kifekszik a nyárba
teste sátor – gázpalack
melegít – óv és
egymagad laksz benne
süti és nap – rántotta – tea
a lány kempingszék
beleülsz – hagyod
ringatózzék –
kis polifon a lány
katicákat reptet
és tépi a füvet –
hangyabojt les
egész világ
ráfekhetsz –
kis sátor a teste újra
cipzár a száj – állvány
a szíved –
szétszereled – mindig
máshol állítod fel
a vers egy dal –
piknik – ő is sátor
gázpalack –
A radikalizmus volt a témája a Mellérendelő beszélgetéssorozat második állomásának. Horváth Andor beszélgetőtársa ezúttal Selyem Zsuzsa volt, Keszeg Anna moderátorként volt jelen, a beszélgetőket szervezőként Serestély Zalán mutatta be.
A beszélgetés első lépéseként mindkét fél elmondta azt, hogy mit ért radikalizmuson. Horváth Andor, ahogyan ezt az előző beszélgetéskor is tette, egy példával indított. Edward Snowden esetét említette meg, aki volt C. I. A. -ügynökként állambiztonsági információkat hozott napvilágra az amerikai és európai állampolgárok telefonlehallgatásaival kapcsolatban. Snowden döntése mindenképp radikálisnak mondható, az válik kérdéssé, hogy ehhez a radikális döntéshez inkább a hazaárulás, vagy inkább a szólásszabadság fogalmát társítjuk.
A radikalizmus körülírásakor egy értelmezési nehézséggel állunk szemben, hiszen a kifejezést negatív és pozitív értelemben is használják. A szó az elszánt küzdelmet is eszünkbe jutattja és az agresszív magatartást is. Három, a filmipar gyakorlatából vett fogalom tükrében beszélt a radikalizmus problémájáról. Az első a casting, amely elindíthatja bennünk a gondolkodást arról, hogy az életben mi, egyénenként, milyen szerepekre vagyunk jogosultak. Remake-en a filmek újrakészítését értjük; általában sikerfilmeket dolgoznak fel azzal a céllal, hogy szakmailag, népszerűség szempontjából stb. meghaladja az eredetit. Életünk is tekinthető remake-nek, amennyiben valamilyen más kor világát ismétli, tehát a múltba visszanyúló gyökerei vannak. Életünk forgatókönyvéről is lehetne beszélni, arról, hogy ki is írja meg sorsunkat, milyen mértékben beszélhetünk saját döntéseinkről. Elgondolkodhatunk azon, hogy miképpen lépteti érvénybe a radikalizmus problémáját az, ahogyan reagálunk e három, minket közvetlenül érintő kérdésre? A radikalizmus szó a latin radixból származik, gyökeret jelent. Horváth Andor a radikalizmusból kizárja az erőszakot, a fogalom eredetéből kiindulva ezt inkább az említettekkel szembeni gyökeres elszántságként értelmezi.
Selyem Zsuzsa elsőként azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy az, ahogyan a radikalizmusról lehet beszélni, nagy mértékben függ attól, hogy ki az, akinek a szemszögéből értelmezünk. A Horváth Andor által kiemelt három kifejezéshez is hozzáadta saját gondolatait. A castingról való beszédben ő is egy példával élt. Tarr Béla Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényéből készített filmjét, a Werckmeister harmóniákat említette. Valuska János szerepének a betöltésére nem szervezett castingot, hanem egy utcazenész személyében, a hétköznapi élet forgatagában talált rá arra, aki leginkább beleillett ebbe a szerepbe. Selyem Zsuzsa következő példája egyértelműen utal arra az álláspontra, hogy az a szemlélet, mely szerint valamilyen szerepet játszunk, ebbe bele vagyunk kényszerítve, nem mentség minden tettünkre. Az Eichmann-per vádlottja háborús bűnösként állt a nemzetközi bíróság előtt és állandóan azt ismételgette, hogy ő csupán a neki járó szerepet töltötte be. Mégis jogosan vádolhatjuk azzal, hogy valójában neki egyet kellett értenie feljebbvalóival ahhoz, hogy ennyi életet kioltson. A casting és a kanonizáció folyamata közt is párhuzamokat lelhetünk fel, mindkettő potenciális hátránya, hogy ezen ideológia alapján elcsúszhatnak sikeres karrierek.
