Párhuzamos álom-valóságok

2013. július 4. csütörtök Branczeiz Anna

Széljegyzetek egy analógiához

Tanulmányomban Radnóti Miklós Eaton Darr strófái és John Berryman Dream Songs (Álomdalok) című ciklusait az amerikai confessional poetry fogalmából kiindulva, valamint mindenekelőtt az álomszerűség felől értelmezem. Ferencz Győző ugyanis monográfiájában Radnóti költészetét a vallomásos költészettel rokonítja, amely alatt a szerző elsősorban „az élettörténet szépirodalmi igényű meg- és újraalkotását” ¹ érti. Bár Ferencz számos helyen említi vallomásos költők neveit is, a tényleges kapcsolódási pontokat nem mutatja meg, vagyis – ahogy Vári György fogalmaz kritikájában – „az analógia megmarad ötletnek” ². Tanulmányomban ezért arra vállalkozom, hogy részletesebben járjam körül ezt a kérdést, különös hangsúlyt fektetve az én-keresés és a szerepjáték kérdésére, valamint a Radnóti és Berryman ciklusai közti hasonlóságokra, különbségekre.

Nem pusztán a holokauszt kérdése érdekes Radnóti költészete kapcsán – ahogy erre már többen is rámutattak –, és nem csak azért lehet párhuzamot vonni Radnóti és Berryman között, mert mindketten zsidó származásúak voltak. Ennél érdekesebb, hogy verseikben mindketten egy traumát dolgoznak fel a vallomásos költészet segítségével, amiben lényeges szerep jut az én újra megalkotásának, a traumaélmény nyomán megingott identitás újra felépítésének is. Az Eaton Darr strófái című ciklus pedig többszörösen értelmezhető ilyen énkonstrukcióként, de álomszerűsége, amit a groteszksége, szürrealista jellege tesz igazán hangsúlyossá is érdekessé teszi ezt a művet. A Dream Songs viszont már címével is megenged egy olyan olvasatot, amely a ciklust és egyes darabjait álomvilág(ok)ként értelmezi, de töredezettsége, a benne megjelenő én(ek) is lényegesek az összehasonlítás szempontjából.

Én-egység keresése a vallomásos költészetben

A vallomásos költészet a modern líra (elioti és audeni) tárgyiasságának távolságtartó személytelenségével szembeforduló, ³ az 1950-es években Amerikából induló, elsősorban angol nyelvterületen elterjedt poétikai irányzat. ⁴ Fő képviselője Robert Lowell, az ő köréhez tartozott John Berryman, Randall Jarrell és Theodor Roethke, Lowell tanítványai pedig többek között Anne Sexton és Sylvia Plath voltak, míg a magyar költők közül bizonyos szempontok alapján részben ehhez a vallomásos irányhoz kapcsolják József Attilát és Szabó Lőrincet is.

Magát a jelenséget először M. L. Rosenthal definiálta Robert Lowell Life Studies (1959) című kötete kapcsán. Rosenthal úgy határozza meg a vallomásos költészetet, hogy abban a költő élete, különösen egy pszichés krízis nyomán, a versek központi témájává válik, ⁵ ám hozzáteszi: „A »vallomásos költészet« terminus magától értetődő módon jutott eszembe, amikor 1959-ben kritikát írtam Robert Lowell Life Studies című kötetéről, és talán másoknak is ugyanilyen magától értetődő módon jutott volna eszébe.” ⁶ Ez után a kijelentés után persze felmerül a kérdés, van-e különbség az önéletírás és a vallomásosság, az önéletírók és vallomásos költők között. Meglátásom szerint alapvetően nincs, ugyanakkor a későbbiek folyamán vallomásos költőknek leginkább azokat tekintette az angol nyelvű szakirodalom (és később a magyar nyelvű szakirodalom is), akik verseikben – sok más mellett – valamilyen traumatikus létélmény artikulálnak és az ennek nyomán megingott, széthullott identitásuk újraépítésére törekednek. Legutóbb, 2011-es könyvében Miranda Sherwin tett javaslatot arra, hogy vallomásos költészet helyett beszéljünk inkább „pszichoanalitikus” költészetről. ⁷ Valóban használhatnánk ezt a kifejezést, a vallomásos költők ugyanis egy olyan csoport, akik költészetükben tudatosabban pszichologizálnak, reflektálnak a freudi gondolatokra. Lowell például az Ödipusz-komplexus, míg Berryman az álom kérdését veti fel költészetében.

A vallomásos költők ugyanis szinte mind valamilyen mentális zavarral küszködnek, a magánéleti krízisek számukra „nemhogy titkolnivalók, de nagyon is kibeszélendők” ⁸. A versek témái között olyan, korábban nem irodalminak tartott kérdések is szerepelnek, mint a rossz családi kapcsolatok és gyermekkor, az identitás problémái, az egyén magánéleti kudarcai és mentális betegsége. Többek között Middlebrook úgy foglalja össze a vallomásos költők céljait, hogy mindannyian valamilyen (többnyire gyermekkori trauma-élményből fakadó) súlyos lelki törést próbálnak feldolgozni a költészet segítségével. ⁹ Az ilyen fájdalmas létélmények kifejeződése a versekben Collins szerint gyakorlatilag a vallomásos líra védjegye. ¹⁰ A vallomásos költők ugyanis úgy gondolják, hogy „problémáik kibeszélésével sikerül sérüléseiket begyógyítani, személyiségüket újraépíteni”, amiben azonban nem mindig (voltak) sikeresek, hiszen „szinte mindannyian nyomorultul pusztultak el, többen öngyilkosok lettek” ¹¹.

Bókay Antal pedig egy tanulmányában úgy fogalmaz, hogy „a szubjektum a vallomásos költészet számára eleve nem koherens, bár folyton koherenciára, egész-ségre vágyik” ¹², tehát a vallomásos versekben tulajdonképpen pontosan az történik, ami Freud szerint a melankóliát a gyásztól megkülönbözteti. Mindkét esetben veszteség éri az ént, ugyanakkor míg a gyászban a világ, addig a melankóliában maga az én válik „szegénnyé és üressé” ¹³, így a (valódi vagy vélt) tárgyvesztés énvesztéssé alakul át. Az én tehát szembesül egy olyan negatív helyzettel, ami alapjaiban ingatja meg léte értelmét, a korábbi (biztonságot jelentő) teljességet megbontja, és ennek visszaállítására teremt magának a költő egy (belső kül)világot, ¹⁴ és, ha úgy tetszik, tulajdonképpen egy másik ént is műveiben olyan módon, hogy (élet)történetét elmeséli, megkonstruálja. Talán éppen ezért nem ritka a vallomásos lírában az álom kérdése sem, hiszen ebben a kontextusban a költő egyszerre teremthet egy másik világot, ugyanakkor pedig egy másik ént is, ráadásul éppen úgy, hogy elmenekül a valóságból, miközben arra – az álom természetéből fakadóan – reflektál is.

Én-keresés Radnóti költészetében

Radnóti „számos versének – kezdve a korai költeményektől a Bori noteszig – tétje az én más és más módokon történő kimondása, szöveg általi megkonstruálása, az »arcadás«” ¹⁵. Ilyen módon több önarckép, szerep is megjelenik az életműben: Krisztusként (Arckép), a munkásosztály pártfogójaként (Szegénység és gyűlölet verse), „újmódi pásztorként”, ártatlan költő-áldozatként („kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt”, A „Meredek út” egyik példányára) vagy metaforikus szerepben (Gyökér) is ábrázolja magát a költő. ¹⁶

A szerepjáték a versben mind Radnótinál, mind a vallomásos költőknél összefüggésben van az identitáskereséssel. Az egyes szerepekben a költő voltaképpen újra és újra megalkotja önmagát. Költészetében Radnótihoz hasonlóan vesz fel szerepeket Sylvia Plath is, bár a költőnő szerepjátékai lényegesen elvontabbak és komplexebbek, ráadásul Plath valóban szinte bármivel azonosítja magát, legyen az élő ember, gyermek (Daddy, Childless Woman), halott (The Hanging Man), állat (Frog Autumn), vagy akár tárgy (Mirror). Bollobás Enikő, aki tanulmányában részletesebben foglalkozik a plath-i szerepekkel és maszklírával, úgy fogalmaz, hogy Plath „költészetét a maszkok és identitások pluralizmusa jellemzi”, Van Dyne-ra utalva pedig megjegyzi azt is, hogy a költőnő „életét szövegnek tekintette, melyet megalkotott, majd rendre újraírt” ¹⁷. Ilyen értelemben Plath egész költészete akár énkonstrukciós folyamat(ok összessége)ként is értelmezhető.

Azonban az, hogy a költő a versben szerepeket játszik vagy maszkokat húz, nem mond ellent a vallomásos költészet lényegének, ami részben éppen az én kimondására tett törekvés. A szerep- és maszkversekben ugyanis, bár elfedik az ént (ezzel pedig valamiképpen az én kimondhatóságát vonják kétségbe), mégsem „az önkifejezés tagadásáról van szó” ¹⁸, vagy – Nietzsche szavaival élve –, „a lírikus képei nem egyebek, mint ő maga, s mintegy csak önmaga különféle objektivációi” ¹⁹. Ahogy Radnóti esetében Eaton Darr is az, ráadásul a fiktív angol költő egyértelműen utal megalkotójára, hiszen nevét visszafelé olvasva a Radnóti név angolos átírására bukkanhatunk.

Kifordított Radnóti

Eaton Darr lényegében egy angol fiktív költő, míg strófái fiktív verseinek fiktív fordításai. ²⁰ Ez a Radnóti által megteremtett lírikus a nonszensz költészetet képviseli, amely műfajnak Angliában volt nagy hagyománya. Ám versei nem pusztán egyszerű imitációi az angol verseknek, sokkal inkább már-már szürrealista groteszkekről van szó. ²¹ Neve megfordításával ugyanis Radnóti az egész világot is megfordítja, de ugyanakkor reálisnak állítja be, történetet kreál hozzá: Eaton Darr egy kávézóban ül és a napi híreket olvassa, ²² az Eaton Darr strófái így egy (álom-)valóság lesz a valóságban.

Baróti az egyik vers, a Reggel álomkép-jellegét emeli ki, Ferencz megfogalmazása szerint pedig az Eaton Darr strófái úgy (is) értelmezhető, mint a „valósággá vált rémálom ciklusa” ²³, de tulajdonképpen valóban lehet az egész ciklus olyan is, akár egy álom. Ráadásul a nonszensz irodalmat éppen álomjellege különbözteti meg a groteszk és/vagy szürrealista alkotásoktól, „az ember és az álom közötti tekervényes úton a nonszensz van az álomhoz legközelebb” ²⁴ – véli Gergely Ágnes. Ám nem csak ezért lesz az Eaton Darr strófái egy álom(világ). A ciklus Reggel című darabjában például szövegszerűen is tematizálódik az álom („[e]gy szép medvével álmodtam ma éjjel”), emellett pedig akár az álomhoz, alváshoz motivikusan kapcsolható utalások is megjelennek a ciklusban, úgy mint „alkonyat”, „fáradt ég”, „egy kígyó szundikál”, „elmélázva ül”. Azonban ennél is jobban megmutatkozik a ciklus álomjellege abban, hogy akár az álom, ez is főképp „képekben gondolkodik” ²⁵.

