I.
Az utazási vágyat fűtő tűz lassan kialudt bennem. Pedig korábban másra sem tudtam gondolni. Ha elképzeltem egy vonatot, gőzhajót, vagy idegen tájat, már az is elég volt ahhoz, hogy a szívem hevesebben kezdjen verni. Ám a tapasztalat megtanított rá, hogy az utazás nem más, mint hasonló tárgyak mozgása hasonló térben. Nem számít, hova megyek, mindenhol ugyanolyan embereket találok, akik egymáshoz hasonló településeken élnek, újra és újra megismételve ugyanazt az unalmas életet. Minden kisvárosban találni kereskedőket, akik abakuszaikat csattogtatják miközben a kinti, fehérporos utat bámulják. Minden hivatalban vannak köztisztviselők, akik naphosszat cigarettáznak, és azon elmélkednek, hogy mit fognak ebédelni. Szürke és monoton életet élnek, melyben minden holnap megegyezik a tegnappal, s ahogy telik az idő, végignézik saját elmúlásukat. Mostanra az utazás gondolata végtelenül szürke képet vetít kiégett szívemre – olyan érzésem támad, mint amikor a puszta közepén egymagában kókadozó császárfát látok –, és megtölt valami tompa gyűlölet az emberi élet iránt, amelyben lehetséges a minták ilyen fokú ismétlődése. Az utazás számomra többé nem érdekes, nincs benne csöppnyi romantika sem.
A múltban a magam módján varázslatos utakra mentem. Hadd magyarázzam el… Néha elkaptam azt az egyedi pillanatot, melyhez az emberiség olykor fel tud emelkedni – azt a különleges pillanatot, mely kilép térből és időből, lerázza magáról az ok és okozat láncait –, képes voltam álom és valóság határán egyensúlyozni, egy lakatlan világban, melyet én alkottam. Mindezek után kétlem, hogy tovább kéne magyaráznom titkom mibenlétét. Egyszerűen annyit tennék még hozzá, hogy ezeken a látomásszerű kirándulásokon általában szívesen használtam morfiumot és kokaint ópium helyett, mert az előbbieket könnyű adagolni, míg az utóbbihoz komolyabb felszerelés kell és ehhez nehéz hozzájutni Japánban.
Nincs elég idő arra, hogy részletesen leírjam a tájakat, melyeket narkotikumok okozta önkívületemben jártam be, de annyit mondhatok, hogy útjaim során gyakran láttam lápokat, ahol kis békák gyülekeztek, pingvinek lakta havas partokat, és így tovább. Ezek az álombéli tájak élénk színekben pompáztak. A tenger és az ég mindig olyan kék volt és áttetsző, mint az üveg. Miután visszatértem az utazásokból, nehezemre esett elereszteni a víziókat, így gyakran újraéltem őket a valóságban.
Ezek miatt a kábítószerekkel előidézett kirándulások miatt megromlott az egészségem. Napról napra gyengébb és sápadtabb lettem, a bőröm, mintha évekkel öregebb lett volna valódi koromnál. Fokozatosan elkezdtem jobban odafigyelni az állapotomra. Az orvosom tanácsára hosszú sétákat tettem lakhelyem környékén. Minden nap negyven vagy ötven chō-nyi távolságot mentem, fél-egy óra alatt. Egy nap, míg szokásos testmozgásomat végeztem, új útra találtam, amely felcsigázta egyedi érdeklődésemet. Általában nem térek le megszokott útvonalamról, de valamiért aznap egy ismeretlen utcán találtam magam, rossz felé haladva, az irányérzékem teljesen összezavarodott.
Tulajdonképpen nincs belső iránytűm. Nincs tehetségem az irányok érzékeléséhez és észben tartásához. Ennek eredményeképp képtelen vagyok az útvonalak megjegyzésére, és ha bármilyen ismeretlen helyre megyek, hamar eltévedek. Csak ront a helyzeten, hogy sokszor gondolataimba merülök séta közben. Ha egy ismerős rám köszön az úton, észre sem véve őt, továbbmegyek. Mivel csapnivaló az irányérzékem, még olyan helyen is könnyen eltévedek, amelyet pedig jól ismerek, például a házam környékét. Néha olyan közel vagyok a célomhoz, hogy az emberek kinevetnek, amikor segítséget kérek. Egy alkalommal tízszer körbesétáltam a sövényt, ami tulajdon házam kerítése. Az orrom előtt volt a kapu, de egyszerűen képtelen voltam megtalálni. A családom állította, hogy egy róka átka ül rajtam. Pszichológusok valószínűleg a belső fül rendellenes működésének tudnák be ezt az átkot. Azért mondom, mert a szakértők szerint az irány érzékelésért a fül félköríves járatai felelnek.