A remake kapcsán Pálfi Györgyöt és Baudrillard szavait idézte. Baudrillard szimulákrum kifejezése kapcsolatba hozható azzal, ami Pálfi György az idei TIFF-en forfgatott filmekről megállapított. A filmek producerközpontúvá válnak, olyanok, mintha egymás másolatai lennének, hiányzik belőlük a kreativitás, az újítással járó kockázatot kevésbé vállalják fel.
Selyem Zsuzsa a forgatókönyv jelentésére reflektálva is egy történetet mesélt el. Kérésére az első éves magyar szakos egyetemisták válaszoltak arra, hogy kinek engednék azt, hogy az életüket elmondja. Mint kijelentette, örömére szolgált az, hogy a válaszok többségében az állt, hogy senkinek. Senki nem írhatja meg életünk forgatókönyvét, csak mi magunk. A radikalizmus problematikájával kapcsolatban megemlítette a felszíni radikalizmus jelenségét, vagyis azt, amikor valaki csupán látszólag fontos kérdéseknek tulajdonít nagy szerepet, ellenséget pedig jogtalanul lát valakiben.
Miután a hallottakat összefoglalta abban a kijelentésben, hogy radikalizmus jelentése kontextusok függvényében születik meg, a moderátor arra várt választ a beszélgetőktől, hogy mennyire lehet ezt pusztán európai jelenségnek tartani.
A feltett kérdésre Horváth Andor válaszolt elsőként. Meglátása szerint 2-3 éve a világ különböző pontjain rendszerek dőlnek meg, de nem mindenhol ugyanúgy. A gazdasági válság hozadéka az, hogy míg a terroristák életfelfogását leszámítva a radikalizmus bizonyos törvényekkel szembeni elégedetlenséget jelentett, mára egy új helyzet teremtődik meg, amelyben rá vagyunk kényszerítve arra, hogy a minket körülvevő világhoz radikálisan viszonyuljunk. Ez az új helyzet arra ösztönöz bennünket, hogy rengeteg dolgot újragondoljunk, újraértelmezzünk, például a demokrácia, azaz a többség képviseletén alapuló uralom fogalmát, az egyéni szabadság fogalomkörét és ennek fontosságát saját életterünkbe. A radikalizmus antonímáiként a közönyt, a konformizmust, a privatizálódást említette meg.
Selyem Zsuzsa válasza az volt Horváth Andor gondolataira, hogy csupán saját lelkiismeretünket áltatva, pontosan egy privatizált életmódot folytatva tudtuk azt ezelőtt néhány évig elfogadni, hogy egy békés világban élünk. Amíg nem lépünk ki saját életünk korlátai közül és a többi emberrel együtt nem lépünk fel a problémák ellen, csak addig kelthetjük a békés világ látszatát. Ha a radikalizmusról azt feltételezzük, hogy egy bizonyos kontextushoz képest gyökeresen kell beszélünk és gondolkodnunk, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy mihez képest tesszük ezt, mi a viszonyítási pontunk. Egyetemes értékek? A kulturális hagyományban van-e valami olyan, ami radikális? A kánon mennyire tartható radikálisnak?
A kérdésfelvetéseket követően már a közönség soraiból is érkeztek közbeszólások. Kötetlen beszélgetés következett, az elhangzottak más-más töredékére történtek reflektálások, visszakérdezések.
Borbély András megfogalmazta, hogy a radikalizmus egy életmódváltás szükségességét jelentheti. Horváth Andor szerint a korszakok folyamatosan keresik azokat az életszerepeket, amelyek megfelelő válaszok lehetnek a korszak kihívásaira. A radikalizmus is egy ilyen válasz kereséseként értelmezhető. Napjainkban annak a megnevezésére használatos, hogy az ember hogyan határozza meg magát egy adott korban, ő hogyan határozza meg a maga korát, valamint a kor hogyan és mennyire határozza meg őt. Tarr Béla filmjeire ismét történt utalás, hiszen a rendező filmjeiben úgy mutat rá tárgyakra, arcokra, állatokra stb., hogy a film nézője kénytelen elidőzni ezek redukálhatatlan egyediségénél.
