Boldog volt a nap.
Oszlott hamar a köd, dolgozgattam a kertben.
A loncvirág fölött kolibrik lebegtek.
Nem volt java a földnek, ami hiányzott volna.
Nem tudtam senkiről, aki irigylésre méltó.
Gyötrelmeimet a felejtés takarta.
Nem szégyelltem, hogy nem vagyok több a többieknél.
Testem fájdalma eltűnt.
Láttam egyenesedvén kék tengert s vitorlákat.
Botár Attila fordítása
Illusztráció: Paul Klee
Láttam egyenesedvén kék tengert s vitorlákat.
Elsőként a feketerigó fémes kopogása,
ahogy megszállottan remeg a liliomfán
szürkületkor. Újra összegyűlik a kert,
hazahívja a verebeit,
milyen lármát csapnak a babérsom alatt
(az ajtókhoz közel) és minden veréb,
akár a vaspor végigsuhan a kert erővonalain.
Kivárom az utolsó szárnycsapásokat, majd
végignézem, ahogy minden elcsendesedik:
a fény kialszik, lenyugszanak a rigók is
a tisztás legvégén a platánokon,
így ereszti le magát minden fa
új teher alatt, de kitartok egy rövid időre,
amíg el nem sötétedik minden,
amíg a madarak abba nem hagyják az éneklést,
mintha ekképpen tanulnék önuralmat.
Nagypál István fordítása
A szobán nem volt se ajtó, se ablak – a szobából nem volt kilátás. A szobát a számtalan apró tükörrel díszített falak és a négyzet alakú padlózat képezték. A fiatal J. K. elképedve nézett a körülötte lévő tükrökbe, azon tűnődve, hogy a sok visszatükröződő kép közül vajon melyik az igazi valóság, kicsoda ő valójában, mit keres a szobában, és hogyan került oda, amikor a szobán nincs se ajtó, se ablak.
Lehetséges, hogy már ott is született, bent a szobában, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy ott keletkezett, mert őt aligha hozta a világra fájdalmak közepette egy anya, sokkal valószínűbb, hogy egyenesen a szobába teremtette őt magasztos teremtője. Az sem kizárt, hogy nem oda be, hanem azzal együtt alkotta meg őt a kifürkészhetetlen cselekedeteiről közismert mindenható. Ez esetben ő nem más, mint a szoba szerves része, de az is lehetséges, hogy ennek épp a fordítottja igaz, és a szoba képezi az ő szerves részét.
A tükrök sajátos módon tükrözték a képét, mind torzított, csalt, elvett vagy hozzátett valamit a látottakhoz. Így gondolta legalábbis J. K., azonban csakhamar felmerült benne a kérdés: mi van akkor, ha mindegyik tükör önmagához hűen viselkedik? Ha mindegyik pontosan azt ábrázolja, amit észlel? Valamennyi közülük más-más szemszögből tekint rám, így mindegyik valami mást észlel bennem, érthető, hogy valami mást is tükröz vissza belőlem. Ezek szerint én annyi ember vagyok, ahány tükör van a szobában, és ez a sok ismerős ismeretlen körülöttem, furcsa módon, mind én vagyok, én, és senki más?!
A hozzá legközelebb álló tükör elé lépett, lágyan végighúzta felületén ujjait, figyelmesen leemelte a falról, megvizsgálta benne önmagát, majd egy hirtelen mozdulattal a másik falon lógó sok-sok tükör egyikéhez vágta. A két tükör iszonyatos csörömpölés közepette ízzé-porrá tört. Mindnyájatokat ripityára törlek! – kiáltott fel J. K., dühösen a padlón heverő tükörmaradványokhoz ugrott, felkapta őket és valamennyi tükröt összeverte a szobában. A pusztítás végeztével zihálva a csupasz falnak dőlt. Az elé táruló látvány tudatosította benne, hogy immár még több alakmása lett, ezután még többen figyelik majd a mozdulatait, számtalan új entitása támadt, nem is akárhogyan, valamennyijüket ő maga hozta létre – s annak ellenére, hogy önmagában véve mindegyikük más-más egyéniség, ha úgy tetszik: külön kozmosz, mégis mind ő, ő, és senki más.
