Többé nincs többé.

A herceg méltóságteljes, a hercegné kedves, a falak túl nedvesek, a tavasz… nos, igen, a tavasz egyáltalán nem emlékeztette Rioldát semmire. Ilyen csodálatos, meglepő változások nem voltak az ő szigetén.

A hercegnek és a hercegnének kisbabája van – na, de kinek nincs? Egy felnőtt férfinak, egy felnőtt nőnek elég ránézni egymásra, és megvan a gyerek. De Riolda most már nem csellenghetett szabadon, nem várhatott semmit a felnőttektől, betöltötte a hetedik évet: ő volt az, akinek másokon segíteni kellett. Segíteni? Hozd be, vidd ki, fogd meg! Ott aludt a hercegi pár küszöbén, és álmában is ugrani kellett, ha Vilmosnak és Hildinek szüksége volt valamire. Riolda már nem engedhette meg, hogy hóbortos, fura kislánynak tartsák, akinek a különcségein a normannok nevetnek… Mert a hóbortos kislányokon először csak nevetnek, aztán kiküldik őket az istállóba vagy a konyhába, hogy katonákat szórakoztassanak vagy edényeket sikáljanak.

Ezt nem akarhatta; tehát nem is akarta. A kóbor gyerekeket – apja mesélte – az utcákon rabszolgahajcsárok szedik össze, a nagy konyhákban pedig annyit dolgoztatják, hogy nem érik meg a felnőttkort. Hozd be, vidd ki, fogd meg! Hát nem egyszerűbb a hercegné fátylát vinni, mint mezítláb vizet hordani? Mert bármilyen gazdag is Normandia, egy magányos gyereknek, akit a szegények szalajtanak ide-oda, semmi esélye.

De mért is akarunk sokáig élni, töprengett.

És mi szüksége egy gyönyörű, komoly hercegnének egy hétéves kislányra? Hiszen egy teremmel odébb sudár, jó családból való hölgyek várakoznak – udvarhölgyek, igaziak… A füleden ülsz, Riolda? Mért nem szeded a lábad?

De hogy ülhet a saját fülén bárki?

Mennyi sok szó és mennyi-mennyi durvaság: a fejét töri, a lelkét kileheli, a bőrét a vásárra viszi. Az ő szigetén szebben beszéltek az emberek, nem bántak ilyen brutálisan mások testével: kilehel, belehel, kiteker, mi több, otthagyja a fogát… De egyre kevésbé tudott visszaemlékezni a boldog, simogató mondatokra, amik életben tartották Bandemag király palotájában. Ha nincs elég ennivaló, akkor óvatosabbak egymással az emberek. Meg kell elégedniük egymás kedvességével.

De itt, Normandiában? Annyi a gyümölcs, hogy belerokkannak az almafák. És a tej olyan zsíros, hogy már az jól lakik, aki beszippantja az illatát. Egy hercegné kis lótifutijának persze nem kell éhezni – az is elég, ha hegyezi a fülét, és szalad, ha szólítják.

– Te mért eszel ilyen keveset? – kérdezgette a hercegné.

Riolda nem tudott mit felelni. Mondja, hogy kicsi vagyok? Normandiában még a nagyon kicsi gyerekek is hatalmas karaj kenyereket falnak be. És nemcsak többet esznek, hanem másképp nő a hajuk, másképp járnak, másképp beszélnek – és többet alszanak, kevesebbet gondolkodnak, és nemcsak szavakkal ütik-verik egymást, hanem ököllel is.

De nem Riolda volt az egyetlen, aki félt. A hercegné is félt a felcicomázott udvarhölgyeitől és félt a saját testőreitől, akik pedig minden kívánságát teljesítették, de a háta mögött persze úgy hívták, az a kis ribanc, ez az új hercegné.

Bár Riolda nem evett-nem aludt annyit, mint a korabeli normann gyerekek, de mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. Ott ült az udvar örökké izgatott, zsíros és tehetetlen tülekedésben és fenekedésében: ült a fülén, vagy hanyatt-homlok rohant, ahogy parancsolta a hercegné. Még egy kis vizet? Hol van a hercegné kedvenc kiskése?

Az apja, Fargein szerint túl sokan élnek itt, Normandiában egymás hegyén-hátán. És nemcsak az emberek! – ó dehogy, hanem az állatok is. A hangyák külön-külön alig nagyobbak a körömpiszoknál, de micsoda váraik vannak, ahova menetoszlopokban, katonás fegyelemmel vonulnak. Vagy nézd meg a sáskákat, Riolda! Milyen könnyen rémüldöző, magányos állatok, de ha sokan vannak, ha átrepülik a tengert, ha hadseregként menetelnek végig a szántóföldeken, így együtt erősebbek a normannoknál is. A sáska is egyetlen állat, ahogy a sáskahad is – egyetlen akarat, egyetlen számítás – de mégis mennyire más! Az egyik óvatos, a másik legyőzhetetlen és hatalmas.