Akárhogy is, elveszett és zavart voltam . A hasamra ütöttem és elindultam az egyik utcán, otthonomat keresve. Miután egy ideig körbe-körbejártam külvárosi házak és az őket övező fák között, hirtelen egy életteli utcán lyukadtam ki. Kedves kis környék volt, de fogalmam sem volt róla, hol vagyok.
Az utakat felseperték, az utcakő nedvesen fénylett. Minden bolt takaros volt és tiszta, a makulátlan kirakatablakok mögött rendezetten sorakoztak a különböző, szokatlan áruk. Egy kávézó ereszénél virágzó fa illatozott, ágai, szirmai a fény és árnyék művészi játékával töltötték meg teret. Gyönyörű volt a vörös postaláda is, ami a kereszteződésnél állt, és nem messze, egy cigarettát árusító bolt előtt fiatal eladóhölgy ült, aki hamvas és mosolygós volt, akár egy alma.
Még sosem láttam ennyire esztétikus és egyben bájos helyet! Tokión belül hol lehetek? Képtelen voltam felidézni a város alaprajzát. Úgy gondoltam, nem lehetek messze az otthonomtól, mivel nem telt el túl sok idő. Teljesen egyértelmű volt, hogy szokásos sétaútvonalam közelében vagyok, talán félórányira a házamtól, talán kicsit messzebb, de nem sokkal. De hogy lehet ez a hely ilyen közel hozzám úgy, hogy eddig nem tudtam róla?
Álomszerűnek tűnt az egész. Az jutott eszembe, hogy talán amit látok, az nem igazi város, csupán csak kivetített tükörképe, vagy árnyéka egy városnak. Aztán, pont olyan hirtelen, mint az előbbi gondolat, emlékezetem és józan eszem visszatért hozzám. Ahogy újra felmértem a környezetem, rájöttem, hogy egy hétköznapi, ismerős utcán vagyok, házam szomszédságában. A postaláda a kereszteződésnél állt, mint mindig, és a fiatal, gyomorbajos eladónő ott ült a cigarettabolt előtt, mint mindig. Ugyanazok az idejétmúlt, poros árucikkek sorakoztak a kirakatok ásító sötétjében, mint máskor. Az utcán a kávézó ereszét ízléstelen művirágok díszítették. Nem volt itt semmi új. Ez csak a jó öreg, unalmas szomszédságom.
Egyetlen szempillantás alatt teljesen megváltozott a környezetemhez való viszonyom. A környék különös és mágikus átalakulása gyönyörű várossá egyszerűen csak azért történt, mert eltévedtem. A postaláda, ami mindig déli irányban állt, most pont ellenkezőleg, északra volt tőlem. A kereskedőház, ami mindig a balomon volt, jobboldalra vándorolt. A változás lehetővé tette, hogy a teljes környéket valami másnak, valami újnak lássam. Abban a futó pillanatban, amit az ismeretlen, látomásszerű városban töltöttem, felfigyeltem egy bolt fölött lógó táblára. Megesküdtem volna rá, hogy valahol már láttam egy cégért, amin a kép pontosan olyan volt, mint ez.
Mikor minden rendeződött a fejemben, az irányok az ellenkezőjükbe fordultak. Egy perccel ezelőttig a balomon lévő dolgok jobbra voltak, és felfedeztem, hogy habár észak fele mentem, most mégis délnek tartottam. Abban a pillanatban, hogy az emlékeim a helyükre kerültek, belső iránytűm mutatója körbefordult, és a szélrózsa pontjai helyet cseréltek. Az egész világ megváltozott, és az előttem megjelenő város hangulata teljesen más lett. A misztikus környék, amit korábban láttam, egy másik, ezzel ellentétes dimenzióban létezett, ahol az iránytű tükörképe az itteninek.