Az álomban ugyanis az olyan „tartalmi elemek jellemzőek, amelyek képekként viselkednek, vagyis inkább hasonlítanak az érzékelésre, mint az emlékezet képzeteire” ²⁶. Az Eaton Darr-ciklus egyes darabjai is érzéki dolgokat (illatokat, színeket) és – leginkább groteszk-szürrealisztikus – kép(zet)eket vonultatnak fel („bakorrú lepkeszeg”, „röppenő keszeg”, „rikító pepita” nadrág, „harmatétkű rét”). Egy olyan álom lehet így az Eaton Darr strófái, amiben „az álom-én számára lehetséges sok minden (minden), ami az éber-én számára abszurd, lehetetlen” ²⁷. Hiszen ez az álom az élettel szembeállítva groteszk, lehetetlen (a nyúl kergeti a vadászt – Alkonyat, az ügyvédnek „[h]ószín szárnya nőtt / és elrepült” – Tünemény, „két könyv között a polcon / egy kígyó szundikál” – Csendélet stb.), viszont magában az álomban Eaton Darr nem ütközik meg ezen a groteszkségen. Sőt Eaton Darr nevével maga is egy groteszk figura. Az angolosnak tűnő név inkább „a nonszensz-irodalom furcsa, abda-kadabra-szerű névadásaival rokon. – Hogy hívhatnak így valakit? – kérdezné joggal Alice a »Csodaországban«”. ²⁸

Radnóti tehát Eaton Darr-ról álmodik, aki azon túl, hogy a név utal rá, azért is lehetne a költő maga (azaz egy újabb szerep, egy újabb másik identitás), mert hiszen „álmodó-én és álom-én ugyanabba a világba vagyunk belehajítva”, vagyis az álom képzelőereje az álmodó tudatából építkezhet, „csak a meglévő kockákkal játszhat, új kockát nem hozhat létre” ²⁹. Ráadásul azzal, hogy a Reggel egy álmot mesél el az álomban, bizonyos értelemben önreflexív-önironikus módon mintegy vissza is utalhat az álmon kívüli világra. Azaz, ha Radnóti álmában Eaton Darr alakja tűnik fel, akkor Eaton Darr a maga fordított (álom)világában álmodhatna Radnótiról, pontosabban Rrad Notae-ról, aki nevével ugyancsak egy álomszerű, de inkább zűrzavaros, kaotikus figura egy kaotikus világban, abból kiindulva, hogy Eaton Darr a maga groteszk nevével egy groteszk világban él.

Berryman álma(i)

Ugyanezek az állítások részben igazak Berryman Dream Songs című ciklusára is, amelyben megteremtette alteregóját, Henryt. Az Dream Songs már címével is megenged egy olyan olvasatot, amely a ciklust és egyes darabjait álomvilág(ok)ként értelmezi. Az Eaton Darr strófái ciklussal ellentétben azonban nem elsősorban groteszk szóhasználata teszi álomszerűvé a művet, hanem többek között az a valóság felől nézve lehetetlenség, hogy Henry maga több alakban tűnik fel. Henry teljes neve ugyanis Henry House, de – a teljesség igénye nélkül – ő Henry Cat, Pussycat, ő Henry of Donnybrook, Sir Henry, Senator Cat, Henry Hankovitch, és ami a legérdekesebb, ő John. Sőt Henrynek is van egy mókásnak nevezhető alteregója, Mr. Bones. Sharon Bryan ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy amikor egy én beszél, akkor az csak egy hang a sok közül. ³⁰ Ennek kapcsán izgalmas kérdés még az is, hogy Henry maga hol egyes szám első, hol második, hol pedig harmadik személyben ír magáról, hol fehér amerikai, hol pedig feketének van maszkírozva és fekete dialektusban szól, vagy éppen gyermeki hangon.

Érdekes az is, hogy – bár a ciklusra hatással volt a blues ritmikája –, a rövid, tömör mondatok miatt az egyes versek olyanok, mintha maguk egy-egy álmot mesélnének el, amit külön erősít a cím is. Emellett itt is találunk utalásokat az álomra, a 132. Álomdalnak például „Egy kicsi álom”, míg a 245. Álomdalnak „Ébresztő dal” a címe. A Dream Songs mégis leginkább a cím kontextusában lesz értelmezhető olyan álomként, ahol Berryman az álmodó én, míg Henry az álom-én, aki valójában tapasztal, érez, de a két én így itt sem lehet független egymástól. Ebből a szempontból érdekes, amit Berryman alteregójáról ír, miszerint: „Henry hasonlít rám, és én is hasonlítok Henryre; de másrészt nem én vagyok Henry, tudják, én fizetek jövedelemadót, Henry nem fizet jövedelemadót” ³¹.

Összegzés

Bár Eaton Darr a világ történéseire reflektál („milyen világ, ó jaj! milyen, milyen világ!”), Henry története pedig inkább egy élet története, ³² a két figura között mégis állítható párhuzam. Egyrészt mindkét ciklusra igaz, hogy kimondva vagy rejtetten egy-egy álmot mondanak el, az elmondás során pedig – különösen az Eaton Darr strófái – álomi természetűnek bizonyulnak. ³³ Másrészt pedig Eaton Darr és Henry is ugyanazzal a céllal született meg: álarcot adtak a költőknek, hogy azok azon keresztül beszélhessenek „valós világukról”. Berryman pedig „nemcsak azért sokszorozta meg személyiségét, hogy széttörtségét kifejezze, hanem azért is, hogy képes legyen újból összerakni” ³⁴. A vallomásos líra egyik központi kérdése pedig éppen az – jegyzi meg ennek kapcsán Ferencz –, hogy a széttöredezett személyiséget „újjá lehet-e építeni esztétikai eszközökkel” ³⁵. Berryman számára Henry, Radnóti számára Eaton Darr és – akárcsak Plath esetében – a különféle versszerepek játéka volt a költői eszköz, hogy (újra) felépítsék, megalkossák személyiségüket.

Lábjegyzet:

Vári György: Aki nem száll gépen fölébe: Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete.http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1190 [2012. 06. 13.] ↩
Vári György: Aki nem száll gépen fölébe, i.m. ↩
Vö. Magyari Andrea: Vallomás és önéletrajziság: Fogalomanalízis Plath művei alapján. http://doktori.btk.elte.hu/lit/magyariandrea/diss.pdf [2013. 07. 01.] 118. ↩
A vallomásosság azonban már Szent Ágoston óta ismert műfaj, később pedig Rousseau Vallomások című munkájában megfogalmazza „a koherens személy centrális létjogának, önreflexív, önteremtő dinamikájának” gondolatát, ami a romantikában ki is teljesedik. A késő modern tárgyias költészete háttérbe szorítja egy időre a vallomásos irányt, azonban hanyatlásával a költészetben újra megfigyelhető a belső világ felé fordulás (Bókay Antal: A vallomás és a test poétikája: Sylvia Plath és József Attila új tárgyiassága. In: Rácz István – Bókay Antal szerk.: Modern sorsok és késő modern poétikák: Tanulmányok Sylvia Plathról és Ted Hughesról. Budapest, Janus/Gondolat, 2002. 79-80.). ↩
„[…] the private life of the poet himself, especially under stress of psychological crisis, becomes a major theme” (Rosenthal, M.L.: The New Poets: American and British Poetry Since World War II., London, New York, Oxford University Press, 1967. 15.) ↩
„The term »confessional poetry« came naturally to my mind when I reviewed Robert Lowell’s Life Studies in 1959, and perhaps it came to the minds of others just as naturally” (Rosenthal, M.L.: The New Poets: American and British Poetry Since World War II., Oxford University Press, London, New York, 1967. 25.). ↩
Sherwin, Miranda: John Berryman and Psychoanalytic Poetics. In: Uő.: „Confessional” Writing and the Twentieth-Century Literary Imagination. Basingstoke, Palgrave Macmillan, 2011. 51. ↩
Magyari Andrea: Vallomás és önéletrajziság, i.m. 119. ↩
Middlebrook, Diane: What was Confessional Poetry? In: Jay Parini ed.: The Columbia History of American Poetry. New York, Columbia University Press, 1993. 636. ↩
„The expressions of personal pain has been regarded as a hallmark of confessional poetry.” (Collins, Lucy: Confessionalism. In: Neil Roberts ed.: A Companion to 20th Century Poetry. Blackwell, Oxford, 2003. 198.) ↩
„Sebezhetően tiszta ember”: interjú Ferencz Győzővel a Magyar Narancsban. http://magyarnarancs.hu/belpol/sebezhetoen_tiszta_ember_-_ferencz_gyozo_kolto_irodalomtortenesz-65377 [2012. 05. 06.] ↩
Bókay Antal: A vallomás, i.m. 80. ↩
Freud, Sigmund: Gyász és melankólia. Ford.: Berényi Gábor. In: Ösztönök és ösztönsorsok: Metapszichológiai írások. Budapest, Filum, 1997. 133. ↩
Bókay ebben a mozzanatban ragadja meg a vallomásos költészet „tárgyiasságát”. Éppen a freudi értelemben vett tárgy elvesztésével veszti el az én egységét. Hogy ez az egységet újra helyreállítsa – ahogy Bókay Freud szavaival él –, egy „belső külvilágot”, belső tárgyiasságot teremt magának. Azaz „a költő a külvilág helyett a személyen belül fedez fel tárgyi természetű összefüggéseket” (Bókay Antal: A vallomás, i.m. 80.). Meglátásom azonban az, hogy ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a vallomásos költészet „bizonyos lényegi értelemben tárgyias marad, a késő-modern költészet hátterére épít”. A két költészeti iránynak más „tárgy”-fogalom áll a hátterében. Ilyen szempontból az egyik nem következhet a másikból. ↩
iPáli Gabriella: Az önkimondás alakzatai Radnóti Miklós költészetében. Kézirat, PTE, 2010. 23. ↩
Radnóti szerepeiről részletesebben vö.: Birnbaum, Marianna D.: Radnóti Miklós önarcképei (1929-1944). http://www.multesjovo.hu/en/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/1170/ [2013. 07. 01.]

