Egyik nap, amikor António Mau-Tempo a disznókat terelgette, csatlakozott hozzá Manuel Espada, aki azért kényszerült erre a különösebb tudást nem igénylő munkára, mert nem talált mást, miután őt meg a társait két mérföldes körzetben zendülőnek nyilvánították. Erről az esetről António Mau-Tempo is tudott, Monte Lavre többi lakójához hasonlóan, és kamaszos ábrándozásai során úgy gondolta, hogy ő is valami hasonlót tett, amikor fellázadt a fenyőmagokat pirító és botjával hadonászó számadó ellen, de nem mert közeledni Manuel Espada-hoz, mert hat év különbség volt közöttük, ami éppen elegendő ahhoz, hogy elválasszon egy kisfiút egy sihedertől, vagy egy sihedert egy felnőtt embertől. Ez a számadó sem mozgott többet a konda körül, mint a másik, de erre magyarázatul szolgált előrehaladott kora, és a legények nem vették rossz néven, hogy parancsolt nekik, mert valakinek irányítania kellett őket is meg az állatokat is. A pásztorember napjai hosszúra nyúlnak, különösen télen múlik igen lassan egyik óra a másik után, ólomlábakon jár az idő, az árnyékok hosszan elidőznek itt-ott, amit pedig a jószágot illeti, a disznó nem túlságosan fantáziadús állat, az orrával mindig a földet túrja, és ha egy kicsit elbóklászik, azt sem kell rossz néven venni tőle, elég egy jól irányzott kődobás, vagy egy hátán csattanó botütés, és a fülét mozgatva máris csatlakozik a többiekhez. Kis idő múlva megbékél, mert áldott jó természete van, nem őriz haragot, és igen rövid az esze.
Ilyenképpen maradt elég idő a beszélgetésre, miközben a számadó szundikált a magyaltölgy alatt, vagy éppen a konda túlsó felén vigyázta a jószágot. Manuel Espada elmesélte, milyen kalandokat élt át zendülőként, de nem színezte ki a történetet, mert ez hiányzott az alaptermészetéből, és nagy vonalakban beszámolt arról, milyen dolgok esnek meg éjszakánként kint a szérűn az aratóbanda asszonyaival, különösen az északról, férfi nélkül érkező asszonyokkal. Összebarátkoztak, António Mau-Tempo leginkább idősebb társa nyugalmát csodálta, ami benne nem volt meg, mert állandóan azon járt az esze, hogyan állhatna mihamarabb tovább, amint majd látni fogjuk. Örökölte a nagyapja, Domingos Mau-Tempo nyugtalan vérét, de óriási szerencséjére alapvetően vidám természete volt, bár nem ült az arcán örök és letörölhetetlen mosolygás. Ugyanakkor rendelkezett az életkorára jellemző összes jó és rossz vonással, megvolt benne az az örök és soha meg nem oldott ellentmondás, amely a verebeket és a rájuk vadászó süvölvényeket megkülönbözteti egymástól, legfőképpen pedig az önálló véleménynyilvánításra való képesség és a hirtelen kitörésekre való hajlam, aminek a következtében nyughatatlan és nehezen elviselhető ember lesz belőle. Szívesen táncol, mint az apja fiatal korában, de nem szereti a nagy társaságot. Élvezettel mesél különböző valóságos és képzeletbeli történeteket, és meglesz benne az a különös képesség, hogy elmossa a határokat a valóság és a képzelet között. De képességeinél fogva minden paraszti munkát nagy hozzáértéssel végez majd. Nem sors ez, amelyet a tenyeréből olvasunk ki, hanem egy olyan élet elemi tényei, amely másként, sőt bizonyos szempontból nemzedéktársai számára beláthatatlan módon alakult.