Ez után a véletlen felfedezés után célul tűztem ki magamnak, hogy eltévedjek, mert újból misztikus helyeket akartam látni. Korábban említett hiányosságom különösen megkönnyítette dolgomat, de még a használható irányérzékkel rendelkező emberek is megpillanthatják azokat a furcsa helyeket, amiket én. Például, képzeljék el, hogy vonattal tartanak hazafele, késő este. A vonat először kirobog az állomásról, majd a sínek egyenesen keletről nyugatra viszik önöket. Nem sokkal később álomtól terhes alvásból ébrednek. Észreveszik, hogy a vonat egy ponton irányt változtatott, és most nyugatról kelet felé halad. Győzködik magukat, hogy ez nem lehetséges, de a valóságban, amit érzékelnek, a vonat céljukkal ellentétes irányba viszi önöket. A biztonság kedvéért újból kinéznek az ablakon. A köztes megállók és az elhaladó tájak, melyeket megszoktak, most teljesen mások. A világ annyira idegen, hogy egyetlen ismerős pontot sem találnak. Végül azonban mégis megérkeznek. Mikor lelépnek a jól ismert platformra, felébrednek az illúzióból és visszanyerik valós irányérzéküket. És mikor ez az érzékelés visszatér, a különös tájak és képek unalmas sablonokká fejlődnek vissza, és pont olyan érdektelenek és átlagosak, mint máskor.
Gyakorlatilag ugyanaz a látvány tárul a szemük elé, először fordítva, majd abban az irányban, ahogy megszokták. Gondolhatnak rá úgy, mint egyazon dolog két, különálló oldalára. Csupán a nézőpont megváltoztatásával felfedezhetik a másik oldalt. Valóban, nincs különösebb metafizikai probléma, mint a gondolat, hogy egy adott jelenségnek lehet egy titkos, rejtett oldala. Régen, mikor még kisfiú voltam, sokat tanulmányoztam a ház falán logó egyik bekeretezett képet, és végig azon gondolkodtam, miféle világok lapulhatnak a kép másik oldalán. Többször leakasztottam, hogy meglessem a hátoldalát. Ezek a gyermekkori gondolatok most egy talánnyá nőtték ki magukat, amit felnőtt fejjel sem tudok megfejteni.
Ám a történet, amit most el fogok mondani, talán adhat némi segítséget a csomó kibogozásához. Vezesse furcsa mesém önöket, kedves olvasóim, képzeletük negyedik dimenziójába, mely a külső mögött rejtőzik – egy világ a táj másik oldalán –, ott ez a történet teljesen valós lesz az önök számára. Ha azonban képtelenek elképzelni egy ilyen hely létezését, úgy az elkövetkezők egy szürrealista költő látomásának tűnnek majd, akinek idegeit szétzilálta a morfiumfüggőség.
Akárhogy is, összeszedem a bátorságom, és nekiállok írni. Nem vagyok prózaíró, így nem ismerem a dramaturgia és az izgalmas történetvezetés bonyolult világát. Csak annyit tehetek, hogy őszintén és egyenesen leírom a valóságot, amit megtapasztaltam.
II.
Hoketsu régióban szálltam meg, egy onsenben, vagyis japán fogadó- és fürdőházban, abban a városban, melyet ezek után K-nak fogok hívni. Szeptember vége felé járt az idő, a napéjegyenlőség után. Itt a hegyekben már jócskán ősz volt. A vendégek, akik azért jöttek, hogy a város nyári hőségéből meneküljenek, már hazamentek, és csak azok maradtak páran, akik csendesen ápolták betegségeiket a fürdő gyógyító vizében. Az őszi árnyékok hosszúra nyúltak, és a fák levelei szanaszét hevertek a fogadó magányos portáján. Flanel kimonót öltve magamra minden nap elmentem szokásos sétámra az elhagyott hegyi utakon.