András Orsolya hozzászólásában az elsőévesek válaszaira tért vissza. Szerinte pontosan az lenne radikális, ha hagynánk, hogy valaki más beszélje el történetünket. Selyem Zsuzsa ezt azzal egészítette ki, hogy elsősorban nekünk kell számolnunk saját élettörténetünkkel, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy másik szólítására várjunk, mindenek előtt ez a mi felelősségünk.
Ezt követően újra Horváth Andoré volt a szó, reflektált a mai ember paradox helyzetére. A mai világban szükség lenne változásokra, viszont ennek az agresszió, úgy tűnik, szükséges velejárója, ezt pedig semmiképpen nem fogadhatjuk el. Mindannyiunk számára kérdés az, hogy hogyan is egyezünk ki a világgal, ha a változtatni akarás és a világ teljes megváltása nem lehetséges. Erre Selyem Zsuzsa próbált meg választ adni. Minden ember a saját környezetében, a saját lehetőségeihez mérten kell radikálisan fellépjen a közös problémák ellen. Például a klasszikus mozgáskultúrán alapuló balett hagyományával szakítva a kortárs balett a mindennapi mozgások poétikájához tér vissza. Jakab Villő Hanga is szólt néhány szót a kortárs balett eredetéről, megtudhattuk, hogy egy túlsúlyos személy ötleteként született meg, célja a test szabadságtapasztalatát természetessé tenni. Ez a tánc is egy forradalmi megnyilvánulásnak tekinthető. A tánc tematikájánál maradva Selyem Zsuzsa megjegyezte, hogy régen a tánc az Istennel való kapcsolattartás jele volt. Lehetséges-e napjainkban visszatérni ehhez a rítushoz anélkül, hogy ezt misztikus értelmezésnek tartanánk, inkább a test szabadságára vonatkoztatnánk?
Horváth Andor szerint téves azt feltételezni, hogy ami strukturált és szabályos, az negatív töltetű, s ennek feladása feltétlenül pozitív dolog. Ellenpéldaként hozta fel az úszást, ami szabályos mozgást feltételez, viszont felszabadulással jár. Selyem Zsuzsa szerint a Montessori-iskola által is szorgalmazott önfegyelemre nevelés, saját önfegyelmünk segít abban, hogy saját döntéseink és gondolataink alapján eredeti jelentéseket kapjunk vissza. Mint a továbbiakban kiderült Horváth Andor “vallomásából”, ahhoz, hogy az ember el kezdjen gondolkodni azon, hogy mit kezdjen a világgal, amely alakítja és formálja életét, idő kell. Ennek köszönhető az, hogy ő érettebb korában vált radikálissá, az ő szavaival élve: “ehhez idő kellett.”
Serestély Zalánban az a kérdés merült fel, hogy nem sugall-e bezárkózást a művészet radikalitásáról való beszéd, amikor nap mint nap az utcán agresszióval szembesülünk. A jelenlévők megtudhatták azt, hogy ha pár perccel hamarabb érkeznek, a rendezvény helyszíne előtt egy családon belüli agresszió tanúi lettek volna. Selyem Zsuzsa arra utalt, hogy az erkölcsösség nem egyenlő az absztrakt moralizálással, hanem amennyiben lehetőségem van, az adott helyzetben kell közbelépnem. Néhány percig még az agresszió kérdéséről folyt a beszélgetés, amelyet a beszélgetés elejére visszatérve Horváth Andor zárt.
Olyan dolgok hangzottak el az est folyamán, amelyekre eddig nem biztos, hogy elég időt szántunk. Ha nem hagy bennünket hidegen ez a beszélgetés, akkor már tanultunk valamit, talán kicsit mássá tudjuk tenni saját környezetünket. A beszélgetéssorozat folyatatására ősszel kerül majd sor, addig szép és tapasztalatokban gazdag nyarat mindenkinek!
(New York, Budapest, Isztambul)
Kifulladt a tüntetők első támadása, és szünetelt a harc. A főtéren eszetlen kavarodás és káosz volt, de pillanatnyilag leálltak a vízágyúk, nem repült több gránát. Kendőkkel eltakart arcú fiatalok műanyag kukákon doboltak, és a rendőrszirénákkal meg az üzletek riasztóival versenyezve üvöltöztek. A szétvert reklámkijelzők szikráztak, itt-ott kigyulladt egy autó, s a nedves macskakövek és a mindent eltakaró füstgomolyagok rozsdás színben úsztak.
