Csücsörít, beszél, csókol, hallgat – avagy egy száj magánügyei

 

 

Csücsöríts, jobban, így, így rád tudom kenni a rúzst, aztán nyald meg a pohár szélét, mielőtt iszol, ne fogjon, ne legyen olyan a pohár, tudod. Csücsörítek, rózsaszín száj vagyok anya kezében, rám keni a piros rúzst. Sulibuli meg keringő, meg felolvasás, beszélek a mikrofonba, verset mondok. Véletlenül lenyalom, elkenem, mintha újra gyerek lennék, amikor kinyaltam sebesre a számat, kifújta a szél. Mint amikor félrekentem a rúzst hatévesen, és groteszk, vörös paca lett a számból.

Emlékszem az első csókomra, hétéves voltam, és ki akartuk próbálni, mégis milyen a csók, egy szó, amit sokszor hallottunk, csücsörítettünk hozzá, elloptuk anya rúzsát és kikentük magunkat vele, körbecsókoltuk a füzeteket, a falat, tele volt minden a csóklenyomatunkkal. Na de mégis, milyen az igazi? Zolival elbújtunk a kisszobába, magunkra csuktuk az ajtót, közelhajoltunk és megérintettük egymást, átdugtuk a nyelvünket, amíg össze nem ért. Fúj, mintha egy meztelen csigát nyalogatnék, volt a konklúzió, és annyiban is hagytuk a dolgot. Gyerekszáj, gyerekcsók.

Énekeltünk is, énekeltünk a zubogónál, ahol a Rákos-patak folyt el a vonathíd alatt, beültünk alá, mi hárman, és vártuk a vonatot, sziszegett a sín, mi pedig ordítottunk, miközben elment felettünk, dübörgött, senki nem hallott minket. Énekel a száj, a mienk hamisan, de családias ez a hamisság, repedtfazék hangú az összes, mondta apa, kérlelt, csak hagyjátok már abba. Mi meg csak azért sem, oda kellett jönnie, hogy befogja a szám, elriasztod a halakat, te lány, mondta, én pedig a tenyerét nyalogattam, hagyjon már énekelni. Csak azért is. A halak pedig menjenek a fenébe.

Suttogok még, suttogok gyakran, fülekbe suttogok. Titkok csúsznak ki a számon, de nem szívhatom vissza őket, ahogy a levegőt. Ahhoz túl súlyosak, tömények, keserűek. Rossz ízű vagyok, míg bennem vannak, kimondatlan szavak, mondatok, amiket kiköpnék, és amiket nem akarok tartogatni. (Suttogom, hogy valaki szeret, szeret nagyon, titokban szeret, de én kimondom, kimondom gyerekfejjel, annyira nem lehet fontos, valakinek ki kell mondani. Áruló vagyok. Meg is kapom érte én is az árulást, kölcsön árulás visszajár. Suttogom magamnak, a szerelmet nem szabad elárulni, a szerelem visszafizeti az adósságot, két ember hatalmi harca, és belesuttogni nem ér.)

Ilyen vagyok, ilyen a száj, kimond, kiüvölti, amit nem szabad, elárul. Árulok én is, hazugságokat is árulok. Nyugodt, szép szavak, jól hangzóak a fülnek és a szívnek. Hogy örökre együtt maradunk, és nem fogunk csókolni senki mást. Pedig hát, tudtuk. Te is és én is, alig múltunk el tizenkilenc. Ott éltünk a koliszobában összetolt ágyakon, a szennyesek, pizzás dobozok és összegyűrt ágynemű között, és hazudtunk, hazudtunk két csók között, egymásba súgott hazugságokkal álmodtunk át négy évet, megáporodtunk egymásban.