Három város volt az onsen közelében. Talán nem is nevezhetők városnak, olyan kicsik voltak. Kettő közülük olyan volt, mint vidéki házak gyűjteménye, körülbelül akkora, hogy máshol az ilyeneket falunak nevezték. A harmadik azonban felszerelt település volt, ahol be lehetett szerezni a mindennapi szükségletek árucikkeit. Még éttermek is voltak benne, egészen városi stílusúak. Ezt a várost, a leggazdagabbat a három közül, U-nak fogom hívni. Mind a három település utak által közvetlen kapcsolatban volt az onsennel, és minden nap adott időben lovas szekerek mentek oda-vissza közöttük. Egy kicsi vasút is vezetett U-ba, így sokszor utaztam oda vonattal, hogy vásárolgassak és nőkkel iszogassak. De önmagában a vonatút is elég volt, hogy hatalmas megelégedéssel töltsön el. Az aranyos, játékhoz hasonló vasút végigrobogott a lombhullató fák ligetén, és néhol a lombok között látni lehetett az egész völgyet.
Egy nap félúton leszálltam a vonatról, és gyalog indultam tovább U felé. Kellemes sétára vágytam, kettesben a csodálatos látvánnyal. Az út egyenetlenül kanyargott a fák között, követve a hegyi ösvényeket. Itt-ott őszi virágok nyíltak. A föld vörösen csillogott, és kidőlt fák feküdtek az avarban. Ahogy a tovaúszó felhőket figyeltem, a régi, népi kultúrára gondoltam, amit megőrzött a hegyvidék. Ezeken az erdős vidékeken, kezdetleges hiedelmeikkel és babonáikkal, az ember gyakran hallhatott legendákat, népmeséket. Sőt, sok környékbeli a mai napig hitt is bennük. A szobalányok és a rövid időre megszálló helyiek sok furcsa történetet meséltek nekem, félelemtől és undortól reszkető hangon. Azt mondták, kutyák szellemei szállták meg egy település lakóit, míg macskáké egy másikat. A kutyaszellemek által irányítottak csak húst ettek. A macskaszellemek rabjai kizárólag halon éltek.
A környékbeli emberek „megszállott falvaknak” hívták ezeket a településeket, és odafigyeltek rá, hogy ne kerüljenek kapcsolatba velük. Egyszer egy évben, az állítólagosan megszállt falvak lakói kiválasztottak egy holdtalan éjszakát és ünnepséget tartottak. Szigorúan tilos volt bárki kívülállónak megfigyelni az ünneplés titokzatos rítusait. Ha egy külső szemlélő valahogy mégis megpillantotta volna az eseményt, az leharapta saját nyelvét, hogy többé ne szólhasson semmit. A megszállott falusiakról szóló pletykák igen színesek voltak: az ott lakók különleges mágikus erők birtokosai; hatalmas, ismeretlen eredetű kincset őriznek; és így tovább. Miután elmondták ezeket a történeteket, a helyiek hozzátették, hogy az egyik megszállott falu elég közel volt az onsenhez, csakhogy nem olyan rég lakói elhagyták a települést. Egyszerűen összepakoltak, és elmentek, de közkedvelt elmélet volt, hogy valahol máshol tovább élték titkos életüket. Mint megdönthetetlen bizonyíték, az emberek elmesélték mások hallomásból ismert tapasztalatait, azokét, akik látták az okurát, vagyis a gonosz szellemek valódi alakját.
Ezek a történetek mind azt bizonyították számomra, mennyire babonásak a vidékiek. Tudatosan vagy sem, a helyiek saját félelmeiket és meggyőződésüket kényszerítették rám. Ám, mivel történeteiket antropológiai szempontból érdekesnek találtam, odafigyeltem rájuk. Titkos falvak és tabuk, mint ezek, Japán egész területén megtalálhatók. Egy elfogadható teória ezek eredetét illetően azt állítja, hogy a „megszállott falvak” lakói idegen országok bevándorlói voltak, más szokásokkal és életmóddal, akik talán a mai napig nem fordítottak hátat őseik isteneinek. Egy másik lehetőség, hogy ezek a falvak a tizenhetedik századból maradtak fenn, amikor a keresztények, mivel a Tokugawa kormány üldözte őket, elrejtőztek és titokban gyakorolták vallásukat.
