Egy utazás alakjai

 

A herélőjuhász

 

Karcsika elgyötörten csoszog be a tisztaszobába a fényképekért és az újságokért. Nehezek a léptei, akárha megjárta volna valamelyik frontot, pedig csak negyvenes. A kormos, égett ételfoltos sparheltet vizsgálom, mikor egyedül hagy, közben – először látok ilyet – kipróbálom mennyire érzékeny egy földespadló. Meg lehet-e sebezni cipőéllel, sarokkal.

            Ezen a képen mi vagyunk, mutatja Karcsika, amint visszaér: a Földes Sanyi bácsi, a Tokaji Pista bácsi, az Öreg Cincér, meg ezek. Emezeket meg rólunk írták.

            Fegyelmezett büszkeségének nem bírok ellenállni, odakönyökölök, hogy megnézzem a gyűjteményt. Bőröm zsíros lesz a viaszkosvászon terítőtől.

            Szúval ezek azok, na, mondja, írtak már rullunk mások is.

            Aha, felelem.

            Fölül egy Kistermelők Lapja, alatta egy Szegedi Egyetem. Beleolvasok. Kettős interjú, tükör a tükör előtt: próbálom Karcsika bödön hangját hallani, amikor a válaszokat olvasom, és közben arra gondolok, hogy ezt a dupla fenekű helyzetet, éppen idevaló, megírom majd. Tessék.

            „ (…) Nem gondolt még arra, hogy lassan meg kellene házasodnia? Vagy nem tartja szükségesnek?

            Lett vóna, de hogy szegény anyám meghalt, elhalasztottam.  Aztán meg a lyány hagyott ott…

            Ő mit szólt ahhoz, hogy foggal herél?

            Hát, nem is mondtam neki.

            Nem tudta a menyasszonya?!

            Lehet, hogy tudta, de én nem mondtam neki.”

            Tennap meg a saját kecskéimet herültem ki, mondja Karcsika, mikor ráun a csendre. Négy lábát összekapták, oszt úgy. Többe vót a  fogás, mint a herülés.

            Izgatottsága rám is átragad, nem bírom visszagyűrni gyomorba a goromba újságírót. Pedig, mikor hallgatunk egészen olyan volt, mintha lehetne közöm nekem is egy füzesgyarmati herülőjuhász viselt dolgaihoz.

            Mióta űzi ezt a mesterséget, kérdezi belőlem az újságíró.

            Gyermekkorom úta. Akkó’ tanultam eztet az öreg juhászoktul. Azok, az öreg juhászok meg így mutatták, hogy így köll.  Különben meg könnyen bele lehet gyönni.

            Bele?

            Bele.

            Nem tom.

            Ha mondom.

            Már akinek.

            Neked is.

            Szerintem nem.

            Munka az! Csak az a baj, egyedül nem bírok vele.

            Hát akkor?

            Valakinek a lábát fognia köll, hogy én tudjam csinálni. Ahogy a lábát elfogja, leghegyit a zacskójának sitty-sutty akkó’ bevágom, tűbe elfogom, oszt’ lehet  is harapni. Pályinkát, egy gyűszűnyit rájaköpök, nem vagyok én olyankor ihatnék, csak hogy el ne fertőződjön.

            Úgy teszek, mintha érteném, merengek, mint aki látja a módját. Megfogalmaztatom vele azért újra és újra. Belejön, a konyha közepén toporog, alakít. Pantomimes. Színész, aki élete első főszerepéről nyilatkozik. Populista politikus. Kék munkásgatyája a lágyékáig csúszik, nadrágja ülepe szinte a combja közepén. Pörög a játék, igazi, riportba illő fiktív valóság, minden itt van, ami kell a herüléshez, csak a négylábú hiányzik. Mutatja, hogy az állat két alsó lábát fogja, mintha hátával maga felé venne föl egy gyereket.

            A lábszáránál szoríjom magamhoz, mondja.

            Elképzelem: a feneke egy kicsit lesüllyed, már látom is, tényleg megfeszül a herezacskó. Karcsika leül és rám mosolyog.

            Értéd mán?

            Legszívesebben megölelném. Hivatásos juhász korában is így heréltek, kérdezi belőlem az újságíró.

