Klárának

 

Fél év telt el a temetés óta, és ma voltam először a sírodnál. Ma éreztem először, hogy képes vagyok legalább megpróbálni, hogy szembenézzek azzal, ami történt. Sokszor mondtam neked, hogy csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok, aki nem tud mit kezdeni a túl bonyolult helyzetekkel.

Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk, hogy nem lesz könnyű dolgom. De mindig, mindenből a legjobbat akartam. Soha előtted nem találkoztam még ilyen finom nővel. Minden porcikádból sugárzott az érzékiség, pedig állig be voltál gombolkozva. Emlékszem én is, hogy nem volt nálad esernyő, és ez egy kicsit meg is lepett, hiszen minden annyira tökéletes volt rajtad. De talán épp ez az apró figyelmetlenség (én akkor azt hittem, hogy az) húzott még közelebb hozzád, és jó ürügy volt arra is, hogy bebújj az én ernyőm alá. Nem titkoltam, hogy nősülni akarok, és azt sem, hogy gyerekekre vágyom. Mindig egy rendkívül nőies, vonzó, és művelt nőt képzeltem el a gyerekeim anyjaként. Már az első randevúnkon éreztem, hogy te lehetsz a társam. A műveltség nekem azért volt fontos, mert én nem vagyok különösebben művelt. Nem igazán volt lehetőségem a tanulásra. Tudod, hiszen elmeséltem, milyen mélyről indultam, és mennyit küzdöttem, mire elértem a céljaimat. De meg akartam osztani veled mindent, amiért dolgoztam. Az, hogy egyidősek voltunk, engem egyáltalán nem zavart. Soha nem tudtam mit kezdeni a nálam jóval fiatalabb nőkkel. Társat kerestem, nem cicababát. Amikor megkértelek, hogy költözz hozzám, féltem, hogy nemet mondasz, mert a függetlenség mindig nagyon fontos volt neked. De akartalak, annyira akartalak, és talán épp azért, mert te nem akartál minden áron az életem részévé válni. Bár azt, hogy nagyon szeretsz, azt mindig is éreztem. Én soha nem tudtam kimutatni az érzéseimet. És nem vagyok a szavak embere sem. Most is, ahogy ezt írom, küszködök a szavakkal. És küszködök az érzéseimmel. Mindig gyönyörűnek láttalak. Ezért is kértem, hogy ne fesd magad. Nem illett hozzád az a sok kence. Most már tudom, hogy valahol menekülés volt ez is. Mikor először szembesültem azzal, hogy iszol, problémának fogtam fel. Problémának, amit meg kell oldani. Ebben mindig jó voltam, mégsem hagytál nekem lehetőséget, hogy segítsek. Tudtam, hogy nehéz életed volt, de néhány kivételtől eltekintve kinek nem? Kértem, hogy engedd meg, hogy elvigyelek orvoshoz. Nem akartad, én pedig elfogadtam. Hittem benne, hogy együtt megoldjuk, hiszen minden másban annyira egy húron pendültünk, és én mindig csak erre vágytam, arra az összhangra, ami köztünk volt. Úgy emlékszem, sokat beszélgettünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit én rajtad kívül bárkivel is beszéltem. Tudtad, milyen vagyok, hiszen annyiszor elmondtam. De próbáltam megnyílni feléd, a magam módján. Most már tudom, hogy ez nem volt elég. Pedig én sokáig úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy jól haladok. Vonzott a különlegességed, a mély lelked, és az a furcsa szomorúság is, ami mindig a szemeidben ült. Engem soha senki gondolatai nem érdekeltek, de a tieidnek gyorsan a rabjává váltam. Amikor dolgoztam, sokszor akkor is azon kaptam magam, hogy próbálom kitalálni, minek örülnél. Virágnak, vacsorának, utazásnak, ékszernek? Most már tudom, hogy nem. De nem mondtad. Soha, egyetlen szóval sem mondtad, hogy belőlem kellene még több. És ott volt a munkám. Tudod, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat. A saját vállalkozást, ami jól működik. A nehézségekről senkinek nem beszéltem, neked sem. Nem volt egyszerű, és ma sem az talpon maradni úgy, hogy tisztességes vagy, és ember maradsz. De ez az én gondom volt mindig, és nem akartam, hogy még ezt a terhet is magadra vedd. Amikor már láttam, hogy nagy a baj, megpróbáltalak még jobban óvni. Azt hittem, erre vágysz. Ezért mondtam, hogy ne dolgozz, hiszen nem is volt rá szükség. És amikor nem fogadtad el, hogy gondoskodjak rólad, bevallom, haragudtam rád, hiszen melyik nő ne örülne egy ilyen lehetőségnek? De te annyira más voltál, mint bárki, akivel előtted találkoztam. Ezért szerettelek. És mennyire. Csak