyerem, kővel dobott meg és én ide száműztem magam, ahol még az erdővel is kinevettetem magam. Mindkét gyerekkori vágyam, melyet teljesíteni akartam, megbukott. Harangoztak a falu felől, a két sötét templom, mint öreg ellenfelek óbégattak egymásnak, szüleink és nagyszüleink batár nagy házai emelkedtek a síkságra, olyanok, amelyeket mi sohasem engedhetünk meg magunknak, ha itt maradunk és mint rákos daganat csüngünk tovább öregedő testükön. A másik irányban a városra emelkedtek a távoli hegyek, tudtam, hogy valahol ott van ő is. Hiányzott, fejem rásimítottam a földre hátamon feküdve bámultam, ahogy az ég közepén a lámpa és a holdfény összecsap. A rózsaszín városi világítás, évekkel ezelőtt még csak az ég alján virított, de évről-évre, egyre nagyobb területeket igényelt magának. A templomi kongástól, megperdültek a régi lemezek, eszembe jutottak a hittanórák, a lelkész egyszer kihozott minket az erdőhöz virágot szedni, hogy kicsinosíthassuk a templomot valami ünnepségre, miközben szorgoskodtunk példázatokat énekelt bele a tavaszi levegőbe, zsoltárok szállingóztak a gyerektorkokból, az „Ó Sion ébredj!” résznél aztán leintett minket, és rámutatott a pusztára. Azt kérdezte, tudjuk-e hol lakik Isten? „A templomban” válaszra csóválta a fejét. Ujja ismét ugyanabba az irányba tévedt, és furfangos mosolyt engedett meg magának vékony, cserepes szája széle. A gyermeki elme tiltakozott, hiszen ott az ördög lakik, háromszor is megkísértette Jézuskát. Kezén fogva osztályunkat, kivitt a napfényre, a föld göcsörtös volt és még alig sarjadt, a felhők hatalmas, organikus építményként formálódtak a fejünk fölött, a földet alig láttam, úgy éreztem egy síkban lebegek a kéklő éggel. Ekkor ránk szúrta tekintetét és azt kérdezte, hogy látjuk-e a hegyeket? Akkor nem biztos, hogy értettem a hasonlatot, a hegyen lakókról, akik mindig sziklába kapaszkodva, fölmászva, a csúcsra akarnak jutni, maguk alatt tudva a talajt, kínkeservesen elérni az Urat. De ismerem magamat, nekünk alföldi embereknek nem kell mást csinálni, mint úgy eljárni magunkkal, akár a puszta teszi vidékével, „legyetek olyanok, mint e hely itt, ahol a tárgyak, a házak, a játékok, a vágyaitok nem takarják el az eget, ha gond van, ne vegyétek körül magatokat örömmel, ha gyász van, gyászolni kell, legyél kopár, mint a puszta télen!” Innen nézve nem is olyan marasztaló és nagy a föld. Az ég pedig nincs is olyan messze! „Ha problémáitok vannak, ne próbáljatok a hátukra mászni, hogy feljussatok a magasságba, csitítsátok el úgy a környezetetek, hogy ne látsszon az égtől a föld.” Szirupos? Túl édes egy felnőtt szájnak? – Kérdeztem magamtól, de akkor, ott kiterítve, tudtam, hogy csak én vagyok, az ég és a kísértő szellemeim. Tudtam, hogy tragédiáim ebben a példázatban magában foglaltatnak, hogy nem tudok küzdeni, hogy nem tudok mászni, magam alá gyűrni, csak felégetni és összebarmolni magam körül mindent, széttépni a csinos napellenzőt, lyukat fúrni a plafonba, ami eltakarja az eget, én akkor sem nyitok ablakot. A faluban most is, a takaró alatt szunnyad a vérvonalam, a hegyről pedig tudom, hogy ő tekint le rám, nem kívánkozik utánam, nem vágyik rám, de kísértete átsuhan az éjszakán, hozzám dörgölődzik és hallgatja lassuló szívverésemet. A felszínen most, lüktetett a nyugalom… „még legalább öt perc, amíg a srácok nem kezdenek el keresni, majd bevonszolni a faluba, mondván, hogy részeg vagyok, ami nem igaz” és közben háború szagot hord majd a szél…

 

 

 

Menetrend

Egy használatlan tárgy maga a várakozás. A magában álló mikrofon a szabadtéri stadionban: csendes, magányos, hangtalan. Árad belőle valami feszültség: hiányzik előle a tomboló tömeg, és mögüle az énekes, aki megragadja és az életét kiabálja bele, miközben a nyálcseppek ütemesen permetezik a szerkezet fejét.