Mint a katonák vagy a locsogó-fecsegő udvarhölgyek. Mintha egymás fülén, talpán, hegyén, hátán ülnének! Mint a támadásra készülő, narancssárga vagy fekete színekben pompázó sáskák, gondolta Riolda. Még a szívük is hangosabban ver, ha együtt susmorognak.

Az ő szigetük azért is volt különleges, mert nem éltek bolyok vagy rajok benne. A parasztok saját nevet adtak a kecskéiknek és a birkáiknak, de még a rabszolgáikat, a szorgokat is egyénekként tartották számon.

Talán a hangyák és a sáskák kerülik a kopár szigeteket?

Pedig akárhogy is, úgy tűnik, a legtöbb állat és a legtöbb ember bolyba tartozik. De vajon ki lehet az ő sáska- vagy hangya-testvére? Hol fogadnák őt be? Hogyan fogadhatnák be, mikor az ő haja fekete, a normannoké pedig úgy ragyog, mint az olvasztott arany? Tágulj innen, Riolda! Nehogy valami boszorkányságot tégy azzal a kisgyerekkel…!

Kilehel, belehel, kiteker… Rioldának volt is félnivalója. Nemcsak poharakkal, fátylakkal, kesztyűkkel rohangált, hanem ő vigyázott a legkisebb Vilmosra, a hercegi pár kisfiára. De mért fél a hercegné a nagymama-korú, tekintélyes normann dadáktól? És mért rándul össze a herceg, ha egy nagyúr vagy nagyúrné (micsoda vasgyúró ez a gyerek! eszem a kis szívét…) édességgel kínálja a kisfiát? Mitől félnek ezek ennyire? Pedig a herceg és a hercegné is a szőkék rajához tartoznak: ragyogó, pompás, aranyszőke, életerős példányok.

Sutyorgások, figyelő tekintetek. Egy palotában nincsenek igazi zúgok, úgy látszik, az csak a szegényeknek adatott meg, hogy elrejtőzzenek. Milyen jót tesz a tavasz a hercegnének! Milyen csodálatos színe van a bőrének! A magányos sáskát egészen mások, mint akik egymás szárnyának zümmögését hallva repülnek.

Riolda ügyelt. Riolda virrasztott. Riolda mindig talpon volt. Persze távolról, szavakkal is meg lehet ölni egy gyermeket, de Riolda vigyázott, hogy – csak egy harapás, fogadd el, kicsi szívem! – senki se közelítsen a bölcsőhöz. Hildi, a hercegné újabb gyereket várt, nem tudott szoptatni, így minden falatról Rioldának kellett gondoskodni. Ő pedig minden morzsa kenyeret a szájába vett, mielőtt odaadta volna a gyereknek.

Egy boly voltak ők ketten, egyetlen raj: az ír kislány és a trónörökös.

 

 

Riolda! Rioooolda! A füleden ülsz? Még ezt a pohár tejet se vagy képes kivinni a hercegnének? Te ingyenélő, ronda fattyú! Majd megmondunk a hercegnek!

Riolda először a földe botját sem mozdította. A herceg valami tanácskozáson emelgette a kupákat a katonáival, a hercegné meg kint ábrándozott a kertjében.

Rioooolda! Hát mire tartanak téged? Na, várj csak, te, ír boszorka! Megmondjuk a hercegnek, hogy egész nap csavarogsz!

Riolda kelletlenül feltápászkodott. Csak ki kell szaladnia a konyhába, megfogni azt a nyamvadt tejet, és megkeresni a hercegnét a kertjében.

Frissen fejt ragadós, zsíros, meleg tej. A fődada önti ki, a poharat szép tálcára rakja gondosan. Na de hol a hercegné? Senki se tudja.

A kertet május végére már kövérre hizlalja a sok gondoskodás: fehér virágzuhatagok, húsos, rózsaszín bokrok, diadalmas rózsák. Itt, Normandiában habos színeket visel a tavasz, mint a fiatalasszonyok. De a hercegnét sehol nem látja, se a padon, se a kútnál.

Méhek fúrják bele magukat a jószagú melegbe. Hopp! Egy korty tej máris kilöttyent az ujjára. És milyen furcsa íze van! Olyan meleg, mintha most freccsent volna ki a tehénből, de máris savanykás, mintha a melegtől összezavarodott volna. Hát akkor a hálószoba!

Mindenhol lépések! Riolda nem is a visszhangjukat hallotta, hanem csak a rémületet érezte, amit az előtte járók otthagytak a levegőben.