Nyomorúságában a fiatal J. K. a tükörszilánkok közé roskadt, és tenyerébe fektette arcát, hogy ne kelljen szembesülnie hasonmásainak seregével. Hosszan így maradt. Amikor felpillantott tenyeréből, félénken arca magasságába emelt egy tükördarabot. Megvizsgálta tükörképét, majd visszahelyezte a törmeléket a földre, felemelte a következőt, azután a harmadikat, a negyediket, és így tovább, rövidesen már teljes beleéléssel tanulmányozta a világot a szobában, amelyen nem volt se ajtó, se ablak – így minden kilátás befelé vezetett…
(Illusztráció: Jason Gringler)
Golgota
Korán van még.
Megcsap a hűvös szél.
S a Duna felől mégis
……..lágyan morajlik az élet.
Fohászt mondok.
Várom a pillanatot.
De mi van, ha mégsem,
……..újra megcsal a remény?
Meglátom arcod.
Lelkem pirulva lángol.
Megyünk a hegyre, hogy
……..lassan keresztre szegezz.
Ülünk a padon.
Együtt nézzük a távolt.
Hajadba kap a szél, s te
……..mérgesen fogod össze.
Beszélgetünk.
Útravalónak, reményül.
Önfeledt szívembe
……..vörösen ömlik a vér.
Eljött az óra.
Meggyónnék, de már tudtad.
Nem ítélsz el, irgalmasan
……..fel sem oldozol.
Sétálunk vissza.
Halkan ring a Duna.
Utánad kiáltanék, de
……..hangom elvész a ködbe
………………………………………….a csöndbe’
……………………………………………………örökre.
2023. 05. 01.
A megfoghatatlan
Szertefoszlott kezem között
……..a megfoghatatlan:
Álomként hullott millió
……..kicsi darabra.
Mint mikor díszes üvegváza
……..törik szilánkjaira,
Sok apró tükörben
……..nézheted magad.
Lehet, volt… lehet ,nem,
……..helyén csak űr maradt,
Félelmetes vákuum marja lelkem,
……..elfog az iszonyat.
Nem tudhatom, mit
……..szippant magába,
Csak reménykedni tudok, hogy
……..nem roppant halálba. –
Szertefoszlott kezem között
……..a megfoghatatlan.
De talán mégis, egyszer,
……..majd, újra!
Talán újra enyém lehet,
……..ha kell, más alakban,
S többé nem porlad el
……..a megfoghatatlan!
2020. 10. 30.
Vörösfekete hajnal
Örvénylő fájdalom omlik alá a Napba.
Arcomba csap a fekete hideg.
Uszály helyett már csak keserűség folyik a Dunán.
Vörös öltözetét az ég vércseppként hullajtja alá.
Magányosan áll a kőkereszt.
Mégis ezer pacsirta zengi: Irgalmazz, Uram!
2023. 03. 29.
(Illusztráció: Dina Belenko: Bottle full of spring)
Nem fogod elhinni,
de vannak emberek,
akik úgy élik le az életüket,
hogy nagyon kevés
a súrlódás, és
sosem szoronganak.
Jól öltözöttek,
jól tápláltak, jól alszanak.
Elégedettek
családjukkal,
és egész életükkel.
Bár az ő életükben is vannak
gyászteli pillanatok,
de összességében véve
életük zavartalan.
És legtöbbször
nagyonis jól érzik magukat.
És amikor meghalnak,
általában könnyű
haláluk lesz, ami legtöbbször
álmukban éri őket.
Nem hiszed el…
Igen, valóban léteznek ilyen
emberek.
Én nem tartozom közéjük.
Nem vagyok ilyen.
Ó, nem, én nem vagyok egy
közülük.
Még csak nem is törekszem arra,
hogy ilyen
legyek…
De ők is léteznek
ott,
és én is,
de én meg itt vagyok.