Ha benéznénk egy kocsma fedetlen ablakán nyitás előtt, asztalra rakott székeket, üres pultot látnánk a felkelő nap fényében. Ám ha a csapos megjön, felkapcsolja a villanyt, gondosan elhelyezi a tárgyakat a helyükre, és megfordítja a zárva táblát, tódulni kezd befelé az élet. Egy olyan élet, amely arra törekszik, hogy minél hamarabb elmúljon…

A Menetrend egyedülálló volt a faluban, mivel ez a söröző már hajnal ötkor kinyitott. Nevét onnan kapta, hogy a buszmegálló mellett állt, és a menetrend a kocsma falára volt kifüggesztve. Eredetileg azért nyitott ilyen korán, hogy akik hétre mentek dolgozni a városba, megihassanak egy kávét és egy kupica keserűt munka előtt. 

De a gyárat, ahol a falubeliek évtizedek óta dolgoznak, a rendszerváltás után megvette valami német, és most nem lehet inni semmit, csak amikor hazaérnek. Szondáztatták őket, voltak elbocsájtások, szóval félnek az emberek. Más munka meg nem nagyon van, így megszokták ezt is. Így is bejárnak a kocsmába megszokásból, de már csak fél hétre jönnek, hogy a reggeli kávé meglegyen a fiúkkal.

Peti bácsi, a pultos már arra gondolt, nem nyit ki hat előtt, de mégis maradt egy vendége, aki követte az ötös kezdést. Valaki, aki nem a gyárban, hanem a faluban dolgozott, és senki nem tudta megmondani miért, nélkülözhetetlen volt, amit csinált. János volt, a kertész. A környék legszebb virágait nála lehetett kapni. Kevés földje volt, hiszen nem vásároltak nála gyakran. Naponta egy-két vevője akadt, aki névnapra, születésnapra keresett ajándékot, de olyan is előfordult, hogy a városból nagy tételben rendeltek tőle temetésre.

„Nincs titok” –magyarázta az öreg, ha kérdezték. – „Szeretek minden szálat, ami a kezembe kerül, és amíg le nem szakítom, gondozom, amennyire tőlem telik.” Emiatt kissé bolondnak tartották, de soha senki nem bántotta. Fiatalabb korában a nők nagyon szerették, korán meg is házasodott, de hamar elvesztette az imádott asszonyt: rák vitte el pár évvel az esküvő után. A gyermektelen özvegy ezután nem talált boldogságot, és alig tudott aludni többé. Így minden reggel korán ébredt, és hogy elüsse az időt, átment a Menetrendbe, hogy igyon ő is a melósokkal. Aztán a fiúk elkoptak, de nem is volt már fontos, hogy ott legyenek. A három deci tisztán már önmagában elég volt. Aztán délben még kétszer két deci, egy kis szódával a tetején, estére pedig a liter, hogy könnyebb legyen az álom.

János fiatalembernek számított, alig volt negyvenöt. De a trauma és a sok alkohol miatt legalább hetvennek tűnt. Annyinak is tartották a fiatalabbak, akik korábban nem ismerték. Annyinak érezte magát azon a napon is, amikor betoppant az öltönyös úr a Menetrendbe, nyitás után öt perccel.

„Jó napot!” – köszönt hangosat. Peti bácsi is mormogott neki valamit, felhúzta a szemöldökét, és lassan megcsóválta a fejét. „Leülhetek ide?” – fordult az idegen János felé. „Csak tessék” – mondta az meglepődve. A jövevény elegáns fekete öltönyt viselt és semmi mást, ami meglepő volt, mert odakint mindenki vacogott a decemberi hóban. Ám a férfin semmi nedvesség nem látszódott.

János ült meredten az itala fölött, amely általában már a helyén várta, amikor belépett a helyiségbe. Nem mert az úrra nézni. „Gábor vagyok. Meghívhatom valamire?” – nyújtotta a kezét a fiatal férfi. Szavaiból jóleső nyugalom áradt. A nyirkos levegőjű kocsma megtelt melegséggel, s úgy tetszett, mintha az évtizedek óta beleivódott cigaretta-, fröccs- és izzadságszagtól megtisztulva felfrissülne, s János végre úgy érezte, nem fázik. Félve, elcsukló hangon maga is bemutatkozott, s kért a bora mellé egy keserűt, hogy megtartsa belül a hőt. „Van forró csokoládéja?” – kérdezte Gábor a pultost. „Csak a gyerekek miatt, akik búcsúkor betérnek!” – szabadkozott az hirtelen, törzsvendégére nézve. „Kettőt kérünk” – mondta higgadtan az öltönyös. „És a keserű?” – érdeklődött Peti bácsi. „Az most nem kell.”

„Mégis miféle szerzet maga?” – csattant fel János. – „Meghív, aztán mást kapok, mint amit kérek?” Erre a férfi elmosolyodott. „Én nem vásárolok alkoholt.” „Akkor maga nem a környékről jött. Mi dolga itt?” Gábor előrehajolt, hogy csak az asztalnál ülő hallja. „Az a dolgom, hogy megigya a csokoládét.” Olyan határozott volt, hogy János nem mert ellenkezni. Betegségtől remegő keze megfogta a forró bögrét, és belekortyolt. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy átjárja egy ismerős érzés. Olyan, amit nem érzett nagyon régen: a szerelem. Egykori kedvese főzött neki ilyen italt a téli estéken, amikor túl voltak a vacsorán.  „Miféle gonosz maga, hogy ilyen sebeket tép fel?” – tagolta lassan szavait, majd kinyitotta szemét. De Gábor addigra elment.