A hangyák vajon hogy követik egymást? Honnan érzik egymás szárnycsapásait a sáskák?

A hálószoba üres, az öltözőfülke üres, látszik, hogy a hercegné meg se fordult benne.

Riolda! Riooolda! Te megátalkodott, gonosz ír boszorkány! Riolda majd elejtette a tálcát.

Míg te játszol a kertben, a kicsi megfullad a hányadékában! Holcsavarogsztekurva?

Riolda eldobta a tálcát, és hanyatt-homlok rohant a nagyterembe.

A bölcsőt körbeállták a fődadák – és nemcsak a fődadák, hanem Vilmos két nagynénje, az asszonyok a konyháról, miközben a jajgató hercegné egy kétségbeesetten rángatózó csomagot emelt a magasba. Istenem, ne hagyj el!

A gyereknek zöldesbarna lé folyt a szájából, a két karja rángatózott, de a szeme már merev és mozdulatlan volt, mintha apránként akarna meghalni az anyja karjában.

Egy kutyát nem szabadna bízni erre a gyerekre! Na, kapsz majd, te ír fattyú! Na, majd kapsz! Amígélszmegkeserülöd!

Riolda tudta, az élete függ a haldokló gyerektől.  Átfúrta magát az asszonyok dereka között, kitépte a trónörököst a hercegné karjából, és míg az egyik asszony végighúzott rajta egy ostornyéllel, ő letérdelt a földre a rángatózó gyerekkel. Nézzétek ezt a varangyosbékát! Nézzétek csak!

Riolda fejjel lefelé fordítva, a hátát ütögetve próbálta megmenteni a gyereket. Hiszen még két perc sem telt el. Két perc sem! Hányni! Hányni! Hányni! Hogy a kisfiúnak segítsen, Riolda maga is öklendezni kezdett: hányni, okádni, szabadulni – kiokádni ezt az egész hercegi udvart, a rajokat, a bolyokat, az álnok, édes virágillatot…

Nézzétek a varangyosbékát! Nézzétek csak! De egyszercsak a kisfiú szájából előbukkant egy süteménydarab, a hercegi konyha remeke, egyik csodás büszkesége, egy mézes dióba forgatott, jó kemény és száraz, lisztből sütött halacska. Jól van, jól van, jól van. Ilyen ritka édességhez egy szolgagyerek nem juthat hozzá. Vagy ha mégis, nem tömi bele egy másik gyerek szájába.

Ám ki tudja, hogy ezek itt mit gondolnak? Visszaadta a gyereket az anyjának, és a süteményhalat szorongatva végigzuhant a kőpadlón. Várta a halált, a saját halálát.

De most még nem az ő órája jött el, legalábbis nem az ő halála órája. A herceg felbukkant az ajtóban, és mindent tudni akart: hogy mi történt, hogy ki, hova és miért…? Hogy ki öntötte ki a tejet, hogy ki és mikor sütötte ezt a süteményt? És ki volt az, aki ebéd után a padlásra felcsalta a hercegnét? Aztán kiküldték Rioldát, mossa meg az arcát, vegyen tiszta köpenyt, fésülködjék meg. Majd a kisfiút megint a kezébe nyomták, és a gyerekkel és két öreg katonával – ők nem tartoztak a palotához, Riolda még sohasem látta őket – bezárták őket a hercegi pár hálószobájába.

Hol az olló? Merre csörög a dió? Nyuszi hopp, nyuszi hopp, nyuszi egyet elkapott!

Kimehetek pisilni? Sajnálom, kislányom, most nem lehet.

Riolda még az apja lélekvesztőjében sem élt át ilyen szívfacsaróan ideges estét. Hány utat tesz meg egyetlen óra alatt a nap? Egyáltalán mi történt? Hogy jutottak el idáig?

Ma itt alhatsz a szobánkban, az ágyunk mellett, Riolda!

De ő még soha nem látta ilyen rémültnek és nyugtalannak a hercegi párt. Parasztkenyeret ettek az ágy szélén kuporogva: sóhajtoztak, a hercegné sírt, a herceg percenként felállt, és az öklével belecsapott a levegőbe: azt a…! azta…! aztakerejkurujnyilát! A szakálla gubancos volt, a haja szerteszét állt, és Riolda most még jobban félt tőle, mint délután.

Te mért nem eszel, Riolda? Hogy fogod bírni azt a nagy utat?