a tudat, hogy nem tudtam segíteni, egyre jobban szétrombolta a lelkemet. Nem értettem, miért teszed tönkre magad, amikor mindenünk megvan, amikor szeretjük egymást, és minden út nyitva áll előttünk? És a gyerekek. Igen, gondolatban vádoltalak. Vádoltalak, mert nem tudtad nekem megadni azt, amire mindennél jobban vágytam, és tőled. Csak tőled. Soha nem mondtam ki, igaz. De kimutattam. A végén már egyre gyakrabban. Amíg élek, gyűlölni fogom magam ezért. És még sok minden másért is. Nem akarok mentegetőzni. És hazudni sem. Nem fogom azt írni, hogy nem távolodtam el tőled, mert ez nem igaz. Eltávolodtam. Fokról fokra, egyre jobban. Először akkor éreztem ezt, amikor felhívtál azon a külföldi úton, és üvöltöttél a telefonban. Nem értettem, hogy képes erre az az érzékeny, finom nő, akit én ismerek? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár próbáltam megoldani, de te még akkor sem akartál orvost, és elvonót sem. Hogy segítsek valakinek, aki szándékosan teszi tönkre magát, és vele a közös életünket? Igen, akkor már haragudtam rád. Nagyon haragudtam. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. Valahogy, valamikor rá kellett volna vennem téged, hogy te is akard a megoldást. De addigra már olyan távolinak éreztelek. És már nem is aludtunk együtt. Te döntöttél így. Te költöztél át a másik szobába. Tudtam, hogy bármit teszek, nincs visszaút. Hogy nyújtsam a kezem a nő felé, akit szeretek, ha ő úgy dönt, hogy már nem akar velem egy ágyban aludni? Innentől csak gyötrődés volt. Elhagyni nem akartalak, mert még mindig szerettelek, annak ellenére, hogy így eltávolodtunk egymástól, de segíteni nem tudtam, és ez a kettősség felőrölt, teljesen. A végső csapás az volt, amit az étteremben csináltál, amikor a barátaimmal vacsoráztunk. Azt hittem, ha emberek közé megyünk, és úgy, hogy vigyázok rád, az talán visszahoz az életbe, mert olyan voltál már, mint egy élőhalott. Nem tudtam, hogy megalázlak ezzel, és hidd el, soha semmi ilyesmit nem akartam. Én még akkor, azon az estén is hittem abban, hogy megmenthetjük azt, ami köztünk van. Éjszakákon át gyötrődtem, járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam valami megoldást találni, de egyre inkább éreztem, nem fog menni úgy, ha te nem akarod. És akkor eljött az az este. Amikor – ahogy írtad – megfizettél mindenért. Klára, nekem az olyan volt, mintha a pokolba löktél volna. Szembesülni azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, egy őrjöngő állattá válik, és miattam. Mert nem tudtam segíteni. Furcsa, de még akkor is szerettelek. És kívántalak is. Hónapok óta nem voltunk már együtt, és amikor odajöttél hozzám, az után az őrült este után, még mindig vágytam rád. De már nem volt értelme. Túl sok volt a sérelem. Ezért löktelek el magamtól, és nem azért, mert nem szerettelek. Nem láttam már más megoldást, csak azt, ha befejezzük. És tudtam, hogy nekem kell befejezni, mert te nem vagy rá képes. Ha együtt maradunk, megöljük egymást. Ezt nem akartam. Hittem abban, hogy ha elengedlek, talán valahogy, valamikor talpra állsz. Nem akartam, hogy boldogtalan legyél, és mellettem az lettél volna. Szembenézni a kudarccal, talán az egyik legnehezebb dolog az életben. Szembenézni azzal, hogy nem sikerült az, amit annyira szerettünk volna mindketten. Le akartam zárni. Nem akartam, hogy egyetlen elvarratlan szál is maradjon köztünk, ezért volt a válás is, hogy ne tudjak visszamenni hozzád. Pedig akartam. Minden nap. És egyre jobban. Annak ellenére, hogy tudtam, az égvilágon semmi értelme. Mert úgysem működne az, ami eddig sem működött. A tárgyaláson valóban nem néztem rád. Még mindig gyönyörű voltál, én pedig teljesen összetört. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lenne, és azt hiszem, sikerült is. A pókerarc kell az életben maradáshoz. Majd beleőrültem, de nem mutattam a fájdalmamat. Felesleges leírni, mit éreztem akkor, amikor értesültem a tragédiáról, és utána, amikor elolvastam a búcsúleveled, mert arra nincsenek szavak. Nem is tudnék azokról az érzésekről beszélni, amik akkor és azóta is kavarognak bennem, egymással viaskodva, dühösen vibrálva a lelkemben.