Fél hétkor megérkeztek a fiúk. Kikérték a kör kávét, majd fintorogva álltak felette. „Most jól vagyok nélküle is. Mit csináltál Peti bácsi? Jó szaga van a kocsmádnak, meg végre fűtesz rendesen.” – szólt az egyik. „Majd én elmagyarázom!” – állt fel János. Mindenki hátrahőkölt. Az öreg nem szólalt meg kérdezés nélkül évek óta. – „Volt itt egy úr. Valami Gábor. Ez ilyen varázsló, vagy mágus, vagy a fene tudja! Forró csokit adott nekem, és a szavai felmelegítették az egész Menetrendet.”

A melósok a pultosra néztek. „Itt ugyan nem járt senki. Képzelődik szegény, biztosan a végét járja.” – mondta poharakat törölgetve. Jánosnak nem volt bizonyítéka, hiszen a bögréje már rég eltűnt a pult alatt valahol, és ha Peti bácsi azt mondja nem volt itt senki, neki hisznek. A fiúk nem nevették ki, szomorúan ingatták fejüket, és csöndesen munkába mentek.

„Mire volt ez jó?” – kiáltott János a csapszék felé. „Menj haza, öntözd meg a virágokat. Téged ma már nem kell locsolni” – válaszolt bánatos hangján a pultos, és a kertész morgolódva hazament.

Másnap aztán újra el kellett mennie a Menetrendbe, hiába fogadta meg este, hogy többé nem teszi be oda a lábát.

Amikor belépett, Gábor már az asztalánál várta. Vele szemben pedig a bor helyett egy újabb bögre csokoládé trónolt. „Idd meg kérlek velem, és beszélgessünk!” – szólt az öltönyös mosolyogva. Ahogy megszólalt, Jánosnak jobb kedve lett. Talán csak attól, hogy megint látja a furcsa férfit, és nem őrült meg. „Hozz nekem Petikém egy deci rumot, és töltsd össze a csokoládéval, hátha iható lesz!” – kiáltotta el magát. Kíváncsi volt mit akar tőle a rejtélyes idegen. Gábor rosszallóan nézte, ahogy az édes italt megbolondítják az alkohollal, de nem szólt semmit.

„Szóval miféle szerzet vagy te?” – kérdezte János, amikor meghozták a rumos csokoládét. –  „Ha meglátlak, forróság önt el. Izzadni kezdek, és olyan meleg lesz minden, hogy a telet sem érzem. Tegnap is csurom víz volt a ruhám, amikor hazaértem.” Az öltönyös rendíthetetlenül mosolygott. „Beszélj nekem a feleségedről” – kérte válasz helyett. A kertésznek fel sem tűnt a kitérés, szemei úgy a távolba révedtek.

„Gyönyörű asszony volt. Nem volt hozzá fogható senki. Egész napokat töltött a virágaim között. Nagyon szerette őket. Az ő szeretete táplálja azt a földet azóta is. Minden bimbózó virágban őt látom, és minden leszakasztott szál az ő halálát juttatja eszembe.” Gábor mélyet kortyolt. „Ne a haláláról mesélj. Arról inkább, milyen volt életében!” János felhorkantott. „Micsoda közhely! De talán igazad van. Egész nap sürgött-forgott. Míg élt, ő intézte a virágok eladását. De nem csak árulta őket: ő díszítette fel, tette csokorrá, egésszé a részeket. Tőle tanultam meg, hogyan lehet még szebbé tenni ezt a színes világot, amit a virágok alkotnak.”

Hosszan mesélt János a feleségéről, annak szeméről, derekáról, nevetéséről, gondolatairól. Talán estig mesélt volna, de Gábornak negyed hétkor mennie kellett. A kertész nagyon bánta, hogy nem mutathatja be a fiúknak, hogy igazolja: nem bolond. A bögrét azért nem adta vissza Peti bácsinak. Amikor megjöttek a melósok, bőszen mutogatta: „Látjátok? Két bögre! Az egyik már az asztalnál várt! És látjátok! Egy szál pólóban vagyok, olyan forróságot csinált ez a valaki!”

A többiek bambán néztek a csaposra. „János” – kezdte a pult mögül. – „A csokoládét te kérted tegnap, hogy tegyem az asztalodra, mire jössz. Meg is lepődtem. A másikat fél órája kérted. És szerintem azért vagy pólóban, mert lázad van. Menj dokihoz!”

„Őrültnek tartotok?” – fakadt ki a virágmester. – „Nincs nekem bajom, csak ti! Gyertek el holnap reggel, meglátjátok, eljön megint, és akkor találkozhattok vele!”