Riolda hozzányúlni se tudott a kenyérhez. Végignyúlt az ágy mellé szórt takarókon, és fél füllel hallgatta, hogy mit kell magukkal vinni, hogy melyik kastély biztonságos, hogy kik és mért szeretik a tésztából sült halakat, hogy kiket és miket kell majd az útra magukkal vinni… És egyáltalán… nagyon szeretlek, Hildi… Riolda azt is félfüllel hallotta, hogy belép a szobába, Illighaen, és boldogan elújságolja, hogy a sütemény tényleg mérgezett volt, a mogyorókat átitatták valamilyen perzsa földön honos, többszáz éves kígyóméreggel, amit a nílusi tulipán kelyhéből, az első tavaszi este…

Riolda már aludt is. Azt álmodta, hogy egy csodálatos folyó fölött kering, egy csodálatos folyó mélyén úszik, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.

 

 

Aztán különös reggelre virradt. Mivel az udvarhölgyeket összeterelték és bezárták a nagyterembe, a herceg saját kezűleg csomagolt a feleségével: harisnyák, alsószoknyák, zsebkendők, pelenkák, könnyű kendők, őszi kendők… Könnyű neked, Riolda, neked csak ez az egy ruhád van! Legalább fogd meg ezt a gyereket!

Lehet, hogy csak egyetlenegy ruhája volt Rioldának, de ott élt a várban, Fargein, az édesapja. A hercegnek – különös módon – semmi ellenvetése nem volt, hogy kiszaladjon az istállóhoz. Menj csak, Riolda! Majd megvárunk!

Különös, nagyon különös, mintha csak hercegkisasszony lenne, aki nyugodtan elbúcsúzhat a családjától.

Fargein a leghátsó istállóban egy öreg, beteg lovat paskolgatott.

– Egy bolond szigetről egy bolond udvarba hoztalak. Nagyon sajnálom, kislányom.

Riolda bólogatott, és nagyon meglepődött, hogy az apja mennyire hozzáöregedett az apja az öreg állatokhoz.

Kereste a régi szagot rajta, a sziget-szagot.

Talán igaza van Illighaennek, gondolta Riolda, az idő tényleg nagyon összezavarodott.

– Ne bízz meg bennük, kislányom! Azért hurcolnak magukkal, mert úgy képzelik, valami varázserőd van. Azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy.

Riolda odadörgölőzött az apjához.

– De legalább te mondd meg, ki vagyok!

Az apja széttárta a kezét, és gyorsan visszafordult az öreg kancához.

A herceg sajnálta a kiszolgált hátaslovakat, nem verette agyon őket, hanem ebben a hátsó, kidőlt-bedőlt istállóban rejtegette az összeset. – Ennek sincs sok hátra – magyarázta Fargein. – És vigyázz magadra nagyon, te gyerek! Ne felejtsd el, hogy a te anyádat meggyilkolták. Csak a nevét, a Rioldát hagyta rád.

Többé nincs olyan hogy többé, gondolta Riolda.

Bólogatott. Hogy az apja kedvére tegyen, ő is megsimította a kancát.

Aztán a cuppogó sárban visszaszaladt a kocsijukhoz. Az éjjel – úgy tűnik – leszakadtak a felhők. Riolda átázva, sárosan kapaszkodott a szekérre.

Mintha a nyár azelőtt végetért volna, hogy elkezdődött.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Korábbi részek:

 

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

 

 

 

 

 

1

 

Anyja, Tosiko már reggel óta talpon volt aznap, sürgött-forgott, még lába is könnyedén csusszant a szobák tatamiján.

– Mineko! Menj hamar, csináltasd meg a hajad! Majd anya rendet rak. Ja, és még valami. Ha elmész a fodrászhoz, mégse középen választasd el, inkább oldalt. Szerintem az jobban áll neked.

Tosiko szavaiban érződött a lendület, lányára, Minekóra vetett tekintete pedig úgy csillogott, mint amikor valami féltett kincsre néz az ember. Mineko kistermetű lány volt, arca fehér és kerek, gömbölyded vállakkal, huszonhat éves koránál fiatalabbnak látszott. Lehajtotta fejét, mintha anyjára bízná magát.

– De édesanya! Mit vegyek fel mára? Nyugati ruha lenne jobb? Vagy inkább kimonó? Hiszen a frizurámat ahhoz kell igazítanom.

– Ja, valóban – nézett végig Tosiko a felismerés érzésével Minekón, majd mint aki valami nehezen megfogható tárggyal küszködik, így szólt:

– Hirai úrnak vajon melyik tetszhet jobban?

– Hát… Nem nagyon mond semmit, úgyhogy nem tudom.

– A múltkor nyugati ruha volt rajtad, ugye? Akkor ma vegyél fel kimonót! A férfiak amúgy is jó véleménnyel vannak róla, ha egy nő japán viseletbe öltözik, nem igaz?

– Csak olyan kényelmetlen az a kimonóöv.