Megszámlálhatatlanul sok dolog van ebben a világegyetemben, amiről az emberiség nem tud. Ahogy a latin költő, Horatius mondta egyszer, az elme nem tud semmit. Helyette az emberek arra használják az eszüket, hogy megértsék a világ belátható dolgait és mítoszokkal fogalmazzák meg köznapi nyelven, amit nem értenek. Még így is, az univerzum titkai meghaladják a hétköznapit. Ezért minden filozófusnak meg kell emelnie kalapját a költők előtt, mikor felismerik, hogy a racionalitás útja csupán eddig tart. A világ, mely a józanész és a logika határain túl húzódik – a világ, melyet a költő ösztönösen felismer – a metafizikáé.
Miközben ilyesfélén gondolkodtam, az őszi hegyek közt jártam. A keskeny út sokáig folytatódott, mígnem egyszer csak eltűnt a fák között. A vasúti síneket, egyedüli segítségeimet a tájékozódásban, sehol sem láttam. Eltévedtem.
– Elvesztem!
Ez a szó töltötte be a szívemet, ahogy magam mögött hagytam filozofikus gondolataimat. Azonnal kétségbe estem, és elkeseredetten keresni kezdtem az utat. Elindultam visszafele az ösvényen, hogy megtaláljam. Azonban ettől csak még jobban elvesztem. Ösvények átláthatatlan labirintusában találtam magam. A legtöbb az erdő mélyébe vezetett, majd egy ponton eltűnt az aljnövényzetben. Sokáig bolyongtam. Egyetlen lélekkel sem találkoztam – még favágóval sem. Egyre feldúltabb lettem, idegesen járkáltam fel-alá, mint egy kutya, aki a kiutat próbálja kiszimatolni. Nagy sokára végre találtam egy keskeny, de határozott, lábnyomokkal tarkított ösvényt. Ahogy nagy odafigyeléssel követtem, apránként leereszkedtem a hegy lábához. Úgy gondoltam, majd pihenek, ha teljesen leértem, és találtam egy házat.
Órákkal később értem el a hegy alját. Ott felfedeztem egy emberlakta világot, ami túlszárnyalta legvadabb álmaimat is. Szegény földművesek települése helyett egy gyönyörű, virágzó város tárult a szemem elé. Egy ismerősöm mesélt egyszer a Transz-Szibériai Expresszel megtett útjáról. Azt mondta, az utasok hosszú napokon át kopár, üres síkságok között suhantak, melyek olyan messze nyújtóztak, ameddig a szem ellátott. Ennek eredményeképp, amikor a vonat végre megállt, még a legkisebb állomás is olyannak tűnt, mint a legélettelibb nagyváros a világon. A megdöbbenés, amit éreztem, valószínűleg hasonló volt a barátom által elmesélt tapasztalathoz. Ott, az alacsony, sima síkon a hegy lábánál, tömérdek épület sorakozott. Tornyok és magas építmények csillogtak a napfényben. A látvány olyan magával ragadó volt, hogy alig hittem, hogy ilyen csodás metropolisz létezhet itt, az elhagyatott hegyek között.
Úgy éreztem, mágikus lámpás által vászonra vetített képet látok. Lassan közelítettem meg a várost. Egy ponton azonban beléptem a látomásba és magam is része lettem a titokzatos helynek. Egy szűk utcán indultam el, sötét, zavaró, zsúfolt utakon mentem végig, de aztán hirtelen a zsongó főút közepén találtam magam, mintha csak az anyaméhből léptem volna ki a világba. Az elém táruló város olyan különleges volt, olyan szokatlan! A boltok és épületek valami furcsa, művészies stílus alkotásai voltak. Egységesek, mintha az egész város ugyanazt az esztétikai irányzatot képviselte volna, és így is volt. Minden gyönyörű volt, közben azonban olyan érzést keltett, mintha ezt a szépséget nem tudatosan alkották volna meg. Mintha a művészies jelleg fokozatosan erősödött volna, ahogy a város fejlődött, elegáns, patinás képet alakítva ki. Ez az elegancia kecsesen és érzékenyen jelképezte a hosszú történelmet és a lakók régi emlékeit.