↩
Bollobás Enikő: Énné váló álarc, álarccá váló Én (a tükörben): a plathi Bildung természetrajzához. In: Rácz István – Bókay Antal szerk.: Modern sorsok, i.m. 60. ↩
D. Rácz István: Költők és maszkok: Identitáskereső versek az 1945 utáni brit költészetben. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1996. 22. ↩
Nietzsche, Friderich: A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986. 51. A szerepversek kapcsán idézi: D. Rácz István: Költők és maszkok, i.m. 22. ↩
Radnóti Miklós összegyűjtött versei és műfordításai. Budapest, Osiris, 2003. 444. ↩
Ferencz Győző: Radnóti Miklós, i.m. 498. ↩
A történeteket lásd: Baróti Dezső: Eaton Darr strófái. In: Uő.: Írók, érzelmek, stílusok. Budapest, Magvető, 1971. 438. ↩
Ferencz Győző: Radnóti Miklós, i.m. 503. ↩
Gergely Ágnes: Pompóné könyve: Brit, észak-amerikai, afrikai nonszensz versek. Budapest, Mágus, 1998. 6. ↩
Freud, Sigmund: Az álomfejtés. Budapest, Helikon, 1993. 93. ↩
Uo. ↩
Heller Ágnes: Az álom filozófiája. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó, 2011. 88. ↩
Baróti Dezső: Eaton Darr strófái, i.m. 439. ↩
Heller Ágnes: Az álom, i.m. 52. ↩
Bryan, Sharon: Hearing Voices: John Berryman’s Translation of Private Vision into Public Song. In Richard J. Kelly – Alan K. Lathrop szerk.: Recovering Berryman: Essays on a poet. Ann Arbor, University of Michigan Press, 1993. 142. ↩
Berrymant idézi Ferencz Győző. Ferencz Győző: John Berryman: a megsokszorozódott személyiség és a költői én. In: Uő.: Hol a költészet mostanában?: Esszék, tanulmányok. Budapest, Nagyvilág, 1999. 123. ↩
Philips életrajzi vonatkozások kiemelésével is próbálja igazolni az Dream Songs vallomásos jellegét: „[…] Henry has a daughter, as did Berryman; when Henry goes to Ireland, Berryman was on the ship as well (Philips, Robert: The Confessional Poets. United States, Southern Illinois University Press, 1973. 92.).” („Henrynek van egy lánya, ahogy Berrymannak is; amikor pedig Henry Írországba ment, Berryman is épp egy hajón ült” – saját fordítás.) ↩
Bókay Antal az álom-művek két fajtáját különbözteti meg: egyrészt van, hogy az alkotás „kimondva vagy rejtetten álmot mond el, vagy az elmondás során álomi természetűnek bizonyul” az a világ, ami benne megjelenik; másrészt van olyan, „amikor az álom keletkezési módjának retorikai technikái visszafordulnak az irodalmi ábrázolás folyamatára”, ezzel pedig maga a műalkotás lesz álomszerű, egy keletkező álom (lásd: Bókay Antal: Álom-írás, álom-írók. In: Csányi Erzsébet szerk.: Csáth-járó át-járó: Csáth Géza, az irodalmi és pszichológiai diskurzusok metszéspontja. Újvidék, VMFK BTK, 2009. 11.). ↩
Ferencz Győző: John Berryman: a megsokszorozódott személyiség, i.m. 122. ↩
Uo. ↩

Bejegyzések

Szerelem

2013. július 4. csütörtök Tóth Andrea

Szemek

Már vagy három órája gyalogoltunk a rekkenő hőségben egy többsávos autópálya mellett. Nem nézett rám. Legszívesebben kikaptam volna a kezéből a telefont, hogy az autók közé hajítsam. Folyamatosan szipogott.

-Mindjárt odaérünk – mondta. – Lesz sör.

Sörszaga volt a leheletének. Ebben a tömény kipufogószagban is ki tudtam szűrni. Akkor volt, hogy majdnem elhánytam magam. Megtántorodtam. Meg kellett kapaszkodnom egy villanyoszlopban.

-Mi bajod?

-Csak ne gyere közelebb.

Eszembe jutott egy takarítónő az általánosból, aki folyamatosan visszaszipogta a taknyát. Már akkor is idegesített, de most legszívesebben ordítottam volna.

-Csak nem vagy terhes?

Izzadtságszaga keveredett a sörszaggal és a kipufogógázzal. Ennél émelyítőbbet nehéz elképzelni. – Még csak az kéne!

Kinyújtottam a karomat, hogy távol tartsam a testét magamtól. A méregdrága napszemüvege izzadt hajában ült, mint két gonosz fekete szem. – Menjünk – mondtam. Próbáltam nem levegőt venni.

Ha azt képzelem, hogy lehunyom a szemem, minden fehér fénybe bugyolálódik.

Már vagy három órája vártam rá a kapunál, de minden perc legalább egy napnak tűnt. Egyik kezemmel a vaskerítést markoltam, a másikkal egy cigit. Kurva hideg volt. Szünetekben, mikor csöngettek, felbolydult egy kicsit a gimi, aztán újra csönd telepedett rá. December közepe. Három éve akkor tartott nekünk először órát. Akkor voltam tizenhét, most húsz. Ő csak tízzel több.

Háló

Csupán az életek titkai érdekeltek, hogy ki mit miért csinál, milyen láthatatlan szálak mozgatják a szerkezeteket, amiket mi idióta báboknak látunk. Hogy annak látjuk egymást. De nézett rám a csipás szemeivel, mintha kutakodni akarna bennem.

– Rendelünk pizzát?

Miért tennénk. Én sosem vagyok éhes, ha együtt vagyok valakivel.

Megvonom a vállam.

-Ne flegmázz – gagyogta. Nyál habzott a szája sarkában. Fél órával korábban még én vele, te jó ég.

-Ne flegmázz – ismételte. Rohadtul untam már. Az ablak sarkában egy pók mocorgott, egészen pici volt és halványzöld.

-Leviszem a kutyádat – mondtam. Megfogtam a kis fehér bolyhos dögöt, ami nyüszítve a mellemhez szorította nedves orrát. A kutya fehér volt, az orra csillogó fekete.

A kutya gazdája ez a srác volt, kvázi-férfi. Sápadt, kissé szőrős mellkas. Borosta alig.

-Simogass meg – mondta. Felém nyúlt az izzadt mutatóujjával, mintha el akarna érni, de minek? – Ha a kutyát tudod, akkor engem is!

Lövésem se volt, mire gondol. Magamhoz szorítottam a kutyát. Meleg teste volt.

-Most miért vagy ilyen?!

Magamhoz szorítottam a kutyát, és elindultam lefelé. Jól esett a lépcsőház hűvössége. A kutyát aztán elengedtem a parkban, és rágyújtottam.

Negyvenöt kiló voltam és nem túl magas. Magassarkú csizmát vettem fel erre az alkalomra. Vagy fél doboz cigin túl voltam, amikor észrevettem, hogy a portás egyenesen felém tart. Ugyanaz volt, mint három évvel ezelőtt, de ő nem ismert föl engem. Mindig félretett nekem, ha tej érkezett, kakaó vagy kifli, eldugta a heverője alá, mert tudta, milyen csóró vagyok. Most kurvának nézett. Úgy is néztem ki. Hölgyem, mit keres itt?, kérdezte, és olyan bizalmatlanul méregetett, ahogy a csöveseket. De tudom, hogy jó ember volt. Megmondtam neki, kit keresek. Komoran megcsóválta a fejét, és azt mondta, ő már nem dolgozik itt.

Pettyek

Csak a szomszéd nő rikoltását hallottam, ahogy a pasija éppen ütni próbálta, vagy valami fakanállal kergette, nem tudom pontosan. A férfi a sötét szoba sarkában gubbasztott, mint valami szárnyban összeaszott varjú. Engem nézett a fotelból. Valamit magyarázott.

-…és az a nő olyan volt…

De nem figyeltem oda, hanem a szemben lévő lakást figyeltem. A férfi fakanállal vagy valami olyasmivel kergette a nőt, aki meztelen volt. Nem lehetett komoly.

-…és sosem szerette, ha kicsit erőszakos voltam vele, de a gyengédségért sem volt oda. Szóval semmi se volt jó neki…

Nem értettem, mit gagyog. Talán ki akart sajtolni belőlem valamit. Előrehajolt.

-Te egyáltalán nem vagy féltékeny?!

A férfi elkapta a nőt, a nő sikolya átcsapott hangos kacagásba. A nő teste megfeszült, ahogy a férfi sötét alakja rákulcsolódott hátulról. Felemelte a fakanalat. Aztán kiesett a kezéből, lehullott a földre.

Szánalmas volt.

-Nem tudom, mire gondolsz – sóhajtottam végül. A sóhajomnak enyhe, savanyú vörösbor-szaga volt. Erről eszembe jutott: – Lemegyek borért, jó?

A férfi a fotelban alsógatyában ült. Egyik lába átvetve a másikon. Kicsi, göndör, barna szőrök pettyezték a combját.

Az utcán rágyújtottam. Az öngyújtó kattanásának hangja visszaverődött a szomszéd ház komor faláról. Kissé hideg volt, borra vágytam.

Tudtam, hogy kurva nagy hazugság, de nem mutattam ki semmit. Hiszen láttam, mondtam, láttam őt reggel bejönni, és azt is tudom, a tanáriban melyik asztalnál ül. A bácsi úgy nézett rám, mint egy eszelős kurvára. Megreszeltem a torkom, megigazítottam a hajam, és azt mondtam, feltétlenül beszélnem kell a tanár úrral, mert valami létfontosságú dolgot kell mondanom neki. Csak azt, hogy mennyire szerettem. Csak szeretném, ha tudná, hogy valaki nagyon szerette. Ennyi. Nyálas szar az egész, de igaz. A portás nyelve kisiklott a szájából, és végigfutott a cserepes ajkakon. Hölgyem, elnézést, de ez lehetetlen. Ez már zaklatásnak minősül, ha én ezt megengedem magának.

Vörös

Kinéztem az ablakon át a kopott belvárosi éjszakába. Nem volt csönd. A szemben lévő lakásban be voltak húzva a függönyök. Szürke volt minden, mintha koromhó hullott volna az égből. Visszafordultam. Az idős férfi a konyhapultnak támaszkodva cigarettázott és engem bámult. A szemei szűk, alattomos rések voltak, bennük semmi fény.

-Mondj már valamit – hallottam a hangját, ami rekedt volt a sok cigarettafüsttől.

A füst kikígyózott a szájából, és felhőbe vonta az arcát. Nem tudtam mit mondani. A férfi negyvenöt körüli lehetett, és nem nagyon emlékeztem pontosan, hogy kerültem a lakására. Ha már itt voltam, belekortyoltam a vörösborba, amit valami olcsó vizespohárban kínált nekem. Elfogyott.

-Mondj már valamit.

Sóhajtottam.

-Mesélj a feleségedről.

Végre elkezdett mesélni valamit. Csak fél szavakat hallottam, meg hangsúlytalan, rövid, tört mondatokat. Néhány múlt időt, meg hogy „ilyen”, „olyan”, „de akkor”. Talán azt hitte, hogy odafigyelek rá, de lehet, hogy egyáltalán nem is számított neki. Ezt elcsíptem:

-…de aztán ez volt a baja velem meg az, és én erre…

Nem értettem, miért van behúzva a függöny a szemben lévő lakásban, és miért nem láthatok semmit az életükből. Úgy képzeltem, két meztelen alak kergetőzik talán egy fakanállal, a nő sikolya kacagásba hajlik, a fakanál lehull a földre, és a nőalak a férfihoz simul. Ennyi, nem több. A negyvenöt körüli férfi abbahagyta a gagyogást, és hirtelen ott termett mellettem. Be volt horpadva a mellkasa, vöröses szőrökkel. – Csókolj meg – mondta. Elhúztam a fejem. Két oldalról megmarkolta a hajamat a fülem mellett. – Te dög. – Közelebb hajolt. – Dög.

