A nő elhagyta a férfi lakását. A város még éber volt, a szűk utcákon hazafelé botorkáló, céltalanul lézengő embereket lehetett látni.

A parkoló autók miatt a járdán képtelenség volt közlekedni, így az út szélén sétált; nézte az épületeket. Hatalmas falrengeteg. Rengeteg fal és korlátok mindenütt. Itt-ott a betonfalak ablakaiból kivöröslött a műanyag, barna ládákba helyezett muskátli. Kiömlöttek a világba, rászabadultak az emberek szemére. Szemérmetlenül utat törtek maguknak.

A villamos, a metró már nem járt, éjszakai buszok vitték hazafelé az alkoholos mámorban szenvelgő-merengő fiatalokat és nem fiatalokat, a sokáig dolgozókat, a szerelmeseket, a csöndben ülőket, a hangoskodókat, engem, téged, a boldogokat és a bánatosakat.

Kis séta után a nő is felszállt az éjszakai buszra. A sírás kerülgette. De ugye azt nem lehet, azért emberek között, meg közlekedési eszközön, meg este, és csütörtökön, ráadásul ebben a ruhában. Nem csinálhatja ezt folyton…azért mindennek van hátara.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

Nem sírt, mert sokan voltak körülötte. Pedig ahogy visszaidézte az éjszakát, a történteket, a férfit, a testét, a kezét, a simogatásokat és úgy mindent, hullámként hömpölygött benne a rosszullét. Hányingere volt. Minden érintés egy másikat idézett fel benne. Egy korábbit. Régit, régen voltat. Másik férfi érintését. Aki nőnek tekintette mielőtt felnőtt kezdett volna lenni. Felnövő volt. Nem felnőtt. Folyamatban volt. De az a férfi befejezte. Befejezte, és otthagyta tízévesen. Az időt és mindent magával vitt, csak őt hagyta ott a tornaterem öltözőjében.

Hiába érett huszonnégy évessé a teste, hiába vitte magával mindenhova, a lány, aki ott volt tízévesen, most is ott ül. Ül és vár. A test itt, a lélek ott.

Még mindig érezte a bort. Azzal győzködte magát, hogy emiatt émelyeg.

A buszon leülve rögtön előkotorta táskájából az mp3 lejátszóját és maximumra tekerve a hangerőt csak nézett maga elé. Kívül helyezkedett a valóságon. Valós-ság. Látszat. Láttatni, hogy minden rendben. Inni és inni, hogy jobban menjen. Menjen minden úgy és ahogy kell. Ahogy más csinálja. Csak, hogy mást nem csináltak meg tízévesen!

Nem, ez így nem lesz jó.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

Egy férfi megszólította, de nem vette észre. Csak nézett maga elé.

Miután leszállt a buszról ismét sétált. Itt már nem volt senki. Nem látta senki. Csak a fejében dübörgő zenét hallotta. Nem látott tovább a cipője hegyénél. Ütemesen követte a lépéseit a tekintetével. Aztán elkezdett sírni. Ő maga csak egy idő után vette észre, hogy hisztérikusan bőg az utcán, miközben a zene ütemére sétál. Sír és nem kap levegőt, és szúrja, és nyomja, és feszíti, és döngöli a testét, a mellkasát, a fejét, a lelkét, a gondolatait valami mérhetetlen, valami eddig ismeretlen ismerős.

Valami fájdalom. Ahogy a levegő együtt rezeg a torkába beszökő és onnan felszakadó lélegzettel.

Az érzés nem szűnt, belülről pusztította, ki kellett hát hámoznia magát belőle. Karmolta, ütötte magát.

Mikor az utcába ért megtörölte az arcát. A kapuban még megállt, nagy levegőt vett, majd a szokásos mozdulatokkal kinyitotta az egymás után következő három ajtót. Beért a lakásba. A konyhában égett a villany. Benézett, hátha ébren van a nővére, de senki nem volt ott. Keresztüllépdelt az aprócska nappalin, egészen a nővére szobájáig. Óvatosan lenyomta a kilincset, odasétált a nővére ágyához, finoman felrázta és szólt neki, hogy hazaért. A testvére felébredt, álmos hangon okézott egyet, és átfordult a másik oldalára.