António Mau-Tempo nem maradt meg sokáig a disznók mellett. Manuel Espada-ra hagyta őket, maga pedig elment, hogy olyan dolgokat tanuljon, amikbe a másik, mivel idősebb volt nála, már beletanult, és tizenhárom évesen csatlakozott a felnőtt emberekhez, akik erdőt irtottak és öntözőcsatornát ástak, amihez nagy testi erő és kitartás kellett. Már tizenöt évesen megtanulta, hogyan kell lehántani a paratölgy kérgét, ami igen nagy körültekintést igényel, de mindenki másnál ügyesebben csinálta, mint mindent, amibe csak belefogott, és soha nem kérkedett a tudásával. Igen hamar kikerült az apja és az anyja látóköréből, és bejárta azokat a helyeket, ahol a nagyapja is megfordult, nemegyszer kellemetlen emlékeket hagyva maga után. De annyira különbözött az öregapjától, hogy senki sem gondolt arra, hogy az egyik és a másik vezetéknév mögött ugyanazt a családot keresse. Nagyon vonzotta őt a tenger, bejárta a Sado-folyó vidékét, az egész utat gyalog tette meg, csak azért, hogy néhány garassal többet keressen annál, amit Monte Lavre-ban ígértek. Egy nap pedig, hosszú idő múlva, amikor eljön az ideje, Franciaországba megy, hogy évek munkájával jó pénzhez jusson.
A nagybirtokon olykor megtorpan az idő, egyik nap nem különbözik a másiktól, vagy csak úgy tűnik, mintha örökös jelen idő volna. Igaz, hogy ugyanúgy halnak és születnek az emberek, mint emlékezetre méltóbb korokban, hogy az éhség nincs tekintettel a gyomor szükségleteire, és a keserves munka sem lesz semmivel sem könnyebb. A nagy változások ilyenkor a kinti világban történnek, egyre több az országút és egyre több az autó rajtuk, egyre több a rádió, és egyre több ideig lehet hallgatni, de ahhoz, hogy értse is valaki, külön képesség kell, egyre több a sör és a szénsavas ital, de amikor az ember este lefekszik az ágyába vagy a földre szórt szalmára, a test ugyanúgy fáj, és szerencsésnek mondhatja magát, ha van munkája. Az asszonyokról már nem is érdemes beszélni, örökös szülésre és teherhordásra vannak kárhoztatva.
És amikor végignézünk ezen az elvadult lapályon, amely kihaltnak látszik, csak a születésüknél fogva vagy a szabad elhatározásukból vakok nem látják a vizek felszínén fodrozódó buborékokat, amelyek a mocsár mélyéről, a meg-megújuló vegyi folyamatok eredményeképpen felhalmozódott gázok kiszabadulása nyomán törnek hirtelen a felszínre. De hogy ezt valaki meglássa, erősen kell figyelni, nem lehet máris továbbhaladva kijelenteni, Nem érdemes megállnunk, induljuk tovább. Ha egy időre elfordulunk, és elgyönyörködünk a különböző tájképekben és festői eseményekben, akkor visszapillantva láthatjuk, mennyire megváltozott minden, pedig nem is gondoltuk volna. Ez történik meg akkor is, amikor elhagyjuk António Mau-Tempo-t, hadd élje az életét, és visszatérünk elkezdett történetünkhöz, még akkor is, ha ez csupán hallomásból ismert történetek sorozata, mint José Gato históriája, de nem csak az övé, hanem a társaié is, ahogy António Mau-Tempo mint szemtanú megerősíti.