Ekkor megláttam a szemében valami undorító fényt, amitől felfordult a gyomrom. Szerelem volt. Szerelem volt a szemében. Tompa fény volt, a szája sarkában némi nyállal párosítva. Te jó ég, gondoltam, ez képes lenne azt hazudni magának, hogy mindent odaadna nekem, ha engedném: otthagyná a feleségét, a házát vidéken, mindent, az egész eddigi aprólékkal tákolt életét. Mert szeret. Felfordult a gyomrom.

-Le kell mennem…cigiért – mondtam, és kibontakoztam a szorításából. Egy ideig még nézett a sötét sarokból, ahogy felveszem a ruháimat. A melltartót itt hagyom neki, gondoltam, és szinte rohantam a lépcsőházban, a kabát alatt csupasz mellekkel.

Besötétedett. A tanár, gondolom, időközben kislisszolt egy hátsó kijáraton, mert a portás jelzett neki, hogy már megint itt van ez az őrült ribanc, és traktálni akarja az idióta szerelmével. Szinte láttam magam előtt, ahogy kisompolyog a gimiből. Sajnálom, mondta a bácsi, de ez már zaklatásnak minősül, ha én beengedem oda magát. De szeretem, mondtam, és ezt el kell mondanom neki, hogy tudja. A portás az arcom felé nyúlt, talán hogy megsimogassa, de aztán félbehagyta a mozdulatot, és leejtette a kezét. Ellenben van egy pohár tejem, mondta, szívesen megkínálom. Szemét perzverz, sziszegtem felé, és ott hagytam a gimi előtt. Ritmustalanul kopogott a magassarkú az aszfalton. Jól esett volna a tej, vagy a kifli, de nem voltam benne teljesen biztos.

Kád

A horzsolást néztem a térdemen, amikor a fürdőkádban ültem. Olyan volt, mint amilyet egészen kislány koromban szereztem nyári napokon. Ritmustalanul csöpögött a víz a kádba, visszhangzott a fürdőszoba. Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A középkorú férfi a kád mellett ült egy sámlin, és engem nézett. A vállaimat nézte. A horzsolást néztem. Nem olyan voltam, mint amilyen szerettem volna lenni. Semmit nem tudtam mondani. Ha azt képzelem, hogy nem is vagyok ébren, talán véget ér egyszer ez az egész.

Bejegyzések

Charles Bukowski: Szabadság

2013. július 3. szerda Farkas Kristóf

egész este csak itta a bort

28-án, és csak rá gondolt:

arra, ahogy járt és beszélt és szeretkezett,

arra, ahogy elmondta a dolgokat, amik igaznak tűntek,

de nem voltak, és ismerte a színét mindegyik

ruhájának

és a cipőinek – ismerte a méretét és görbületét mindegyik

saroknak,

ahogy a lábakat is, amiket formáltak.

és most megint valahol máshol volt mikor ő megérkezett, és

ha megint olyan fura szaga lenne mikor megjönne,

és megtette,

reggel 3 órakor lépett be az ajtón,

mint egy szarevő disznó, mocskosan

és

ő a disznóbelező kést előkapta,

mire a másik sikoltozva

hátrált az albérlet egyik falához,

valahogy még mindig csinos,

a szerelem bűzének gyűlöletével is,

és a maradék pohár bort kiitta.

az a sárga ruha,

a kedvence

és megint sikoltozni kezdett.

és ő felkapta a kést

és kioldotta az övét

és letépte előtte alsóneműjét

és levágta a golyóit.

és tartotta a kezében,

mintha sárgabarackok lennének

és aztán lehúzta őket a

vécécsészében

és a másik csak sikoltozott tovább,

ahogy a szoba vérvörös lett

ISTENEM, Ó ISTENEM!

MI A FASZT CSINÁLTÁL?

és ő ott ült 3 törölközővel

a lábai közt,

már nem törődve azzal, vajon elment vagy

maradt,

sárgát vagy zöldet viselt vagy

mindegy, hogy milyet.

és az egyik kéz fogott és a másik kéz

emelt, ahogy még egy

pohár bort töltött

(Farkas Kristóf Liliom fordítása)

Bejegyzések

Hegyi mártirológia

2013. július 3. szerda Serestély Zalán

Az Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnése körüli online konfliktusok forrásvidékéről

Hősipar a csúcson – bevezető egy online sajtókonfliktushoz

Erőss Zsolt és Kiss Péter, a Magyarok a világ nyolcezresein nevű expedíciósorozat csúcsmászói feltételezések szerint 2013. május 21-én vesztették életüket néhány száz méterrel a Föld harmadik legmagasabb hegycsúcsa alatt, miután május 20-án, egy huszonnégy órás – végzetesen kimerítő – csúcstámadás nyomán megmászták a nepáliak 8586 méter magas Szent Hegyét, a Kancsendzöngát. A felkutatásukra tett kísérletek két nappal később, május 23-án végleg lezárultak, amikor a monszun közeledte már az alaptábor stábját is távozásra késztette. A két mászót ezen a napon hivatalosan is eltűntnek nyilvánították. 21-e, illetve 23-a között a IV. tábor környékén még megpróbálkozott keresésükkel egy serpákból összeállított mentőcsapat (hogy valóban fizetett serpák indultak-e keresésükre, vagy a IV. táborban tartózkodó spanyol csapat vizsgálta át a környéket, ellentmondó értesülések miatt még mindig kérdéses) – eredménytelenül, Erőss Zsoltnak és Kiss Péternek nem találták nyomát. Rekonstruálva a történteket, a magyar expedíciót vezető Kollár Lajos – a lábprotézissel mászó – Erőss Zsolt halálos kimerülésének okát abban állapítja meg, hogy nem vett magához kellő mennyiségű vizet, Kiss Péterrel vélhetőleg egészen más történt: a IV. tábor fölötti halálzónában visszafordult, hogy segítse társát az ereszkedésben, döntése viszont végzetesnek bizonyult: noha megtalálta Erősst és segített neki talpra állni, akciójával rengeteg energiát vesztett, ennek folytán bezuhant a 8000 méter fölötti halálzóna egyik jégfolyosóján, majd összezúzódva életét vesztette.

Tömören így foglalható össze az, ami a két magyar hegymászó balesetével kapcsolatban információértékű a sajtóértesülésekből. A továbbiakban ugyanakkor nem a történtek okaira, tényállásaira, adataira, lehetséges szakmai megítéléseire kívánok figyelmet fordítani (mellesleg ezek meglehetősen esetlegesek máig), hanem arra a reflexióáradatra, mely a baleset kibontakozását, a végsőnek tűnő bizonyosságig vezető utat szegélyezte, valamint e reflexióáradat mediális tényezőire.

Kiss Péter és Erőss Zsolt balesete ugyanis ismételt megvalósulását eredményezte egy lappangó konfliktusnak, mely az utóbbi évtizedben mélyen áthatotta a magyar – de sajnos nem csak magyarországi – közéletet, s melynek a két hegymászóval történtekhez aligha van köze, attól eltekintve, hogy mindketten magyarok (Erőss Zsolt ráadásul erdélyi, székelyföldi származású, ami bonyolítani látszik az előállt polémiát) és mindketten élsportolók. A konfliktus alapvetően a nemzetkarakterológiával áll összefüggésben, homlokterében egy sor triviális, ám annál érzékenyebb kérdéssel: hősökként, illetőleg nemzeti hősként kell-e beszélnünk Erőss Zsoltról és Kiss Péterről, egyáltalán mindkettejüket megilleti-e e jelző.

E kérdések azonban korántsem olyan triviálisak, amilyennek első látásra tűnnek, gyökereik a drasztikusan polarizált magyarországi aktuálpolitika csatározásaiban keresendők, melyek mára annyi szálon áthatják és megosztják a magyar közösséget, közösségeket, hogy a gyász, a kegyelet aktusát is megélhetetlenné váltják – nem mellékes: Erőss Zsolt e polarizált diskurzusba, hősnarratívába belehajszolt édesanyja a Kollár Lajos által szervezett sajtótájékoztatón vádlón fakadt ki, amiért Kiss Pétert egyre erőteljesebben, egyre nagyobb gyakorisággal mutatja fel hősként a sajtó, míg fiától – ha legtöbbször nem is explicit módon – elvitatják e címet. Ugyanakkor Kiss Péter hősies visszafordulás-momentumának előtérbe hozásával mind és mind gyakrabban került elő Erőss Zsolt korábbi társainak halála is.

Soha nem vehetett részt a széles nyilvánosság oly mértékben és intenzitással a nemzeti és nemzetközi kommunikációban, mint ma, a közösségi hálózatok (Facebook, Twitter) korában – hacsak nem a poliszok Görögországában, az agorán. Tunéziában egy fiatal rapper, az akkor 22 éves Hamada Ben Amor közösségi hálóm terjedő, El Général című dala robbantotta ki forradalmat 2010 decemberében: e közösségi felhajtóerőt alapjában nem szabad, nem is érdemes bagatellizálni.

Ha azonban e most vizsgált probléma felől közelítünk a mediális környezet kérdéséhez, azt tapasztaljuk, hogy az online hírfelületek, illetve a közösségi portálok és hálózatok, melyek alapvetően a reflexió, a szabad véleménynyilvánítás, a bázisdemokrácia, a civil társadalom eszközei, nem célszerűen működnek, hozzájárulhatnak a klikkek újbóli kialakulásához, a közösség polarizálódásához. Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnésének, később pedig feltételezett halálának híre két nagyobb táborba utalta a magyar Facebook-közösséget, s jóllehet ennek alapvetően a pártkasszákból finanszírozott magyarországi sajtóorgánumok manipulációja áll a hátterében, azt a kritikai megjegyzést mégsem érdemes elsikkasztani, hogy a reflexió szabad és – már-már feldolgozhatatlanul gyors – lehetősége közösségileg hasonló mértékben destruktívvá válhat, mint a véleménynyilvánítás hatalmilag vagy „pusztán” fórumhiány miatt megvont esélye. Mivel a Facebook interaktív, a vizualitásnak és hyperlinkeknek kedvező, hálószerű felület, jogosan tekinthetünk rá az árnyalt, de legalábbis sokszínű, sokoldalú gondolkodás, multiperspektivitás fórumaként. Jól látszik azonban, hogy a közösséget mélyen megosztó, bekövesedett, megoldatlan problémák tekintetében valamiképpen belejátszik az elkülönböződés ritmusának fokozódásába. A szabad véleménynyilvánítás, a reflexió lehetősége kommunikációs kényszerré válik, a sokszínű gondolat klikkesítő, néhány gócpontként szolgáló sajtóközlemény körül gyűrűző linkháborúvá, a mediális sokszínűség vizuális banalizálódássá, a személyes és interszubjektív időfaktor kirekesztő, saját erkölcsiségét szemérmesen rejtegetni kényszerülő erkölcsi példabeszéddé. Ismétlem: nem azt állítom, hogy e jelenségek sora általánosan jellemezné a közösségi hálókat, pusztán arra hívnám fel a figyelmet, hogy bizonyos üledékes közösségi konfliktusok vonatkozásában hatékonysága megkérdőjelezhető, sőt mintegy automatikusan a valódi közösségi érdek ellen fordul. A továbbiakban arra fogok tehát figyelni, hogy az Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnése és halála körüli online diskurzusokban ez hogyan valósult és valósul meg a mai napig, mintegy gyászmunkaként mutatva fel magát.