            Hogyne, feleli Karcsika. Liker, másfél liker pályinkát oda a főnökök kihoztak, oszt’ vót, hogy egész álló nap csak herültünk. Aztán szabad tűzön olyan tökpaprikást főztünk, hogy csak na. Krumplival finom ám, de nagyon.

            Miben különbözik a hústól?

            Gyorsabban fő. De jó az reszelve is, meg tojással.

            Foggalherülés közben… hogyis mondjam… nincs olyankor valami… fertőzésveszély? Nem szokta herélés előtt megmosni az állatok herezacskóját?

            Karcsika hátrahőköl. Lelohad. Összezárja a combjait, zavartan igazgatni kezdi zsíros, őszülő szöghaját. Elpuskáztam, oda a lassan gyarapodó bizalom. Más térbe kerültünk, aminek én tapostam ki a tisztásait. Higiénikus nézőpont, flaszter paradigma. Egy rezervátum fals romantikája.

            Mán mié tenném, háborog. Tiszta az teljesen, gyapjú van azon.

            Cimborálni akartam, mégis urizálok. Van még igény az ilyenfajta herélésre, kérdezi belőlem az újságíró. Menteném, ami menthető.

            Má’ hogyne  vóna. Tavasszal is, két hétig ki se látszottunk a munkából. Ilyen ollóval nyírtunk.

            Koszos kezével a hokedlin heverő, kerek pántos birkanyíró ollókra mutat.

            És meg is körmöltük őket. Amúgy tisztába raktuk őket rendesen. Amennyit ezekkel megnyírtam, ha mind az enyém lenne! Lenne egy kis csapat.

            Mit szól a módszeréhez az állatorvos? Látta már, hogyan csinálja?

            Látta hát! Meg is dicsért, hogy a régi juhászok is így csináták. Vót olyan is, hogy a Boda doktor úrék eljártak malacot ótani, oszt’ egy háznál kérték, hogy herülné-e meg a bárányt. Oszt’ mondta a Boda doktor úr, hogy szóljanak nekem. Meg vótaképpen baj se érte még ezzel egyiket se.

            Egy kicsit még értetlenkedem. Hogy van-e ma soron állat. Jó lenne a riportba, hogy én is ott… „toporgás”, „téblábolás” – nem is tudom, melyik kifejezést használnám. Karcsika ingerült, világosan megmondta, nincs. Azért kisétálunk a zöldellő lucernás udvarra. Zsófi és Gyurka, Karcsika kecskéi, a belső udvaron legelnek. Gyurka nem örül nekünk. Karcsika magához vonja.

            Így na, így köll, mondja, és felemeli. Térgyeljé le, szól rám, úgy bizony, oszt mostan hajoljá oda.

            Semmilyen seb nem látszik a tegnap herélt Gyurkán. Bár dudor sincs.

            Érted mán, kérdezi.

            Értem, mondom, és a fölöttébb lapos, szaros, sáros herezacskóról felemelem a tekintetem.

 

Az egyszerű juhász

Meghozom a karikát, Karcsikának nagyfröccs, nekem kicsi, tizennégy forint a kisfröccs, a szegedi Bárkában, ami a város legolcsóbb csapszéke, hetven. Jottányi csönd van, aztán Karcsika egyszerre azt mondja, egy nagyobb nyelet, talán kettő, ha lecsúszik, hogy Veszett Daruru mindég tunni akartak. Délutánba ért a keserves, fülledt kora nyári délelőtt, a Kinizsi kocsmában áporodott bagószag van, az ablakon át bevilágít a füzesgyarmati nagyutca széles tere.

Kicsodák akartak tudni róla, kérdezem.

Én aztat nem tudom igazibul, feleli, de mindég jöttek múzeumosok, meg ilyen fajták, osztán ő meg elbeszélte nekik, mit tud rulla.

Kiről?

A Veszett Daruru.

Aha.

Nagy ember vót. Bizonyára, ha ilyen kéváncsiak.

És kitől akartak tudni róla?

Tokaji Pista bácsitól.

Alig várom, hogy lehajtsa a fröccsöt. Menjünk, parancsolom. Karcsika orosz tajgai vágtázója fájdalmasan nyekereg, ahogy ráhuppanok a csomagtartóra. A kátrányos kerítéslécek között ideges szemek villannak ki, mint egy olasz maffiafilmben. Párolog az aszfalt.

Vótam ám én versenyen is, szól hátra. Herülésbe pediglen első lettem. Adtak bort, meg csokit.

