M. József Karcsa erotikus epigrammái

 

EGY TÜNDÉRRE

 

Szép tündérke, szeretnék végre veled lefeküdni,

Ám mielőtt buja fertőnek titulálod a vágyam,

Jó, ha tudod, hogy nem csak a szex számít, de a lelked

Ráérek kívánni, ha majd elporlad a tested.

 

 

 

ÓDA, MELYET BŰNBÁNATÁBAN ÍRT

 

Ó, Dionűszosz, bor nemes istene, félve könyörgök!

  Néked imádkozok, és csak neked áldozok én!

Téged kérlek négykézlábra felállva, ne büntess!

  Vedd figyelembe bajos, kínos helyzetemet!

Pallasz Athéné úrnőm, Démétér, s Hephaisztosz

  Papjai nem tudnak mást áldozni neked,

Csak tablettás bort. Ám tudd, első poharunkat

  Néked ürítjük, míg második Aphroditét

Illeti. Harmadik Árésznak kedvez, negyediknek,

  És ez után, népünk békéjére iszunk.

Ámde ne félj! Akad oly, ki valódi nedűvel imádhat,

  Kit papnak Hermész és Hádész sem akar!

 

 

MAGDALÉNA CIKLUSÁBÓL

 

Aphrodité csodaszép alabástrom szobra lehetnél,

  Oly gyönyörű vagy, ám sajnos olyan hideg is!

 

 

 

Jóllakik a gyertya

 

A gyufa átadja lángját a gyertyának, s halk sercegéssel elalszik. Sötét van még, mert a gyertya alig-alig kap életre – az újszülöttek torkuk szakadtából felüvöltenek, a láng meg csak szemérmesen hajlong ide-oda fekete kormot lehelve körben az üveg szélére. Nem is baj, hogy így belep a sötétség, mert csak szavakkal akarok mondani, gesztusokkal nem. Nincs szükség arra, hogy többet gondolj mögém, mint amennyi bennem van. Azt hiszem, még nem is láttál világosban. Lehet, hogy világosban meg sem állnánk a helyünket egymás mellett. Világosban más emberek vagyunk. Most olyan, mintha egy vetítő lenne, kinagyítja a falra az árnyképeinket. Tátogok a falon, mint egy partra vetett hal. Nevessük ki magunkat ezen, a későbbiekben nem szeretném, ha emiatt terelődne el a figyelem.

 

Odamegyek a fiókhoz, és a színes szövegkiemelők alól előveszek egy négyrét hajtott papírt. Pontosan tudtam, hogy ott van, hiszen hányszor vettem már elő és tettem vissza rutinszerűen… Ez a versed, nekem írtad. Angol címet adtál neki, soha nem értettem meg hogy azt miért érzed kifejezőbbnek. Te is mosolyogsz, amikor hónapok óta most először elolvasod, már nem is emlékeztél mindenre. Nem vagy különösebben tehetséges, de mégis napokig félve merészkedtem a vers közelébe, mert olyan különös volt elolvasni. Még most is félek tőle, hogy egyszerre túl sok mindent juttat eszembe. Zavarba ejtő és nevetséges volt, hogy rám gondoltál, miközben ezeket papírra vetetted. Ezzel sikerült valóra váltanod egy vágyamat, amelyről azt hittem, hogy olyan, mint a többi: lányregénybe illő, és a tétlen várakozásom miatt örökre dobozban fog maradni, hogy majd mindig újra és újra elővehessem, és sírhassak, hogy ez is egy olyan dolog, amit nem sikerült elérni az életben. Amivel majd mindig ostorozhatom magam, ha a világ legszerencsétlenebb embere című önsajnálatot veszem elő.

 

Most megkóstoltatom a lánggal. Mohón harap bele, és egyre többet és többet fal belőle, majdnem leharapja az ujjamat is. Ropognak a fogai alatt a szavak. Egy évvel később már másnak írsz ugyanilyet, s én éppen ezért eldöntöttem, hogy nem fogok többet foglalkozni senkivel. Nem leszek senki rabja. A nagy beleszeretések és nagy kiszeretések mestere vagyok. Ha az agyamnak azt parancsolom, akkor bárkibe szerelmes leszek. Ha csalódásszagúra fordulna a dolog, akkor rögtön meggyűlölök akárkit. Ha kell, mindenkit a világon. Parancsszóra! Hiszem, hogy lehet irányítani, hogy nemcsak az autók vagy a számítógépek fölött lehet úr az ember, hanem saját magával is rendelkezhet. Ha addig imádtam a szép barna szemeidet, amelyekben annyi okos dolgot tudtam felfedezni időről időre, akkor észre tudom venni azt is, hogy milyen aránytalanul nagy az orrod és hogy valójában mennyi semmitmondó hülyeséget beszélsz megállás nélkül. Merthogy ez a vers is tele van baromságokkal, ne tagadjuk, nem lepne meg, ha megfeküdné a lángocska gyomrát és inkább betakarózna a viasszal, hogy kipihenhesse ez a szellemi erőpróbát.

