Aranyszabály

Fogadjuk el, hogy

az egyenesek mind azonos módon tekerednek fel.

Csak egyszer egy pillanatra pusztulsz.

 

Most azonban kénytelen vagyok ehhez

a következőket hozzáfűzni:

 

Születéskor fénylő, keskeny parkettút,

ősrégi arculatot hordoz – mind-mind külön

Személyiség.

Ezt minden normális gyerek előbb feltörte,

aztán megművelte:

Mindig, mikor fejlődése válságba került                               (tegyem – ne tegyem),

elhagyta az ismétlés paradicsomát,

sőt úgy repdesett a szobában, akárcsak a szabadban –

Adott színpadi világítással, bármely közegben,

a történelem megszüntethető, de

patologikus formában üti fel újra a fejét.

 

Aznap éjjel a tervező repült a szobámba                               (ez már rég nem jár nekem).

„A világba vetett ember szorongásának

első megfogalmazása, a dialektikus

Isten- és természetkép.” – mondta.

 

Ugyanakkor, egy fecske nem csinál nyarat –

erős ellenállásra kell számítanunk!

 

Itt elbúcsúzom.

 

p.s.: Központilag számítsuk ki, és én emlékszem reményeidre!

 

 

Szigethy Rebeka Sára

 

Giorgio Agamben: A profán dicsérete,

Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza,

Michael Foucault: A bolondság történte,

Alain Robbe-Grillet: Útvesztő,

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől,

François Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság,

Valentyin Katajev: Gyógyír a feledésre,

Péter Ágnes: Roppant szivárvány,

Bill Scolt – Sven Söderberg: Menedzselés mesterfokon

 

 

 

Méndez Ferrín: Lorelai

Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.
 
 

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Igen. Mi az?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

– Nahát…!

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

Az öregasszony idegesen közbekérdezett:

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– És mi lenne ez?

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Nos, hogyan?
– A mosolyával…

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

Kovács Lenke fordítása

Robert Gernhardt: Testem hét ízben

 

A testem kis gyámoltalan,

jó, hogy vagyok neki.

Van, aki felruházza őt,

s naponta eteti.

 

A testemet jól tartom én,

van bora, kenyere.

Ezekből sokat követel,

és sosincs elege.

 

A testem önző, azt teszi,

mit nekem nem szabad.

Engem a vers, a kép, zene,

őt más test vonzza csak.

 

A testem slampos, ellepi

az izzadság, a szőr.

Én mosom, nyírom, pucolom

mind hátul, mind elöl.

 

A testem balga módon él,

lustán, buján, mohón.

Minden nap egyre rozogább,

hát én gyógyítgatom.

 

A testem kapzsi, szemtelen,

és néha fáj nekem.

Mégis kirándulok vele

s utazni is viszem.

 

A testem morcos, nem szeret.

Utál még szólni is.

Rámegy az egész életem.

Lassacskán sírba visz.

                                                                                                                           Havasi Attila fordítása

101 költő a változásért

 

101 költő,

101 trubadúr, 101 dalmata, 101 icipici bárd.

101 mind igazodna, mind mocorogna –

trolloké, a munka, az öregség, a pina.hu,

a teszkószar. Ezért kell mind, aki költő

összegyűlni, 101-esülni, mozogni, mocorogni

– haljon vagy éljen (éljen vagy haljon) Eduárd

101-edszer is. Mert mire menne itt a nagy

büdösugar egy önsajnálós, reflektálós, lilába

pálladó, de mégiscsak víg kultúrzsibi nélkül.

ANYAGYILKOSSÁG

Johnson Tsang

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjuk, ebből rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg és egészben nem sok bánatot hagyott maga után, ami helyes és méltánylandó. A felesége, akit otthagyott, szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.

A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjuknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú füstösszájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velük ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott a nő. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár nehezére esett, sőt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.

Witman fiai keveset törődtek az anyjukkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték felkelés után negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.

