Bárcsak előbb ismertem volna! Bárcsak előbb nézhettem volna szeme metsző zöldjébe! De mindennek rendelt ideje van, így kénytelen voltam belenyugodni abba, hogy csak életem delén fújja utamba a szél.
Emlékszem, szimpla hétköznap volt, talán kedd, de az is lehet, hogy szerda. Gyanútlanul és árván toltam a bevásárlókocsimat a konzervek és fűszerek között, amikor oldalra kaptam a fejem. Kissé megszédültem, mert ott volt jobb kéz felől karnyújtásnyira. Valósággal megigéződtem a látványától. Kérdően rámutattam, mire az eladó csak ennyit mondott: Zsülien. Kihívná, kérem, néztem rá félszegen. De az eladónő már nem hallhatta, mert elviharzott, mint a szélvész.
Elképzeltem egy fehér ruhás, jóképű francia szakácsot, nem is szakácsot, mert az olyan mindennapi, inkább egy séfet. Szóval ez a séf éjt nappallá téve járja a várost menő autójával, mert holtbiztos halálra kereste már magát ezzel a különleges képességével. Az is átfutott rajtam, hogy megkérem, tegyen ajánlatot, nagy tételben aprítana-e nekem zöldséget mesterien szabályos hosszanti kis forgácsokba. Vagy magánóra keretében megtanítana-e a vagdalás művészetére. Szívesen kifizetném neki a mindenkori nettó órabérét. Még az sem tenném szóvá, ha nem adna számlát. Bánnám is én.
Amikor egy hét múlva megint ott jártam, bátrabb lettem. Azaz bátorrá tett a vágyakozás. Istenuccse, nem hagyhatom annyiban. Nem lépek ki az üzletből addig, amíg személyesen meg nem ismerkedem vele. Nekem ez a Zsülien kell és kész. Sajnos felmondott, adta tudtomra a feltűnően csinos eladónő, és láttam a szemében, hogy azért őt sem hagyta hidegen kollégájának kurta-furcsa távozása.
Zsülien, Zsülien, Zsülien, sóhajtottam egy-egy fárasztó nap után, amikor a zöldségeket daraboltam a levesbe. Vajon hol jársz most, Zsülien? Aztán elmaradoztak a sóhajtozásaim. Peregtek a hónapok, mint pókerjátékos kezében a kártyalapok osztás előtt, és szégyen, nem szégyen, teljesen elfelejtkeztem az én Zsülienemről. Mígnem egy ködös, fagyos januári napon csoda történt. A munkahelyemen a nagyszünetben egyik kollégám az izgalomtól lángvörös arccal szólt hozzám: Siess le a tanáriba! Siess le a tanáriba…hoztak…Zsülient.
Káprázott a szemem. Futottam. Rohantam. Szálltam. Szinte ajtóstól rontottam be. És igen, igen, az izgalomtól alig bírom leírni, de ott állt Zsülien teljes férfiúi mivoltában. Lehetett vagy százhatvan centi. Nem tudom, első ránézésre ennyinek néztem. Kopasz feje búbja a nagy munka hevében fényesen csillogott. Világoskék ingének egy-két gombja tekintélyes pocakján magától kigombolódott. Az egyik kezében smaragdszín zöldségszeletelő táncolt, ami a tulajdon szemünk előtt aprította, forgácsolta a sárgarépát, uborkát, káposztát úgy, ahogy a nagykönyvben és a szakácskönyvünkben meg van írva.
Zsülien, Zsülien, suttogtam a szenvedélytől elvakultan, és beálltam a sorba. Merthogy sorba kellett állnunk. A készlet erejéig lehetett csak megvásárolni az aprítót. Pechünkre mi voltunk az utolsó láncszem. A papírdobozban nyolc darabot számoltam, én a nyolcadik voltam a sorban. Nyert ügyem lett. Illetve csak lett volna. Egyik munkatársam libbent be az ajtón, előrefurakodott, legelőre. Itt a felváltott pénz, ez pontosan annyi, mondta, és boldogan szorította magához a kis dobozt. Hát persze, hogy boldog volt. Pofátlanul boldog, mert magának tudhatta azt, amire én hosszú hónapok óta vágytam. Úgy éreztem magam, mint a szomjúhozó, akit végre elvisznek a híves patakhoz, de megtagadják tőle a vizet. Szívemben düh, kétségbeesés, féltékenység, irigység vert tanyát, és komolyan mondom, sok mindenre képes lettem volna, csakhogy enyém legyen végre Zsülien. De tekintettel a helyzet menthetetlen voltára, lógó orral elindultam kifelé. Mentemben ott hullámozott előttem a sok-sok mandarinsárga répaforgács, amely már sohasem lehet az enyém. Nem láttam, nem hallottam a kétségbeeséstől. Nem hallod, a tesztert elviszed vagy nem? Kell vagy nem kell?
Kellett. Persze, hogy kellett. Kopottan, forgácsosan, használtan, de enyém lett végül Zsülien. És most már enyém is marad mindörökre.