Ezek nem olyan unalmas történetek, mint a brazil Lampião betyárhistóriái, amelyeket ezerszer hallottam, és nem is olyanok, mint a mi vidékünkön élő emberek, João Brandão vagy José do Telhado történetei, akik eredendően rossz emberek voltak, vagy csak megtévedtek, ki tudja. Nem szeretném az állítani, hogy a nagybirtokon nem voltak gonosz emberek, útonállók, akik minden további nélkül megölték és kirabolták az utazókat, de ahogy én tudom, csak José Gato űzte ezt a mesterséget, ő meg a társai, vagy helyesebben a bandája, amelynek Parrilhas, Venta Rachada, Ludgero, Castelo és még mások voltak a tagjai, akiknek a nevét már elfelejtettem, az ember nem emlékezhet mindenre. De azt hiszem, nem is voltak igazi útonállók. Inkább csavargók lehettek, igen, ez a helyes elnevezés. Ha munkát kaptak, dolgoztak, mint bárki más, ugyanannyit és ugyanolyan jól, nem csibészkedtek, de ha eljött a napja, akkor mintha a szél megcsapta volna az arcukat, elhajították a kapát vagy a csákányt, elmentek az intézőhöz vagy a munkafelügyelőhöz, és kérték a napszámukat, és senki nem mert az adósuk maradni, azután pedig eltűntek. Mivel mindannyian magányos és hallgatag emberek voltak, egy idő után egymás mellé sodródtak, és bandát alakítottak, Amikor megismertem őket, már José Gato volt a vezetőjük, és nem hiszem, hogy mást választanának, amíg ő ott van. Leginkább disznót loptak, mert abból bőven van ezen a földön. Azért loptak, hogy egyenek, mert természetesen azért is, hogy eladják, mert az embernek nemcsak arra van szüksége, hogy egyen. Abban az időben volt egy zátonyra futott hajó a Sado-ban, az volt a mészárszékük. Megölték az állatokat, besózták a húsukat, és félretették az ínségesebb időkre. Ami a sózást illeti, van egy történet, amelyet szeretnék elmesélni, egyszer elfogyott a sójuk, és éppen szükség lett volna rá, mit lehet most tenni, José Gato, aki csak akkor beszélt, amikor szükséges volt, odaszólt Parrilhasnak, hogy menjen el sóért a lepárlóba. Általában elég volt José Gato-nak egyszer szólnia, Tedd ezt, ez olyan volt, mintha a Mi Urunk szólt volna, de ez alkalommal nem tudni, mi ütött Parrilhasba, azt mondta, nem megy. Meg is bánta. José Gato lekapta a fejéről a sapkáját, feldobta a magasba, és miközben megfordult a levegőben, felkapta a puskáját, és két lövéssel cafatokká szaggatta, azután nyugodtan odaszólt Parrilhasnak, Indulj sóért, Parrilhas pedig felszerszámozta a szamarat, és elindult. Ilyen ember volt José Gato.
Aki azon a vidéken aratóbandában dolgozott, és nem aggályoskodott, az José Gato-tól szerezte be a disznóhúst. Egyszer megjelent a banda szálláshelyén Venta Rachada, titokban jött oda hozzánk, hogy megtudja, kell-e hús valakinek. Jómagam és még két társam kért, és megbeszéltük, hogy egy Silha dos Pinheiros nevű helyen találkozunk. Elmentünk a találkozóra, mindenki vitte a vászontarisznyáját, pénzt csak egy keveset, mert az ördög nem alszik, és amit összegyűjtöttünk, azt a szálláshelyen elrejtettük, mert mi van, ha gyapjúért megyünk és megkopasztva jövünk haza. Én ötven milreist vittem magammal, a többiek is nagyjából ugyanennyit. Sötét éjszaka volt, és a hely sem volt túlságosan barátságos, Venta Rachada már várt ránk, megbújt valahol, sőt még tréfálkozott is, amikor közeledtünk felé, hirtelen előugrott, A kezemben vagytok, és célba vett minket a puskájával, nevettünk, de összeszorult a gyomrunk, én csak annyit mondtam, Nem volna sok haszna belőlünk, erre Venta Rachada elnevette magát, és így szólt, Ne féljetek, gyerünk.