A kolonializáló elődök iránti nosztalgiáról

Hogyan illeszkedik a himalájai (!) hegymászás a nemzetkarakterológiát meghatározó diskurzusba? Mielőtt megpróbálnám felgöngyölíteni a vita nemzetkarakterológia köré szövődő forgatókönyvét, azért sem tekintenék el ez iménti kérdéstől, mert meggyőződésem, hogy valamelyest bevilágítja a kirobbant vita forrásvidékét.

Nyelvében és egy sor szimbolikus gesztusban a himalájai mászás igen-igen alkalmas arra, hogy a nemzeti diskurzus kisajátítsa. Elég a sikeres expedíciók krónikáit fellapozni, hogy világossá váljék, a himalájai mászás legkisajátíthatóbb eleme a hódítás-momentum. A hegy meghódítása mindig pozitívan artikulált, s míg a balszerencse be nem következik, ez dominálja a sajtónyelvet. Nyilván itt nem a hegymászókkal készült interjúkról vagy a sportolók vallomásairól, önéletírásairól van szó. Alapvető cél: a hegy leküzdése, legyőzése, magunk alá gyűrése – a himalájai mászás metaforikája meglehetősen harcos, kétségtelenül él benne valami a kolonializáló elődök iránti nosztalgiából. Csúcstámadás, megbirkózás a heggyel, ostrom, hódítás – ezek a topikok uralják a sajtónyelvet (nem csak a magyart), bár hangsúlyozottan csak addig, amíg a balszerencse be nem következik.

A hódítás territoriális és nemzeti jellege a csúcson kifeszített lobogóban bontakozik ki.

Belátható ugyanakkor, hogy a magyar nemzeti önérzet hódító hadjáratai tekintetében mindez hatványozottan jut érvényre, kényesen érzékeny lévén a magyar „sportnemzet” voltára.

A himalájai mászás „tisztaságát”, „tisztességét” és sportszerűségét amolyan utolsó európai mohikánként, végvárként őrzi a kereskedelmi expedíciókkal szemben, melyek oxigénpalackkal, kötelekkel kibiztosítva, serpák gyámolításával kalandvágyóbb turisták százait juttatják a csúcsra.

Zárójel a tűzre – a konfliktus kibontakozásáról

A továbbiakban most már közvetlenül azt veszem szemügyre, hogy az online sajtóban és a közösségi hálón miként bontakozott ki az a konfliktus, mely a (nemzeti) hős vs. erkölcstelen családapa, törtető, gátlástalan karrierista gyilkos polémiába torkollt, talán végképp elvágva a közösségileg előnyös gesztusok előtt az utat.

Május 21-én (a két mászó ekkor már eltöltött egy éjszakát 8100 méter fölötti magasságban, mínusz 30 fokban) Kollár Lajos, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat vezetője így nyilatkozott a sajtónak: „Közben Peti vagy lemaradt, vagy leelőzte Zsoltot, mert a látható képen 1 ember maradt. Zsolt nem tudott magyarázatot adni, hiszen a beszéd is nagyon nehezére esett, de folyamatosan, lassan ereszkedett lejjebb. Egészen 8100 méterig. Ott lekuporodott és elaludt. Három óra múlva, jól hallhatóan pihentebben és jól artikulálva hívott és elindult lefelé a négyes táborba. Közben sikerült egy kéttagú serpa segítséget megnyerni (tetemes összegért), hogy érje el a négyes tábort holnap reggelre és segítse a fiúkat lejjebb ereszkedni, akár az alaptáborig. Reméljük, sikerrel.” ¹

A konfliktus az online felületek kommentzónáiban, illetve a közösségi hálókon közvetlen Kollár e bejelentése nyomán robbant ki, forrása egyetlen apró – zárójelbe utalt – megjegyzés: „tetemes összegért”.

Mielőtt szemügyre vennénk a konfliktus további alakulását, hozzá kell tennünk, Kollár hazatérve ismét nyilatkozott a mentésre felkért serpákkal kapcsolatban, a 4bakancs.hu internetes portálnak adott telefoninterjúból tudjuk: „(…) a serpákról is beszélt, kemény kritikát fogalmazott meg. Azt mondta, hogy az Erőssék keresésére felküldött serpák is csalódást okoztak. Először ezer dollárt kértek, aztán meggondolták magukat és ezer euróért voltak hajlandók csak felmenni. Akkor is csak a hármas táborból a négyesbe.

Másnap kiderült, hogy a két serpa, akinek a feladata az lett volna, hogy felmenjenek, mégsem indult el másnap reggel, vagyis visszafordultak.

Kollár elmondta, a nepáliakat nem különösebben érdekelte, hogy mi van fent, sikerült a négyes táborban tartózkodó spanyolokkal kapcsolatot létesíteni, akik elmondták, nincsenek ott magyarok. Ekkor érezte az expedíció vezetője is, hogy itt a vége.

Kollár azt is elmondta, hogy nem a serpák, hanem a koreai hegymászók készítették el azokat a felvételeket, amelyek Kiss Péter esetleges holtestét rögzítették”. ²

Carlos Soria nyilatkozata a Kancsendzöngán történt négy halálesettel kapcsolatban május huszonharmadikán jelent meg magyarul. A spanyol expedíció rangidős csúcsmászójaként a teljes Kancsendzönga-expedíció koordinálását felvállaló Soria alapvetően ezzel vádolja (bár a szó pontatlan, hiszen szavai inkább dühös kifakadásként hatnak) az expedíció résztvevőit: „Sokan vannak, akik azzal kérkednek, hogy ők nem használnak oxigént, közben meg egy büdös fillért nem fizetnek a serpáknak, akik rögzítik a köteleket, és ha ezek a serpák nem használnak oxigént, senki nem jutna fel a csúcsra. Aztán meg úgy adják el magukat, hogy serpák nélkül másztak. Egy ilyen hegyen mindenkinek együtt kell dolgoznia, mert sok kötelet kell rögzíteni, és ez nem az Everest, ahol megcsinálják ezt helyetted a serpák. Itt neked kell dolgoznod. (…) Fel kell mászni sátrakkal és minden felszereléssel, aztán együtt dolgozni az úton. Ehelyett sokan ezt a serpáktól várják el, aztán amikor pénzt kérnek tőlük a munkáért, nem hajlandóak fizetni. (…) A legelején megegyeztünk, hogy mindenki fog köteleket rögzíteni, erre rajtunk kívül senki nem csinált semmit. A koreaik például azt mondták, hogy egy serpájuk is ezen fog dolgozni, de ebből sem lett semmi.” Soria végül a serpák kondíciójáról is nyilatkozott: „Nem akartak pénzt költeni a serpákra, most meg néhány teljesen kimerültnek közülük ajánlottak pénzt. Van, aki azt hiszi, hogy szegények öszvérek, és nem emberek. Nagyon gyakran hangzik el, hogy ‘küldjetek pár serpát’, de hát mit tudnának ők csinálni, akik végig fent dolgoztak a hegyen. Amikor valaki feljut hétezer akárhány méterre, tudnia kell, hogy egyedül van.” ³

Nem tisztem megítélni, Soriának igaza van-e, vagy mennyiben lehet igaza. Tény, hogy miután kifogyott a kötelekből, és már nem tudták biztosítani a csúcsig vezető körülbelül 300 méteres szakaszt, a visszafordulás mellett döntött, és ma is él. A május húszadikán a csúcsra feljutó 11 mászó közül 5-en azonban nem tértek vissza. Hogy a magyar expedíció fizetett-e, és pontosan mennyit fizetett a kibiztosított szakaszokért, meglehetősen homályos pontja a nyilatkozatoknak. A Magyar Nemzet online változata idézi Kollár Lajost: „A csúcs előtti utolsó száz métereken kötélbiztosítással kellett haladni, ez legalább három órát elvett a csúcsmászási időből. Pedig Carlos Soriáékkal előtte megállapodtunk, hogy kikötelezik. Pénzt kértek tőlünk, kicsit alkudoztunk, fizettünk, de nem tették meg (kiemelés tőlem – S. Z.). A csúcs alatt háromszáz méterrel ő visszafordult serpástul, oxigénestül. Erőss Zsolt, Kiss Péter, Oscar Cadiach, Mario Vielmo és két őket kísérő serpa összeállt egy hatos csapatba. Azt mondták, továbbmennek és megcsinálják, mert soha többet nem jutnak ide.” ⁴

Kollár szavai a „kicsi alkudozás”-ról, illetve a serpák béréről meglehetősen homályosak, mi több eufemisztikusak, a történet töredékes, a nyilatkozatok helyenként ellentmondanak egymásnak. A 4bakancs.com-on részletezőbb beszámolót is olvashatunk a magyar expedíció üzleteléséről: „Kollár kitért a spanyol Carlos Soria állításaira is, aki korábban azt mondta, a magyarok nem akartak fizetni a kötelezésért. Kollár szerint viszont korábban abban állapodtak meg, hogy ők is fizetnek 400 dollárt (a spanyolok eredetileg 600 dollárt akartak kéri tőlük hozzájárulásként). A hegyen derült ki azonban, hogy a serpák nem rakták ki a köteleket. Soria szerint azért, mert nem volt elég kötelük. Kollár Lajos szerint viszont nem a kötél fogyott el, hanem a serpák kedve és önbizalma a csúcs közelében, mert »hiába hívják magukat mászóserpáknak, hétezer méteren elfogy a bátorságuk«.” Noha 400 dollár drasztikusan kevésnek tűnik egy életveszélyes munkáért, – szakértelem hiányában, s mivel jelen dolgozatnak nem is tétje – ismét nem vállalnám, hogy megítéljem Kollár nyilatkozatának jogosságát. Tény azonban, hogy Soria nem tett külön említést a magyarokról, s talán nem csak nekem tűnik enyhén gőgösnek, amit Kollár a serpák bátorságáról megállapít. Ráadásul világos, hogy Kollár sajtótájékoztatókon többször hangoztatott állítása – ti., hogy tiszteletben tartva a helyiek hitét, ember nem léphet a Szent Hegy csúcsára, így nyilván Erőssék is megállnak néhány lépéssel a csúcs előtt – tulajdonképpen üres fogadkozás, a kulturális közelítés nyomát sem viseli. A magyar expedíció vezetőjének reflexiójában ugyanis fel sem merül, hogy noha a serpák mindennapi betevőjükért valószínűleg sok mindent feláldoznak hitükből, talán nem a puszta félelem, vagy nem ugyanaz a félelem inti őket megtorpanásra a csúcshoz közeledve, mint a kultúrájukban járatlan himalájai mászót.