A padlás egy rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjuk egy piroskötésű német regénybe merült – halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa fénylett a nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.

Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem egyszer megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.

Különben a házban keveset törődtek velük. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki keveset volt otthon és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember volt a tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se a házzal se a lakókkal. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohasem lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. Talán csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.

Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig vizsgálódtak és kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett…

Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Aztán drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik, minden valószínűség szerint a fejében. Aztán elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.

Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek felfelé és meleg véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovaik patái alatt.

Az ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható rémes hang, minden képzelhetőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.

Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öreg asszony jött felé, de ugyanekkor egy oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt köröskörül ajtók nyíltak ki halkan és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtuk; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kéküvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfümillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind? Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágranyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták – igen szépnek találta a nevet és végül ezt mondta:

– Kezét csókolom.

Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak s enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket és kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas puhatestű légi asszonyok imbolyognak körülötte és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal és lebegve, úszva oda nyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velük maradtak a szobában. Összefogóztak, hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül lassú álmatag vánszorgó surranással és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.

Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett és lehunyta a szemeit. A fiúknak egymásba villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdték. A leány most már tele szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyem pongyolájához és csakhamar abbahagyták a mulatságot. Összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha láttak. A nő azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte őket és megcsókolta a kezeiket.

Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.

– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.

– Ez az, amit annyi fáradtsággal kerestünk – jelentette ki a másik.

Ragyogó meleg májusi délutánban könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak; másodszorra meglebbent a függöny és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.

– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal – jertek akkor, hozzatok valamit. – Intett és becsukta az ablakot.

A fiúk elpirultak és szívdobogást kaptak a látásától.

– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.

– Igen, de honnan veszed?

– Van anyának, kérünk tőle.

– Nem ad.

– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.

– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.

– Pedig négy arany karcsatja van és hét gyűrűje van.

– Az ujján is hord három gyűrűt.

Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak az anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.

Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – a nyakas természetű puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.

A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.

– Nem lehet tőle kérni.

– Semmi szín alatt.

– Nem fog adni.

– Nem, nem.

– Ki kéne törni a szekrényt.

– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.

– Nem fog fölébredni!

Tele volt a szívük gyűlölettel, a szőke, kékszemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.

– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével és több zaj nem lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.

– Ne vigyük el mind!

– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utána.

A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást és mindezt zsebre vágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjfél tájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló és úgy feküdtek le éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve suttogva tervezgették, hogy délben iskola után szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak és ha az anyjuk ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.

Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű kinyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlő szobán, azután a nagyobbik fiú előre ment és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmitse nyikorgott. Föllélegzettek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak kövér széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.

A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz és késével a mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakozott benn a paplan alatt.

– Na, ez rendben van, – mondotta az idősebbik, – most szedjük elő a dolgokat.

Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően elosztoztak rajta.

– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.

Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, de az átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta és az ablakból a párkányra kilépve bejött a nyitott ablakon.

Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.

Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel és azért a szobájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.

– Még iskola előtt!

– Jó!

– Az előadáson pontosan ott kell lenni.

– Hogyne, ma különösen.

– Tizenegy órára úgyis hazahínak.

– Siessünk.

A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.

– Nesze, ezt hoztuk.

– Ez mind a tied.

A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást és befelé fordult.

– Ma vagy holnap jövünk.

A fiúk ezzel búcsúztak és elsiettek az iskolába.