A fiúk összegyűltek tanácskozni. Nagyon bántotta őket, hogy beteg az öreg. Megbeszélték, egyikük bejön, és hogy megnyugodjon, itt vár vele. Hátha akkor belátja, hogy csak képzelődik, és hajlandó lesz elmenni orvoshoz. Akaratán kívül nem vitték volna be, csak ha muszáj.

Másnap ötkor hárman voltak a kocsmában: Peti bácsi, János és Tamás a fiatal gépész fiú. „Nem értem” – makogott a kertész. „Pedig forró csokoládét tetszett rendelni, rum nélkül.” – mondta őszinte aggodalommal Tamás. A pultos csak a fejét csóválta.

„Ott van!” – kiáltott János, miközben szeme a távolba meredt. – „Nem mer bejönni, mert itt vagy, te haszontalan kölyök. Várj meg Gábor, jövök!” De mire felvette a kabátját, már nem látott senkit. „Elment. Jéghideg van, érzitek? Biztosan felbosszantottuk, azért küldte ránk. De láttad, ugye?” A fiú a fejét csóválta. „Akkor holnap majd elbújsz a mosdóban. Úgyis van egy lyuk az ajtón, azon ki tudsz lesni. Csak gyere!”

Tamás megvitatta a többiekkel, hogy még egy nap haladékot kap a kertész, és beviszik. A fiú engedelmesen bement másnap reggel a mosdóba, és várta az idegent.

János nagyon leste, hol lehet. Nem érezte a tegnapi hideget, sőt megint elöntötte a furcsa, bizsergető melegség, amitől ruhája egészen átizzadt. „Biztos jön. A meleget már előreküldte”– motyogott maga elé. És valóban, meglátta az öltöny sziluettjét a távolban. Az alak intett neki, hogy kövesse, és sebesen elindult a falu határa felé.

„Megint nem mer bejönni! Ez tudja, hogy itt vagy!” – szólt a kertész, és nem foglalkozva a kabáttal és a többiekkel, kirohant a helyiségből. Loholt Gábor után, de nem tudta utolérni, csak a temetőben. A férfi egy sírnál állt.

János a követ maga állíttatta egykori kedvesének. Mire odaért, kifulladva, átfagyva lihegett, de nem támaszkodott meg semmiben: csak állt dermedten, szinte vigyázzban. Mindig így szokott itt állni, megrendülten, nem tudva mit illik ilyenkor. Minden héten kétszer friss virágot tesz a sírra, és nézi a feliratot. Próbálja felidézni a szép emlékeket, úgy tenni, mintha beszélgetnének, de nem megy. Csak a keserűséget érzi a szívében és a magányt.

„Nagyon vár már” – szólalt meg a háta mögül Gábor. „Hát szeret még?” – döbbent meg János. „Sosem volt és sosem lesz másként. Nagyon vár már” – ismételte meg, és a kezét nyújtotta. János tétován megfogta, és érezte megbicsaklik a lába. „Hunyd le a szemed!”

A kertész lehunyta szemét, és soha nem nyitotta ki többé. A sírra borulva találta meg az utána siető Tamás.

Másnap Peti bácsi megszokásból nyitott csak ki ötkor. Tudta, hogy János már nem jön be többé. De valahogy még nem akart nyitva tartást változtatni. A fiúk jöttek, ahogy kell. Megbeszélték, hogy a kertész tüdőgyulladást kapott, magas láza volt, azért verte a víz, és érezte hol a meleget, hol a hideget, azért volt a látomás is. Beteg szervezete kimerült a nagy rohanásban, és a sírnál meghasadt a szíve.

Amikor elmentek, Peti bácsi a sarokban megbúvó Gábort figyelte. „És most mész tovább?”– kérdezte, de mint aki tudja rá a választ, törölgette tovább a kávéscsészéket. Mire fölnézett, a férfi már nem volt sehol.

Hazudik-e az irodalom? Tabu és társadalomábrázolás a történelmi krimiben

 