Amikor ez történt, José Gato húskimérése a Loureiro hegységben volt, Palma vidékén, bizonyosan hallott már róla. Emeletes háznál is magasabb eperfák nőttek a környéken, és nem nagyon járt ember arrafelé. Volt ott egy kunyhó, amelyben valamikor felesbérlők laktak, de most üresen állt, ott mérték ki a húst. Mind abban a kunyhóban éltek, és csak akkor mozdultak onnan, amikor valami mozgás támadt a környéken, megjelent a szomszédság, vagy hírt kaptak a gárdáról. Mentünk, mentünk, és amikor a kunyhó közelébe értünk, megpillantottunk két illetőt, akik puskával a kezükben őrködtek. Parrilhas odaszólt nekik, mi pedig bementünk, és megláttuk, ahogy José Gato ott van a többiekkel, dudaszóra fandangót táncolnak, nem igen értek hozzá, de jól táncoltak, mindenkinek joga van arra, hogy szórakozzon. A kunyhó egyik gerendájára erősített dróton hatalmas üst lógott, amelyben disznóbelsőséget főztek az alatta égő tűzön. José Gato így szólt, Ezek a vevők. Venta Rachada így felelt, Ők azok, több nem jött. José Gato, Helyezkedjetek el kényelmesen, legények, mielőtt megkötjük az üzletet, ennetek kell a főztünkből, szíves szavak voltak ezek, és már az illattól is összefutott a nyál a számban. Volt boruk is, volt mindenük. Étvágygerjesztőül csipegettünk ezt-azt, és bort ittunk, José Gato dudán játszott, és közben figyelte az üst tartalmát, bárány bőréből varrt nadrágot viselt, amelyen nagy gombok voltak, ahogy illett, és zekét, a gazember úgy nézett ki mint egy földműves. A kunyhó sarkában volt a fegyverraktár, néhány puska, közöttük egy ötlövetű fegyver is, amely Marcelino-é volt, most már elmondhatom. Így üldögéltünk, amikor egyszer csak csörgettyűszót hallunk, zirr-zörr, be kell vallanom, hogy megneszültem, mert ebből még baj lesz. José Gato az ijedtségemet látva megszólalt, Ne rémüldözzetek, ismerősök azok, a piacozásból jönnek. Manuel da Revolta jött meg, aki azért kapta ezt a nevet, mert Monte da Revoltában volt egy boltja, róla is tudok néhány történetet, amelyeket elmesélek, ha el nem felejtem. Megérkezik Manuel da Revolta barátunk, felrak hat disznót a talyigára, elhajt, és másnap körbejárja a szálláshelyeket, hogy kiárusítsa, mint a sajátját, amit levágott, még a nemzeti gárdához is betért, és a gárda is vásárolt tőle, máig sem tudom, hogy gyanakodtak-e rá, vagy pedig nekik is jól jött a hús. Azután megjelent egy halárus, akit jól ismertünk, mert ő látott el minket szardíniával, meg dohánnyal, meg mindazzal, amire José Gato-nak szüksége volt. Ez egy disznót vitt el a kerékpárján, csak a fejét hagyta ott, mert arra nem volt szüksége. Azután jött még valaki, aki nem használt csörgettyűt, hanem füttyentett néhányat, amire az őrtállók megbeszélés szerint hasonlóképpen feleltek, a biztonság érdekében. Két disznót vitt magával, az öszvér két oldalára erősítve, de ő sem vitte magával fejet, elég volt az öszvér feje, hogy lássa, hová lép. Az árú lassan elfogyott, csak két disznó maradt, és néhány öreg zsák. Közben megfőtt a belsőség, már csak a szalonnát kellett megpirítani, hozzáadni a fűszereket, a hagymát meg a többit, és már lehetett is enni, jó volt az étel, bor is járt hozzá egy teli kancsóval. Akkor így szólt hozzám, António Mau-Tempo-hoz José Gato, Lássuk, mennyi pénzt hoztál magaddal, amire így feleltem, Ötven escudo van nálam, ez minden. Erre José Gato, Nem valami sok, de hogy ne menj el üres kézzel, és félbevágott egy disznót, lehetett vagy hatvan-hetven kiló hús, nyisd ki a zsákod, de előbb azért eltette a pénz a zsebébe. A többiekkel is ugyanez történt, és mindegyikünket figyelmeztetett, Aztán tartsátok a szátokat, különben baj lesz, és megindultunk, hátunkon a hússal, és ahogy később kiderült, jól jött a figyelmeztetés és a fenyegetés, mert a disznókat arról a birtokról hajtották el, ahol éppen dolgoztunk, és az intéző alaposan kikérdezett bennünket. De mind a hárman hallgattunk. Én besóztam a részemet, egy parafakéreg darabbal kibélelt mélyedést ástam a földbe, alulra egy darab parafát tettem, és a szeletekre vágott húst lefedtem egy ronggyal. Nem lett semmi baja, és hosszú időre el voltam látva élelemmel.