 

Nekem nincs életem Klára, és talán már nem is lesz soha. Ami jó volt bennem, azt elvitted magaddal a sírba. Teszem a dolgom nap, mint nap, pókerarccal, mert én nem választhatom a te utadat. Valakinek itt kell maradnia…

 

Zoltán

A folytonosság hiánya

Gerőcs Péter első regénye, A betegség háza, több tekintetben is korábbi kötete, a Tárgyak című novelláskötet által kijelölt irányvonalon halad tovább. Ismét bizonyos aspektusból nézve „talált”, kapott szöveggel van dolgunk, melyet a regény végén filológusi kommentár magyaráz. Ismét szándékosan olyan szövegdarabokból építkezik a történet, amelyek nem problémamentesen, hanem stílusbeli, időbeli törésekkel kapcsolódnak egymáshoz, mely törések feloldása jórészt az olvasóra van bízva. Csakúgy, mint a Tárgyak novelláiban, itt is kulcsszerepet kap az emlékezet, illetve az emlékezet korlátozott voltának kérdése, a múlt rekonstruálhatósága. Az érdekesség, hogy ebben a szövegben az elbeszélő saját emlékezete, saját múltja válik – az elbeszélő révén pedig az olvasó számára is – korlátozott hozzáférhetőségűvé.

 

borítóA regény szövegének szervezőelve az a különös szerzői fogás, hogy a rövid távú emlékezetét elvesztett narrátor számára az írás pótolja az emlékezést. A saját emlékek hiánya miatt önmagától és a közeli hozzátartozóitól is bizonyos tekintetben elszigetelt elbeszélőnek folyamatos, „jelen idejű” íráskényszere van, mindent eseményt azonnal rögzítenie kell jegyzetfüzetébe, hogy a legminimálisabb mértékben kapcsolatot tudjon tartani a környezetével: „Le kell írni mindent. Mindent leírok, hogy megtörténjen. Amit nem írok le, az nem történik meg. Megtörténés. Meg kell történtetni a dolgokat, hogy legyen történetünk” (66.) Ebből a szervezőelvből fakad az a szokatlan, körkörös narrátori beszédmód, mely révén nemcsak a folyamatosan megismételt információk, hanem éppen az ezekre való emlékezés és az azok közötti összefüggések meglátására való képesség miatt az olvasó jobban ismeri a főhős külső körülményeit, szó szoros értelemben vett „közelmúltját”, mint maga a főhős, aki úgy beszél saját magáról és emlékeiről, hogy rövidtávú emlékei gyakorlatilag nincsenek, de a gyermekkori, fiatalkori emlékeit fel tudja idézni.