Az épületek olyan közel álltak egymáshoz, hogy a főút csupán tizenkét, vagy tizenkét és fél láb széles volt. A többi, kisebb utca egymásra boruló házak ereszei alá volt beszorítva, így mindegyik mély, keskeny úttá vált, mint a labirintus folyosói. Utcakővel kirakott utak ereszkedtek alá a lejtőkön, vagy elsurrantak a kétemeletes házak árnyékában, sötét átjárókat alkotva. Dél felé virágzó fák nőttek az itt-ott felbukkanó kutak mellett. A mindenütt jelenlevő, sötét árnyalat betöltötte a helyet, ezáltal olyan nyugalmat árasztva, mint a nemes babérfa árnyéka. A valószínűleg kurtizánok lakta házak egy sorban álltak, belső kertjükből csöndes, elegáns muzsika hangja hallatszott.
A főúton sok nyugati stílusú épületet találtam, japán, papír tolóajtó helyett üvegablakokkal. Egy piros-fehér csíkos rúd állt a borbély ajtaja előtt, egy festett táblával egyetemben, amin angol felirattal hirdette: „Barbershop”. Voltak hagyományos, japán stílusú fogadók és boltok is, a mosott ruhákat, lepedőket a közelben teregették ki. Egy kereszteződéshez közel fotóstúdió állt üvegkirakattal, amely az időjárás tanulmányozásának magányos sztoicizmusával tükrözte vissza a napos őszi eget. Egy órabolt bejáratánál ott ült a szemüveges tulajdonos, épp dolgozott valamin, csöndben, erősen koncentrálva.
Az utcákat élénk tömeg töltötte meg, az emberek mégsem keltettek nagy zajt. Finom, visszafogott csöndesség uralta a helyet, olyan volt, mint a mély alvást óvó súlyos szemfedő. Azért volt csöndes a város, döbbentem rá, mert nem voltak zajos lovas kocsik, csak gyalogosok. De ez nem minden. A tömeg is csöndes volt. Mindenkit – férfiakat és nőket egyaránt – diszkréció és kedvesség lengte körül, elegáns és nyugodt. A nők különösen szépek és kecsesek voltak, még egy kicsit kokettáltak is velem. A boltokban vásárlók és az utcán beszélgetők udvarias hangnemben szólaltak meg, dallamosan és puhán. A hangjuk így nem annyira a hallás, mint inkább a tapintás érzékre hatott. A nők hangja különösen kellemes és megkapó volt, mint egy gyengéd simítás a bőrömön. Az emberek és tárgyak úgy jöttek-mentek, akár az árnyékok.
Rögtön felismertem, hogy a város atmoszférája nem természetes, hanem lakói érzékeny odafigyelésének eredménye. Nem csupán az épületek, az egyedülálló idegek teljes rendszere együtt dolgozott azon, hogy egyetlen, központi ideát valósítson meg. Mindenben, a levegő legkisebb rezdülésétől kezdve, ott volt a szigorú ragaszkodás a kontraszt esztétikájához, a szimmetriához, a harmóniához és egyensúlyhoz. Ez a törvényszerű idea azonban hihetetlenül bonyolult képletekből épült fel, így fenntartása nagy erőfeszítést igényelt, melybe beleremegett a város idegrendszere. Példának okáért, tiltott volt akár egyetlen szót is túl hangosan mondani, mivel az elpusztítaná a törékeny harmóniát. Bármit is tettek az itt lakók – az utcán sétáltak, megmozdították a kezüket, ettek, ittak, gondolkodtak, vagy akár ruhát választottak –, fájdalmasan nagy figyelmet kellett fordítaniuk rá, hogy biztosan harmonizáljon a hangulattal és fenntartsa a megfelelő kontrasztot és szimmetriát a környezettel. Az egész város egy veszélyesen törékeny kristály volt. Az egyensúly elvesztése, akárcsak egy pillanatra, apró szilánkokra törte volna. Minden egyén matematikai struktúrájára szükség volt a stabilitás megóvásához, és a kapcsolatok kontraszt és szimmetria által meghatározott, komplex hálója nagy erőfeszítéssel tartotta egyben az egészet.