– Miket beszélsz? Ennyit igazán ki lehet bírni.

Tosiko még ezt is vidáman mondta, és gondolatban már össze is állította Mineko öltözékét.

Házuk a Tokió-Jokohama vasútvonal mellett fekvő, Tama folyóhoz közeli város gyors iramban növekedő lakóövezetében épült egy dombon. Az asszony férje egy állami hivatalban dolgozott, ám amikor meghalt, eladták addigi jocujai ingatlanjukat, majd itt építettek egy faszerkezetes tömbházat, és mellette egy családi házat, ahol az asszony két gyerekével lakott. Fia valamivel később született Minekónál, még csak a középiskola első évét végezte, ő volt azonban Tosiko támasza magányos életében.

Az asszony szerint, bár a világ valahogy színesebb lett az utóbbi időben, és a levegő is vidámsággal telinek tűnt, úgy érezte, nekik még a valahova tartozás útja sem adatott meg, és ez a tehetetlen útnélküliség igencsak nyomta lelkét. Még nem volt itt az ideje, hogy fia jövőjére bízza magát. Milyen jó lenne valami örömteli esemény a családban! Milyen jó lenne, ha megvolna az útja, hogy tartozzanak valahová. Ezt az utat pedig ebben a családban csak Mineko nyithatja meg. a lány a főiskola elvégzése után egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott, ám Tosiko határok nélküli álmai miatt abbahagyatta vele a munkát, és az eladó lányság zarándoklatára fogta. Mineko ráadásul nem is igen szeretett a vállalatnál dolgozni. Az első két-három házassági ajánlat aztán nem tetszett Tosikónak.

– Nem várom el, hogy akár Kazuhiko kedvéért is kijavítsd a hibáidat. Biztosan megtalálod a megfelelőt – mondta Tosiko Minekónak, miközben szemében mély gondolatok fénye csillogott, így egyszer csak Minekót is rabul ejtette anyja előbbi kívánsága. Hasonlított ez az ókori dinasztikus kor azon anyáinak érzéséhez, akik támasz nélkül maradt lányuk boldogulását kívánták, és kettejük esetében sokkal inkább voltak életszerűek az elvárások, mintsem valóságtól elrugaszkodottak.

Ez a házassági ajánlat éppen elég volt ahhoz, hogy szárnyakat adjon Tosiko álmainak. Először is mindennél örvendetesebb volt számára, hogy az illető annak a hivatalnak fiatal munkatársa, ahol azelőtt férje dolgozott. Férje halála után megszakadt kapcsolatuk a hivatallal, és Tosikónak az volt az érzése, hogy ez által a világtól is elszigetelődtek. Ha ez a házasság létrejönne, családja újra kijut a napfényre. Fia jövőjét is bebiztosíthatja vele, és a férfival kapcsolatos benyomásai is pozitívak voltak a találkozás alkalmával. Vékony, középmagas termetű, jó modorúnak látszó fiatalember volt, ráadásul jó hírű egyetemen végzett. Családi körülményei is kedvezőek voltak. Azt mondta, anyjával él, de csak amíg meg nem nősül, az asszony utána visszaköltözik szülőhelyére, elsőszülött fiához.

Már az is csodaszámba ment, hogy belibbent a képbe ez a történet, amely olyan volt, mintha lefestették volna. Mégis megvolt az oka, a kiszemelt, Hirai Sózó azonban másodszor nősült. A házasságközvetítő elmondása szerint az előző felesége, akitől az esküvő után három évvel elvált, szerette a fényűzést, más szóval nem illettek össze. A tény, hogy Hirai Sózó másodszor házasodik, a többi körülmény mellett nem sokat nyomott a latba. A házassági tárgyalás azonban az első találkozást követően nem haladt előre. Mivel a másik fél szándékai bizonytalanok, jobb lenne beszüntetni a tárgyalást – javasolta a házasságközvetítő. Ez pedig burkolt elutasítást jelentett. Tosiko először megkövült arccal hallgatta, ám hirtelen nyugodt hangon megszólalt:

– Egy sikertelen házasság után bizonyos fokig pesszimistává válhat az úr, nincs igazam? Hiszen egy férfi esetében is jelentős negatívum egy második házasság. Természetes, hogy a másik fél bizonytalan.

Eközben Tosiko fejében egyetlen gondolat járt. Mineko pedig nem értette anyja magatartását, mitől lett ilyen hirtelen nyugodt, és valami leheletnyi ellenszenvféle érzés fogta el. Úgy látszott ugyanis, Tosiko teljesen figyelmen kívül hagyja Mineko elkomorult hangulatát. Mineko elégedetlen volt vele, hogy anyja, akinek a találkozás után szintén elnyerte a tetszését a férfi, és végig reményteli érzéseket táplált benne, most ilyen higgadt tudott lenni. Amikor aztán belépett Mineko szobájába, Tosiko arckifejezése kemény volt, mintha meredten bámult volna valamit. Mineko Tosiko léptei hallatán gyorsan kezébe vette kötőtűit, és kötni kezdett, rá sem nézett anyjára.