Odüsszeusz hazaér. A szelek mérgét – tudjuk –, kiállta, lecsillapította az istenek haragját, legyőzte a kérőket, de mielőtt még átadná magát a pihenésnek, egy utolsó feladat vár rá: saját kezűleg kell felakasztania a hozzá hűtlen rabszolgalányokat. A feladatnak eleget is tesz – jó gazdához illő, szótlan szigorúsággal.
Hát akkor mit is jelent Odüsszeusz humanizmusa? Az antikvitás emberarcú, nemes eszmeisége? – kérdeztem rémülten a gimnáziumi magyartanáromat. Jól emlékszem szegény pedagógusra: először meghökkent, majd hosszan gondolkodott, végül rábökött a szövegre. Odüsszeusz „megfeddi” a dajkát, amiért ő fennhangon örvendezik a bűnösök bukásán.
No, igen.  Ha az örvendezés nem is, de a rabszolganők „méltóságteljes”akasztása nagyon is illik az antik embereszményhez. Homérosz persze óvatos, nagyon-nagyon óvatos: az Odüsszeia szerzője szerint csak egy másik rabszolga lehet olyan alávaló, hogy mások pusztulásán örvendezzen. Vajon hazudik-e az irodalom? Hazudik-e az író? A kérdés természetesen ostoba, hiszen az írónak nem kell igazat mondania (?). De talán nem véletlen, hogy az antik kánon legelső vonalába tartozó eposzköltők, Homérosz, Vergilius milyen óvatosan közelítenek egy adott kor társadalmi ellentmondásaihoz.
Bár már nem írunk eposzokat, de ez nincs másképp a 20. századi és a kortárs szépirodalomban sem. A „rabszolgalányok”, az áldozatok (miként Édes Anna), többnyire szótlanok maradnak. És ha divattá is válik – miként ezt látjuk a kortárs költészetben – aktuális társadalmi feszültségeket megfogalmazni, ezt a művészek többnyire csak a politikai publicisták, véleményalkotók nyomán teszik. Ritkán fordul elő, hogy egy társadalmi tabu kapcsán egy művész elsőként merje a hallgatás falát megtörni.
Pedig a regény a maga elbűvölő formátlanságában könnyen a társadalmi valóság foglyává válik (válhat), mint látjuk ezt az antik szerelmesregény tradíciójával szakító Apuleiusnál, Petroniusnál. Ezek, a Homérosznál és Vergiliusnál – ma is – jóval kevéssé tisztelt írók bátrabban mutatják be a rabszolga- és a szabad emberi létezés határmezsgyéit. Apuleius Aranyszamarában a főhős „varázsütésre” átkerül a némák, megvetettek, igavonók közé.
A rabszolgaság, a szolgákat és szabadokat elválasztó szorongatóan keskeny határvonal az antik társadalmak nyugtalanító tényezője volt mindvégig. Az ókori rabszolgákat még csak feltűnő rasszjegyek sem különböztették meg a rabszolgatartóiktól. Egy művelt római polgár a rabszolga-házitanítójától tanulta meg a görög nyelvet és filozófiát, és ha úgy tartotta kedve, barátjául fogadhatta, vagy akár feleségül vehette saját felszabadított rabszolgáját. Mivel a szabadok és a nem-szabadok közti határok átjárhatóak voltak, ezért is kellett szertartásokkal, képi szimbólumokkal a kortársak fejébe belevésni a választóvonalakat. A Spartacus-felkelés után a római polgárok út mentén keresztre feszített rabszolgák sorfala alatt vonultak a tengerparti villáikba. A közönséget mulattatva vagy épp gyalázatosan összeverve vonuló rabszolgák felvonulása volt a római diadalmenetek egyik fénypontja.
De ennek a szorongásnak és frusztráltságnak a mélységeit nem antik szerzők tárták föl.

Soha egyetlen író nem foglalkozott olyan részletesen a szabadság és szolgaság árnyalataival, mint Steven Saylor, a híres Gordianus-krimik szerzője. A magándetektív intézményét a római jog nem ismeri, de (tekintve a római gondolkodás és bíráskodás racionalizmusát) akár ismerhette volna – és ennyi elég is, hogy Gordianus ténykedését életszerűnek érezzük. Saylor hőse ellopott levelek, meggyilkolt patríciusok, megerőszakolt Vesta-szüzek pénzes patríciusok és ügyvédek felkérésére. A nyomozás tétje pedig nem más, mint a birodalommá növő Róma erkölcsi széthullása. Nagyhangú véleményvezérek persze az „ősi, római erények” változatlan fontosságát hirdetik, miközben már ők is többnyire valamelyik diktátortól kapják a fizetésüket. A rémült, a szomorú, a csalódott és mégis mélységesen kíváncsi Gordianus nemcsak a felbomló római köztársaságba illik, hanem a mi korunkba is.
Patríciusok közt egy igazi plebejus.
Az ősi, a római királyoktól örökölt naptár nem is képes már az idők körforgását előre jelezni. A rómaiak tavasszal szüretelik a szőlőt, és nyáron szántják be a földjüket. Mintha már az idő is megérett volna arra, hogy jöjjön egy nagyhatalmú császár és „helyreigazítsa”. Legalábbis ezt hirdetik Julius Caesar cliensei.