A magyar sajtó joggal időzhetett volna ezeken a problémákon, de sehol fel nem merül ⁵ a magyar himalájai mászás alultámogatottsága, az Erőss Zsolt és Kiss Péter rendelkezésére álló felszerelés hiányossága, vagy a kulturális értés hiányából is eredeztethető végzetes hiba. A sportnemzetről alkotott kép ugyanis nem sérülhet.

E helyzet viszonylag pontos elemzése helyett azonban mind gyakrabban és gyakrabban jelentek meg a nemzeti önérzeten strázsáló cikkek, legfőbb fórumuk pedig a Fidesz-pártkasszából finanszírozott Magyar Nemzet online változata (mno.hu).

E tekintetben már az mno.hu címválasztásai is beszédesek, Pósa Árpád például a következő címmel közölt cikket itt május harmincadikán: Kinek állhat az érdekében lerombolni Erőss Zsolt életművét? Elindul azon cikkek sora, melyek a Soria nyilatkozatával szimpatizálókat „senkiházi hazaárulók”-ként aposztrofálják, miközben lassan kezdetét veszi a halálesemény beíródása egy viszonylag explicit mártirológiai narratívába – erős nemzeti-keresztény hagyományba ágyazva a történteket. Erre a nyomra egymást áttételesen vagy közvetlenül idéző online sajtóközlések sora erősít rá, kisebb kitérő erejéig tanulságos lehet néhány címet is idézni: Kiss Péter feláldozta magát Erőss Zsoltért; Magyar nagypéntek a Himaláján; Kerékpártúra Trianon gyalázatára valamint Erőss Zsolt és Kis Péter emlékére; Erőss Zsolt kevés vizet vitt, Kiss Péter igazi hős volt ⁶

Ennek talán egyik legszélsőségesebb esete az alább majdnem teljes terjedelmében idézett cikk – te/ti-közlések, fenyítések, pokolba utaló gesztusok teljes arzenáljával:

„Még ki sem hűlhetett jóformán a test, amikor már ömlött az interneten, a Facebookon, a Twitteren, a médiából a szenny, mely az emberi méltósággal még csak köszönő viszonyban sincs. Fotelalpinisták százai, ha nem ezrei osztják azóta is, hogy milyen ember is lehet(ett) Erőss Zsolt. Bomlott családok (meg)bomlott anyáinak sirámaitól hangos minden, akik valamiféle apai felelőtlenséget rónak föl neki – minimum. Önző, népszerűség- és hírnévhajhász – olvasni. A kólacsőcseléknek megvan a véleménye. Másról. Már megint.

Tele vagyunk már megint kiokádott, kaotikus írásjelekkel, melyek olyanoktól származnak, akik már akkor hülyeséget mondanak, amikor éppen hallgatnak. Istenem, érnénk már meg egyszer, hogy úgy vágjon minden szájból/ujjból kibuggyanó szó, mint a beretva. Hogy a sok automatizált karaktergenerátor úgy tobzódjon íráskényszerben, hogy minden kimondott szóért, mondatért, állításért hullnia kelljen saját vérének is.

Ti, lényegtelenlátó senkiháziak, végig előttetek van/volt a lényeg! A tengerszint feletti soknyolcedredik méter után megtett újabb méter, melyet Erőss Zsolt és Kiss Péter megtett. Ha még mindig nem értitek, akkor Erőss Zsolt és Kiss Péter mégis értetek és miattatok halt hősi halált. És qrvára sajnálom, hogy helyettük nem ti vesztetek oda!” ⁷

A cikk szerzője odáig merészkedik, hogy eldönti, kinek kellett volna meghalnia a Kancsendzöngán, a korrektség ugyanakkor megkívánja, hogy hozzátegyem: a két haláleset megítélését a keresztény mártirológia irányába terelő cikkek többsége azért nem ennyire vehemens. A Facebook bizonyos értelemben – akár Borges Homokkönyve – a változékonyság, a tünékenység létmódjában él, így már nem találtam rá a kolozsvári Szántai János kommentjére, aki kategorikusan visszautasítja a fenti bejegyzés szerzője, Szőke László elveszejtő gesztusait.

A halálesetek nemzeti-keresztény mártirológiai narratívába való beágyazódását legjobban egy már korábban is említett eset példázza, Erőss Zsolt édesanyjának kifakadása, ami – ha valaki kíváncsi lenne rá – látványosan meg tudná mutatni azt is, hogy a politikai hatalom hogyan él vissza az emberek vallási, hitbéli érzékenységével és fogékonyságával, hogyan választ és finanszíroz rendkívül tudatosan egy olyan nyelvet, mely tömegeket kötelez el a nemzeti és egyházi kategóriák maradéktalan összefonódása mellett. Erőss Zsolt édesanyja fia és Kiss Péter esetét Jézus kálváriájához hasonlította azon a sajtótájékoztatón, melyet Kollár Lajos tartott közvetlenül a csapat Nepálból való hazaérkezése után, és felmerült benne, miért csak Kiss Péterre tekintenek hősként, a neki ítélt Fair Play díjjal is nyomatékosítva a gesztust.

Az államilag finanszírozott nemzeti-keresztény narratíva, melyet újabban a jobboldalinak titulált politikai programok sajátítanak ki és/vagy aktiválnak Magyarországon (újabban sajnos Erdélyben is) a maga anticipatív alternatíváit is serkenti, bár genealógiai, kronológiai szempontból nehéz eldönteni, e nemzeti-keresztény mártirológiai hagyomány vagy az azt cáfoló vélemények jelennek meg korábban.

Az iméntiekben kissé sarkalatosan vázolt nemzeti-keresztény moralizáló hajlam ellenében fellépő „független” (gyakran a politikai balra sorolt) gondolkodás szemérmesen leplezi, hogy amennyiben elfogadja a konfliktus anticipatív szerkezetét, maga is a moralizálás csapdájába kényszerül. A vizsgált konfliktus szerkezetét az jellemzi, hogy ez utóbbi véleményeknek nincs átfogó fórumuk, ami nyilván nem azt jelenti, hogy ne volnának a politikai balról finanszírozott (online) sajtóorgánumok, melyek köré besűrűsödhetnének a közösségi hálón megosztott hozzászólások. Erőss Zsolt és Kiss Péter, a két magyar élsportoló haláleseménye azonban olyan mélyen ágyazódik a nemzetkarakterológiai diskurzusokba és törekvésekbe (a „Magyarország sportnemzet” definícióba), hogy a sajtó legnépszerűbb ütkőzőfelületeit sem hangolta egymás ellen, ahogy Puskás Öcsi megítélésében sem akadnának köztük nézeteltérések. A HVG és Magyar Nemzet nem közölt egymással élesen szembemenő cikkeket, a különbség talán csak annyiban ragadható meg, hogy míg a HVG megpróbált kevesebb kommentárt, kevesebb személyes hangvételű cikket közölni a témában, a Magyar Nemzet szükségét érezte megvédeni a „hős” titulust, az „életművet” stb. Az ellenvélemények tehát inkább csak a közösségi hálón terjedtek – merényletszerűen – kommentek, hozzászólások, blogbejegyzések formájában (itt már világosan kirajzolódik valamiféle mediális és műfaji elkülönböződés szándéka is), így rekonstruálni is nehéz őket. Alapvetően azonban mély nyomot hagynak a korábban már idézett szövegekben, így a legtöbbre innen visszakövetkeztethetünk.

A hős- és mártirológiai narratívával szembemenő ellenvetéseket két jelentősebb kategóriába sorolnám, mielőtt azonban felvázolom ezeket, röviden reflektálnék arra a technikára, mellyel az előbbi oldal – kevéssé találón – megpróbálta hatástalanítani e véleményeket. Leggyakrabban azzal az antik retorikai fogással éltek, hogy megkísérelték hitelteleníteni a „merénylő” személyét, amit e vita kapcsán legpraktikusabban a szakmai hozzáértés hiányával tehettek meg. Ennek tulajdonítom, hogy a várakozó bizonytalanságot kísérő sűrű pengeváltások után nem kezdődhetett már úgy cikk, hogy bevezetőül ne szabadkozott volna: „Bár nem vagyok a himalájai mászás szakembere, …” A hatástalanító kommentek leggyakrabban felbukkanó topikja ebben a periódusban a „díványalpinista”. A gyakorlat már csak azért is érdekes, mert a véleménynyilvánítás legfőbb kritériumát valamiféle mozgalmár előélethez, gyakorlati jártassághoz láncolja, ami igencsak emlékeztet arra az eljárásra, melyet a romániai kommunista (!) cenzúra alkalmazott a hatvanas-hetvenes években. Szilágyi Domokos debütkötetéből kimaradnak például olyan versek, melyek pacifista, kontemplatív karakterét hoznák előtérbe (a mozgalmár kommunista ideáljával szemben), noha ideológiailag teljesen rendben vannak.

Mivel morális értelemben ma már problémás fogást találni azon, ki hogyan rendelkezzék, rendelkezhet saját élete fölött, illetve ehhez mennyire és miben van köze a közösségnek, a mártirológiai narratívát cáfolni igyekvők jórészt apai minőségében kérdőjelezték meg Erőss Zsolt döntését, ti., hogy a csúcs mellett kötelezte el magát egy nehéz pillanatban. Erőss Zsolt két kisgyermeket – Gerdát és Somát – hagyott apa nélkül.

A történet azonban nem merül ki ennyiben, hiszen Erőss özvegye, Sterczer Hilda a sajtó megkeresésére több alkalommal is azt nyilatkozta, megbocsát férjének, s bár az hibázott, megérti döntését, ha leért volna a hegyről, talán csak annyit mond neki, többé ne hajszolja bele magát 24 órás csúcstámadásba. Néhányak azonban nem érték be ennyivel, és – tulajdonképpen teljesen alávetve magukat annak a logikának, mely ellen fölléptek – felmerült bennük, hogy Sterczer Hilda hogy nyilatkozhat ilyen higgadtan a sajtónak a tragédia nyomán; „nemzeti hősök” haláláról mégsem beszélhetünk száraz szemmel.