Ez csak egy eset volt a sok közül. Ha João Brandão-val kerültünk volna össze, talán ugyanígy történik, talán másképpen, szerencsém volt José Gato-val, a másikkal nem biztos, hogy minden simán ment volna. A zsiványbanda később átköltözött Vale de Reis környékére, egy városban élő ember el sem képzelheti, milyen elvadult vidékek vannak arrafelé. Barlangok, üregek nyíltak a maszlagos lápos bozótosban, senki nem merészkedett oda, még a nemzeti gárda sem. Ott húzódtak meg, és a Monte da Revolta magaslatáról mindig figyelmeztették őket, valahányszor a gárda arrafelé vette útját, Manuel Revolta édesanyja a kéménylyukban egy rudat tartott, amelyre vászondarabot kötözött, és ha kidugta a kéményen a rudat, már tudták, vigyázni kell. Mindig volt valaki a bandában, aki fél szemét a kéményen tartotta, és amint megpillantotta a rongydarabot a rúd végén, szólt a többieknek, akik erre mind úgy elbújtak, hogy bottal üthették a nyomukat. Mi pedig, akik tudtunk erről az egyezményes jelről, amikor munka közben megláttuk, azt mondtuk egymásnak, kutya jár a kertben.
Érdekes eset volt, ami Marcelino-val történt, el is mesélem. Marcelino Vale dos Reisben volt intéző, és volt egy híres puskája, amelyet azért vásárolt neki az uraság, hogy ha José Gato valamelyik emberét lopáson éri, azonnal lelőhesse. De még mielőtt ezt elmondanám, egy másik történetet is elmondok, amelyikben ugyancsak szerepel egy puska, egyszer ment Marcelino a kancáján, amikor elébe ugrott José Gato, ráfogta a fegyverét és így szólt, gúnyosan, ahogy a szokása volt, Elég, ha felteszed a két kezed, majd én elkapom a puskád, Marcelino pedig semmit nem tehetett, és igen megviselte az eset. José Gato aprócska ember volt, de rettenetesen nagy volt szíve. Ezután történt az az eset az ötlövetű puskával, az ember mindig belekezd egy történetbe, de félbe kell hagynia, mert eszébe jut egy másik. Lovagolt Marcelino a fenyéren, amelyet benőtt a sűrű bozót, senki nem tisztította meg, csak lehántották a paratölgyek kérgét, és apró darabokra vágták, szóval igen sűrű volt a bozót arrafelé. Hetykén lovagolt Marcelino az ötlövetű puskájával, amelyben öt töltény lapult, és arra gondolt, Most akárki jöhet, és úgy is történt, egy növendék paratölgy mögött megbújva ott volt José Gato, lövésre emelt fegyverrel, Dobd ide nyomban, mert szükségem van rá, azután elment. Egy idő múlva az uraság azt mondta Mercelino-nak, Veszek neked egy karabélyt, nem hagyom, hogy ne tudd megvédeni magad, amire Marcelino mogorván így felelt, Uram, nincs szükségem nekem semmiféle karabélyra ahhoz, hogy felvigyázzak, elég nekem a kancám és a botom, ezekkel sokkal jobban tudok mindenre vigyázni.