 

Még ne menj, állj – rohanok, elállom az utadat és a mellkasodnál fogva tartalak vissza. A kulcsod alig hagyta abba a hintázást a zárban és még én sem fejeztem be. Azt hiszem, ezt hívják tiszteletnek. Ezt itt, amit most csinálok. Mindenkinél jobban tisztellek a világon, ugyanis még senkinek nem mondtam el soha, hogy nem akarom látni. Mindig csak az a kényelmetlen, feszengő érzés. De most könnyebb és szabadabb minden. Mégiscsak lehet benned valami különleges, ha te vagy az első. Úgy látom te ezt nem érzed, mert zavarodban a szőnyeget túrod az ujjaddal, mint valami kukac, ami egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, hogy aztán elérhesse az alma közepét.

 

Menj, hagyj egyedül. Beledobom a fényképedet is az üvegbe, hagyom darabokra foszlani és összetöpörödni, aztán gyorsan elfújom a lángot, nehogy végső erejét összegyűjtve megmenekülhessen. A füst jó néhány másodpercig gőzölög a szobában, megnyálazom az ujjamat és eloltom az izzó kanócot; ablakot nyitni még így is muszáj. Most már menj és vigyél magaddal mindent.

Epiphania

kert

a fák a kövek a bokrok öle

a magány legmélyebb pontján

a kísértés veresége

a fiúi szeretet mindenen túllépő

önátadása

 

olajfa-liget

a verejtéket felszárító

sűrűsödő szavak

a csend legmélyebb pontján

meghúzódó harsonák

a test összekulcsolt méltósága

mint végső pecsét

 

Gecsemáné

az éberség halhatatlansága

egyedül a haraggal szemben

az eljövendő megtisztulás

előtti percek

 

imádság értük

mikor mind alszanak

 

imádság értünk

mikor mind alszunk

 

mert fáj virrasztani

fáj hallani az Igét

mikor készülődik

a Kegyelem

 

dermedt idő

félelem – halál –

és feltámadás között

Kezdet és Vég

és Kezdet

fokmérője

 

térdig

derékig

könyékig

a feltámadásban

a megsemmisülés áldozata

a mulandó gonosz

megsemmisülése


A háromszavas

Csorba Győző rajongott a filmekért. Kedvenc rendezője Woody Allen volt. Fejből tudott idézni az Annie Hallból bármikor. Munkája miatt azonban nem lehetett elfogult egy alkotóval szemben sem, nem kivételezhetett, mert ha bárhol (akár barátai között is) áradozott egy Allen-filmről, valaki azonnal leszólta a lelkes érveket. Fél hétkor érkezett a konferenciaterembe. Leült arra a székre, mely a legközelebb volt az ajtóhoz. Megigazította zakóját, de annak ujjai még így is túl nagynak tűntek. A Műfaji dekonstrukció a remitizáció tükrében az off-hollywoodi zsánerfilmek paradigmaváltó esztétikumában című értekezlet pontosan hétkor kezdődött. Dezsőnek szakmai kötelességből az egyetemen kellett lennie. A legnevesebb kutatók, leghíresebb esztéták egytől egyig helyet foglaltak a teremben. Dezső kézfejeit összefűzve hüvelykujjait egymás körül mozgatta. Ez az unalom nemzetközi jelzése, így a külföldi szaktekintélyek is messziről látták, neki itt senki sem tud elég érdekeset mondani. A konferencia elkezdődött. Az első előadást egy francia esztéta tartotta. Magas, szikár 70-es férfi. Középen kopasz fejével, könyökfoltos tweed-zakójával és keki színű nyakkendőjével leginkább egy 50-es évekbeli fizikatanárra hasonlított, aki szabadidejében triangulumozik egy kisvárosi Big Bandben, vagy a templomi kórus baritonszekciójának büszke, ámde jelentéktelen tagjai – gondolta Győző.