 

Az olvasó olyan elbeszélő segítségével „lát”, olyan elbeszélő szűrőjén keresztül kapja kézhez a történetet, akinek a néhány mondattal korábban megállapítottakról is újra meg újra bizonyosságot kell szereznie. A jól sikerült megoldások közé sorolható az a kisebb, szinte észrevétlen szövegszervező elv, hogy sok olyan implicit előrevetítő funkciójú, többé-kevésbé önkéntelennek ható, az elbeszélő és az többi szereplő által elhangzó, az emlékezettel, az emlékezéssel kapcsolatos kifejezést olvashatunk már akkor is, amikor még nincs egyértelműen tudomásunk a főszereplő rövid távú emlékezetének hiányáról, pl. „Neked kezd tönkremenni az emlékezeted. Mindent elfelejtesz, és helyükbe nem létező dolgokat emlékezel oda” (95.) vagy „Az előszobában egy asztalon jókora tányéron zöldfűszeres pirítóskenyerek, tökmagolaj, sajt. Megeszem. Az ilyenre, jól emlékszem, azt mondják: ízletes.” Ezenkívül más jellegű, szórványosan megjelenő, áttételesen az elbeszélő helyzetére utaló megjegyzéseket is találunk: „Olvastam néhány sort egy hajóskapitányról, aki soha nem tudta, honnan hová tart” (39.). „Illető ismerősöm reggel is boldog, este is boldog, szinte kicsattan a sikereitől […] Mindennap mindenét elhagyja, és akkor új terveket sző boldogan” (31.).

 

A szöveg „darabosságát” az eredményezi, hogy epizodikusan váltakoznak a rövidtávú emlékezet nélküli, nyelvileg monoton, történéseit, az elbeszélő „eszméléseit”, észrevételeit tekintve körben forgó és a távolabbi múltra emlékező, emiatt összefüggőbb, logikusabb eseményszerveződésű szövegrészek. Ahogyan a Tárgyak novelláiban is láttuk már, Gerőcs kedveli a „többcsavaros” megoldásokat, így ehhez a történetszervezési elvhez híven itt sem csupán az elbeszélő emlékezete miatt maradhat bizonytalan az elbeszélt az olvasó számára. Élettörténete töredékes elmondásának vége felé közeledve tesz egy vallomást a mindenkori befogadó irányába, mely szerint a visszaemlékezés egy pontján megmásította a történteket, illetve egész pontosan elhallgatott egy epizódot. Így derül fény az elbeszélés végén arra a sokáig nem ismert körülményre, hogy egy lehetséges gyilkosság örökké marcangoló tudatát elkerülendő, hogyan oltotta ki saját emlékezetét a narrátor. Egyrészt fontos magyarázattal szolgáló, feloldást hozó nem várt fordulat ez a szöveghely, másrészt már-már hatásvadász, szövegvégi esetleges hozzátoldás benyomását kelti.

 

A regény második, érdekesebb fele, a Lohász-epizóddal, a főhős hajdani újságírói mivoltának elmesélésével kezdődik. Véleményem szerint innentől kezdik úgy váltogatni egymást az emlékezet nélküli és az emlékező szövegek, hogy képesek fenntartani az olvasói érdeklődést. A regény első felében még nem nagyon kap az olvasó elegendő információt arra vonatkozóan, hogy egészen pontosan mi magyarázza a narrátor minden külső körülményt rögzítő, aprólékosan leíró elbeszélésmódját, csak sejtésünk lehet a rövidtávú emlékezet hiányáról, hiszen az elbeszélő újra és újra „egy férfi”-ként kezd beszélni bátyjáról. Mivel a regény első felében nincs az olvasó rendelkezésére bocsátva elég információ, melyből következtethetne az elbeszéltség töredezettségére, hosszúra nyúltnak tűnnek ezek a monoton, sokszor tőmondatokból építkező, tárgyilagos nyelvű, pontos megfigyelésre törekvő szövegrészek, melyek híján vannak a rövidtávú emlékezetnek, illetve helyettesítik azt. Ezeknek a vontatott részeknek tulajdoníthat az olvasó a szöveget szándékoltan lassító, megakasztó hatást ugyan, ám esetenként talán mégis túlzott mértékben a szöveg, az elbeszéltség lendületessége ellen dolgoznak. A regény első felében határozottan nem tart igényt a főhős az olvasói rokonszenvre, hosszan taglalja kamaszos mizantrópiáját. Ez a tudatosabb szöveglassító és a főhős későbbi elszigeteltségét megalapozó, előkészítő megoldások közé tartozik, de szintén nem tesz jót a szövegnek az olvasói érdeklődés fenntartását illetően.