– Mineko! – szólalt meg halkan Tosiko, és leült mellé.

– Mineko! Nem szabad csüggedned amiatt, amit ma Mijaucsi asszony mondott. Hiszen ő mint házasságközvetítő mondta ezt, de ahogy maga is elmondta az elején, ő csak bemutatja nekünk a partnert. És ő nem is igazán olyan ember, aki összegzi a mondandóját. Ráadásul épp Mijaucsi asszony volt, aki azt mondta: – A bemutatás után mindent a felek egymás közt, emlékszel? Nos, ez a Hirai úr pedig, hisz másodszor nősül, miért ne lenne távolságtartóbb a nőkkel szemben, nem? Anya legalábbis így gondolja. Ebből a szempontból egy kicsit sajnálom őt – Tosiko megittasult a gondolattól, amire az imént eljutott. – Mineko! Az lesz a legjobb, ha legközelebb személyes találkozót kérsz Hirai úrtól. Bízzál anyában! Nem szabad elhagynod magad. Hiszen te képes vagy rá. Anya veled van. Csodálatos dolog ám szeretni valakit.

Anyja szavaitól Mineko egyre nyugtalanabb lett.

– Hogy tudnék tőle találkozót kérni? – kérdezte Mineko, aki ekkorra már egészen kétségbeesett. Tosiko szánalommal nézett lányára.

– Miket beszélsz? – válaszolt – Nem tudtad, hogy a mai fiatalok milyen szabadon cselekszenek? Szedd össze magad! Ha bemész a hivatalba, máris találkozhatsz vele, nem?

– És ő nem fog csodálkozni?

– Egy férfi – azt mondják – nagyon örül az ilyen alkalmaknak. Hirai úr megsebzett lelkét pedig te meg fogod vigasztalni.

– Én… megpróbálok találkozni vele.

Feltörő érzéseitől Minekónak is elevenség ült ki arcára.

– Így van – bólintott Tosiko, és még titokzatosan mosolygott is, ahogy Minekóra tekintett.

– Mondtam, hogy mindenkinek magának kell megszereznie a boldogságát. És nekünk is van jogunk a boldogsághoz, nem igaz? Mineko! Neked megvan hozzá a képességed.

– Azért egy kicsit félek.

– Csak bátorság!

Anya és lánya, a két nő elhatározásukban eggyé váltak. Különösen Tosikót villanyozták fel különböző gondolatai. Miközben Minekót lelkesítette, úgy érezte, lángolnak benne az érzések. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a Hirai nevű fiatalembert már Mineko leendő vőlegényének tekintette. És ebben egy cseppet sem kételkedett. Tosiko szíve azonban úgy zakatolt, mintha még meghalt férje mellett sem tapasztalt érzéseket ismerne most meg. Attól is megittasult, ahogyan Hirai mint férfi pszichéjét igyekezett megfejteni. Maga akarta megragadni az emberi érzések apró részleteit. Szavai pedig egyre élénkebben pattogtak. Egyszer lány korában egy barátnője, akiről úgy gondolta, nem különösebben szebb nála, őrülten szerelmes lett egy jóképű, nagyszerű férfiba, majd végül összeházasodtak. Akkor ezt is furcsának találta, azonban könnyen megmagyarázható: az a lány volt elszántabb, mindössze ennyiről volt szó. Ez is azt példázza, hogy az emberi lélek apró részleteit utólag érti meg az ember. Ha minden mást félretesz, egészen biztosan magához láncolhatja partnerét. Előfordult, hogy amikor Tosiko elégedetlen volt férjével, megbánta, mennyire alkalmazkodott hozzá, mintha ezt a hibáját sosem tudná helyrehozni. Ezek a dolgok most újra eszébe jutottak. Minekónak tavaly ősszel kezdődött a szóban forgó házassági tárgyalása, Tosiko pedig felkészült rá, hogy saját kezével irányítsa azt. Már fél év eltelt azóta. Mineko ez alatt havonta nagyjából egyszer vagy kétszer találkozott Hiraival. Előfordult, hogy azzal ment haza: Hirai aznap nem ért rá találkozni, ám Mineko ilyenkor sem volt különösebben lehangolt, és egyre inkább megszokta, hogy Hirairól beszéljen. Tosiko pedig eltelt a jövőbeli derűs tervekkel, biztos volt benne, hogy minden az elképzelései szerint alakul. Végtelen boldogságot okoztak ezek a gondolatok magányos lelkének. Aztán egyszer csak aggodalma nyughatatlansággá nőtt, mígnem egy este elküldte Minekót a találkozóra.