Szokásuk volt, hogy ha az egyikük elment az éjszaka bulizni, pasizni, inni, táncolni, mozizni, vagyis jól érezni magát, mikor hazaért szólt a másiknak. Így mind a ketten megnyugodhattak, hogy nem gyalázták meg, fosztották ki, térítették el, rabolták magukkal a jól ismert gyanús idegenek.

Kifordult a nővérétől, bement a szobájába és rágyújtott egy cigarettára. Leült a földre, hátát a falnak támasztotta és bedugta a fülhallgatót a fülébe. A zene ütemére dőlt előre és hátra. Újra erőt vett rajta a sírás.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

A parketta egy kiálló szála miatt felfeslett a harisnyája.

A picsába… – mondta.

Feslett harisnya, feslett nő. Ez a gondolat undorral töltötte el. A következő pillanatban módszeresen belenyomta az égő cigarettát a bőrébe.

Ég a bőr. Él a bőr. Bőraláfutás.

Érezni, ahogy apró foltokban nyúzzák a testet.

Akárhogy is nézzük, az ember csak önmagában ember, kívül csupán egy test.

Lélek-szállító-eszköz. Lélek-vetélt test. Hullaszállító.

Ismét, újra és újra belenyomta a bőrébe a gyorsan fogyó cigarettát. A harisnya egyre nagyobb foltokban szakadozott fel.

A fejében mintha minden táncra perdült volna. Idegek tánca. Érzelmek. Gúzsbakötés. Húsbakötés. Felszabadulás.

Miután az egész szál leégett, szétfolyt sminkkel, sebekkel tarkított testtel, az aznapi ruhájában bedőlt az ágyba, leoltotta a villanyt és szép csöndben elaludt. 

A televízióban 
keresztjén Krisztus kántált (dalolt) mint tenorista,
akit éppen elkapott a pop-kólika.
Kevéssel elõtte kísértette meg
a meztelen asszonynak öltözött ördög.
Ilyen hát a a huszadik század vallásos érzése.
valószínűleg úgy van, hogy szent Bertalan éje,
akárcsak egy gyíknak a levágott farka,
ugyanolyan súllyal esik latba
a nagybetűs Szellem
közömbösség-elvű Gazdaságtanában.
de talán mégis azt kell mondani, hogy nem igaz, 
azt kell mondani, hogy igaz a hamisság,
aztán, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Közben
kikapcsoljuk a képet. A többire 
majd gondol, aki tud (ha ez a ki
valamit jelent). Mi nem fogjuk tudni.

Sallay Géza fordítása

Thomas, a bátor kismozdony. Nemmegmondom Benedek. A katicabogár elrabolt pöttyei.  Húsz legszebb Andersen-mese. Tündér Lala visszatér.

Rókáné harciasan nyüzsgött a gyerekkönyvek között.

– Legalább mondd meg, miben segíthetek! Én nem hiszem, hogy téged a mesekönyvek ennyire…

De még mennyire, gondolta Katja. Különösen az a mesekönyv, amit Szabó Gyöngyi anyja keresett eszét vesztve ebben a könyvtárban.

Sárkányfejű kis Pukk. Don Makaranko, a betevő szülinapi.  Virágos Ferkó. Lúdláb hercegnő és a boldogvölgyi rablók.

És mért utal Dohák Éva honlapja egy egészen konkrét mesére? És mi lehetett az a híres meseíró-pályázat 92-ben?

A gyógypapucsos, frizurás kisvárosi hölgyek már sorban álltak a kölcsönzőpultnál. Róka Margit nem hagyhatta cserben őket.

– Menj csak, Margit, menj nyugodtan! Én nézelődöm itt.

Méghogy gyerekkönyvek! Rókéné szemrehányón elkopogott a félcipőjében.  

Bruno Brumi hármat csellent. Csirkefejű Anasztáz. Az Ezeregyéjszaka legszebb kalandjai.

De egy dél-dunántúli könyvtárban nem csellenghetnek felügyelet nélkül külföldi magándetektívek. Egyszercsak hatalmas, izgatott, szégyenlős árnyék borult rá: Róka Zsuzsi, Rókáné unokahúga.