Az előadásból egy szót sem értett, de úgy érezte, itt az idő, hogy elvégezze, amiért a konferenciára jött, és kipróbálja régi, három szavas elméletét. Mikor a francia befejezte, Győző elkapta azt a rövid, ám belépőjét tekintve tökéletes pillanatot, mikor egy beszéd véget ér, de a taps még nem kezdődik el. Ez a tizedmásodperc nem sok mindenre elég, de Győzőnek ennyi kellett, hogy egy szakma alapjait ledöntse. „Baromság!” – kiáltotta hirtelen. Az egész konferencia egyszerre horkant fel, és a döbbent koordinátor a mikrofonba beszélve kérdezett vissza. „Hogy mondja a kolléga Úr?” „Excusez-moi!” – fordult Győző a franciához, majd folytatta. „Baromság, úgy ahogy van!” „Szóval a kolléga úgy érti, hogy a bináris oppozíciók strukturálatlansága által okozott genre-kérdéseknek nem a preskriptív posztkolonialista elméletek az alapjai?” „Nem, én úgy értem, ahogy mondtam. Ez baromság!” „Hmm… tehát a kolléga szerint az off-hollywoodi nonkonformisták pszeudo-experimentális törekvései nem rejtik a rekonstrukciós diverzivitás alapjait. Érdekes meglátás. Ebbe még nem is gondoltunk bele. Kedves kollega, úgy tűnik már emiatt érdemes volt megtartani ezt a konferenciát. Az ilyen friss, újszerű és megkérdőjelezhetetlen gondolatok viszik előre a tudományunkat. Mit gondol Ön erről?”

Az összes jelenlevő Győzőre nézett, a Mindentudás Egyeteme operatőrei csak Győzőre fókuszáltak, az újságírók köré gyűltek, a terem összes kivetítőjén Győzőt lehetett látni, ahogy komolyan, de magabiztosan ráncolja szemöldökét, krákog kettő rövidet, majd határozottan, teljes tudását bevetve a következőt válaszolja: „Leszarom!” Feleletét óriási, szűnni nem akaró vastaps követte. Mikor az őrjöngő tömeg lecsendesedett, a rangidős professzor odasétált Győzőhöz, leakasztott a nyakából egy medált, mely az akadémiai tagság jele, és Győzőnek nyújtotta. „Hogy hívják Önt professzor Úr?” – kérdezte. „Hívjon Győzőnek.” „Rendben. Győző, amit az imént mondott az elidegenedésről, az egyszerre dönti meg eddigi elméleteinket, és ad nekünk új perspektívákat témánk szakszerűbb kutatásához. Fogadja el az Akadémiai tagságot!”

„Köszönöm, de mennem kell dolgozni!” – mondta Győző és elindult az ajtó felé. „Amúgy tetszik a kecskeszakálla, igazán előnyös!” – bökte oda a főprofesszornak. „Mit akar ezzel mondani?” „Gondolkozzon el rajta! És maguk is, kedves Uraim!” – válaszolta Győző, majd elhagyta a termet. A résztvevők egy darabig csak zokogtak, majd a meghatódottság és a teljes átszellemülés felemelő érzésével folytatták konferenciájukat.

Győző elhagyta a termet. Besétált a földszinti férfivécébe, kinyitotta a bal hátsó fülkét, levette bérelt zakóját, átöltözött és elindult a főépület másodok emeletére. Kivette a raktárból a felmosó szettet. Még két teljes emelettel végeznie kell a munkaidő végéig. „Sohasem lennék egy olyan klubnak tagja, amely elfogad engem tagjának! Győző professzor felmossa a lábatok nyomát, amíg az elidegenedésről vitatkoztok!” – nevetett magában büszkén, hiszen a régi elméletét bebizonyította. Nagyon egyszerű volt Csorba Győző három szavas elmélete: „Elég egy öltöny!”

 

A diktatúra poétikája

Herta Müller Lélegzethintájáról

 