Egyedül

Egyedül

 

Az északon elterülő Zöldkő Hegység lábánál egykoron egy virágzó falu állott. Macskaköves utcáin lovaskocsik és szekerek kopogtak, emberek sokasága nyüzsgött. A házakból csalogató fény, kéményükből füst áradt. A templomból csak úgy zengett a harangszó. A falu mellett szántóföldek hevertek, amíg csak a szem ellát. Aranyló gabonamezők és zöldellő, kövér fű borította a vidéket. A mögöttük magasodó, hófödte hegy fenyőerdői oly sűrűn álltak, hogy úgy tűnt, maga a szikla is átvette mélyzöld színüket – innen kapta a hegység a nevét.
A táj szépségét azonban csak a felhők felé emelkedő hegycsúcsok tudták megőrizni. A gabonamezők helyett fekete, szenes föld fogadja az arra járókat. A macskakövek kikoptak, a természet szanaszét hányta őket. Az utazók lába mélyen belesüpped a sáros földbe, már ha akad egyáltalán valaki, aki meglátogatja ezt az elátkozott helyet. Az apró faházak mind eltűntek, csupán elszenesedett deszkahalmok maradtak, melyek csontos kézként nyúlnak ki a föld alól. Egy kőhalom tetején a templomharang rozsdásodó árnya régi önmagának. Olykor még most is füst száll fel a völgyből, mintha a tűz sosem aludhatna ki. A hegyoldalt is megcsupaszította a tragédia, kopár sziklák állnak ki a földből, amelyek már nem méltóak a hegység nevéhez. Ezek között a sziklák között áll egy megperzselt kúria. Rég kitört ablakait bedeszkázták, falai néhol kidőltek, néhol elfeketítette őket az idő, benőtte a gaz. A terméskövekre moha és zuzmó telepedett, mintha a természet el próbálná tüntetni az emberi szenny nyomait. Az udvarház felső szintjét ősidők óta álló, hatalmas fenyők támasztják, az építmény groteszk módon teljesen eggyé vált a természettel.
Viharos estéken, az éberen figyelő vándor az esőfüggönyön keresztül megpillanthatja azt a kísérteties látomást, amelyet oly sokan látni véltek már azelőtt. Mégis kevesen ismerik annak az alaknak a történetét, amely ezeken a zivataros napokon a kúria legfelső, boltíves ablakában áll. Arca jellegtelen, szellemszerű; végtelenül szomorú tekintetével a fenyvest szemléli. Haja kócos tincsekben lóg az arcába, teste az ablakkeret mögött rejlő sötétségbe vész.

Senki sem tudja, valójában létezik-e, vagy csak az emberi lelkiismeret és képzelőerő teremtette oda. Mindenesetre a történet nyomait megőrizte a természet.

Akkoriban is gyakran esett, a hegyvidék felhői sokszor takarták el a nap fényét. Az apró falu virágzott, az emberek jól éltek, de mindez szigorú szabályok közé szorult. Az ott élők mindössze egyetlen dologra törekedtek: a tökéletességre. Legyen az jó, vagy rossz, minden cselekedetnek a lehető legnagyszerűbbnek kellett lennie, minden történésnek a lehető legtisztábbnak. Semmilyen zűrzavart nem tűrtek meg, semmit, ami nem egyértelmű. A falusiak földhözragadt, begyepesedett gondolkodásmódja tökéletesen illett ahhoz a mély vallásossághoz, ahhoz a szigorú hithez, melyet egyszerűen csak Tökélynek hívtak. Az átutazó kereskedők ebből mit sem tapasztaltak; nem maradtak a faluban elég ideig, hogy meglássák – és megzavarják – azt a feszült rendet, melyet Prisztínia megkövetelt.

Ebben a faluban született meg Zsófia, nem éppen a legmegfelelőbb körülmények közt. Prisztíniának voltak hibái, szégyenfoltjai, melyeket a falu vezetői igyekeztek minél hamarabb kijavítani. Ilyen volt édesanyja, Viktória is. Azt mondják, nem volt benne elég erős a Tökély, nem volt képes megállni bűnös cselekedetét. Egy erdei séta során ifjonti hévvel lángolt fel benne a szerelem egy vándor iránt. Olyan szerelem, melyet férje iránt már régen nem érzett…

Amikor azonban a fiatalasszony terhes lett, és a viszonyra fény derült, a férfi meggyűlölte őt, és elüldözte házából. Elvakultságában, melyet elmondása szerint a Tökély követelt meg tőle, vér szerinti fiát, Konort is utána küldte, ily módon megtisztítva magát minden szennytől, mely Viktóriához kötötte. Persze, ekkora a vándornak már nyoma sem volt.