Sorsszerűnek látszott, hogy Marcelino-nak nincs szerencséje a puskákkal. Volt egy saját puskája is, amelyet nem az uraságtól kapott, ezt otthon őrizte, de ennek is lába kelt. Egyszer a kanász kutyái éktelen ugatásba kezdtek, valami furcsát érezhettek, szokatlan szag csaphatta meg az orrukat, a kanász pedig ment, és mondta Marcelino-nak, A kutyák veszettül ugatnak, valaki ott ólálkodik a disznók körül. Mercelino amint ezt meghallotta, fogta a puskát meg a tölténytáskát, és kiment őrizni a disznókat. Olykor-olykor elsütötte a puskát, és José Gato társai, akik megbújtak a bozótosban, megértették, hogy ez nekik szól, és ők is lőttek egyet-egyet, de nem pazarolták a muníciót. José Gato pedig hol máshol lehetett volna, fönt lapult a tetőn, ahová észrevétlenül mászott fel, és ott is maradt egész éjszaka, lekushadva, mint egy gyík, hogy föl ne fedezzék, ilyen bátor ember volt. Eljött a reggel, pirkadatkor vagy egy kicsit később, amikor világosodott, és már jó ideje nem hallatszott egy lövés sem a másik oldalról, Marcelino megszólalt, Valószínűleg elmentek, mindjárt visszajövök, csak iszom egy kávét. A kanász pedig, akinek ettől feltámadt az étvágya, így gondolkodott, Én is elmegyek és eszem valamit, ő sem akart elmaradni a másiktól. Amikor a harcmezőről elvonult az ellenség, José Gato leugrott a tetőről, mert azt elfelejtettem mondani, hogy Marcelino a puskáját bent hagyta a kanász házikójában, szóval leugrott a tetőről, és elvitte magával a puskát és a kanász új csizmáit meg egy lópokrócot, bizonyosan kevés pokrócuk volt, eközben pedig öt társa, mert akkoriban öten voltak, megragadott öt kocát, és vitték magukkal a bozótosba. A disznók olyanok, mint mi, van itt egy ízesülés az állkapcsuknál, ha azt átvágják, kezes bárányként viselkednek, ezekkel is ez történt, az istálló mellett, száz-százötven méternyire, nem többre. Egyvalaki mindig őrizte őket. Hamar észrevették a kocák hiányát, és jó hosszan elmentek az országúton, hogy megtalálják őket, de az senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyen közel lehetnek. José Gato éjszaka visszajött értük. Így tűnt el egy újabb puska.
Még egy történet, ez még a többinél is fontosabb, Marcelino már puska nélkül vigyázott a birtokra, mert az összes puskájának lába kelt, José Gato pedig úgy gondolta, szerez egy kis lóbabot, a learatott bab ott volt kiterítve a szérűn. Ez a hely közel volt a zsiványbanda szállásához, de ezt senki nem sejtette, és csak akkor szereztünk róla tudomást, amikor kivágtuk az összes fát azon a vidéken, de addigra már továbbálltak. Megtaláltuk a szálláshelyüket, egy feneketlen barlang mélyén gondosan kialakított üregekben laktak. A magaslatokon paratölgyek nőttek, ők pedig kiástak egy alagutat, amely egy dugóhúzóra hasonlított, az oldalába lyukakat vájtak, és ott volt az ágyuk, amelyet nádból és ágakból készítettek, teljes kényelemben éltek. Amikor José Gato ellopta a lóbabot, Marcelino rögtön észrevette, hogy valaki megdézsmálta a termést, mert az üres hüvelyek és az elszárad szárak ott maradtak. Marcelino így szólt, Átkozott kurafiak, rájárnak a babra, és akkor eszébe vette, A nyomukba eredek, a lovát kikötötte egy mélyedésben, vitt magával egy zsákot, mert nyáron nincs szükség takaróra, és egy furkósbotot. Nemsokára valami zajt hallott, ott volt José Gato, aki három-négy öl babot beletett egy zsákba, megtaposta a lábával, addigra már mindent alaposan kiszárított a hőség, szelelte, azután jött az egyik társa, a megbeszélt időben, hogy segítsen