            Ha ennyire egyszerű minden, kiáltok előre, és megkapaszkodom a vállában, hogy még seb sincs, miként lehet eldönteni, ki nyert?

            Más, mondja, nem herült, csak én.

Nem volt szoros.

Már hogyne. Én tudok herülni, más nem tud.

            Tokaji Pista bácsi a faluszélén lakik, még éppen nem tanyában. Nagy sokára csoszog ki a kapuhoz, kalapja zsíros, viseletes, csizmanadrágja pecsétes, de keményszárú bőr csizmája kivikszolva. Pödrött bajsza ősz és ritka. De peckes. Elmondom, mi járatban. Visszasétál a házba, újabb tíz perc múlva előkerül.

Nem akar a fiam beszéni, mer’ nem jól van, közli.

            De én magával akarnék diskurálni, magyarázom.

            A konyha sokkal rosszabb állapotban van, mint a Karicskáé. A döngölt padlót régen nem söpörték, recseg a morzsa. Mindig. Úgy érzem akkor is, ha nem tapossák. A beszélgetés is ilyen lesz, recsegős, de ezt nem sejthetem előre.

            Daru Sándor nagy gazember vót, mondja, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova. Tizennégy éves koromtú őnéki dógoztam egy ideig, aztán még húsz évet juhászkodtam, míg be nem gyött a ruszki világ.

            Ő tényleg csodákat tudott tenni? Mondjuk elintézte, hogy az állatok megvesszenek?

            Meg is betegítette, meg is gyógyította. Meglátta, ha csüng a feje, csinát neki orvosságot.

            És valóban elhajtott minden hang nélkül bármilyen állatot?

            Visszaadta még akkornap neki, fináncos ember vót, egyszer úgy derékon vágtam a vasvillával, hogy arrú kódult, mondja és nevet. Alig hencseredett fő.

            Akkor a falubeliek hordták hozzá a veszett állataikat gyógyíttatni?

            Dehogy hordták!

            Ha meg tudta gyógyítani, akkor miért nem?

            Nem tudta az, mindég gyött hozzá egy veszett kutya. Hallottuk, éjszaka veszett kutya jár.

            Pista bácsi, nem értem. Mit csinált? Az imént mintha… azt  tetszett volna mondani, csinált valami orvosságot, ha csüngött a feje.

            Csapják agyon!

            Mit mond? Hogyan?

            Lapáttal.

            De én…

            Fináncos ember vót. Lovat, ökröt megveszíteni és meggyógyítani is tudta. A kutyát csapják agyon! Ő veszítette meg a kutyákat, vót egy kedves pulim, a bundámnak szélérül eltűnt, oda vót, máma se láttam.

            Lett helyette új?

            Azt mondta Daru, hogy Szeghalomrúl hozzunk egy pulit. Szűcs Sándor cimborámtúl vegyük meg, az meg azt mondta, nem lehet. Daru éccaka elhítta a kutyát Gyarmatra, onnan meg Barnaszigetre. Az ember reggel hajtott vóna. Nem tudta meg sose. Nagyon jó puli vót.

            Még egyszer megkérdezném… hogy is van ez, most… gyógyított, vagy nem… megveszítette az állatokat… vagy nem?

            Eltűnt. Oda lött egyszerre, aztán meg: utálták is, többet se láttam. Nagy gazember vót, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova.

            Az utolsó mondatról, az jut eszembe, hogy Barnaszigeten éltek le úgy életeket juhászok, hogy nem értesültek a téeszesítésről. Észrevétlenül elgyalogolt mellettük a század. Vagyis: inkább utolérte őket. Azt a határ menti, akasztófát termő pusztaságot még a huszadik század derekán sem telekkönyvezték. Nem volt az ország része. De a világé sem.

            Elhallgatunk. A szobából neszezést hallok majd egy-két elkeseredett nyögést.

            A kölök má’ megin’ beteg, mondja Tokaji Pista bácsi, mire a kölök megjelenik az ajtóban. Egészen közel lépnek egymáshoz. Egy kilencvenes éveiben járó apa és egy jóval hetven fölötti kölök. A mélyebbnél is mélyebben hallgatunk, a kutya meg közben bejön a konyhába.