Tényleg, mindenben… Szívesen, csak szólni kell.

Eddig Katja csak pillanatokig látta ezt az izzadt, kövér lányt. De hiszen hogy lenne lány, hiszen elmúlt harminc éves! Bár most is a legodaadóbb, a legkészségesebb, pontosan olyan, mint amilyen tízéves korában lehetett.

Beszélgettek kicsit. Három év ezen az egyetemen, három év a másikon, de a sokszori három év után sincs se fiú, se állás. Csak ez a nagy készség. A nagy odaadás.

– De azért vannak nekünk korszerűbb gyerekkönyveink is! Nemcsak ilyen régi vackok. 

Katja megkönyörült rajta, és odasétált vele az Újdonságok feliratú polchoz.

Csendesen lapozgattak: Bimbi, akinek két apukája van… és aztán egy Fekete kistestvér a családban…

–Tetszik látni, van ilyen is.

A szépirodalomnak, töprengett Katja, tényleg megvannak a maga határai. Apu nem jön haza többé, mert szégyelli, hogy nem tud kenyeret keresni. De akinek nem telik kenyérre, annak hogy telne színes-szagos-korrekt mesekönyvekre? És persze vannak más tabuk is. Mit csináljak az anyukámmal, ha ő sem szeret engem? Van erre valami jó kis történet?

Meg is kérdezte Róka Zsuzsit. Mert ahogy kikerült a rettenetes nagynéni látóteréből, mintha feloldódott volna kicsit.

De most zavarában kihúzta magát. – Szörnyű, szörnyű – hápogta.– De az ilyen gyerekek nem járnak könyvtárba. És még a nénikémnek sem számítanak. – Bűntudatosan a nénikéje felé pislogott. –  Tessék nekem megmondani, pontosan milyen könyvet keres!  

Katja eldarálta: neki mindegy, csak olyan legyen, amit a 90-es évek elején forgattak a gyerekek.

Zsuzsi a kövér nők kecses méltóságával, óvatosan finomkodó lépteivel elkormányozta Katját a raktárba. – Itt vannak azok, amiket már kiselejteztünk.

Óriási halom: királylányok, királyfiak, halott oroszlánok, egyszarvúak, vakondok, táltosok, kutyusuk egy rakáson. Katja csüggedten beletúrt, mindegyik tépett, szakadt, ragacsos. És mennyire csúnyák!  A legrondábbak a 90-es évek mesekönyvei: óriási, gyűrött füzetek Disney-filmek ihlette kastélyokkal, boszorkányokkal, hercegnőkkel, kacsákkal, levelibékákkal.

Hiszen kitört a szabadság, gondolta Katja. Mibe került könyvkiadót alapítani?

– De mégis, melyik könyvet tetszik…?

Katja kihúzott egy csiricsáré füzetet a halomból: Bambi meghódítja a Himaláját és aztán…

– Egy ilyen ócskaságot keresek. De nem Süsüt vagy Bambit, hanem Andersen-meséket.

Zsuzsi alázatosan mellékuporodott. Három nagyalakú, összevissza-gyűrt, csillogó-villogó füzetet találtak, a Hókirálynőt, A kis hableányt és A vadhattyúkat.

Kiadja: Mediotrempix – Egészség és Haladás Bt. Nincs még ilyen nevetséges, könyvkiadóhoz kevéssé illő név! Gyorsan belelapozott az egyikbe: a Dohák Éva honlapjáról ismerős gomolygó ábrák és műfagyi-színek.

– Pfúj! – nyögött fel Zsuzsi. – Ezekre még én is emlékszem. Mégcsak nem is igazi könyvek, a védőnők osztogatták őket.

Katja szeme megrebbent: ha nem kerültek könyvesbolti forgalomba, akkor hogy jutottak Rókáné raktárába?

De Zsuzsi hozzászokott ahhoz, hogy mások gondolataiban olvasson:

– Ha megnő a gyerek, és útban vannak a mesekönyvek, akkor a szülők elhozzák ide, hogy osszuk szét a szegényeknek. – Zsuzsi elvörösödött: – Azt persze nem várhatják, hogy szegény Margit néni biciklizzen el a falvakba, és hátizsákkal járja végig a cigányokat! Ezért aztán, tetszik látni, még mindig itt porosodnak.