Szomjazok én is hazugságokra néha, amikről tudom, hogy azok, de ennyibe kerül az érintésem, a csókom. Körbecsókolnak a szavak, én meg hagyom és visszacsókolok. Ilyen egyszerűek, mint kellesz, szeretlek. Amit mondott a szád, és csókoltál akkor vállat, arcot, engem, csókoltad mindenemet, a szád, a szavaid. Később már nem is kellettek a szavaid, csak a szád, a kezed, ahogy megsimogattál, megharaptál, ahogy belém lehelted a levegődet. Az ízed is szerettem, olyan ízed van, te ízed. Először ismeretlen, mint gyerekként a nyelvemnek az r betű, ahogy próbáltam kimondani, pattintani a szájpadlásomon, de ez nem olyan egyszerű, nem lehet könnyen megtanulni, rá kell érezni, mint a csókra, aztán már megy magától. Később már ismerős volt az ízed, ismerős mindenben, az eperben, amit hoztál nekem, a gyümölcsös sörben, amit együtt ittunk.

Öröklök is, szépséghibát, anyajegyet az alsó ajkamra. Megjelölt minket a mama, neki is volt, pont ugyanott, de ő beszél, beszél túl sokat, mesél, meséli a múltat, alakítja, forgatja a meséket a szájában, hozzáütődnek a mesék a műfogsorához, és keserűek, nagyon keserűek azok a mesék. Édesíteni próbálja, ne hagyjanak maguk után kellemetlen utóízt, megrágja őket és alakítja, csavarja az eseményeket, kicsavarja önmagukból, átkölti őket. Átírja a szavaival a múltat, beszél, beszél, mindent elbeszél, elbeszél az igazság mellett. Azt akarja, hallják meg őt, érezzük a rossz szájízt, a keserűséget. Kimondja őket, és reméli, ezzel elmúlnak, kiköpi őket magából, ránk, aztán lesz, ami. Hogy őt megcsalták, és egész életében ott volt ez benne, seb, amit a nyelvével piszkál, begyógyult-e már, de a seb csak egyre nagyobb, egyre mélyebb, és csak még több sebe lesz, szaporodnak benne, afták, nem tud tőlük beszélni. Vérzik, betölti mindenét az íze. Más íze, más ízét érezte akkor a szeretett szájban, és érezte, ahogy átalakul, ahogy más íze lesz neki is, olyan szomorú, megkeseredett. Megcsalták. Ott vannak még a szavak, dugdossa őket a nyelve alá, de azok túl nagyok, mindig kibuknak. Elhagylak, nem szeretlek. A gyerekek kérlelő szavai, de apa ne, de maradj. És maradt, de a seb már ott van, és nincsen bocsánat, csak az állandó vér és sóíz. De hogy ő mindent megtett, megbocsátott, felejtett, tovább csókolt, mosolygott, a történetek pedig, a család történetei, megszépítve, cukorpótlóval édesítve járnak szájról szájra.

Kimondok én, kimondok dolgokat, kimondom anya helyett is, anya mindig hallgat, tele van kimondatlan szavakkal. Gyűlik benne, kavarognak, megsűrűsödött szavak, egymást érik, egymásból folynak, sok titok. Hazugság, fájdalom, megcsalás, bűntudat? Kérdések, amelyekre nincsen válasz? Csak kavargó hallgatás. Anya szorosan össze van zárva, nem mosolyog, megfeszül, tartja magát, magában a szavakat, mint rosszullétkor a mély levegőt, a hányást. Én meg kimondanám, kibeszéltetném, meghánytatnám, de nem lehet, anya csukott labirintus. Magában tartja, érleli őket, méreggé válnak benne, lenyeli őket. Én nem akarok szavakat nyelni. Félrenyelni. Nem akarok mérgezett lenni. Szóval beszélek.

Szakadatlanul

 

Habozik a tenger  – mi mást tehetne? Annyi lény akarja

a halált elkerülni benne, hogy megnyugodni nem tud:

kavarog, hullámzik. Páncélok, csápok, szívek, látni

nem látjuk őket, de a sóvárgásukat érezzük. Cikáz

a halál közöttük, de mind élni akar, villódzni, osztódni,

remegni. Szeretjük a tengert, hisz mi is menekülünk,

bár tart a sodrás, a mi lélegzetnyi időelőnyünk.