Herta Müller írói munkásságát gyakorta értelmezik olyan tanúságtételként, amely a Ceausescu-féle diktatúra történelmi vészkorszakáról tudósít megélt/megszenvedett tapasztalatok révén. Az írónő maga is gyakran hivatkozik ezekre a tapasztalatokra, önértelmező/önéletrajzi esszéiben határozottan felszólít a személyes és politikai kontextusok mentén történő olvasásra/értelmezésre. Ilyen értelemben tehát az életmű domináns olvasási alakzataként a személyes és a történelmi emlékezet, a személyesen megélt, de történelmi jelentőségű traumatizáltság hangsúlyozottan poétikus, inkább a képzelőerőre, mint a faktikus tényekre támaszkodó, de ennek ellenére a „létező diktatúra” realitását, történelmi/társadalmi valószerűségét a fikcióban mégsem feloldó szublimálása kínálkozna. Az a narrációs technika, amit Herta Müller alkalmaz, poetizáltságának hangsúlyossága mellett sem a történelem alternatív elbeszélhetőségeit, a megéltnek sokféle, akár egymásnak ellent is mondó történetekben való multiplikálását részesíti előnyben, mint ahogyan azt a posztmodernnek nevezett szövegek régi és új változatai tennék/teszik. Számára mindaz, ami történt nagyon is egyértelmű, monolitikus, egy tömbből faragott, tehát valóságos. A probléma ennek az egyértelműségnek a nyelvi kifejezésekor merül föl, hiszen – talán ezt vallja Herta Müller – amiről nem lehet beszélni, arról kell igazán beszélni. Szívjószág című regényét például ezzel a mondattal kezdi: „Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, mondta Edgar, ha beszélünk, nevetségessé.”

 

Több oka is van annak, hogy ezúttal mégsem a történelem-emlékezet-traumatizáció tematikája szeretnék közelíteni, s ezzel némiképp ellent is mondanék a Lélegzethinta magyar fordításában olvasható, Dragomán György által jegyzett utószónak, mely szerint a fő kérdés a regényben az emlékezet problémája, illetve hogy a mű ún. „lágerregény” lenne. Mint igazolni próbálom majd, a kérdés ennél talán árnyaltabb, noha kétségtelen, hogy a fenti címkék húzhatóak rá a legkönnyebben a regényre egy tematikus olvasat alapján. 

 

Az első ok, hogy Herta Müller Lélegzethinta című regénye, amellyel tehát foglalkozni szeretnék, csak áttételes értelemben nevezhető önéletrajzi ihletésűnek: Herta Müller édesanyját valóban elhurcolták 1945 után öt évre egy szovjet – ukrajnai ­– munkatáborba, akárcsak Leo Auberget, a regény főszereplőjét, de erről nem nagyon beszélhetett az édesanyjával. A regény tapasztalati anyaga, a „munkatábor-élmények” lényegében Oskar Pastiortól származnak, Herta Müller eredetileg vele együtt tervezte megírni a regényt, Oskar Pastior halála után pedig az általa készített jegyzetek, lejegyzett beszélgetések alapján dolgozott. A német kritikában el is hangzottak olyan vádak a regény kapcsán, hogy a mű nem tekinthető úgymond „hitelesnek” a személyes érintettség hiánya miatt, ellentétben a két másik magyarul is megjelent regénnyel, melyek a romániai diktatúra 70-es, 80-as éveiben játszódnak, s amelyek bevallottan megélt tapasztalatokból is táplálkoznak.

 

A második – és lényegesebb – ok, amiért nem a megszokott irányból közelítek a műhöz, magából a regény nyelviségéből, poétikájából következik. Úgy gondolom, hogy a regény legmélyebb szintjén nem az emlékezés, hanem az érzékelés, az érzékelés időbelisége, a megismerés/tapasztalás folyamatainak, ritmusainak (ön)megfigyelése, valami, amit talán a „térbeliség fenomenológiájának” nevezhetnék, illetve az ezeket a folyamatokat rögzíteni, reprodukálni próbáló nyelv hordozza a fontosabb tanulságokat. Igaz, hogy a regény utolsó lapjain kifejezetten témává válik a lágertapasztalatok hatvan évvel későbbi feldolgozhatósága, de ezekből a leírásokból éppen a retrospektív aspektus hiányzik feltűnően. Mindaz, ami megmarad esztétikai karakterű: („Minden műszak egy műalkotás” – mondja Leo Auberg) és ek-sztatikus jelen-szerűségben van felmutatva: „Az egész koponyámról, mint valami területről vagyok kénytelen beszélni, egy láger területéről.” Egyrészt hiányzik a jelen és a múlt közötti distancia, hiszen minden itt és most van, de anélkül, hogy létezne egy megkülönböztetett én és valami, amire ez az én vonatkoztathatná magát. Másodszor: ez a leírás inkább az intencionalitás fenomenológiai elve mentén halad, nem pedig az emlékezet és identitás kulturális/szociális meghatározottságai szerint. És még egy probléma adódik, ha az emlékezés felől közelítünk: Leo Auberg nem felejt, a felejtés, vagy nevezzük inkább szelekciónak, márpedig feltétele az emlékezésnek. Todorov szerint például az emlékezés az eltörlés és a megőrzés közti közvetítő mechanizmus. Leo Auberg nem közvetít, hanem ismétel, mindig újra és ugyanazt, és ebben az ismétlésben mindig azzá válik, amit ismétel, sőt nem is kell azzá válnia, mert már az: egyszerre végletesen passzív és aktív. Ha valamilyen kulturális gyakorlatot akarunk párhuzamba állítani ezzel a „tudatmunkával”, akkor a katolikus misében az eucharisztia liturgiája inkább megfelelő példa, mint a protestáns istentiszteletben az emlékezés az átváltoztatásra. S így éppen az a lehetőség hiányzik, hogy ami átélt, az történetivé/történelmivé, tehát fikcióvá, elbeszéléssé változzék.