A falu szélére, egy faviskóba volt kénytelen beköltözni a család, a kislány itt látta meg a napvilágot. A fiú ettől kezdve mindenben segített, amiben csak tudott – átvette az apa szerepét, éjt nappallá téve dolgozott, és bár anyját és húgát megvetették, őt tisztelték, hiszen a „tökéletességre törekedett” a maga szerencsétlen helyzetében. Hamar értelmes ifjúvá érett, és méltón tarthatta magát családfenntartónak. Azonban anyja minden erőfeszítése ellenére Konorban meglapult egy mérgező gondolat: mélyen a szívében húgát hibáztatta jelenlegi helyzetükért.

Múltak az évek, és Zsófi eleven, okos lánnyá cseperedett, apró kezeivel besegített a ház körüli teendőkbe. Édesanyja volt egyben a legjobb barátja is. A falu gyermekei között ugyan nem talált játszótársra, de egyedül is feltalálta magát. Szaladgált a mezőn, lepkéket kergetett, lenyűgözte a természet szépsége. Sokat ábrándozott mesebeli lényekről, amik az erdő mélyén lapulnak, és királyfikról, akik majd megmentik a viskóból és fényűző kastélyukba viszik. Olykor felmerészkedett a hegyláb fenyőerdeibe is, amiért persze anyja meg is dorgálta. Konor keveset foglalkozott kishúgával, de ahogy idősebb lett, egyre több mindenre megtanította. Habár szerette őt, mégsem volt képes anélkül vele lenni, hogy ne érezte volna feszélyezve magát. Az is előfordult, hogy napokig kerülte a lányt.

Ha a faluba kellett menni élelemért, vagy ruháért, Viktória mindig magával vitte a kislányt is. Durva, barna köpenybe bújva járták a macskaköves utcákat, elrejtőztek az emberek elől. Persze így is akadtak bőven, akik vagy egy odavetett megjegyzéssel, vagy lenéző tekintetükkel megalázták őket. A kis Zsófi nem értette, miért bánnak így velük, hogyan is érthette volna. Ilyenkor dacosan lehúzta fejéről a csuklyát, és zöld szemével büszkén mérte végig az őket sértegető embereket – amit természetesen még nagyobb megbotránkozás követett. Voltak azonban olyanok is, akik megvetésükkel leplezték azt az irigységet, amit a kislány szépsége iránt éreztek. Zsófi pirospozsgás arcát sötétbarna, hosszú, göndör hajfürtök övezték, pisze orra és apró szája tökéletesen illett hozzá. Senki sem tudta elfogadni, hogy egy ilyen félrelépésből ilyen gyönyörű teremtés született.

Egy napon Konor apja meghalt, és mivel a fiú volt az egyetlen örököse, a kúria az övé lett. Az erdővel övezett udvarház lett Zsófi új otthona. Csekély kis holmijukkal hamar berendeztek néhány szobát, de a folyosók és nagyobb termek üresen kongtak. A kúria ugyanúgy a falu szélén feküdt, mint a kis viskó, de sokkal közelebb volt a falu főteréhez. Nem mintha ez változtatott volna bármin is – a lány és édesanyja kívülállók maradtak. A család nem követte azt a rideg vallásosságot sem, amelyet a falusiak a Tökélynek szenteltek, és ez még inkább elidegenítette őket a többiektől. Konor ezzel ellentétben egyre inkább elvegyült a falusi társaságban, átvette szokásaikat. Az istentiszteleteken is egyre gyakrabban vett részt, a templomban együtt kántálta a falusiakkal a Tökélyhez írt imákat.