Katja látta. Látta a kölcsönzőtermet a zöld fotelekkel, a felolvasóestek plakátjaival, Bimbivel és a két apukájával és a raktárhelyiséget a soha ki nem osztott könyvekkel.

–Egyáltalán tud biciklizni a maga nénikéje?

Zsuzsi óvatosan kaccantott egyet.  Mert nem akart hálátlannak látszani – egy haszontalan kis unokahúg, aki nem becsülte meg magát, nem vitte semmire, aki semmi, aki de semmi… Isten őrizzen, hogy valami rosszat mondjon róla a háta mögött!

– És mit jelent, hogy védőnők osztogatták őket? Nem kellett fizetniük a gyerekeknek?

– Hát persze. Ezek mind ingyenesek voltak. De csak azok kaptak, akik beléptek a Lepkeklubba.

Lepkeklub? Miféle Lepkeklub?

És Zsuzsi boldogan, talán kicsit túl boldogan mesélni kezdett: aki három Fa-szappant elcserélt matricákra, vagy matricákat szappanokra, vagy három kivágott kacsét matricákra – ezekre a részletekre már nem jól emlékezett –, és küldött magáról fényképet, ráadásul jól kitöltötte a higi-tesztet, az kapott egy ilyen füzetet. És a füzetekben is feladatok voltak, de persze már komolyabbak, olyan feladatok amivel már kvarcórát, dezodort, ajándékcsomagot, nyaralást nyerhettek a gyerekek. Persze nem az összes gyerek, csak azok, akik hétről hétre küldözgették a megfejtéseket.

De micsoda ravasz terv! Belelapozott a Kis hableány elejébe: Mediotrempix Bt. Míg a lányok minden személyes adatot megírtak magukról, itt se szerkesztő, se fordító, se rajzoló, se felelős kiadó.

– És mi volt a higi-tesztekben?

Zsuzsi megint felvihogott. Katját megint elöntötte a gyanú, hogy ez a gyagyaság csak megjátszott. Dehát a lepkeklubos idők még az a korszak lehetett, amikor még Zsuzsi is olyan kislány volt, mint a többiek. Csak talán kicsit sutább, talán  kövérebb, de akkor még nem ilyen feltűnően.

–Teljesen ártalmatlan dolog volt, tessék elhinni nekem! Hogy mi az a peteérés, hogy mi az a stabil oldalfekvés, hány napos egy ciklus, és mivel oltassuk be magunkat, ha Afrikába akarunk kirándulni. Ilyen felvilágosításmicsoda volt, nagyon unalmas, de lehetett vele nyerni mindenfélét.

– És Dér Krisztina nyert is mindenfélét. Ahogy nyilván Dohák Éva és Szenczi Dóri is.

Róka Zsuzsi elkerekedett szemmel figyelt. Talán ő nem volt elég kitartó játékos, vagy nem tetszett a kiadónak a fényképe. Az eltűnt lányok, ők mind igazi szépségek voltak.

– Én jól csak Dórit ismertem. Fanatikus lepkeklubos volt, éjjel-nappal levelezett. Azt mondta, ők az ő legeslegjobb barátai a világon.

De hogy lehet megtalálni ma egy könyvkiadót, ami 1992-ben mindenféle csecsebecséért cserébe fényképet követelt a lányoktól?

Ingerülten az össze-vissza szakadozott Kis Hableány végére lapozott:

Kedves Olvasónk!

Bánt valami? Szeretnéd nekünk leírni?

Velünk minden gondodat-bajodat megoszthatod!

És ha színésznő vagy meseíró akarsz lenni, küldd el a mese folytatását, és vegyél részt a pályázatunkon!

Lépj be a Lepke Klubba!

Cím: Lepke Könyvek Bt.

Alatta egy budapesti irányítószám és postafiók.

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/

http://ujnautilus.info/meghalni-ketszer-haromszor-sibelius/

http://ujnautilus.info/sibelius-halott-eleven-mukincsek/