A kiáltás

Kimentünk
az iskolaudvarra együtt, én és a fiú,
kinek nevére és arcára

nem emlékszem. Teszteltük az
emberi hangterjedelmet:
kiáltania kellett torkaszakadásig

nekem a karomat kellett megemelnem
a túloldalról, így jeleztem
hogy a hang eljutott hozzám.

A park túloldaláról kiabált – megemeltem karomat.
Behajtani tilos,
kiáltott az út végéről,

a hegy lábától,
a Fretwell-farm kilátóján túlról,
én pedig minden alkalommal megemeltem karomat.

Elhagyta a várost és húszonéves korára halott volt, szájpadlását lyukasra lőtték
nyugat Ausztráliában.

Fiú, kinek nevére és arcára nem emlékszem,
ne kiálts többé, mert még mindig hallak.

Házi

Már megint esteledik, késő az idő.
Kimegyek az útra
hogy szakállat és bajuszt firkáljak
a hold arcára
egy piros tollal.

Egy dombbal arrébb
egy régi tanárom
leveszi szemüvegét
és megtörli a lencsét egy puha ronggyal.
Nem hisz a szemeinek.

Kovács Áron fordításai

Első emlék

Réges-régen bántottak.
Elhatároztam, hogy bosszút állok
apámon; nem azért, aki ő volt,
hanem azért, aki én voltam.
A kezdetektől fogva,
gyermekkorom óta hiszem,
hogy a fájdalom azzal egyenlő,
hogy nem szeretnek.
Pedig pont azt jelenti, hogy
én szerettem.

Angyalgyökér

Nem a hold az, mondom.
A virágok teszik, ők
világítják be a kertet.

Gyűlölöm őket.
Olyannyira utálom őket
mint a szexet,
a férfi száj undort keltő
pecsétjét számon,
a bénuló férfi testet –

a menekülni akaró kiáltást,
az aljas, megszégyenítő
eggyé válást –

Ma este az a kérdés
nem hagy nyugodni,
ami folytatásra késztető
választ vár, s az
egy hanggá dermedést.
Következik a
nyögdécselés egyre növekvő fokozódása, és vége.
Kettéoszt. Érted már?
Egy vicc az egész.
Az angyalgyökér illata
beszivárog az ablakon.

Így pihenjek?
Annak tudatában
legyek gondtalan,
hogy ez a szag most is
bűzlik a világban?

Kovács Áron fordításai

(Illusztráció: Paul Klee)