Márkus László fordítása
ANTONIO CANOVA: Bűnbánó Magdolna
A félmeztelen igazság
elengedi magát,
megszabadul
teherként hordott
szárnyaitól.
Leeresztett keze
azután készülhetett,
miután kibontotta a felcsavart
szőnyeget.
Balján a koponya
a halhatatlanság
sírásójáé.
DONATELLO: Habakuk szobra
A bal vállon átvetett lepel
folytonos zuhatag,
tanulhatna belőle
az idő.
Az álló Habakuk szobor
talapzata a példa rá,
hogy nincs megállás.
Feje elhagyott darázsfészek,
a részletek dezertálnak,
futónövények.
Az igaz ember
a hite által él.
JACOPO DELLA QUERCIA: Ilaria síremléke Luccában
A gyermekágyi lázban elhunyt
fiatal feleség lábánál
a házastársi hűség szimbóluma,
egy kutya, arra vár,
hogy megetessék.
Dús virágfüzéreket
tartó angyalkák
reszketése kell
a nyugalmi állapothoz.
ADOLFO WILDT: Önarckép (A fájdalom maszkja)
Művészetem
föld-anyajegy
a rejtőzködő nemléten.
Fájdalom érlelte
arcom
maga a honvágy.
Sorvadt izmaim,
mint a felbonthatatlan
mennyország.
FRANCESCO BARZAGHI: Vanarella
Ha a földön gyöngyöt lát
gurulni,
magát keresi,
de csak akkor talál
magára,
ha a kavicsot veszi fel,
s a gyöngyöt
lazán
magára hagyja.
MICHELANGELO DI LODOVICO BUONARROTI SIMONI: Pietà
Fiát a térdén tartja,
mire a márványból kibontotta,
megteremtette Michelangelo,
újra fiatal lesz a
a fájó vésőnyomoktól,
ahogyan szűzen,
kínok között
világra hozta gyermekét.
Jézus csaknem csupasz,
Mária viszont dúsan redőzött
ruházatban gyászolja őt,
magára veszi,
ruhaként hordja
a gyilkosok bűneit,
vigyáz a fiára, az emberre,
nehogy baja essen.
ANDREA DEL VERROCCHIO: Bartolomeo Colleoni lovas szobra
A ló és lovasa,
a büszke zsoldosvezér,
életnagyságú szobor.
Ha nagyobb lenne,
nem látnánk nagyságát.
A ló izmai,
a lovas beszélő
visszafogottsága,
büszke és elszánt tekintete
elhiteti,
hogy bármikor megvédi
Velencét.
Még akkor is,
ha eljön a végítélet,
s többé nem beszélhetünk
sem Velencéről,
sem lovasszoborról.
MEDARDO ROSSO: Nő lepellel
Nyugtalan felületek.
A fény
nemes
egyszerűséggel
ülepíti a
csendéletet.
Átlátszóvá varázsolja.
A viaszból készült szobron a
nő a lepelben,
mint az ősmaradványokban
a csiga, a kagyló.
LORENZO QUINN: A természet ereje
Az oltalmazó anya
egy óriási sálba fogva
forgatja
gyermekét,
a földgolyót
körbe-körbe.
De a föld
nem tud így forogni
a saját tengelye körül.
PAIGE BRADLEY: Terjeszkedés
A választóvonalak
összetartják
a földet.
Ahogy a tetoválások
a bőrt,
belső kisugárzása a
meditáló nőt.
(Illusztráció: ANTONIO CANOVA: Bűnbánó Magdolna;
DONATELLO: Habakuk szobra;
JACOPO DELLA QUERCIA: Ilaria síremléke Luccában;
ADOLFO WILDT: Önarckép (A fájdalom maszkja);
FRANCESCO BARZAGHI: Vanarella;
MICHELANGELO DI LODOVICO BUONARROTI SIMONI: Pietà;
ANDREA DEL VERROCCHIO: Bartolomeo Colleoni lovas szobra;
MEDARDO ROSSO: Nő lepellel;
LORENZO QUINN: A természet ereje;
PAIGE BRADLEY: Terjeszkedés)