 

2

 

A város ezen a kora tavaszi alkonyon – hiába voltak hosszúak a nappalok – már esti kivilágításban úszott. A Toranomon városrésznek ezen a környékén végeérhetetlenül haladt a munkából hazatérő emberek sora a kávézó ablaka előtt. Mineko az ablak mellett ült, szemben a bejárattal, rózsaszín kimonókabátjának nyakát gondosan felemelte. Már fél órája várt. Nem azért, mert Hirai Sózó késett, a lány jött korábban. Elégedettnek érezte magát, amiért vár valakit. Időnként összeszorította apró ajkait, és körbepillantott a helyiségben. „Nézzenek meg engem!” – még ennek öntudata is tükröződött arckifejezésében. Édes óra volt ez számára. Mostani érzései nem függtek Hiraival való korábbi találkozásaitól. Ez pedig Mineko különleges érzületének köszönhető. Így hát amikor Hirai Sózó megjelent, és jól láthatóan szigorú arccal, a lány arra sem reagált.

            – Már vártam önre.

            Mineko kedves mosollyal nézett fel Hiraira. A férfi nem válaszolt, csak rendelt két kávét, és komoly arccal tekintett a lányra. Ott volt azonban a lány mosolya, amely egy pillanatra zavarba ejtette Hirait. Cigarettát vett elő, majd miután visszapattintotta az öngyújtót, úgy tett, mintha valóban cigarettázna, és újra ránézett Minekóra.

– Miért jött ma el?

– Hogyan?

– De hát már a múltkor is mondtam: még ha maga el is jön, én nem fogok találkozni magával.

– Nahát! De hiszen…

– De hiszen? Micsoda?

– Ön mégis eljött, Hirai úr, nem igaz?

– Ma csak azért jöttem, mert már unom ezt az egészet, és még egyszer világosan meg szeretném mondani magának.

– Értem – válaszolt lágyan Mineko. Hirai szeme Mineko finom, ellenállás nélküli válasza hallatán olyan lett, mintha valami különös dolgot látna.

– Legjobb lesz, ha kimegyünk. Beszéljük meg útközben!

– Nem vacsorázunk meg valahol? Van nálam egy kis pénz.

– Nem, hagyjuk!

Az elején Hirai egyszer együtt vacsorázott Minekóval. A férfi szándéka most az volt, hogy kitörölje az emlékezetéből, hogy egyszer ilyen is megtörtént, ám még nem vette észre, hogy Mineko azt a vacsorát a maga módján értelmezi. És a lány ma is olyan volt, mint akkor.

– De hát miért? Édesanyám azt mondta, hogy ezúttal én hívjam meg önt vacsorára.

– Mondtam, menjünk ki!

Amikor Hirai fizetett, és kiléptek a kávézóból, Mineko könnyedén vállára terítette csipkés kendőjét, ezzel is próbálva elnyerni a férfi tetszését. Már annak a ténye is elérzékenyítette, hogy Hirai oldalán megy. A férfi ekkor gyors léptekkel elindult.

– Mineko kisasszony! Mit szokott mondani rólam az édesanyjának?

– Ő egy igazi anya. mindig bízik bennem.

– Nem ezt kérdeztem. Persze, hogy úgy van, ahogy mondja. Viszont a múltkor is mondtam már, nem emlékszik? Hogy nem találkozhatok magával többet. Nem mondtam elég világosan? Erről is beszélt édesanyjának?

Mineko ekkor ajkába harapott, és nem válaszolt. A lány ezt nyilvánvalóan titkolta. „Mi az? Hisz csak megértette” – ültek ki Hirai arcára gondolatai. A férfi ettől úgy érezte, megmenekült.

– Kellemetlen lenne számomra, ha édesanyja valamit félreértene.

– Édesanyám sajnálatra méltó teremtés – adott ismét kitérő választ Mineko. „Jaj, már megint ezt csinálja” – gondolta Hirai, és ezúttal ő fűzte tovább a lány szavait.

– Milyen értelemben sajnálatra méltó?

– Tiszta lelkű, talán inkább így mondanám. Még most is van benne valami a lányos bájból.

– Attól még nem lesz szánalomra méltó, nincs igazam?

– De, igen. Mindegy. Mi, anya és lánya hasonlítunk egymásra – mondta végül Mineko, és halkan felnevetett.