 

Mint említettem, a rövid távú emlékezés hiánya, az emlékezés viszonylagos folytonosságának hiánya nyelvi különbségeket, nyelvi disszonanciát eredményez az egymást követő szövegdarabok között. Ez kelti az olvasóban az elbeszéltség folytonosságának hiányérzetét is, hiszen a hosszú távú emlékezet szövegei önmagukban bármennyire koherens szövegnek tűnnek fel, időbelileg mégiscsak egymástól távol eső, de mindenképp csupán epizodikus darabokat képesek felvillantani az elbeszélő élettörténetéből. Mintegy a szöveg ars poeticáját adja az elbeszélő, amikor feljegyzéseinek vége felé ezt írja: „Néhány ponton azonban kiegészíthetőek a hiátusok, de ügyelve a szabályra, hogy az elbeszélésnek épp a hiátusai, az el nem mondott részletei adják a rajzolatát” (171.)

 

_További tudatosnak tűnő nyelvi disszonanciát, stílustörést eredményez, hogy a távolabbi múltra való emlékezés szövegeiben nem egyszer találunk a szöveg alaphangoltságához képest túlzóan patetikus, értelemzavaróan cikornyás szóképekkel teletűzdelt mondatokat, pl. „Ügyeltem rá, hogy a tanulmányszerű cikk rendelkezzék háttérakusztikával, amely a szakma és a széles olvasóközönség hahotájának távoli dübörgésével remegteti meg a Szerb szövegében megbúvó szellem összetákolt lakóhelyét, ennek előterébe pedig pedantériával felfegyverzett sorkatonák százait toltam a megsemmisülésre felkészített, lemeztelenített áldozat elé.” (131-2.) vagy „Utálatunkat elástuk. A főútig olcsó parfümök émelyítő bűzével nosztalgiáztunk, aztán visszaértünk a jelenbe, és sikerült ott is találni egy vékony közösséget, amiből még egy kevés nevetgélést is kifacsartunk.” (67.) Ezek a giccses, túllírizált mondatok az elbeszélő fiatal újságíró sajátos, modoros stílusának imitációjaként olvashatók, melyek éles ellentétben állnak a rövid távú emlékezetet nélkülöző puritán szövegek nyelvével.

 

A betegség házát – csakúgy, mint Gerőcs Péter második kötetének, a Tárgyaknak a novelláit –, az ötletgazdag, eredeti narratív megoldásokban bővelkedő, ám nem a maradéktalanul jól szerkesztett, írástechnikájában nem a hibátlanul kivitelezett szövegek közé sorolnám. A szövegvégi „A közreadó kommentárja” című nagyjából háromoldalnyi befejezés a naplószerű, ám egyben dokumentumszerű olvasásmódot implikálja. Ez a szövegrész és az epizodikus elbeszélésmód mint szervezőelv talán megmentené az elbeszélést a túlzott darabokra esettség benyomásától, azonban a szöveg mintha a szándékolt darabosság elvét játékszabályul elfogadó olvasó számára is magán viselne némi kiforratlanságot és hagyna maga után némi indokolatlan hiányérzetet. Megkérdőjelezhetőnek tűnik, hogy az az elbeszélői technika, ami a Tárgyak szövegeiben jól működött és újszerűnek tűnt, össze tud-e tartani egy nagyobb lélegzetű szöveget is.

 

Gerőcs Péter: A betegség háza, Kalligram, Budapest – Pozsony, 2013.