Akármilyen rémisztőnek is hangzik mindez, ilyen volt a város. Egyetlen hanyag mozdulat összeomláshoz, pusztuláshoz vezetett volna. Kimerültség és félelem játszott a város idegein. A tervezés, mely oly esztétikusnak tűnt a felszínen, több volt, mint egyszerű ízlés. Egy sokkal ijesztőbb és sürgetőbb problémát rejtett magában.
Ettől a felismeréstől hirtelen szorongani kezdtem. Az engem körülvevő levegő elektromos feszültséggel telt meg, és én átéreztem az itt lakók fájdalmát, ahogy idegeik pattanásig feszültek. A város különleges szépsége és álombéli nyugalma eltompult és zavaróvá vált. Úgy éreztem, mintha kódot fejtenék, mely sötét titkokat tár fel előttem. Ködös figyelmeztetés, a félelem sápatag színe beborította a szívemet, de nem értettem pontosan, mit akar mondani nekem. Minden érzékszervem fokozottan működött. Elképesztő részletességgel láttam, szagoltam, hallottam, ízleltem az engem körülvevő világot. Holtak bűze töltötte meg a levegőt, és minden perccel nagyobb légnyomás nehezedett rám. Úgy tűnt, körülöttem minden gonoszságot hordoz magában. Valami furcsa dolog van készülőben! Valaminek történnie kell!
De a város nem változott meg. Az utca tele volt elegáns járókelőkkel, akik csöndesen, hang nélkül haladtak tova, pont, mint korábban. Valahonnan a távolból folyamatos, mély, gyászosan kitartott hangot hallottam, olyan volt, mint a kokyū húrjainak hangja. Mintha valakit furcsa ómen kísértene pillanatokkal egy nagy földrengés előtt, nagyon rossz előérzetem volt – csupán pár lépéssel előttem valaki elesik… és a harmónia, ami az egész város alapjául szolgál, összeomlik, káoszba taszítva mindent!
Úgy küzdöttem ezzel a rémes látomással, mintha rémálomból próbálnék kétségbeesetten felébredni. Minden tovamúló perccel kékebb és átlátszóbbá vált az ég. Az elektromossággal telt levegő nyomása egyre nagyobb és nagyobb lett. Az épületek bizonytalanul megnyúltak, hosszúvá és betegesen sovánnyá válva. Itt-ott bizarr toronyformát öltöttek. A tetők furcsán csont-hatásúak lettek, deformáltak, mintha hosszú, vékony csirkelábak lennének.
– Hát megtörténik!
Ahogy a szavak kiszabadultak az ajkaim közül, a szívem hangosan vert félelmében. Ekkor egy kis fekete patkány, vagy afféle, rohant az út közepe felé. Hihetetlenül tisztán láttam a körvonalait, minden részletét. Mi a csoda történik? Megragadott a furcsa, hirtelenjött gondolat, hogy a patkány elpusztítja a város harmóniáját.
És akkor… az egész világ megfagyott, és súlyos csönd telepedett mindenre. Mi jöhet még?
Elképzelhetetlenül különös és borzasztó látvány tárult elém. Macskák tűntek fel mindenhol, nagy csoportokban, megtöltve az utakat körülöttem! Macskák, macskák, macskák, macskák, macskák, macskák és semmi más, csak macskák! Bárhová néztem, mindenhol csak macskák! Bajszos macskapofák tűntek fel minden épület minden ablakában, megtöltve őket, akár egy képkeretet.
Reszkettem. A félelemtől nem tudtam levegőt venni és majdnem elájultam. Ez nem az emberek világa! Van itt bármi a macskákon kívül? Te jó ég, mi történt? Ez a valóság? Valami baj van velem. Vagy látomásom van, vagy megőrültem! Az érzékeim kibillentek egyensúlyukból. A világ széthullott körülöttem.
Rémült voltam. Valami végleges, vérfagyasztó pusztulás közeledett felém. Lehunytam a szemem, és a rémület átsuhant a szemhéjam mögötti sötéten.
De akkor hirtelen magamhoz tértem. A szívem lehalkította dübörgő ritmusát, és én kinyitottam a szemem, hogy megvizsgáljam az engem körülvevő valóságot.