Abban az évben a tavasz rengeteg esőt hozott, volt, hogy heteken át zuhogott. Az udvarház könnyen kihűlt, falai átnedvesedtek. Viktória és Konor esténként a kandalló köré gyűltek melegedni, de Zsófi inkább a kapuban ülve hallgatta az esőcseppek kopogását.

Egy különösen hűvös és szeles áprilisi napon, a kislány csúnyán megfázott. Anyja odahívta a falu orvosát, aki vonakodva, de megvizsgálta Zsófiát. Forró gyógyteát és sok pihenést javasolt neki, de a lányt elborzasztotta, hogy napokig, vagy akár hetekig nem léphet ki a házból. Mikor az anya megköszönte a segítséget, az orvos csak ennyit válaszolt: – Ne köszönjön semmit. Csakis a Tökélybe vetett elhivatottságom hozott ide.

Zsófi betegsége hamar javulni látszott, és a lány egyre inkább sóvárgott a kinti világ után. Egyedül köhögése nem akart múlni, mely egyre jobban aggasztotta édesanyját.

Konor szinte egyáltalán nem foglalkozott húgával, nem töltött otthon sok időt. Még csak húsz esztendős volt, de gyakran hívták meg úri társaságokba, és a falu megbecsült tagjává vált. Rengeteg időt töltött a falusi gyűléseken és a templomban. Habár anyagilag mindent megadott családjának, teljesen elhanyagolta őket. Húga és anyja továbbra is a nemkívánatos személyek közé tartoztak, és nem érezte túl jól magát a közelükben.

Amikor az idő még csapadékosabbra fordult, Zsófi megint ágynak esett. Egyre csúnyábban köhögött és már nem volt olyan eleven, mint azelőtt. Viktória a legrosszabbtól tartva megint odahívatta az orvost. A férfi fejcsóválva hallgatta a lázas kislány tüdejét, majd miután végzett, visszatakarta rá a dunyhát.

Konor aznap is későn ért haza, anyja magába roskadva fogadta a konyhában. – A húgod nagyon beteg. – mondta könnyeivel küszködve. – Legjobb esetben is egy hete van hátra. – suttogta végül. A fiút meglepte, hogy a szörnyű hír inkább valamiféle megnyugvást hozott számára, mintsem megdöbbentette vagy elszomorította, de akkor még nem értette, miért. Sokáig csak állt szótlanul, gondolataiba merült. Zsófi köhögése lehallatszott emeleti szobájából, visszhangzott a kúria falai között.

Aznap éjjel egyikük sem aludt. Konor képtelen volt lehunyni a szemét, zavarta húga szűnni nem akaró köhögésének hangja. Inkább a templomból hazahozott könyveit bújta. Viktória gyakran sietett fel a lányhoz egy-egy hevesebb köhögő roham hallatán. Zsófi láztól csillogó szemmel nézett rá.

– Anyu, álmomban láttam egy patakot – kezdte álmatag hangján. – Tiszta volt, halacskák ugrándoztak benne. Innen, a hegyről eredt… ugye majd megnézhetem?

– Persze kicsim – válaszolta, szemeiből könnyek potyogtak. – Amikor jobban leszel, kimegyünk, és együtt megnézzük.

– Anyu, miért sírsz? Mi a baj? – kérdezte Zsófi.

– Nincsen semmi baj – mondta, és megcsókolta a lány forró homlokát. – Nagyon szeretlek.

– Én is szeretlek – vágta rá.

– Most aludj, kicsikém – betakargatta, és kisietett a szobából.

Zsófi nap mint nap egyedül küzdött a lázzal. Semmilyen gyógynövény nem enyhítette a benne tomboló betegséget. Állandóan csak azt a patakot emlegette, amiről minden éjjel újra és újra álmodott. A falusiak közt hamar elterjedt Zsófi betegségének híre, és bár voltak, akik imádkoztak a kislányért, a legtöbben csak csendesen rejtegették gondolataikat, mely szerint a Tökély nem engedheti már tovább a gyermek szenvedését. A rosszindulatú emberek eközben meg voltak győződve, hogy egy bűnben fogant gyermeknek meg sem szabadott volna születnie; elérkezett hát az ítélet órája, és a Tökély megszabadítja a falut a leánytól, és a leányt is saját szenvedéseitől.