 

Már a regény első fejezetében, ahol ’45 utáni történeti szituáció van körülírva, Leo Auberg reakciója saját elhurcolásának hírére végletesen személyes, sőt „történetietlen”: mivel homoszexualitása miatt eltévelyedettnek bélyegzi magát, és saját testi valóságát, vágyait, szexualitását kénytelen „tiltott dolognak” tekinteni, a deportálás híre tulajdonképpen pozitív lehetőség a számára:

 

 

„A félelem helyett az eltitkolt türelmetlenség munkált bennem. És a rossz lelkiismeret amiatt, hogy a lista, amely kétségbe ejtette hozzátartozóimat, számomra elfogadható állapotnak bizonyult. Attól féltek, hogy bajom esik ott messze. Én olyan helyre vágytam, amely nem ismer.”

 

 

Innen nézve pedig nincs valódi különbség a láger és a „gyűszűnyi kisváros” között, ahonnan elhurcolják: mindkettő azt követeli tőle, hogy tagadja meg saját testét, mindkét közösség a saját élet nivellálására törekszik. Leo Aubergből így már eleve hiányzik az ellenállás a láger rendjével szemben, mivel nem ismer valódi külső nézőpontot, alternatívát a megtagadottság, a saját tiltott létének állapotára, így az úgynevezett „polgári szabadság” sem jelent semmit az ő számára. És az, amit az imént „végletes személyességnek” neveztem, voltaképpen nem valami szubjektív, vagy individuális, hiszen ez a személyesség – jobb szó híján – éppen a személy öntagadását jelenti: az vagyok, aki nincs.

 

A szöveg poétikai szintjén ez a probléma a – Paul de Man így mondaná – tropológiai megfordítások sorozataként jelentkezik, ahol a részletező leírásokban helyet cserél a mondó és a mondott, az érzékelő és az érzékelt, a tárgy és az alany; néhány példa: „A szó tudta, milyen messzire elmentem már.” (10); „Az első, biztosan létező fogkrémemet, amelyet otthonról vittem magammal, úgy hívták: CHLORODONT. Ez a név emlékszik rám.”; „Úgy élünk, ahogy a cement akarja. Ő a tolvaj, ő lopott meg bennünket, nem mi őt.” (40); „Az egész test, de főként az agy, a lapát eszköze. Semmi más.” (90) Az alany tehát minden esetben függő, alávetett helyzetben van: ha beszél, a szavak beszélnek róla, nem ő a szavakkal, ha emlékezik, a tárgyak emlékeznek rá, nem ő a tárgyakra, ha dolgozik, a lapát dolgozik vele, nem ő a lapáttal. Az esztétikai hatáson túl – ami ezt a poétikát a német romantika költőihez és mondjuk Rilkéhez kapcsolja – ezeknek a megfordításoknak itt etikai-politikai, és mondjuk így: spirituális tétje is van. Az érzékelés szintjén (s itt az emlékezés vagy a beszéd is egy módja az érzékelésnek) nem létezik az érzékelő instancia különválása az érzékelttől. Az egymással szembe állított objektum és szubjektum sémája itt érvénytelen, mivel az érzékelő abban van, amit és ahogyan érzékel és sehol máshol, más szóval nincsen tudat tárgy nélkül.

 

Egyfajta, bevallom, nem túl komplikált fenomenológián túl ez az eljárás talán Nietzsche egyik passzusa felől is érvényesnek tekinthető a Túl jón és rosszon című szövegéből:

 

 

„A nép hiheti, ha akarja, hogy a megismerés véghez vitt megismerés, a filozófus így kell hogy szóljon magához: ha elemeire bontom azt az eljárást, amely a ’gondolkodom’ állításában fejeződik ki, egy egész sor vakmerő kijelentéshez jutok, melyeknek megalapozása nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, – például, hogy én vagyok, aki gondolkodik, hogy egyáltalán annak egy valaminek kell lennie, ami gondolkodik, hogy a gondolkodás valamiféle tevékenység és okozat egy olyan lény részéről, akit e tevékenység és okozat okának gondolunk, hogy olyasmi, mint az „Én”, van, s végül, hogy az már eleve világos, mit nevezünk gondolkodásnak, – hogy én tudom, mi a gondolkodás. Mert ha én magamban már nem határoztam volna efelől, ugyan min tudnám lemérni, hogy az, ami éppen történik, nem ’akarás’-e talán, vagy ’érzés’?”