A köztársaság bukásának és Róma felemelkedésének igazi okát Gordianus a legyőzöttekkel való számító könyörtelenségben látja. Hiszen bármilyen vereség vagy hiba kitaszíthat az emberek közösségéből, és jogfosztott rabszolgává tehet, akit a római nép kivet a diadalmeneteken.  Gordianus többnyire rabszolgákkal összefüggő, mindennapi nyomozások során jut el az alá-fölérendeltség politikai összefüggéseinek megsejtéséig.
Végzet fegyverében száz rabszolga halála a tét. A római törvények lehetővé teszik, hogyha egy szabad embert meggyilkol a rabszolgája, akkor elrettentésképp a ház összes rabszolgáját kivégezzék. Gordianus a rabszolgák érdekében nyomoz, de nem marad segítők nélkül – az igazság felderítésében támogatják egyes patríciusok is, hisz a halálra ítélt rabszolgák között ott rejtőznek szeretőik és szerelmeik. A nyomozást csak egyetlen előkelő római akadályozza, mégpedig épp az a patrícius, aki titokban (nagyon nagy titokban) a fellázadt Spartacusnak szállít fegyvereket. Azt ugyanis a „római erények” sem tiltják, hogy háborúban az ember jól megszedje magát.
Saylor jó író. Lebilincselő fantáziával, realista aprólékossággal ábrázolja a szabadság és a rabszolgaság között meghúzódó árnyalatokat, az ókori rabszolgaságot körülvevő erkölcsi és érzelmi kiszolgáltatottságát, sok-sok szorongást. Ám persze nem modern emberjogi tételek illusztrálására írja a regényeit, és nem a mi előítéleteinket akarja igazolni. Tőle azt is megtudjuk, hogy mennyi szerelem, barátság szövi keresztül-kasul a római társadalmat, hogy mit érez egy felszabadított rabszolgafiú, mikor tógát öltve, felnőtt férfiak társaságában először lép a Fórumra – tehát hogy mindennek ellenére miért jó mégiscsak rómainak lenni.
De sajnos Saylor úgy érzi, mindez nem elég. Nem elég a történelmet megmutatni, meg is kell magyarázni. A történelmi krimik szerzőjének meg kell „jutalmaznia” az olvasóit, el kell hitetnie velük, hogy krimiolvasás közben hasznos dolgot csinál: művelődik. A „mérgezett csokoládé rejtélye”-típusú krimikkel viszont nem lehet feltárni az ókori (vagy akármilyen-kori) nagypolitika konkrét mozgatórugóit. Ezért a gimnáziumi történelemkönyvekből megismert római politikusok időnként „vallomásokat tesznek” Gordianusnak, minden különösebb cél vagy indok nélkül beszámolnak a politikai céljaikról: feltárják a saját tetteik mozgatórugóit, nagyvonalúan leleplezik saját disznóságaikat…
Én ezeket az oldalakat villámgyorsan átlapozom. Nem mintha nem érdekelne a nálam jóval műveltebb Steven Saylor véleménye a Catilina-összeesküvésről vagy akár Ceasar uralomra jutásáról, de pocsékul szájbarágósnak érzem ezeket a fejezeteket. A Dosztojevszkij-hősöknek megvan a saját nyelvük, a saját kulturálisan is meghatározott motivációjuk, mikor vallomásokat tesznek – no de mi kényszerítené Caesart, Pompeiust vagy Crassust, hogy meggyónjanak egy magándetektívnek? Természetesen semmi, csak a szerző a szégyenlős 19. századi szórakoztató irodalomtól megörökölt népnevelő szándéka…
Felejtsük el hát ezeket a rettenetes vallomásos részeket! És térjünk vissza a római hálószobákba, konyhákba, vagy akár az ezüstbányák lépcsőire, ahol még mindig a temetetlen rabszolgák lemurjai, bosszúálló szellemei keringenek. Nem mintha hinnék abban, hogy olvasók százezreiben éppen most támadt fel olthatatlan kultúrtörténeti érdeklődés az ókori életforma és rabszolgaság iránt. Inkább azt gondolom, ezek a szabadság és szolgaság határait feszegető elbeszélések a mi határainkat feszegetik.

Mert persze az ókori rabszolgatemetők leírásánál érdekesebbek lennének azok a titkos sírhelyek, ahova a mai maffiózók temetik a kiszolgált, bordélyokban agyondolgoztatott rabszolgalányokat. Ahogy természetesen a régi rabszolgáknál is érdekesebbek lennének a mai multicégekben robotoló munkások, vagy a papírok nélkül dolgoztatott háztartási alkalmazottak. De ezek kényes dolgok. A rabszolgaság a művelt, mai világban illegális – ellentétben a művelt római társadalommal.
És mivel az ilyenfajta társadalomábrázolásra – úgy látszik – kétezer évet kell várnunk, ezért most még elégedjünk meg Steven Saylor regényeivel.

[1] Steven Saylor, A végzet fegyvere, ford. Heinisch Mónika, Agave, Budapest, 2004. (A többi Saylor-krimi is az Agave kiadó gondozásában jelent meg.)

Tormay Cécile Bujdosó könyve az Arany János-i nagyepika és balladaköltészet tükrében

Tormay Cécile és a Bujdosó könyv recepciójának kapcsán felmerül a kérdés, hogy a mű és szerzőjének politikai, ideológiai túlkapásai okán várható-e jelentős szemléletváltozás a szerzővel és a művel kapcsolatban? Kétségtelen, hogy bár az írónő és főműve a rendszerváltástól napjainkig terjedő periódusban újra reneszánszát éli (nemcsak a nagyközönség, hanem az irodalomtörténet-kutatás számára is 1) azonban a könyv poétikai struktúrájának feltérképezése, elsősorban szépirodalmi műként való értelmezése 2, további kérdéseket vet fel.