elvinni a terhet, el is vittek mintegy száz liter babot. Meglehet, Manuel da Revolta-hoz vitték, kenyérért és más szükséges dolgokért cserébe, nem tudom. José Gato nagyon elmerült a nyomtatásban, Marcelo pedig egyre közelebb és közelebb ment, mezítláb volt, és amikor ezt elmesélte, igen mulatságosnak találta, mert a következőket mondta, Mezítláb mentem, és már egészen közel voltam hozzá, hat vagy hét méternyire megközelítettem őt, és ha még három-négy métert mehettem volna, alaposan elagyabugyálom őt a furkósbotommal, de megérezte, hogy ott vagyok, mert kifinomultak az érzékei, már-már úgy látszott, hogy fejbe csapom a botommal, de nem sikerült, mert nyúl volt az, nem macska, olyan fürgén mozgott, elérem, nem érem, és nézzenek oda, kettőt szökken, pedig én sem tétlenkedtem közben, elszökken előlem, majd egyszerre ott áll előttem puskával a kezében. José Gato meséli, hogy azt mondta Marcelino-nak, és maga Marcelino is ezt állítja, Az a szerencséd, hogy jót tettél egy barátommal, mert amikor a nemzeti gárda egyszer hajtóvadászatot rendezett, Marcelino elbújtatta a házában a zsiványbanda egyik tagját, és még enni is adott neki, Ez a te szerencséd, mert különben lelőttelek volna, na, indulj. De Marcelino is belevaló legény volt, Lassabban a testtel, itt az ideje rágyújtani, elővette a kostökzacskóját, sodort egy cigarettát, a szájába tette, és rágyújtott. No, most már elmegyek.
Egy idő múlva elfogták a zsiványbandát. Arrafelé, Piçarras környékén, Munhola és Landeira között, egy elhagyatott vidéken. Megütköztek a nemzeti gárdával, nagy lövöldözés volt, mintha háború volna. Mindannyiukat őrizetbe vették, de később valamennyien munkát találtak módosabb parasztoknál, Venta Rachada szőlőcsőszként dolgozott Zambujalban, és a többiek is elszegődtek valahová. Mindig mulattatott a gárda és a parasztok beszélgetése, Itt van egy jómadár, Elszegődhet hozzám, de azt soha nem tudtam eldönteni, melyiknek volt vastagabb bőr a képén. José Gato-t csak később fogták el Vendas Novasban. Egy asszonynak tette ott a szépet, aki zöldséget árult, és mindig álöltözetben járt, ezért soha nem tudták elfogni, van aki azt mondja, hogy az a kofa árulta el, nem tudom. A szeretője házában csaptak le rá, a pincében, amikor éppen aludt, még mondta is, Ha nem alvás közben kapnak el, biztosak lehetnek benne, hogy nem engem kerítettek kézre. Az a szóbeszéd járta, hogy Lisszabonba vitték, és ahogy minden társát kiadták munkára parasztokhoz, José Gato-ról is tudni vélték, hogy elszegődtették valahová, a gyarmatokra került, mint az államvédelmi- és biztonsági rendőrség nyomozója. Nem tudom, hogy elvállalt volna-e ilyen munkát, nehezen hiszem, de az is lehet, hogy megölték, és ezt csak kitalálták, ahogy más esetekben is megtörtént, nem tudom.
Az igazsághoz tartozik, hogy José Gato-nak voltak jó tulajdonságai is. Soha nem rabolta ki a szegényeket, következetesen csak onnan rabolt, ahol volt, a gazdagoktól, ahogy valamikor José do Telhado is tette. De egyszer megtörtént, hogy Parrilhas útjába akadt egy asszony, aki éppen hazafelé tartott a kevéske ennivalóval, amit a családjának vett, Parrilhast pedig megszállta az ördög, és elvette tőle. Szerencsétlenségére José Gato összetalálkozott a keservesen síró asszonnyal. Megkérdezte tőle miért sír, és abból, amit az asszony mondott, rájött, hogy Parrilhas volt a támadó. Az asszony később háromszorosát kapta annak, amit elvettek tőle, Parrilhas pedig olyan verést kapott, mint még soha életében. Megérdemelte.