Zsófi felébredt. Hajnalodott, a nap vöröses fénye beszűrődött az ablakon. A lány megbabonázva feküdt az ágyban, csak a kristálytiszta vizű patakra gondolt, amiről most is álmodott. Visszaemlékezett a víz csobogására, és arra a jóleső melegre, amit a nap árasztott, ott, álmában. Már nem volt olyan nehéz levegőt venni. Édesanyja az ágy melletti széken aludt. Nem akarta felébreszteni, így hát fejére húzta a paplant és behunyta a szemét.

Másnap reggel a kislány szokatlan lendülettel ült fel az ágyban. Mikor Viktória a homlokára tette a kezét, az már korántsem volt olyan meleg, mint azelőtt.

– Anyu, éhes vagyok – jelentette ki Zsófi, amit gyomrának korgása is megerősített. Viktória ennél szebb mondatot életében nem hallott. Zsófi napról napra jobban érezte magát, és a köhögése is múlt. Pár napot még az ágyban töltött, hogy visszanyerje az erejét, de az eleven kis hölgyet nem lehetett sokáig az udvarházban tartani. Anyja attól a naptól kezdve minden este hálát adott az Úrnak, hogy megóvta és meggyógyította kislányát. Úgy tűnt, Konor viszont helyteleníti, hogy Zsófi meggyógyult. Természetellenesnek tartotta. Emiatt sokszor heves viták kerekedtek Viktória és Konor közt, aminek gyakran az lett a vége, hogy a fiú egész éjszakára kimaradt, és másnap reggel sem volt hajlandó elárulni, merre járt. Viktória úgy érezte, elveszíti a fiát, és ez rettenetesen elszomorította. De akárhányszor Zsófi egy szál mezei virággal tért haza, és a kezébe nyomta, rögtön felderült az arca. Bár azt mondják, egy anya képtelen nem szeretni gyermekét, mégis mélyen a lelkében, kezdte megvetni Konort.

A falu többi tagja sem örült annyira. Az orvos meg mert volna esküdni, hogy a lány nem fogja túlélni a súlyos betegséget, és ez a hirtelen gyógyulás igencsak szokatlannak bizonyult. Éppúgy, mint az a szárazság, ami Prisztíniát sújtotta. A nedves, hűvös, hegyi levegőt felváltotta egy váratlan, tavaszi hőség. Nem öntözte eső a földet, ami nemigen volt jellemző az évszakra, különösen itt, a hegy lábánál. Az azt követő hónapokban csak nőtt a hőség, a forróság lassan elviselhetetlené vált. A földeken a palánták és hajtások kezdtek elszáradni, a fák rügyei is le-lepotyogtak az ágakról. A falusiak egyre jobban aggódtak a nyári termés – de leginkább tökéletességük megromlása miatt. Ha Viktória és lánya a macskaköves utcákon sétált, még hidegebb tekintetekkel találkoztak, mint eddig, ha ez egyáltalán lehetséges volt.

Zsófit ez cseppet sem zavarta. Amikor csak tehette, kiszaladt a mezőkre, távol a falusiaktól. Szívesen fürdőzött a nap sugaraiban. Olykor beosont az erdőbe, a fák sűrűjébe. A sötétzöld tűlevelek számtalanszor megtörték a nap fényét. A lány azonban nem céltalanul ódalgott az erdőben. Volt egy apró tisztás az erdő mélyén, ahol úgy tetszett, a fák az égig érnek. A tisztás végében egy sziklafal állt, és a szikla egyik repedéséből víz csordogált, azzal a halk, megnyugtató csobogással, melyet a lány álmában hallott. Zsófi minden alkalommal meglátogatta a forrást, amikor a fenyők közé merészkedett. Ez volt az ő titkos helye.