 

Hankiss János monográfiájában 3 a Tormay Cécile-t érő irodalmi hatásainak összegzésében Arany Jánost emeli ki 4, mint legfőbb útmutatót a magyar szerzők sorai közül, majd gondolatát egy Tormaytól származó idézettel is alátámasztja: „Arany János kincses magyar nyelve lett a mesterem”. Erre a poétikai önmeghatározásra Balla Csenge is felhívja a figyelmet 2009-es szakdolgozatában 5, melynek tanúsága szerint Tormay nyelvezete leginkább – Ady Endre mellett – Arany Jánoséval rokonítható (a párhuzamot Tormay fentiekben idézett saját szavai alapján húzza meg). Ez a hipotézis fontos szempontnak bizonyul, ha a szöveg misztikus vonásainak és eseményszálainak (bujdosás, démonikus világ) eredőit kutatjuk. Kétségtelen, hogy Arany János élete és irodalmi munkássága, egy a Tormayétól élesen elütő alkotói formátumot foglal magában. Ám ezen ekvivalencia létjogosultsága sokkal erőteljesebb, mint sem azt a korszakolás, vagy a verses és prózai megfogalmazás közti tér problematikája feltételezni engedné, valamint az a tény, hogy Tormay irodalmi stílusa abszolút mentes a  „népiességtől 6 sem bizonyul kizáró oknak. A Bujdosó könyv megalkotásához, szerzői intenciójához közelíthetünk úgy is, (Kollarits Krisztina koncepcióját kiegészítve és nem kizárva azt 7, mint amelyben a hangsúlyt a szerző elsősorban a Bujdosó könyv politikai felhangjára helyezi és többnyire történelmi forrásként kezeli) mint a XIX. századi nemzeti mítoszok felelevenítésére tett kísérlethez, melyben Tormay a XX. századi közösségi tragédiát akarta félig-meddig tudatosan „ráírni”, egy klasszikus magyar elbeszélés formájára. Máskülönben Tormay Arany felé fordulása nem is lenne adekvát, hiszen esetében egy külföldi, avantgárd mozgalmakkal kapcsolatot tartó, nyugati szellemű kozmopolita írónőről 8 beszélhetünk. Az irodalmi népiesség mintaadó elbeszélése, az 1846-os Toldi egyes fejezeteinek történései is hasonlóságot mutatnak, például Toldi Miklós mocsárban való bujdosása („Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’” 9), elűzetése saját otthonából és édesanyjától, majd az utolsó énekben újratalálkozásuk, nagy vonalakban megegyezik a Bujdosó könyv cselekményszerkezetével is. Az alábbiakban e két műnek a közös érintkezési pontjait kívánom összehasonlítani a cselekményük strukturáltsága alapján. A Toldi esetében is abszurd és indokolatlan módon túlhangsúlyozott az anyaság szerepeltetése. Toldi Miklós és Tormay Cécile regénybeli énje esetén is összefonódik az otthon képzete az édesanya figurájával, akinek alakja Toldi történetében is (ez alatt a trilógia első részét értem) a kizárólagos nőiséget jelképezi, amely egy életen át kíséri a főhőst: „Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, / Azután sem lépett soha házasságra.” 10 A záró képsor, mindkét alkotásban anya és gyermeke találkozása: „Elfelejtett mindent és futott elébe, / Kímélve szorítá páncélos ölébe” 11, míg a Bujdosó könyvben, a feminim gyengédségre, a befogadásra való készségre élezi ki a jelenetet az elbeszélő: „A két karja kitárult (..) És ezalatt a két karja között megszűnt a bujdosásom.” 12  Az anya irányába intézett gesztus erotikus felhangja mindkét esetben érezhető, valamint Tormaynál politikai jelkép is egyben, hiszen egy középkorú, Európát keresztül-kasul megjárt, érett nőből nehezen válthat ki a realitásban ilyen mértékű, infantilisnek is nevezhető hisztérikus letargiát a szülőjétől való hosszasabb távollét. Ez a motívum tehát szimbolista funkcióval terhelt, az otthonnak, a születésnek emblematikus hordozójává válik, valamint meglétében közrejátszhat a Tanácsköztársaság után nem sokkal elhunyt Barkassy Hermin iránt érzett gyásza is, a „Már csak kiváló láng volt (..) valaki, aki menni készül” 13 sorok pontosan tükrözik, ezt a leginkább ösztönösnek nevezhető szerzői intenciót. A Toldiban és a Bujdosó könyvben is a negatív főhősök, a szerzők interpretációjának értelmében egy vérből valóak a főhőssel, Toldi György saját testvére, míg Károlyi Mihály „fajának” árulója 14, tehát testvér a testvér ellen, magyar a magyar ellen küzd. Megjegyzendő, hogy Toldi Lőrinc háza és a „megszállt” város is magában foglalja nem csak az elbeszélt gonoszt, hanem a jó eredőjének princípiumaiként a főhősök édesanyáit is.