1996 és 2013 között Erőss Zsolt öt mászótársat veszített el expedíciói során; Dékány Péter a Distagil Sartról ereszkedve vesztette életét ’96-ban; Gárdos Sándor 2001-ben maradt az Everesten, Szabó Levente 2009-ben, a Mansulu csúcsáról való ereszkedés közben zuhant le, a sikertelen Annapurna-expedíció áldozata Horváth Tibor volt 2012-ben, május 21-én pedig Kiss Péter lelte halálát a Kancsendzöngán. 17 év alatt 5 társat elveszíteni több, mint gyanús – feszegették kommentelők a Facebookon, online hírcsatornák közleményei alatt –, ami ismét csak kétes kifutásba torkollt. A végeredmény ugyanis az, hogy míg a vezető hírközlő médiumok ugyan nem vitatják, nem vitathatják el Erőss érdemeit, nemzeti öntudatban elfoglalt pozíciójának hitelességét, mégis alapvetően egy anticipatív narratív struktúrába kényszerülnek ágyazni a történteket, melynek egyik pólusán a hőssé avanzsált Kiss Péter helyezkedik el, másikon pedig – a sötétebbiken – Erőss Zsolt, akiről (sikereit immár zárójelbe vagy a cikk alján megjelenő raszterbe utalva) csak annyit érdemes tudni, hogy tévedett, amikor nem vett magához kellő mennyiségű vizet. Az önnön moralizáló szándékukat rejtegetni kényszerülő cáfolatok tehát ismét megfeneklenek a cáfolni kívántak logikájában – implicit módon családoktól vitatva el a gyászmunka lehetőségét.

Összegzés

Jobb- és baloldal, demokraták és kommunisták, keresztények és senkiházi hitetlenek, hazafiak és zsidóbérenc hazaárulók; a másik (egyelőre gyengébben támogatott) oldalról: bigott hívők és felvilágosult szabadgondolkodók, moralizáló hősgyárak és a multikult ügyét szakadatlanul előrébb mozdító forradalmárok – a magyar közéletet olyan mélyen hatják át e pártkasszákból finanszírozott konfrontációk, hogy valamiképpen minden magyar feszültség ezt a szembenállás-mintázatot termeli újra. E mesterséges bipolarizácóba mára akkora összegeket fektetett a magyar állam, hogy feladni már lehetetlennek tűnik.

Kevés olyan konfliktus merült fel az utóbbi években a magyar közéletben, mely ne íródott volna rá – nyilvánvaló vagy leleplezhető módon – eme anticipatív struktúrára, a közösségi feszültségek így rövidre vannak zárva, önmaguk körül forognak, feldolgozásukra esély sem mutatkozik.

Az egyre üledékesebb magyar konfliktusok tekintetében a közösségi hálózatok, az online médiák megbénulnak, tehetetlenek. Az Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel történtekkel kapcsolatban ebben a pillanatban világosan látszik: a Facebook felülete kinyújtja, kitartja, kifeszíti a konfliktushelyzetek viharos, kitörő fázisát, a feldolgozási munkálatok menedzselésére azonban már kevéssé alkalmas. A reflexió jótékonyságát propagálja olyan helyzetben, amikor a gyász csendjének volna ideje, az anticipatív struktúra elmélyítésében segédkezik olyan helyzetekben, amikor a közösségileg hasznos és jótékony gondolkodáshoz fel kéne számolni a fennálló diskurzusmódok kereteit, fel kéne tenni az igazán nyugtalanító – kulturális, nemzetpolitikai, finanszírozási – kérdéseket.

Az Erőss Zsolt-Kiss Péter-történet vizuális túlartikuláltsága minden bizonnyal abból is fakad, hogy az online sajtó igyekezett vizuális effektusokra váltani az eltűnt mászók jelenléthiányát. Sajnos azonban az is elmondható, hogy minden jó szándék ellenére e túlartikuláltság immunissá tesz, a vizuális mémek – noha ideig-óráig együttérzést ébresztenek – alapvetően passzívvá tesznek, elutasítást, továbblépési kényszert váltanak ki az emberből. Az általam vizsgált esemény egyik legszélsőségesebb vizuális termése az a képsor, mely a Mount Everest több mint kétszáz hegyen ragadt holttestéből kínál válogatást, hozzáfűzve, a csúcs környékén ezek a testek mintegy tájékozódási markerekként hasznosulnak. A himalájai mászók nyilván sajátos viszonyban élnek a halállal, a képsor megjelenítése közvetlenül a magyar mászókkal történteket követő napokban azonban csekély nyomát mutatja együttérzésnek.

Szükségét érzem megjegyezni: a közösségi hálózatokról és az online médiákról csak az általam vizsgált esetre vonatkoztatva tettem kijelentéseket, távol álljon e dolgozat céljaitól, hogy az általánosság hatókörére tartsanak számot.

Lábjegyzet:

Kollár huszonegyedikei nyilatkozatáról bővebben itt: http://www.magyarhirlap.hu/eross-zsolt-lali-nagyon-legyengultem ↩
http://sportgeza.hu/extremsport/2013/06/01/a_serpak_el_sem_indultak_eross_zsoltert/ ↩
A teljes cikk itt érhető el: http://444.hu/2013/05/23/carlos-soria-aki-nem-fizet-a-serpaknak-ne-varjon-toluk-segitseget/ ↩
A teljes nyilatkozat itt olvasható: http://mno.hu/magyar_nemzet_belfoldi_hirei/elkovettunk-egy-hibat-eross-zsolttal-1165315). ↩
Illetve csak igen-igen elvétve: http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/eross_zsolt_nem_felt_a_halaltol/2335742/ ↩
[1] a cikkel elérhetősége sorban: http://mno.hu/belfold/kiss-peter-felaldozta-magat-eross-zsoltert-1165058, http://himalajaexpedicio.postr.hu/, http://www.szentkoronaradio.com/elszakitva/2013_06_10_kerekpartura-trianon-gyalazatara-valamint-eross-zsolt-es-kis-peter-emlekere; http://alfahir.hu/eross_zsolt_keves_vizet_vitt_kiss_peter_igazi_hos_volt ↩
A teljes szöveg a következő hivatkozás alatt olvasható: http://www.nethuszar.ro/eross-zsolt-es-kiss-peter-nem-erted-nem-miattad-es-nem-veled-halt-meg/ ↩

Bejegyzések

szeplőtelen reggel

2013. július 3. szerda Sebesi Viktória

szeplőtelen reggel

Azt kérted ne érjek hozzád úgy. A máshogyat engedted. Pedig pont reggel volt. Pont szép voltál, ahogy ott feküdtél. Úgy vonalazhattalak körbe, mint egy tárgyat. A kezemmel. De engedted a tekintetemmel is. Miért vannak szempilláid? kérdeztem. Talán, mert szeretem őket. Szóval a te döntésed? Ha akarom, felelted. Ma olyan megfejthetetlennek tűnsz. Pedig tudom, hogy nem vagy az. Mégis. Ahogy ott fekszel nem tudlak körberajzolni. Úgy szeretlek, mondtam. Ma inkább máshogy, felelted. Féltem, máshogy nem megy. Hol a kezed? kérdeztem. Kitártam a levegőbe, nevettél. Azért a konyhában is gondoltam rád. Meg a fürdőben is. Melléd érve is. Szép vagy. Pedig múlok. Látom, de erre nem gondolok. Most sehogy se akartad. Miért fekszel itt? dühödtem rád. Jó lenni, felelted. Itt? kérdeztem. Akár, mondtad. Ha most elmennél boldog lennék. Illatos a hajad, mondtam. Virágzik, felelted. Hol vannak a szeplőid? Letöröltem. Szoktalak gyűlölni, mondtam. (—) kérdezted. Mindent elmondtam, úgy feleltem. Gonosz vagy. Ma reggel jobban. Csak a fejed fölé tudok karikát rajzolni. Nietzsche? kérdeztem. Halott, felelted. És az istenek? Játszanak. Kimenjünk hozzájuk a kertbe? kérdeztem. Már voltunk ott. Felső polc? Csak lábujjhegyen. És ha Nietzsche ott van? Onnan senki sem tér vissza, mondtad. Meddig maradunk ma reggel? Egy életet. Kettőt? Azt nem lehet, felgörbítetted a szád sarkát. Ha betakarnálak itt is lennél és nem is. Vanni vagy nem lenni? Most még jobban hozzád akartam érni, úgy. Előveszem az ecsetet és lefestelek. Nem feslesz. Mit csináljak veled? kérdeztem. Mit szeretnél? kérdeztél vissza. Azt nem lehet, lemondódom. Hozzánk ért a fény. Téged is melegít? kérdeztem. Minket már semmi sem, felelted. Azért mégis megpróbáltam hozzád érni. A pihéket érintettem. Libabőrös lettél. Megijedtem, talán elrontalak. Ha becsukom a szemem itt leszel? kérdeztem. Jobban, felelted. Talán mégis szeretlek. Meddig lehet? Csak odáig, mondtad. Vissza soha? Nem szoktak. Ha nézlek gyorsabban múlsz? Egy picivel, leengedted a kezed. Megkerestem a tollam. Írok rólad, mondtam. Kinek? Aki elolvassa, feleltem. Nem leszünk halhatatlanok. De te hátha, bizakodtam. Ugyanolyan maradtál. Érzed? kérdeztem. Mit? A halhatatlanságot. Mintha, emelkedtél fel. Azóta írlak.

Bejegyzések

Ted Hughes: Születésnapi levelek (III.)

2013. július 2. kedd Kántás Balázs

Holdséta

(Moonwalk)

Egy ragyogó hold-csonk.

A domb elveszti színét

A sarki fény alatt.

Akár egy kifordított napkorong. Minden

Negatívban. Álarcod, akár

Öntött, fekete vas, egy fél kagylóhéj –

Meghámozta a holdat. Riasztó

És dühítő hold-ördög – valahol itt.

A régi tengerész halála életében, abban volt egy

Női szereplő, akit megrettentett a

Tenger lázas hullámzása, és csak dobálta

A fekete-fehér dobókockákat.

A szaracén, kegyetlennek ható tenger.

És szavaid, akár rovar- és pókízek,

Melyeket baglyok szaggattak szét. Virágzó,

Kék-fekete, szilánkos. Denevérkoponyák. Egy nap,

Gondoltam, megértem majd ezt az egyiptomi sírhelyet,

E hold-gombához való nyelveken szólást.

Sose ébressz fel egy alvajárót. Hadd hibáztassák

Mindenért az olajfákat.

Árnyaik fekete vére talán úgy

Tör elő, mint Ábel kiáltása.

Ki van itt? Ez itt a kérdés: Ki van itt?

Az orvos, aki humorizál és végignézi,

Amint a beteg meghal kezei között.

Valami más osztozik a nap bőrén.

A birtoklás álcája, a száj díszletei,

Egy álomban ijesztőnek hatnának. Ébren mindez csupán

Türelem kérdése. Akár egy fantom

Méhnyaktumor. A rádium telihold

Levetkőzött az operációhoz –

Levetett magáról mindent,

Kivéve magát a holdat. De mit is jelent holdnak lenni?