 

 

A reflexió szintjén két szélsőséges reakciót válthat ki ez a belátás. Az egyik változat szerint ez végletes függést, a térhez és az adott „objektív” körülményekhez, szavakhoz, dolgokhoz való odaláncoltságot jelent és semmi értelme a szabadságról gondolkodni. Ahogy Leo mondaná: „A láger én vagyok!” A másik a misztikus változat, miszerint egy vagyok a világgal és a világ egy velem, a szubjektivitás, vagyis lényegében a saját test illuzórikusságának lelepleződése egyben szabadulás is az ego cogito börtönéből. Ahogyan Berkeley püspök mondta volt: létezni nem más, mint érzékelve lenni. Ő persze Istenre gondolt, Leo Auberget viszont a tér, a tárgyak, a szavak tartják szemmel, ezért létezik.    

 

Leo Auberg valahol a két szélsőséges változat között helyezkedik el, pontosabban az előbbitől halad fokozatosan a második felé. A Lélegzethinta ezért sem nevezhető egyszerűen lágerregénynek, hiszen egyben egy spirituális szabadulástörténet állomásait is megrajzolja. A regény expozíciója szerint a test például a megtagadott szexualitás, a tiltott vágyak hordozója, ezért eleve a szégyen asszociációja kapcsolódik hozzá. A regény folyamán azonban a test egyre inkább elveszíti szexuális konnotációit és az éhség „lakhelyévé” változik. Leo Auberg most már arra a kérdésre, hogy ki vagy, nem azt válaszolná, hogy „az, aki nincs”, hanem ezt: „éhes vagyok”. Persze az éhség is valamifajta vágyra és ennek a vágynak a teljesíthetetlensége nyomán keletkező űrre, testi ürességre utal, de a szöveg metaforikája szerint – ha a retorikát nem pusztán a szövegre aggatott cicomának vesszük – nem ösztön-szintű vagy fizikai impulzusról van szó, hanem metafizikai vágyról. Az éhség regénybeli neve ugyanis ez: „éhségangyal”. Vagyis a hiány imaginárius lényként „tárgyiasul” – mondanám, ha az angyalokat lehetne, ugyebár, tárgyiasítani. Az éhségangyal, a regény második főszereplője, biztosítja az egyensúlyt egyrészről a saját test puszta eszközszerűsége, a vágyak kielégíthetetlensége, a hús, a kezek, a láb, a száj, a gyomor egyszerű materiális és mechanikus evidenciája, másrészről az imaginárius teljesség tapasztalata között. Hiszen az éhségangyal, vagyis a minden ehetőben és ehetetlenben tárgyiasuló éhség egyben az őrangyal is, s ez Berkeley püspöknek sem volna talán ellenére. Hihetetlenül nehezen megragadható, meditatív egyensúly ez a kinetikus energia hatékony felhasználása, illetve a testről leválasztódott, megszemélyesített éhségképzet között, amit – én azt hiszem –, éppen az oksági elvnek az érzékelés ökonómiájából való száműzése tesz lehetővé – s ez a mozzanat, ami Nietzsche előbb idézett szövegének tágabb kontextusában is kiemelkedő fontosságú lépés:

 

 

„Az oksági elv az éhségangyal kontármunkája. Ha jön, nagyon jön.

Világos, mint az egyszeregy:

1 lapátemelés= 1 gramm kenyér.

Nekem nem volna szükségem a szívlapátra, de az éhségem rá van utalva. Azt kívánom, bárcsak pusztán eszközöm volna a szívlapát. De uralkodóm. Az eszköz én vagyok. Ő uralkodik és én alávetem magam. És mégis ő az én legkedvesebb szívlapátom. Rászorítottam magam, hogy szeressem. Megalázkodom előtte, mert jobb uralkodó, ha engedelmes vagyok, és nem gyűlölöm őt. Hálásnak kell lennem neki, mert amikor a kenyérért lapátolok, elvonja a figyelmemet az éhségről. Mivel az éhség nem múlik el, a szívlapát gondoskodik róla, hogy a lapátolás az éhség elébe tolakodjon. Lapátolás közben a lapátolás az első, másképp nem birkózna meg a test a munkával.”