Hirai egy ideig elhallgatott. Ez kellemetlen – gondolta. Mineko megfoghatatlan, huszonhat évesen is ártatlan lelkével, vagy inkább érzületével a férfi ez idáig már néhányszor találkozott. És mivel tudja, hogy a lány apja életében igen magas pozícióba jutott a hivatalban, tartózkodóbb volt: úgy gondolta, úgysem tud ellene mit tenni. Ráadásul a lány megkedvelte őt, így nem is akarta megbántani. Végig azt gondolta, Mineko egyszer majd megérez mindent. Amikor azonban rájött, hogy ez nem így van, világosan ki kellett nyilvánítania elutasítását.

Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy Hirai ez év elején máshonnan is kapott egy házassági ajánlatot. A férfi pedig az iránt a lány iránt mutatott gyengéd érzelmeket. Fájdalmasnak találta azonban, hogy ezt kinyilvánítsa Mineko felé, így inkább nem szólt róla. Ennyire viszont már talán nem érezhetett vele együtt.

– Mineko kisasszony! Ma azért jöttem, hogy elmondjam magának még egyszer, amit a múltkor, mivel úgy láttam, nem értett meg.

– De én nem is szeretném megérteni. Ha ugyanarról van szó.

– Nos, azzal nehéz helyzetbe hoz.

– Miért?

– Hogy miért? – kérdezett vissza meglepetten Hirai.

– Igen – bólintott erre is Mineko.

– Nem fogja fel, hogy azért kerülöm, mert nem kívánok magával találkozni? Nem akartam magát megbántani. Mégis el kell mondanom valamit.

– Nos, szeretném hallani.

– Úgy néz ki, hamarosan megnősülök. Kérem, ne értsen félre! Nem magával.

– Én is gondoltam, hogy nem velem. Édesanyám viszont nem így gondolja. Ő beleélte magát, hogy ön feleségül vesz engem. Ezért sajnálom őt.

– De miért? Már kezdettől fogva mondtam, hogy nem áll szándékomban magát feleségül venni. Miért gondolja édesanyád mégis ezt?

– Ő most boldognak érzi magát – mondta Mineko maga elé, és lesütötte szemeit. Mineko előbbi szavaiban Hirai először érezte meg, mekkora nyomás alatt áll a lány, és valami szánalomféle érzés fogta el iránta.

– Kérem, mondja el édesanyjának! Erről van szó, Mineko kisasszony, úgyhogy kérem maga is értse meg! Maga kedves lány, egyszer biztosan boldog lesz. Én legalábbis ezt kívánom. Nos, a viszontlátásra! A metrólejáróig azért elkísérem.

Hirai kedvességétől Mineko – úgy tűnt – hirtelen felbátorodott.

– Hirai úr! – szólalt meg ismét, és biccentett egyet.

– Nem tehetek az ellen semmit, hogy ön megnősül. De szeretném, ha néha találkozna velem úgy, mint most.

– Nem. Ez lehetetlen. – válaszolta a férfi, mert el akarta kerülni, hogy megint belegabalyodjon a lány megfoghatatlan érzelmeibe.

– Lehetetlen? Valóban az – gondolkozott el Mineko, és megállt. – Édesanyám szomorú lesz.

Hirai arcán látszott, nehezen tudja mindezt megérteni, úgy nézett Minekóra, mintha távolról figyelné. Amikor ugyanis Mineko azt mondja, az anyja, őt magát érti alatta. Ezt pedig a lány úgy fejezte ki, hogy még maga sem vette észre.

Végre kiértek a park kerítésével párhuzamos sétányra, a metrólejáróhoz. Hirai idáig kísérte Minekót. A lány rózsaszín kabátja az utcai lámpák fényárjában úszott. Ahogy Mineko ott állt, Hirai úgy érezte, el legszívesebben elkergetné őt magától. Minekóban azonban egy szikrányi gyűlölet sem volt, csak mosolygott, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

– Kezet fog velem búcsúzóul?

Hirai némán nézett Minekóra, és lassú mozdulattal nemet intett. A lány ezúttal rögtön visszahúzta kezét, és gyorsan hangnemet váltott.

– Akkor hát, a viszontlátásra!

Hangjában őszinte, lányos báj csengett, amilyet az imént édesanyjával kapcsolatban emlegetett. Hirai megint sajnálni kezdte őt, és nem tudta, megvárja-e, míg rózsaszín kabátos alakja eltűnik a lépcső alján. A férfi azonban elindult, még mielőtt Mineko visszanézett volna. Úgy érezte, ha ottmarad, nem bírna szabadulni különös bájától és szánalomra méltó sorsától, amelyen pedig úgysem tudna változtatni. Mineko búcsúszavaiban ugyanis érezte a visszhangot, mintha azt mondta volna: hamarosan találkozunk.

 

1969

 

Fordította: Fittler Áron