José Gato egykedvű, apró termetű, de bátor ember volt. A következő történet Monte da Revolta-ban esett meg, ahol sokféle népség megfordult, mindenfelől jöttek oda emberek, és egy Algarve-ből oda vetődött ember, aki az irtásföldeken dolgozott, épített magának egy kis kunyhót, és ott élt, ahogy tudott, hasonlatosan azokhoz, akiknek lakniuk sem volt hol. Itt történt, hogy valaki csapdát akart állítani José Gato-nak, és azt mondta Manuel da Revolta-nak, hogy José Gato azzal kérkedik, megszerzi a feleségét. De Manuel da Revolta megbízott José Gato-ban, és nyíltan elmondta neki, Az az illető ezt mondta nekem, hogy. Amire José Gato, Az a kurafi, menjünk el a kunyhójába, el is mentek, és be is mentek, Jóember, ezt és ezt mondtad Manuelnek, most mondd el nekem is, hogy én is halljam. A másik erre, Már ittam néhány pohárral, amikor ezt mondtam, pedig te nem mondtál nekem semmit, ennyi az igazság. Erre José Gato igen nyugodtan csak annyit mondott, Indulj, és menj száz lépést, így már nem tudott neki túlságosan ártani, amikor piff-puff , meglőtte a sörétes puskával, csak néhány ólom fúrta át a bőrét, a többi elrepült mellette, nem akarta megölni, de úgy rávert a korbácsával, hogy lerogyott a földre, Csak hogy megtanulj férfi módra viselkedni, mert itt nincs helye a gyerekeskedésnek. Tudom, hogy José Gato csak ezért élte ezt az életet, mert nem tudta megkeresni a kenyérre valót.
Akkoriban érkezett erre a vidékre, amikor még aprócska gyerek voltam. Ő felügyelte a munkákat, amikor Monte Lavre-tól Coruche-ig építették az utat. Az útépítésen sok vándormunkás dolgozott, akik három-négy hétig maradtak, amíg valamennyi pénz összegyűjtöttek, azután továbbálltak, és a helyükbe mások jöttek. José Gato is megjelent, látták, hogy komoly ember, úgyhogy munkavezetőt csináltak belőle, de az alja munkához soha nem alacsonyodott le. Én arrafelé terelgettem a kondát, ez még azelőtt volt, hogy megismertem Manuel Espada-t, és mindent jól megfigyeltem. Valahogy kiderült, hogy már volt dolga a gárdával, és a gárda a nyomára bukkant, vagy valaki besúgta, hogy errefelé jár, ezért vadászni kezdtek rá, és meg is találták. De akkor még nemigen ismerték őt. Megy, megy igen jámbor képpel az őrjárat felé, amazok meg igen elégedettek, hogy besétált a kalitkába a madárka, de azután ugrik egyet, egy maroknyi földet szór a szemükbe, szökken erre, szökken arra, s már ott sincs. Attól fogva senki sem látta, amíg el nem fogták. José Gato jóravaló csavargó volt. És azt hiszem, mindig nagyon magányos volt, én legalábbis ilyennek láttam.
Pál Ferenc fordítása
José Saramago (1922-2010) Nobel-díjas portugál író. Fölemelkedve a földről című, 1980-ban megjelent regényében kezdi meg – korábbi versei, rövidprózája és Festészeti és szépírási kézikönyv című „kísérleti regénye” után – ún. történetírási metafikcióit, amelyek közül A kolostor regénye, a Ricardo Reis halálának éve és a Lisszabon ostromának históriája már megjelent magyarul. A Fölemelkedve a földről egy Portugália déli részén, Alentejo-ban élő parasztcsalád négy nemzedékének életét meséli el a XX. század elejétől az 1974-es ún. szegfűk forradalmáig. A kiválasztott részlet a család harmadik nemzedékéhez tartozó, António Mau-Tempo ifjúkorának epizódjait beszéli el, felvillanta az alentejo-i vidék betyárromantikáját.
A regényt az Európa Könyvkiadó jelenteti meg a karácsonyi könyvvásárra.