 

 

Ezen a szinten tehát Leo Auberg számára a munka olyan – nem tudok erre jobb szót – meditatív gyakorlat, mely, ha szabaddá nem is tesz, ahogy a német koncentrációs táborok felirata ígéri, ám mindenképpen egy testi-lelki-szellemi egyensúly, s ezáltal a túlélés lehetőségét nyújtja számára. Innen válik értelmezhetővé továbbá az a már idézett kitétel, miszerint „minden műszak egy műalkotás.”

 

Még két jelenetet fogok fölidézni a könyvből. Az egyik Leo Aubergnek a láger és a falu közötti „hazaútja” az éjszakai sztyeppén, amely ismét olyan felismeréseket tartalmaz, amelyeket semmiképpen sem lehet csak a traumatizáltság, a szenvedés, az erőszak és a megfosztottság képzetei mentén értelmezni.

 

 

„Beszéltem magamhoz, hogy ne imádkozzam:

Az állandó dolgok nem tékozolják önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. Anyám el sem tudta volna képzelni, hogy … mindössze három évvel később egy éjszakán krumpliemberré változom, és a lágerbe vezető utat hazaútnak fogom hívni.”

 

 

Az éhség tehát, túl a testi kiszolgáltatottságon, olyan „örökké változatlan viszonyként” jelenik meg, amelyen keresztül Leo Auberg megtalálja a helyét a világban, úgyszólván hazajut.

 

A másik jelenet, amit fölidézek, néhány oldallal később az előbbit bontja ki, vagyis a hazajutás, a világgal való autentikus viszony kialakítását, pontosabban e viszony lehetősége meglétének fölismerését boncolgatja. A jelenet lehetséges előzményeihez hozzátartozik, hogy azok a könyvek, amelyeket Leo a lágerbe magával hoz, mint például a Faust, vagy Nietzsche Zarathustrája, már a legelső időszakban érvénytelenné válnak, pusztán arra jók, hogy cigarettapírnak el lehet a lapokat adni. Itt azonban előkerül az egyetlen könyv, amely a munkatáborban körülményei között is megtartja érvényességét. Albert Gion és Leo Auberg a munkatábor egyik pincéjében ülnek az úgynevezett „hallgatópadon” és meditálnak:

 

 

„Karácsonyra kaptam apámtól egy könyvet: Te és a fizika. Az állt benne, hogy minden embernek és minden történésnek megvan a maga helye és ideje. Ez természeti törvény. És ezért mindennek és mindenkinek megvan a létjogosultsága ezen a világon. És minden létezőnek megvan a maga drótja, a MINKOWSKI-DRÓT. Ahogy most itt ülök, fejem fölött függőlegesen feszül a Minkowski-drót. És ha megmozdulok, velem együtt mozdul, együtt hajlik a mozdulatommal. Szóval nem vagyok egyedül. De a pince minden egyes zugának ugyanígy megvan a maga drótja, és mindenkinek a lágerben. És egyetlen drót sem érinti a másikat. Szigorúan elrendezett dróterdő a fejek fölött. Mindenki a dróttal együtt lélegzik a maga helyén.

(…)

Mintha egyáltalán nem volna biztos, hogy itt vagyok, és mintha nem is kéne akarnom elmenni innen ahhoz, hogy ne legyek itt. Ez pedig azért van, mert én mint test az adott helyen, vagyis a pincében egy részecske vagyok, de a Minkowski-drótom miatt egyúttal hullám is. És mint hullám másutt is lehetek, és bárki, aki nincs is itt, együtt lehet velem. Kiválaszthatom, ki legyen az.”

 

 

Amiről itt szó van, talán nem is a meditáció, inkább az imagináció a jó szó. A folytatásban ugyanis kiderül, hogy a „hallgatópadnak” azért ez a neve, mert Albert Gion és Leo Auberg, amikor ide leülnek, nem tudják, melyik filmben vannak éppen. Vagyis a deportáltak munkaszünetben imaginálnak, s ezt, úgy tűnik, meglehetősen élvezik is. Persze hosszas gyakorlatozás eredménye az, amíg Leo Auberg számára az appell meditációvá és önkéntes koncentrációs gyakorlattá válik. De végülis sikerül neki és legszívesebben azt mondanám, hogy a láger szabaddá tette Leo Auberget. Persze veszélyes dolog ilyeneket mondani egy lágerről, úgyhogy inkább idézem Pilinszkyt, aki, azt hiszem, a Minkowski-drótra gondolt, amikor ezt írta:

 

 

„Kimondhatatlan jól van, ami van

Minden tetőről látni a napot.”