Zsófi gyógyulása körül rengeteg pletyka keringett a faluban. Egyesek szerint a Tökély megkegyelmezett a kislánynak – természetesen ők voltak a legkevesebben. A többség valamiféle boszorkányságra gyanakodott. Voltak, akik szerint Viktória lepaktált a démonokkal, hogy megmentse a leányt. Sőt, az élelmesebb, hitbuzgó falusiak összefüggést véltek találni a lány szerencséje, és a falu balsorsa között. A hosszantartó szárazságtól és hőségtől ingerült lakosok Zsófiát hibáztatták a szokatlan időjárásért. Amikor már a kutak is kiszáradtak, a falusiak nem tétováztak tovább. Egyetlen módját látták csak az átkozott szárazság elűzésének.

Késő este volt. Zsófi kint feküdt az udvarkertben és a csillagokat figyelte, amikor arra lett figyelmes, hogy harangoznak a templomban. Kíváncsian hallgatta a furcsa ütemű, mély, kongó hangot, és valahogy rossz érzés töltötte el. Nem sokkal később a templomharangot elnyomta egy távoli ricsaj. Emberek közeledtek az udvarházhoz, a tűz ijesztő fénye vette őket körül. A lány megrettenve rohant be a házba, egyenesen anyjához.

– Anyu! A falusiak ide tartanak! – mondta remegő hangon. Viktória szó nélkül odasietett a kapuhoz. A falu lakói a kúria felé meneteltek, fáklyájuk lángja hevesen lobogott a felerősödő szélben. Valamiféle imát kántáltak, de nem értette ki tisztán. Amikor közelebb értek, megpillantotta, hogy kezükben nem csak fáklyákat, de kötelet és késeket is szorongattak – a tűz fénye meg-megcsillant a pengéken épp úgy, mint az emberek gonosz szemében. Viktória visszarohant a házba és bereteszelte a kaput. Magához szorította Zsófit, és figyelt.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el valójában, de neki éveknek tűnt, mire a fenyegető tömeg elérte a kúriát. Dörömbölni kezdtek az ajtón.

– Boszorkány! – harsogták. – Add át a lányt!

– Mit akartok tőlünk?! – kiáltotta.

– Nem látod mit tettél? Prisztínia miattad nyomorog!

– Nem tettem semmit! – válaszolta kétségbeesetten. – Hagyjatok minket békén!

– Elkárhoztad az egész falut, csakhogy a kölyködet mentsd! Bűnben fogant, csak balsorsot hoz a fejünkre! – kiáltották egyszerre többen. Ekkor azonban Viktória egy ismerős hangra lett figyelmes.

– Anyám! Eressz be minket, és ígérem, nem esik bántódásod – mondta Konor a legnyugodtabb hangon. – A Tökély igazságot követel. A húgom csak bajt jelent a falunak. Tedd, ami helyes! – prédikálta szinte megszállottan. Viktóriának elkerekedett a szeme a rémülettől. Zsófi összezavarodottan pillantott édesanyjára.

– Elég a szóból! – harsant ekkor kintről. A dörömbölés most még hangosabb, még erőteljesebb volt. Viktória tudta, hogy előbb, vagy utóbb betörik az ajtót, mégis földbegyökerezett a lába. – Konor… hát te is? – suttogta döbbenten. A hatalmas faajtó megreccsent. Fáklyákat dobtak az udvarházra, a tető pillanatok alatt lángra lobbant. A sarokpánt lepattant az ajtóról. A deszkák darabokban hullottak a padlóra. A tömeg Konorral az élükön beözönlött a házba. Viktória minden lélekjelenlétét összeszedve állt Zsófi és a férfiak közé.

