∞ Tatár népzene: Három moll-jellegű ötfokú lírai dal
(Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

a dombok mögött jár a Nap, mert eszembe jutott, vissza szeretnék menni.

keresősen indult, a kezével keresett.

ruhát hozott a húrosnak.

álmosan mendegélt a Nap.

mutatta, fogjam a karját. de ő vezetett.

fák és fák.

bot is volt neki, és azzal nézett. kereste a fáknak a lábát.

laposan estek a sugárok, de azt a bottal nem látta. hallja?

mindjárt leérnek a sötétek, de nem féltem, mert ő se félt.

nem fázott.

zöld, sárga, kék levél, ég, virág. gömbölyes hegyek, felhő.

tudta, hol vannak a fák, és virágot is szedett levesbe. tudta, hol laknak a melyik virágok.

minden levélnek saját illata van?

tudja, honnan jöttem?

neked készítettem. nem tudok egyszerre játszani a kettőn. és akkor nem tudnak beszélgetni.

szavakat is készített, hogy ezeket nekem mondja. mert a szemei nem beszéltek.

zenéltem kicsit, válaszolósan.

nem jött tovább. vissza szeretett volna.

zenéltem a Napnak, egy kicsi halnak. zenéltem a fáknak.

beszél a hangszer! énekel!

nem a szemem nézésével, a hangokkal kerestem. a hang hangot keres.

ösvenyre léptem. és a foltosok is jöttek. hideg lett.

velem jöttek kicsit, de én nem tudtam velük úgy menni. és nem jöttek volna velem vissza. nekik az nem vissza.

leesett ág, leesett levél, itt még nem járnak söprőzni. szedegettem, ahogy a madár csinálta, de nem olyan ügyesen, mert csak nem úgy figyeltem rá, hogy megtanuljam.

néztem, hol vannak, és hol fognak lenni, ha elmegy a Nap.

fánál, mert állt ott egy óriási, és annak volt odú is.

ágokból és levélből megcsináltam nekik a szobát, mert egyedül mentek és kicsik voltak egyedül menni. bogárt is tettem a levéllel, mert az kint is van.

megmutattam nekik, és belementek. bujkáltak, de mosolygósan, mert jó meleg volt a levélben. jó szagú virágokot is tettem, meg puha szirmút, meg szépen susogósat.

milyen az, amikor valakinek nincsen sötétje meg világa, egy kicsi se? mint a csillagképek előtt?

a csillagképek előtt volt, hogy nem volt sötét meg világos, a csillagképektől már világ van.

hogyan válaszolgat a fával, az éggel?

a hangokat látja?

együtt néztük az eget, mert visszaértem és az alvás jött, jó fészek is lett, és a csillagképeket is láttam, ahogy rajzolnak, mint a fakérgek.

2018. 12. 16. 6: 25: 59

 

(Illusztráció: Angela LeClair: Mixed-Media Poppies (photographed by Sharon White Photograpy); Mike Lathrop: Sunrise at Goldstream)

– Takaríts fel! – szólt és én összerezzentem.
Már az ajtónál állt, én remegtem és nehezen kaptam levegőt, még mindig sírtam, amikor rám mordult:
– Hallgass már el! – fel sem tűnt, hogy a vonyító, megvert kutyára emlékeztető hang énbelőlem jön.
–   El ne járjon el a szád! Ha mégis a bemocskolásomon járna az eszed, verd ki belőle, de gyorsan! Azt mondom majd, elcsábítottál. Mit gondolsz kinek fognak hinni, nekem, akinek még a neve is makulátlan, vagy neked, a jött-ment cselédnek?
Olyan érzésem volt, mintha az ördög szállt volna meg, nem éreztem a karom és a lábam, pedig eleinte nagyon fájt ott, ahol leszorított. Nem mondtam semmit, az úrfi pedig kiment.
Az asztal körül minden a földön hevert és én nem is tudtam, hogyan szedjem magam össze. Kinek szólhatnék? Az István, az inas úgy el van telve magától, hogy vagy megszidna, amiért nem a dolgom végzem, este meg mikor a család aludni ment már, röhögne. Megtöröltem az arcom és megigazítottam a ruhámat. Megpróbáltam lehajolni, de megint jajgatni kezdtem, csak csendben, magamnak.
Elvették tőlem azt is, amit nem adtam, nem maradt semmim. A földre ereszkedtem, mert négykézláb, mint a kutya könnyebb volt fölpakolni, mint hajolgatni. Összepakoltam és a szobámba siettem. Levetkeztem, lemosdottam és felvettem a meleg ruhám, mert azon kívül csak a vasárnapi ruhám volt. István megszidott és mondta, hogy öltözzek át, hiába mondtam, hogy nincs mibe, mocskos az, ami van. Gúnyosan elmosolyodott és én megint pucérnak éreztem magam.
Hetek teltek el. Az úrfi mindig követett a szemével, de már nem úgy, mint korábban. Mindent megtettem, hogy ne maradjunk ketten a szobában, de mindenféle indokkal magához rendelt. Eleinte már a szagától is rosszul voltam. Sosem felejtem el azt a leírhatatlan és sajátos bűzt, ami mindig áradt belőle. És a száraz kezeit, meg a kicserepesedett ajkát. Egy idő után viszont már össze se rezzentem. Sosem mentett meg az, hogy a téli ruha miatt izzadtam, ha sírtam, ha kiáltani próbáltam, megütött, vagy befogta a számat. Egy idő után már csak túl akartam esni rajta, mert békén úgysem hagyott.
Senki sem segített, Anna, a másik cseléd azt mondta, hogy mocskos vagyok és megkaptam, ami jár nekem. Úgy éreztem, hogy titkon örül, hogy neki nyugtot hagynak és van miért lenéznie. Nem maradt semmim. Aztán megint azt éreztem, hogy az ördög száll meg. Valahányszor megpróbáltam nem menni az úrfi hívására, István megszidott és maga vitt el a szobáig.
Nem volt hova elfutni, így már csak egy dologra tudtam gondolni, meghalok. De ha meghalok, mi lesz édesanyámékkal és a beteg húgommal? Ha nem lesz miből megvenni a bérem nélkül az orvosságot? Ezt a gondolatot nem tudtam kiverni a fejemből. Templomba már nem tudtam járni, először azért, mert nem engedtek, aztán már nem tudtam, hogy tudnék a pap szemébe nézni. Tényleg nem maradt semmim. Mikor legközelebb hívott, megint a dolgozószobába kellett mennem, mint először. Megint felborított mindent az asztalról. Először a földre néztem, aztán rá. Az egyetlen, ami az asztalon maradt, az a lámpa volt. Nehéznek tűnt, de mikor megcsókolt tudtam, hogy nem hagyhatom magam tovább…

Mikor magamhoz tértem, szétnéztem. Már megint az ördög bújt belém?

Csak álltam ott, a munkámra meredve és azon járt az eszem, hogy vajon fel kell-e takarítanom, mielőtt elvisz a rendőr.