 

 

Valami olyasmi ez, ami mindig is izgatott Kertész Imre Sorstalanságának egyik mondata kapcsán, mely így hangzik: „Szeretnék még élni ebben a szép koncentrációs táborban.” Különös ez a negativitás iránti nosztalgia, de – talán – az indokolja, hogy a végletes megfosztottságban, mely a saját énemtől is megszabadít, ami marad, a tárgy, a test, a fogalom, a dolog és a szó eksztatikusan jelenlévő lesz. A testi szenvedés, ahogyan a gyönyör is, csak felfokozott módja annak, ahogyan érzékelünk és érzékelve vagyunk. Nem lehet beszélni róla, mert a tárgyak maguk beszélnek azzal, hogy végül nem mondanak semmit. Az éhség egy tárgy, a szavak is tárgyak, a nyelv munka. Mindez megoszthatatlan, mivel eltűnik abban az Én mögötti részletezhetetlenségben, amely semmi, de amely nem a minden tagadása, hanem szinonimája. Minden más csak fikció.

 

Összefoglalva mondandómat két állítást szerettem volna igazolni: az egyik, hogy a Lélegzethinta az én olvasatomban nem az emlékezés, hanem az érzékelés regénye, ha már feltétlenül címkézni kell. Poétikája nem a történelem fikciósításán, nem is a valóság reprezentációján, vagy az elbeszéltség mikéntjén alapszik, hanem, ha lehet így mondani, az „érzékelés retorikáján”. Leírásaiban dominálnak a taktilis és szaglási ingerek, mégpedig a vizuális, auditív reprezentációk, vagyis a nyelviséggel könnyebben asszociálható ingerek rovására. Azt mondhatnók, hogy a nyelv itt az átélés bőre, és szinte mindegy – ebből a szempontból –, hogy Herta Müllernek voltak-e tényleges lágertapasztalatai, vagy nem.

 

A másik állításom az volt/lenne, hogy a Lélegzethinta nem pusztán „lágerregény” (egyébként is mi az, hogy „lágerregény”?), nem pusztán egy meghurcoltatás krónikája, hiszen egy szabadulás-, megtisztulás-, hazajutás spirituális/metafizikai tapasztalatának állomásai is kiolvashatóak a szövegből. Ezekre példaként az éhségangyal kétértelmű imaginárius/metafizikai képzetét, a sztyeppei fordulatot, illetve a Te és a fizika című könyv szövegbeli jelentőségét említettem meg. Ezek a példák tekinthetők egy felismerés-sorozat állomásainak is, melynek végső kifutása nem csak egy traumatizált tudat drámájának feloldhatatlanságaként értelmezhető, s nem is csak Leo Auberg szabadulás utáni integrálhatatlanságaként a szó szocio-kulturális értelmében – ezek inkább csak következmények, vagy a külső szemlélő előítéletei. Leo Auberg megváltozott érzékelése sokkal teljesebb, intimebb, érzelmesebb viszonyt alakít ki tárgyi környezetével, mint bármilyen, úgynevezett normális tudat. Egy örökké változatlan, de autentikus viszonyt. Ottlik Géza Iskolájából lehet idézni egy erre vonatkozóan is megvilágító részletet:

 

 

„Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb a harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan, ahol már nem mozdul el az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából. A többi és a további, a fedélzet rengése-ingása, a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, maradék nyári nagyvakáció.”

 

 

Ezt a világhoz való viszonyt Herta Müllernél a pátosz, a humor, az irónia, a kétségbeesés, a klausztrofóbia, a paródia egyszerre jellemzi. Nem tudom, és nem is akarnám eldönteni, hogy ez a megváltottság vagy a megválthatatlanság tökéletes elfogadásának az állapota. Leo Auberg az asztal alatt talált poros mazsolaszemmel is tud táncolni. „Azután megettem. Utána belém költözött valami messzeség.” – mondja.

Budapest, rózsaszín

A reggeli kávé nem hagyja meghalni őket.
Dúlnak, fúlnak, vásnak, fúrnak, igyekeznek.
Ez az utolsó nap, a legutolsó, a legesleg.

 

Hallottad, hogy mit mondott rólad? Hallottad,
hogy meghallotta…? Szűk utcákban laknak, a düh
majd szétfeszíti őket. A fogaik helyén porcelándarabkákat
hordanak. Az ujjaik hegyén elvásott, fénylő, puha
műkörmöket. Minden este fájnak, bevéreznek,
de már nem lehet lefeszegetni őket.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info