– Fuss, Zsófi! Menekülj! – kiáltotta. És a kislány menekült. A falusiak és bátyja is késekkel rohantak utána. Édesanyja útját próbálta állni a felbőszült csürhének, de hiába. Hideg fém vájt a gyomrába. Elfúló nyögése visszhangzott a kúria falai közt. Ruháján átitatódott a vér. Konor kihúzta a kést anyjából. Viktória a földre rogyott. Zsófi felsikoltott. Könnyek lepték el a szemét, de ő csak tovább rohant. Botladozva érte el a kamrahelyiséget, és becsapta maga mögött az ajtót. Odarohant az ablakhoz, remegő kézzel nyúlt a reteszhez. Konor berontott a kamrába, és a húga után nyúlt. A lány az utolsó pillanatban siklott ki az apró ablakon. A kemény földre zuhant. Zsófi összekuporodva hevert a földön, zokogott. Tudta, hogy tovább kell futnia. Feltápászkodott a földről. Háta mögül hallotta a tűz vad ropogását, a fagerendák reccsenését. Visszapillantott, és meglátta bátyja őrült tekintetét, amint felé rohan. Bemenekült a fák közé.

Prisztíniában zűrzavar lett úrrá. A vad szél messze sodorta a fáklyák lángját, egytől-egyig meggyújtotta a házakat. Forró, pokoli lángok perzselték az utcákat, a falu lángokban állt. Mindent betöltött a fekete füst, a templomharang kísértetiesen kongott, szüntelenül. Az emberek fejvesztve menekültek, de a tűz körülzárta a falut, átterjedt az erdőre. Nem volt menekvés.

A lány csak futott és futott. A sötétben szinte semmit sem látott, megbotlott a gyökerekben, ruháját megszaggatták az ágak. Egyetlen hely lebegett a szeme előtt. Ösztönösen az apró tisztásra, a forráshoz rohant. Leroskadt a sziklafal tövébe, reszketett. Megragadott egy földön heverő, vastag botot. A közelből neszt hallott. Egy sötét fatörzs mögül egy férfi alakja bontakozott ki. Konor megtalálta őt. Megtalálta a titkos helyét. Rémülten, zokogva nézett bátyjára. Konor arcáról vak düh sugárzott. A késen fenyegetőn villant meg a hold fénye. A fiú rárontott Zsófira. A lány minden erejét összeszedve fejbe vágta a husánggal, de a kés így is végighasított apró karján. A fadarab kiesett a kezéből. Konor a fejét fogva üvöltött, és a késsel hadonászott. Zsófi remegve tapasztotta kezét a vágásra, és újból futásnak eredt. Eltűnt a fák sűrűjében. Konor tombolása messze zengett az erdőben.

A falu egész éjszaka máglyaként lángolt, a házak porig égtek. Prisztínia megsemmisült, a benne tomboló gyűlölettel együtt. Hajnalban hullottak le az első esőcseppek.

Azóta a végzetes éjszaka óta napsugár nem éri a földet, felhőfátyol takarja az eget éjjel és nappal. A sötétzöld fenyvesre állandó, sűrű, szürke köd telepedett. A forrás patakká duzzadt, és a fenyők közt kanyarog, végtelenül. Azon kevesek, akik túlélték a tragédiát, elvesztették hitüket a Tökélyben, és szétszóródtak a nagyvilágban. Zsófit senki sem látta többé, de a Zöldkő Hegység neve egybeforrt a zöldszemű lány nevével.

Viharos estéken, az éberen figyelő vándor az esőfüggönyön keresztül megpillanthatja azt a kísérteties látomást, amelyet oly sokan látni véltek már azelőtt. Konor a kúria legfelső, boltíves ablakában áll. A bűnbánat szívének megperzselt maradványait is régen felemésztette. Végtelenül szomorú, üres tekintetével örökké csak az erdőt figyeli. Szörnyű tette arra kárhoztatta, hogy nézze, ahogyan Zsófi a fenyők közt menekül, egyedül…

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info