 

 

A pap

Szeghalomig van busz, sehova tovább. A csabai járatig órák. Szeghalom szomorú és kegyetlen kisváros a Körös partján, teli elvágyódással és ragaszkodással. A bíróság épületénél olyan, mintha a világ közepénél járnék, keresi szemem a szent oszlopot és a törzs tagjait, kik életük árán is hisznek ebben. Egy üzemmel szemben cövekelek le, vékony lécekből szögelt faládákat rakosgatnak fejkötős asszonyok az udvaron. Biztosan ipari kamera van a zuhanyzójukban, gondolom, az üzemvezető meg egy kupa kefírt ráz kukkolás közben vadul.   Szűk fél óráig nem jön egy lélek. Aztán egy kispolszki robog bele a csendbe, integetek neki, kissé ki is lépek elé. Nem kerül el. G. atya, egykori tótvárosi plébános hírhedt ember felénk és másutt is, jó napot köszönök neki, mintha nem ismerném. Szeged közéleti irányultságú, szívesen szereplő püspöke, G. atya „kétes üzelmeiről” homlokát ráncolva nyilatkozott a királyi televíziónak, sokadik nyílt levele után „okos megoldásokat” fontolgatott, aztán  elárvereztette G. atya bútorait a parókiáról.

            Merre, kérdezi az atya.

            Csabára, felelem.

            Mikor G. atya még Szegeden könyvnyomtatásba kezdett, és a nyolcvanas évek végén olyan műveket szedetett ki, amiket a klérus örömmel, a hatalom némi daccal fogadott, akkor állítólag egy szerdai reggel azt suttogta G. atya fülébe a püspök, hogyha nyersz rajta, fiam, annak fele a miénk, ha elbuksz és följelentenek, nem tudtam róla.

            Mindenre lehet áldást kérni, atyám?

Arca meg se rándul. Ő egy ismert alak a Viharsarokban, ha ismerem, hát ismerem.

Gúnyolódik, kérdezi.

Nem én.

De akar.

Dehogy.

Az „Istentől áldott spermáról” akar hallani, igaz?

Újságíró vagyok.

Nem kérdeztem, mondja, és nem is mentség.

Nem mentegetőzőm, feleltem. És nem is a botránya miatt ismerem. Egyszer, egy unalmas nyár derekán, az esküvői szezon ürügyén, riportot kellett írnom a nász öröméről és bánatáról. Akkor megkerestem önt.

Nem emlékszem.

Én sem emlékeznék.

Ha alul értékeled magad, alul értékelnek.

Ugyan.

Szóval?

Ott sok mindenről beszélt nekem. Meddő asszonyokról is.

De az Úrtól áldott spermáról nem.

Arról nem. Azt utólag hallottam. Belefért, szép hozzáköltés… már, ha az.

Az.

            Azt is hallottam, hogy egyszer hajnalban, egy lépcsőház álomszagú csendjében azt kérdezték Öntől, utolsó kenetet adott-e fel.

            Hogyhogy?

            Valahonnét hazafelé tartott.

            És mit válaszoltam?

            Hogy kenet volt, de nem az utolsó.

            El se mosolyodik. Nem riportba illően marad néma. Fegyelmezett, vagy nem érdekli a szemtelenül elővezetett legendárium – nem talál egymásra figura és valóság. Kezdem úgy érezni, elviselhetetlen mozdulatlanságban vagyunk.

            Egyszer azt kérdezték tőlem egy pesti konyhában, van-e olyan mező az Alföldön, ahol semmi sincs a horizonton belül, mondom. Egyáltalán semmi. Se egy fa, se egy bokor.

            Nincs.

            Nincs hát. Sehol sincs.

            A sivatagban, ahol Krisztust megkísértették, ott volt, magyarázza. Ott létezett ez a semmi.

            Ahol született az egyház?, pimaszkodom.

            Iván Karamazov novellájára gondol?

            Elszégyellem magam. Szorít az öv, nehezen jutok levegőhöz. Dobolok a combomon. Telefonon lehet gyónni?, kérdezem.

            Kosztolányi?

            Megint elhallgatok.

            Hol tegyem ki, kérdezi.

            Ahol önnek jó, mondom, és letekerem az ablakot.

(A novella a szerző Pletykaanyu [Magvető könyvkiadó] című kötetében olvasható.)

(Illusztráció: Menasha Kadishman – Sheep by the Trough)