A vasútállomás, és a palotakerti megálló között születtem, a gödöllői HÉV első kocsijában. A szüleim már nagyon vártak, két éve voltak házasok, és jól berendezkedtek az egyik bal oldali négyes ülésen. Szomszédaink balról és jobbról is, mind nagyon kedves emberek, bár voltak köztük nézeteltérések, amiket kénytelenek voltunk hallgatni utazás közben. Két hét telt el úgy, hogy nem veszekedtek, ugyanis az orvos, aki a Palotakertnél szállt fel, figyelmeztette a szüleimet, hogy egy kis lyukkal születtem a szívemen, aminek idő kell, hogy magától benőjön. Mire a Szabadság térre értünk, kikerültem a pólyából, de mivel folyton sírtam, a mögöttünk lévő biciklitároló részen ülők egyike azt tanácsolta anyámnak, hogy adjon nekem kamilla teát, attól majd megnyugszom. Valóban ez történt, de azzal a mellékhatással, hogy a mogyoródi megállóig szanaszét ázott a textilpelenka.
Később az első kocsiból több családdal is jóban lettünk, és lettek barátaim. Mogyoród és Szilasliget között rettenetesen rázkódott a HÉV, és apám számítógépe folyton lefagyott, míg én mellette, a többi utas lábánál legóztam hol egyedül, hol a többi ülésről átmászott barátaimmal. Az új felszállók idegeit leginkább az borzolta, mikor beleléptek egy szúrósabb építőkockába, vagy szanaszét hagytam a matchbox autóimat. Anyám szenvedélye eközben a tájfutás, és az első kocsitól kezdve az utolsóig futott, legtöbbször a szerelvényen voltak kijelölve a pontok, de volt, amikor nehezítettek és a megállótól akár tíz-húsz méterrel arrébb is el kellett futnia. Apám az elején még figyelte a vonat ablakából, de hamar megunta.
– Nincs unalmasabb sport, mint a tájfutás – mondta és újra elszállt a gépe, miközben anyám tájfutáson szerzett érmei a poggyásztartóról lógtak a feje fölé.
Pár év múlva elváltak, anyám messzebbre futott a kelleténél.
Mire Kerepesre értünk, apámmal maradtam a négyes ülésen, nem ültek mellénk hosszabb időre. Ekkora már nemcsak nekem, de az összes utasnak lett számítógépe, sőt mindenkinek fülhallgató lógott a füléből, amit mobiltelefonokra csatlakoztattak és zenét hallgattak. Nagyanyám, aki rendszeresen aggódott telefonon keresztül, hogy utazás közben járok-e templomba, úgy jellemezte ezt az elektronikai fellendülést, hogy itt már Amerika van. Kinéztem az ablakon, de én csak a kistarcsai megállót láttam.
A gyerekkori barátok közül nem sokan maradtak, egészen pontosan egy volt közülük, akivel megmaradt a jó viszony. Tizenöt éves koromban elmentünk a harmadik kocsiba bulizni, ahol sok ismerőst láttam az első kocsiból. A vonat zakatolása felerősödött a sok alkoholtól, a legtöbben a csomagtartókon húzódzkodtak, vagy lányokat próbáltak feltuszkolni a rácsra, hogy felmenjenek utánuk és együtt aludjanak. A legózást felváltotta a sörözés, és amikor a HÉV a Kistarcsai Kórháznál megállt, visszatámolyogtam az első kocsiba. Apám horkolásától senki sem tudott aludni, így szinte rögtön lebuktam, sokáig nem is mehettem a harmadik kocsiba.
Miután leérettségiztem és felvettek az egyetemre, alig jártam haza a bal oldali négyes ülésre, ahol jobban belegondolva, már húsz éve nem is volt megpucolva az ablak. Cinkotára érve lerobbant a vonat és átszállás közben találkoztam későbbi feleségemmel, két gyermekünk született. Az esküvőt már a másik HÉV-en tartottuk, az összes utas hivatalos volt a lagzira.
Már lediplomáztam, de nem találtam munkát, feleségem pedig gyesen volt a gyerekkel, amikor óriási szerencse ért. Olasz turistákkal találkoztam, akik Cinkotán – vagy, ahogy ők mondták „csinkótán” – szálltak fel, de eltévedtek és mivel az egyetemen angol szakon végeztem, nemcsak szót értettem velük, de vállaltam, hogy leszek az idegenvezetőjük. A pénz mindenképp jól jött, így elköltözhettünk a negyedik kocsiba, az ötödik kocsihoz közelebb lévő biciklitárolóra, ahol az egész család kényelmesen elfért. Egészen a budapesti végállomásig, az Örs vezér térig ott laktunk.
A végállomás rettenetesen nyomasztott. A gyerekek felnőttek és leszálltak, ahogyan apámtól is búcsút kellett vennem, de ő az Örstől egész más irányba ment. Anyám azóta is fut. A gyerekeknek sikerült lakást találniuk, az egyiknek Budán, a másiknak a Kossuth Lajos tértől nem messze, a Balassi Bálint utcában, mi pedig pár megállóval később visszaköltöztünk egy négyes ülésre. Feleségem sírt, mikor el kellett búcsúzni tőlük, én pedig némán fogtam a kezét, miközben becsukódott a HÉV ajtaja, és elindult visszafelé oda, ahonnan indultunk. Emlékszem, csak meredtem magam elé, és még erősebben szorítottam a feleségem kezét, mikor nagyokat kattogott a vonat és zötykölődni kezdtünk, miközben recsegett a hangosbemondó.