Durva, megmunkálatlan érc,

Mely még nem formálódott

Át míves tehetségedbe. Vagy ott függ

A röntgenkészülék felett egy majom

Sziluettje, melyet egy szűzlány vezet,

És mindketten kiszolgáltatottak a lány poklában. A hold

Komolyan veszi a dolgokat –

Egyre csak szemléli a konyhai eszközöket.

Én voltam a szúnyog a saját

Értetlenségem

Elefántjának fülében. A kátyú

Kurátora. Körülöttünk

A hold-barna dombok, a csillagok

Valószerű mélyaltatásban nyugodtak,

Mind mitologikusak, mind elérhetetlenek.

Halászhajók – a Cassiopeián.

Minden apró kavics egy-egy hold-jelet hordozó

Rosetti-kő. Nem csatlakozhattam többé hozzád,

Csak az áldozati kőnél,

Melyet annyira kerestél. El sem tudtam

Képzelni magamnak a papot. Úgy sétáltam ott

Melletted, mintha először látnálak –

Egy furcsa kutya hold-árnyéka.

Egy kutya néma árnyéka,

Amely megbarátkozott veled. Szemeid

Elemükben voltak, ám nem értették a dolgot,

Mindez megrémítette őket. Akár a felszínre

Törő Kraken, körülölelted a holdat

És a csillagos tengert, szemétre dobtad

A mennyeket, majd a hold-fehér, hold-kráteres

Tengeri várost, és kampóval metszetted

Ketté a partszegélyt. Gigászi madár

Hullott alá Földközi-tenger mellett.

Smaragd tenger, ragyogóan friss festmény,

Csak neked, a Sirokkó árnyékban,

Elvitted mindet, mint bőrt és törmeléket egy amforában,

Hogy újraegyesíts mindent

Egy oly nagy gonddal megírt versben

És úgy viselhesd majd, mint egy farsangi maszkot,

Ha úgy néz szemedbe a démon, mint egy

Üres konnektornyílásba – a démon, aki még

Mindig rajtam néz keresztül.

Rajz

(Drawing)

A rajzolás megnyugtatott. Pokoli tollad olyan

Volt, akár a marhabillog.

A tárgyak szenvedtek új létezésükben,

Majd végül végső pozíciójukba gyötörtettek.

Ahogy rajzoltál, én is valami megnyugvást éreztem.

Kitárult az idő, a mikor a benidormi piacteret

kezdted rajzolni. Tőled nem messze ültem, valamit írogattam épp.

Az órák tovaégtek. Az árusok köréd gyűltek, hogy lássák,

Vajon sikerült-e pontosan lerajzolnod őket.

Ott ültünk a lépcsőn, szandálban,

És boldogok voltunk. Már nem voltunk

Annyira idegenek, turisták, tudtuk, merre

Is kell mennünk a város vénáinak forgatagában.

Ismerős idegenek lettünk. Mikor eladta banánját,

A banánárus tartott nekünk egy szóló

Hegedűkoncertet, banánindákkal.

Mindenki odagyűlt, hogy dicsérje a rajzaidat.

Te csak kitartóan rajzoltál tovább, megragadva a részleteket,

Mikor végül is sikerült az egész látképet börtönbe zárnod.

Ez is megvolna. Örökre megmentetted egyébként

Elveszett reggelünket. Türelmed, haragos

Ajakbiggyesztésed megragadta a piactér portréját,

Mely még mindig a középkorban szunnyadt. Épp mielőtt

Felébredt és eltűnt volna a milliónyi nyári átutazó kiáltása

És a pazar hotelek sziklái alatt. A kezed

Végigsiklott Heptonstall városán, hogy

Elragadja a végtelen sötétség. Míg tollam a tovább

Utazik és további kétszáz mérföldre távolodik a kezedtől,

Örökké ujjai között morzsolgatja vörös, fehér pettyes

Selyemkendőd, rövidnadrágod, rövidujjú blúzod emlékét –

A harminc kép egyike szerte a te Európádból –

És hosszú, barna lábaid, amint lóbálod őket,

A szemlélődő nyugalom,

Melyet kiittam koncentrált némaságodból.

E szemlélődő nyugalomban

Most már csak a némaságodból iszom, már egyikünket sem

Zavarja meg, többé nem menekülhet előlünk.

A bagoly

(The Owl)

Újra láttam saját világomat a szemedben,

Ahogyan látnám a gyermekeid szemében is.

A te szemeden át nézve minden idegen volt.

Az egyszerű galagonyabokrok bizarr, idegen lényeknek tűntek,

Rejtélyes létezők és tettek.

Valami lábakon járó vadság bontakozott ki

A szemedben, mintha vacsoravendég

Lett volna ott, az asztal közepén.

A közönséges vadkacsák földöntúli művészi

Alkotásoknak hatottak, udvarlásuk hipnotikus

Filmtekercs volt, levetítette a folyó. Érthetetlen,

Hogy lehetett a lábuknak kényelmes abban a hideg vízben.

Te voltál a kamera, és olyan felvételeket készítettél,

Melyekhez nem volt megfelelő a felbontásod.

Világomat olyanná tettem, hogy mindent eléd tárjon.

Oly hitetlenkedő örömmel tetted a magadévá,

Miként egy anya veszi át csecsemőjét a dajkától.

A haragod megszédített. Felébresztetted bennem

Bolondos, extatikus, tizenöt évvel korábbi kölyök-önmagam.

A mesterművem akkor született, azon a sötét éjszakán,

A Granchaster Road-on. Ázott ujjperceimből

Egy nyúl vékony, torokhangú sikolya áramlott elő,

A csalitosban, ahol egy bagoly hangja hallatszott.

Hirtelen felröppent, szárnytollait

Az arcomba csapva, helyét átadta nekem.

Chaucer

(Chaucer)

„Ha zivatarokkal jőn aprilis

Március az örök homályba vész…”

Hangod teljében, mikor elérted stílusod csúcsait,

Felemelted a karod – talán az egyensúly miatt, talán

Azért is, hogy megtartsd a feléd irányuló figyelmet,

Képzeletbeli közönséged figyelmét – Chaucert kezdtél

Szavalni a legelő teheneinek. És a tavaszi égbolt röptében

Megtisztította a smaragd csipkebogyó-, galagonya-

És kökénybokrokat, majd a pezsgőspoharat, melyet hirtelen

Rántottál elő tiszta lelkedből.

Hangod végighömpölygött az úton, Grantchester felé.

Nyilván úgy hangzott, elveszett. Ám a tehenek

Figyeltek, majd közeledtek: tetszett nekik Chaucer.

Te csak folytattad. Megvolt hát az okod,

Hogy Chaucert szavalj. Majd előkerült Wyf of Bath,

Legkedvesebb irodalmi hősöd is.

Révületbe estél. Elbűvölted a teheneket.

Egyre csak jöttek, tolakodtak, gyűrűt formáltak

Körülötted, hogy a szemedbe nézhessenek, egyre élénkülő figyelemmel

Feszültek meg a füleik, hogy halljanak minden apró ragot,

Míg végig megtartották tőled a tisztes, hatlépésnyi távolságot.

Alig hitted el az egészet.

Nem állhattál meg. Mi történne, ha

Egyszer csak megállnál? Megtámadnának,

Megijednének a csöndtől, vagy mert még többet akarnak belőled?

Folytattad hát a szavalatot. Egyre csak deklamáltál –

Húsz tehén állt ott veled szemben, hipnózisba esve.

Hogy is hagytad abba? Már nem is emlékszem,

Hogy megálltál volna. Azt képzelem, szétszéledtek –

Forgó szemekkel, mintha a takarmány vonzaná őket magához.

Azt képzelem, én kergettem el őket. Ám a te

Csodálatos Chaucer-szavalatod már akkor is

Örökkévaló volt. Mindaz, ami azután következett,

Figyelmemet már túlzottan feszültnek találta,

És vissza kellett térjen a feledés homályába.

Az agyagfej

(The Earthenware Head)

Ki is mintázta meg a fejedet terrakottából?

Valamelyik amerikai barátod az egyetemről.

Életnagyságú, félig nyitott ajkak, szélükön

Némi fanyarsággal – naturalista próbálkozás,

Már-már hasonlított rád. De nem tetszett sem neked,

Sem nekem. Valami perverz rítus keretében

A feszültség tette magáévá. Mi vett rá minket,

Hogy magunkkal vigyük a vörös sporttáskádba zárva?

Novemberi homály a gát körül, a folyó sötét

Örvények közepette háborgott, a fűzfák megsárgultak.

A megnyesett fűzek formátlan agancsoknak tűntek.

Puszta, lomtalan szarvak. Múlt volt csupán a mező,

Egyre csak tágult a látkép, az ösvény egyre csak előre

Tört, Granchester felé, hogy elfeledje a folyó zavarodottságát.

Egy kiszemelt fűzfa ágai a vízbe hajlottak.

Szemmagasság felett, egy fatörzs begyógyult forradása,

Egy kettényúló ág, már-már egy bagolyodú tornáca.

Ez lett hasonmásod misztikus szentélye.

Határozottan emeltem fel. A fűzfa pedig

Ereklyetartó lett, a te fejedé, mely egyre csak dél felé

Meredt véső véste pupilláival. Otthagytuk, hogy

Hogy élje a világ és az időjárás életét, mindörökké.

A gondosan megválogatott szókincs az ezután írott versedben,

Tükörképed leleplezése, önmagad biztonságba

Rímelése az elárvult sors elől.

De mégsem hagyott el téged. Hetekkel később már

Nem úgy tűnt, mintha mélyen belénk vésődött volna a fa emléke.

Nem néztünk ki olyan elgyötörten – jártunk-keltünk csupán.

Nem féltél már, hogy esetleg elpusztult,

Nem sejtettél benne boszorkányságot. Aztán soha

Nem beszéltél róla többet.

Mi is történt valójában?

Talán nem történt semmi. Talán

Még mindig ott van és képvisel téged

A napkeltében, a hideg pásztorénekben,

Boldogan, félig nyitott ajkakkal,

Mintha érintésem csak az imént hagyta volna el.

Vagy gyerekek találták meg – és összetörték?

Vagy a fa végül maga is meghajlott?

Biztosan a folyó nyelte el. Biztosan

A folyó lett a kápolnája, és őrzi, azóta. Bizonyosan,

A te halhatatlan, kemencében égetett fejed,

Végre szemtől szemben megcsókolja

Apádat ott lent, a nyirkos mélyben.

Túl a felismerésen és megmenekülésen,

Kimosatott belőle minden félelmünk, és tökéletes

Helyen van ott a gyászos, háborgó áramlatok mélyén, és csupán

Nyáron üdvözli futólag néhány fenékre szűrődő

Árnyék, amint a méz és a megállt óra

Felé siklanak.

A gonosz.

Így nevezted annak idején azt a fejet. A gonosz.

Kántás Balázs fordításai

ÚjNautilus

Párhuzamos álom-valóságok

Szerelem

Charles Bukowski: Szabadság

Hegyi mártirológia

szeplőtelen reggel

Ted Hughes: Születésnapi levelek (III.)

Irodalmi és Társadalmi Portál