A tér szélén egy alacsony, vékonydongájú srác igyekezett kimenekülni a harcból, sántítva szaladt, és befordult az első saroknál, hogy ne lássák se tüntető társai, se a rohamrendőrök, amint meglóg. Talált egy sötét kirakatot, ahol le lehetett ülni a külső párkányra, és mivel itt a könnygáz már nem volt olyan tömény, végre meg tudott szusszanni. Reszketett a félelemtől. Tenyerébe temette az arcát, és próbálta tisztázni magában, hogy mégis mi a fenét keres itt, minek jött ide ki. Negyvenöt kilójával nem igazán volt a tettek embere, de arra tisztán emlékezett: állt a fürdőszoba tükör előtt, és győzködte magát, hogy minden emlékezetes mondat vagy sor amit valamirevaló könyvekben olvasott egész életén keresztül, egyenesen ide lökte és tuszkolta, mert itt dobog a világ szíve, és ilyen nem adatik többször egy ember életében. De aztán vért látott, és csak arra tudott gondolni, hogy be fogják törni a fejét vagy a bordáját, ki fogják verni a fogát, felnyársalják, agyontapossák, a kurva életbe! Eszébe jutott, hogy haverjának, Gergőnek is itt törték szét az állkapcsát a múltkor, szájonbaszták egy gumifütykössel, s most csak szívószállal tud enni. Olajra kell hát lépni, amíg nem késő.
Egy eltévedt kő sípolva repült el a feje fölött, és hangos csörömpöléssel törte be a kirakat üvegét. A lezuhanó nagyobb üvegtáblák szerencsére kikerülték, de a nyaka tele lett szilánkokkal. Miközben gallérja alól igyekezett kisöpörni a szemcséket, körülnézett a felszabadult kirakatban. Valami divatos régiségkereskedés lehet ez, gondolta a srác, amolyan nyugati turistáknak kitalált, nyálas-nosztalgiázó giccsbolt, ami borsos áron kínálja a szocreál kacatokat. Az ilyenekben ipari mennyiségben halmozzák fel az egzotikusnak átfestett gulyáskommunizmus mindennapi kopott tárgyait és rongyait, amit éhező nyugdíjasoktól és megbundázott árverésekről harácsolnak össze, hogy aztán az idióta amerikai vagy skandináv tinédzserek csillagászati összegért megvegyék, s otthon vigyorogva büszkélkedjenek a kelet-európai zsákmánnyal.
Szanaszét gurultak a járdán a gömbölyded Marx és Lenin fejek, a dicsőséges munkásportrék, a példamutató fejősasszonyok bronzszobrai, egymásra omoltak a vörös csillagos szőrmesapkák, a tenyérnyi réz és alumínium munka hőse kitűntetések, a sarlós-kalapácsos cigarettatartók, kulacsok, távcsövek, bicskák, cuclik és zsebórák, összedőltek a Tetra magnetofonok, a Szokol rádiók és a Tesla lemezjátszók, imbolyogtak az ÁVOs bőrdzsekikkel és orosz katonai nagykabátokkal megpakolt fogasok, s az erősödő huzat felborzolt egy vastag, szürke családi albumot. A megszökött tüntető, miközben az eléje tárult kincseket bámulta, nem is vette észre, hogy a kirakat sarkából egy hatalmas zászlórúd zuhan feléje, s csak kevesen múlt, hogy nem verte agyon. Éles csattanással ért a járdára, esés közben kibomlott, és egy lobogó, vörös vászon-zuhatagba borította a megrémült srácot. Ott állt az üvegszilánkok és a mellszobrok között, mint egy farsangi vörös kísértet.