Ha a dagályban megmártózol, idegen lények nevetnek

vissza, a mély tenger névtelenjei. Azt a másik sodrást,

ami a mélyből árad hidegen, számítón, nem érezzük.

 

                                                                  

Aranyszabály

Fogadjuk el, hogy

az egyenesek mind azonos módon tekerednek fel.

Csak egyszer egy pillanatra pusztulsz.

 

Most azonban kénytelen vagyok ehhez

a következőket hozzáfűzni:

 

Születéskor fénylő, keskeny parkettút,

ősrégi arculatot hordoz – mind-mind külön

Személyiség.

Ezt minden normális gyerek előbb feltörte,

aztán megművelte:

Mindig, mikor fejlődése válságba került                               (tegyem – ne tegyem),

elhagyta az ismétlés paradicsomát,

sőt úgy repdesett a szobában, akárcsak a szabadban –

Adott színpadi világítással, bármely közegben,

a történelem megszüntethető, de

patologikus formában üti fel újra a fejét.

 

Aznap éjjel a tervező repült a szobámba                               (ez már rég nem jár nekem).

„A világba vetett ember szorongásának

első megfogalmazása, a dialektikus

Isten- és természetkép.” – mondta.

 

Ugyanakkor, egy fecske nem csinál nyarat –

erős ellenállásra kell számítanunk!

 

Itt elbúcsúzom.

 

p.s.: Központilag számítsuk ki, és én emlékszem reményeidre!

 

 

Szigethy Rebeka Sára

 

Giorgio Agamben: A profán dicsérete,

Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza,

Michael Foucault: A bolondság történte,

Alain Robbe-Grillet: Útvesztő,

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől,

François Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság,

Valentyin Katajev: Gyógyír a feledésre,

Péter Ágnes: Roppant szivárvány,

Bill Scolt – Sven Söderberg: Menedzselés mesterfokon

 

 

 

Méndez Ferrín: Lorelai

Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.
 
 

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Igen. Mi az?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

– Nahát…!

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

Az öregasszony idegesen közbekérdezett:

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– És mi lenne ez?

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Nos, hogyan?
– A mosolyával…

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

Kovács Lenke fordítása

Robert Gernhardt: Testem hét ízben

 

A testem kis gyámoltalan,

jó, hogy vagyok neki.

Van, aki felruházza őt,

s naponta eteti.

 

A testemet jól tartom én,

van bora, kenyere.

Ezekből sokat követel,

és sosincs elege.

 

A testem önző, azt teszi,

mit nekem nem szabad.

Engem a vers, a kép, zene,

őt más test vonzza csak.

 

A testem slampos, ellepi

az izzadság, a szőr.

Én mosom, nyírom, pucolom

mind hátul, mind elöl.

 

A testem balga módon él,

lustán, buján, mohón.

Minden nap egyre rozogább,

hát én gyógyítgatom.

 

A testem kapzsi, szemtelen,

és néha fáj nekem.

Mégis kirándulok vele

s utazni is viszem.

 

A testem morcos, nem szeret.

Utál még szólni is.

Rámegy az egész életem.

Lassacskán sírba visz.

                                                                                                                           Havasi Attila fordítása

101 költő a változásért

 

101 költő,

101 trubadúr, 101 dalmata, 101 icipici bárd.

101 mind igazodna, mind mocorogna –

trolloké, a munka, az öregség, a pina.hu,

a teszkószar. Ezért kell mind, aki költő

összegyűlni, 101-esülni, mozogni, mocorogni

– haljon vagy éljen (éljen vagy haljon) Eduárd

101-edszer is. Mert mire menne itt a nagy

büdösugar egy önsajnálós, reflektálós, lilába

pálladó, de mégiscsak víg kultúrzsibi nélkül.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info