A megmagyarázhatatlan látomás arról a rengeteg macskáról eltűnt. Semmi különleges nem volt a városban. Elhagyatott ablakok tátották üres szájukat az utcára. A tömeg eseménytelenül mozgott tova, ahogy az unalmas utca fehér porán átvilágított a napfény. Macskának még csak az árnyékát sem lehetett látni. A város hangulata teljesen megváltozott. Mindenfelé egyszerű, öreg boltok düledeztek. A déli naptól száraz utcákon ugyanazok a fáradt, poros emberek jártak, mint bárhol máshol. A misztikus, felkavaró hely, ami egy pillanattal ezelőtt még itt volt, nyomtalanul eltűnt. Teljesen más világ jelent meg helyette, mintha egy kártya fordult volna át, megmutatva másik oldalát. Nem volt más, mint átlagos, középszerű vidéki város. Nem ez volt-e U öreg kis városa, amit olyan jól ismertem? Ott, a borbélynál, a kinti, déli forgalom felé nézve a bolt nagy ablakában egy sor üres szék állt, vendég nélkül. Baloldalt a romos órabolt, ahol soha senki nem vásárolt, az ajtaja zárva, mint mindig. Minden pontosan olyan, ahogy emlékeztem – egy sosem változó, unalmas vidéki város.
Mire kitisztult a fejem, mindent megértettem. Bolond módon ismét hagytam magamat megcsalatni érzékeim hiányossága által, a félköríves járataim által. A hegyekben bolyongva teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Bár tudtam, hogy a hegy másik oldalán ereszkedem lefelé, rossz irányba fordultam és itt lyukadtam ki, U városában. Ráadásul pont az ellenkező irányból botlottam bele a városközpontba, mint ahogy vonattal érkezéskor. Minden feltételezésem a helyzetemet illetően teljesen átfordult, és hibás érzékelésem olyan világot láttatott velem, ahol az irányok tükörképek. Különálló univerzumot néztem egy másik dimenzióból, a táj másik oldalán, ahol a fel és a le, az oda és a vissza, a négy égtáj mind fordítva volt. Hétköznapi nyelven ezt úgy mondanák, hogy „megbabonázott egy róka”.
III.
A mesém itt véget ér, de a történet végpontja a búcsúzás furcsa, megoldatlan rejtélyemtől. A kínai filozófus Zhuangzi egyszer azt álmodta, hogy pillangó. Mikor felébredt, megkérdőjelezte saját létezését, azon töprengve, hogy vajon ő melyik: az álombéli pillangó, vagy az ember.
Ez az ősi feladvány megoldatlan maradt az idők során. Az illúzió univerzuma csak azok számára látható, akiket megbabonáz egy róka? Vagy azok is érzékelik, akik tiszta fejjel, logikusan gondolkodnak? Hol van a metafizikai sík a megszokott tájakhoz képest? Vajon pont a fordítottja annak, amit minden nap látunk? Vagy az elülső része? Talán senki sincs, aki választ adhatna ezekre a kérdésekre.
Az a mágikus város, az emberi világ határain kívül, befészkelte magát a fejembe. Még mindig emlékszem a bizarr helyre, ahol macskák sziluettje tölt meg minden ablakot, minden ereszcsatornát, minden utcát. Még ma is, több mint tíz évvel később, újraélem a rettegést, ha csak rágondolok. Olyan tisztán látom, mintha ismét előttem lenne.
Az emberek hidegen megmosolyogják a történetem. Azt mondják, egy költő őrült látomása, vagy értelmetlen hallucináció, amit messzire kalandozott gondolataim szültek. Mégis, állítom, hogy láttam a várost, ahol nem volt más, csak macska. Láttam a várost, ahol a macskák emberi alakot öltenek, és úgy járnak az utcán. Bár a logika és az érvek ellene szólnak, teljesen biztos vagyok benne, hogy valahol ebben a világban rátaláltam egy ilyen helyre. Semmiben sem vagyok ennyire biztos. A Föld teljes lakossága elém állhat és kigúnyolhat, de én nem vesztem el a hitem abban a különös településben, melyről az erdők legendái szólnak. Valahol, a világ egy eldugott zugában, van egy város, amit macskák szellemei laknak. Biztos vagyok benne.
Pillér Emília Réka fordítása