 

Emlékezés

1374895_640057476028734_1596823670_n

 

Egy reggel zenévé változik a táj,

fémhuzallá nyúlnak az ürességben

     kifeszített árnyékok, sóhajok,

          töredelmesen kiszáll a fagy

 

a talajba tapadt gyökerek közül,

és a húrokra ragadt tollazaton,

     mint a kőre rácseppenő olaj,

          ezüstösen madárvér csillan.

 

Fölzengenek a kóbor zivatarok,

mind az esők, a sók és a sirályok,

     jégtükrén befagyott holtidőknek

          látogatnak hozzád a szavak,

 

költők álmai, növények, bogarak,

gyöngykórók inogva hajlongó szára,

     hasogató, szilánkos szelekben

          cserépdarabok süvítése,

 

majd kiáltozások, átkok és nevek,

szitkok lepusztult, koszos agorákon,

     vézna költők és halálra szántak

          utolsó riadt vigyorgása.

 

A palaszürke tájban egy kisfiú

álldogál: játékai földbe nőttek,

     lovacskák, kocsik, kövek és gombok

          köré várossá rendeződnek –

 

s a celluloidok beleszakadnak

a képbe, a kamerákat feldönti

     a szél, madárvér cseppen a kőre,

          s megremeg alattunk az idő.

Egy névtelen ember hírneve

 

A férfit, aki váratlanul tűnt el az időben, Dombváry Ferencnek hívták, egy csendes alagsor lakója. Szobáját térképek és jegyzetek borították, száradt virágok hevertek az asztalán szanaszét, a belőlük áradó dohos szag a falakra tapadt. Fény alig tévedt be. A szűk ablakok előtt függöny, mintha valami nagy titkot sejtetnének.

Naphosszat ült a régi iratok között. A neves felmenőjét kereste, akiről az édesanyja mesélt neki.

Esős nap volt, amikor a levéltárba indult. Várták ott, valamilyen irattal, bizonyítékkal arra, hogy a múlt Dombváry Ferenc nemesi mibenlétét elismeri. Leült az asztalhoz, mire egy hang közölte vele, hogy késve érkezett. Az órájára nézett, és döbbenten tapasztalta, hogy leestek róla a mutatók.

Az óra régóta nem járt. Megállt egy tizennégyóra negyvenperces időpontban, és egyszer csak, mintha már nem bírná tovább az egyhelyben állást, leszakadt.

Dombváry kézhez kapta a levelét, és hazafelé indult. Még mindig zuhogott. A járdán összefüggő tócsa terült el az alkonyat fényében, onnan a házak ablakára tévedt a narancsos derengés. És lassan vágott át a szétterpeszkedő vízen, amely lassan mozgott előtte, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy arrébb csordogáljon-e vagy sem. A hideg levegő zajjá sűrűsödött össze, és már nem lehetett látni a víz alatt a járdát.

Mintha a múlt zsibongna a túlpartról. És Dombváry csak állt. Bent, a tóban. Azt hinné az ember, megeredt az eső. De mintha alulról remegne meg a víz, összeborzongva a rajta hasító széltől. A túlparton árnyékok vitorláztak. És közben halkan hullámzik a folyékony tükör. Széttört ablakok.

Dombváry még látta magát szűk ablakának tükrében, de csupán, mint filmnegatívokon, olyan fakó, és torz volt minden. Ezután Dombváryt elsodorta a víz.

 

 

 

Ahogy lebben

Magára hagytam ezt a verset.

Belevesztettem a nagy limlom-

tengerbe, a szanaszét hagyott

kupakok, cédulák, füzetek áradatába, 

amit az idő összesöpör egyszer.

 

Megszabadult ez a vers tőlem,

ahogy megszabadult a papírlaptól is.

Boldogan és könnyen elkeveredett

mások lélegzetével, megerősödött

és ragyogó lett. Mint a gyermek a mesében, 

akit anyja belevetett a tengerbe, de a történet

fogaskerekei nem hagyták elpusztulni.

Egy ismeretlen megtalálta,

felnevelteés megmentette.

 

Én ugyan nem láthatom. De velem van,

érzem a szélből, a reggeli megkönnyebbülésből.

Kinyitja előttem az ajtókat, és figyel 

áttetsző, kék szemével.

 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info