 

A feltehetőleg a magyar folklórból merített  „bujdosó” terminus 15 szemantikáját, anatómiáját, nehéz és összetett feladat meghatározni, mégis lényegét ezen motívum mentén rajzolhatjuk meg, tehát, ahol a közös őstől származtatott nép, faj, vagy akár testvérpár közül az egyik fél a másikra támad, érvényesülését háttérbe szorítja, ott materializálódik a Toldi és a Bujdosó könyv által is ábrázolt bujdosási kényszer mechanizmusa. Ez a jelenség Toldi Miklós és Tormay elbeszélt énje esetében is egyaránt saját addigi önképük elvesztésével jár, a Toldi eseményeiből ez explicit kimutatható, mivel a főhős, mint arról a nyitójelenettől fogva értesül az olvasó, állandó szerepzavarral küzd. A „Hé, paraszt!” megszólítás, illetve a megalázó bánásmód az, amely Toldiból oly’ mértékű megrökönyödést vált ki, hogy erőfitogtatásra vetemedjék, a harmadik énekben pedig gyilkossá legyen. Arany „szolganépnek” titulálja a vitéz legényeket, akik Toldira támadnak, míg Toldit magát a bibliai Sámsonhoz hasonlítja 16. A mű első három énekében tehát, egy belső ellentét feszül Toldi személyiségében, lénye a paraszti megaláztatást és a hősi méreteket öltő, vitézi erő ambivalenciáját egyszerre hordja magában. A „paraszt” megbélyegzés, a gyilkosság és az azt eredményező bujdosás beemelése a cselekménybe készteti arra, hogy a főhős szubjektumában elképzelt vitéz „idea” a felszínre törhessen. Menekülése egyfajta „énvesztést” eredményez, elszakad otthonától, parasztfiú voltát levetkőzi, szimbolikus értelemben bujdosása következtében még az élők közül is kivétetik 17, majd a mű végére hőstetteivel a király színe előtt is vitézzé válik, ezzel társadalmi pozíciója, illetve identitásának eddig a külvilág számára ismeretlen oldala domborodik ki.

Lábjegyzet:

  1. Elsősorban Kollarits Krisztina közelmúltban megjelent monográfiájára gondolok. L. Kollarits Krisztina, Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile, Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2010.
  2. vö. Bánki Éva, Tormay és Dosztojevszkij, http://ujnautilus.info/tormay-es-dosztojevszkij/  2012. március 16., illetve Szigeti Csaba, Tormay Cécile Bujdosó könyvének műfaja, http://www.forrasfolyoirat.hu/1105/szigeti.pdf  2012. március 16.
  3. Hankiss János, Tormay Cécile, Győr, Kairosz Kiadó, 2009, 25-27.
  4. „ (..) Arany János, aki Tormay Cécile-nek mindig legfőbb útmutatója maradt” Uo., 25.
  5. Balla Csenge, Metaforikus nyelvhasználat Tormay Cécile Bujdosó könyv című regényében, Károly Gáspár Református Egyetem BTK, 2009, kézirat, 14.
  6. Bánki Éva, Lobogó sötétség, Múltunk, 2008/2, 91.
  7. Kollarits Krisztina monográfiájának tanúsága szerint, a Bujdosó könyv kiadása bel- és külpolitikai céloktól sem volt mentes, fontos szerepe volt abban, hogy külföldön is együttérzést keltsen a magyarság ügyével Trianon után. Kollarits, i.,m.,89.
  8. „az addig inkább liberális-kozmopolita beállítottságú, de egyetlen írói vagy politikai csoportosuláshoz sem tartozó, szecessziós-impresszionista novellákat és regényeket író Tormay szakított korábbi életformájával…”  Uo., 72. Művészetéről a kortárs Szerb Antal is hasonlóan emlékezik: „nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is” l. Szerb Antal, Tormay Cécile = Mindig lesznek sárkányok, 2.kötet, szerk. Papp Csaba,  Budapest, Magvető, 2002, 433.
  9. Arany János, Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969, 17., Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.
  10. Uo., 58.
  11. Uo., 58.
  12. Tormay Cécile, Bujdosó könyv, Bp., Gede Testvérek Bt., 2003, 486. Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.
  13. Uo., 486.
  14. ”Vérrokonoknak korcs fia”, Uo., 64.
  15. Bár a bujdosás motívumai már Szenci Molnár Albert műveiben is szerepet kaptak, vö. Szabó András, „Bizonytalan helyeken búdosunk” Szenci Molnár Albert a magyar és az európai szellemi életben, Dunaszerdahely – Komárom, Lilium Aurum – Selye János egyetem Tanárképző Kar, 2011, 167-173., valamint a Kölcsey Himnusz „Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában” sorai, csak erősítették nemzetünk önmagára reflektáló tudatában e kifejezést.
  16. „Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, / Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon.” Arany, i.m., 18.
  17. „És mivelhogy szállást az élők nem adtak, / Elpihent tanyáján hideg halottaknak (..) / Keservesen gondolt bujdosó voltára” Uo., 52.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info