Nagy nehezen sikerült kiszabadulni belőle, és a földre dobta magáról a nehéz és fullasztó, de mégis olyan puha, paplanszerű, finom, dús, omlós, már-már melengető és ringató vörösséget. Semmi írás vagy ábra rajta, biztos valamelyik hajdani május 1-es felvonulásról, vagy egy népszínmű díszletéből maradhatott hátra. A srác ilyet csak a tévében, képeslapon és tankönyvben látott, élőben még soha, ugyanis ő már nem lehetett sem haza sólyma, sem pionír, sem kisdobos, sem úttörő a kontinens e bizonyos részében. Hiába olvasott el egy raktárnyi okos könyvet erről az aranykorszakról, csak az információ gyűlt a fejében, Sopronpusztától Kamcsatkáig, de semmiféle megértéshez nem jutott közelebb. A járdán szétterülő hatalmas zászlóban számára egy múzeumi tárgy idegensége, egy közhely unalmassága és egy tiltott gyümölcs érdekessége keveredett. Volt benne egy émelyítő mélyvörös vonzás, és egy frusztráló, keserű, ijesztő taszítás. S mégis, minél tovább nézte a zászlót, annál jobban gyökerezett oda a lába, muszáj volt neki ott lebegni a kitárult szakadék fölött. Bénultan töprengett, hezitált, teketóriázott, tökölt, morfondírozott, hümmögött és nagyokat nyelt. Még a farka is felállt, és ezt már végképp nem értette.
Nem tudta elképzelni, hogy mit lehet ezzel az izével kezdeni, hogy kell hozzányúlni, miként kell megfogni? Lehet ezt valamire használni? Ami azt illeti, az a zászlórúd elég szolid, remek esztergályos munka. Azt az átkozott vízágyút pont szét lehetne verni vele, vagy eldugni a száját, vagy lefeszíteni a csövet, vagy valamit. Nem kell annyit tökölni, egyszerű ez, csak markolni a zászlót és szaladni, és ütni, és hasítani, és föl, föl rabszolgahad, indulj velünk, a Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk s minden leszünk…
S már nyúlt is volna a zászló után, hogy a vállára terítse, mint egy világmegváltó köpönyeget, ahogy a képregényekben látta. De mozdulata megfagyott a levegőben, visszariadt a sáros, lucskos vászontól. Kattogott a fejében valami, akár egy romlott ventilátor.
Na, álljon meg a menet!, ezt az egészet meg honnan a fenéből szedtem?, hökkent meg egyszeriben önmagától a srác. Miket harsogok itt össze-vissza, mint valami zöldfülű aktivista, s még a dallamára is emlékszem? Ennyire elment volna az eszem, hogy az interneten terjedő nagyszakállú, vörös professzor-mikulások és őrült, selypítő kripto-filozófusok bujtogatásainak eredményeként egy kidobott díszleti vászonnal próbáljak forradalmat csiholni egy közönséges, városi zavargásból, miközben a zsaruk alig várják, hogy lilára püföljenek. Nézzünk oda, úgy begerjedtem erre a vörös izére, mint egy partizán bika. Na, basszátok meg, elvtársak, én most akkor inkább hazamegyek…
Akárha kéjdús mámorból ébredne, beleremegett a teste, el akart rohanni, gyorsan haza, a húsz négyzetméteres, összkomfortos sarokszobájába, nézni a terjedő penészt a falon, és várni a telet. De hirtelen, nagy trappolás és röhögés között, befordult a sarkon egy másik srác, egy nagy tahó, vigyori pofával, vérző szemöldökkel, tépett pólóján pedig vigyori Sztálinnal.
Egymásra ismertek, s a tahó fogvégről odavetette:
„Szevasz, te kis beszari, hát te innen erősíted az akciót, mi?”
Aztán visszafordult, és mobiltelefonjával filmezni kezdte az újból kitörő összecsapást.
„Basszus, tök jó ez a buli! Ezek az idétlen zsernyákok mindjárt hazahúznak az anyukájukhoz…” A telefonnal most a srácot kezdi filmezni: „Na, öregem, itt az alkalom, mondjál valami magasztost, valami forradalmit, valami történelmi aranyköpést, gyere, megörökítlek az utókornak, nagy leszel.” A srác bambán bámult a készülék apró szemébe, érezte, hogy hányinger környékezi, nem bírt megszólani.
„Hát, te aztán sziporkázol, hapsikám. Le vagy szarva magasról!”
A tahó ekkor látta meg a zászlót a földön, és azt filmezte tovább. „Odasüss, ez pont jó lesz. S még ilyen korrekt vörös színe is van. Olyan jó igazi csegevárás.” Maga fele fordította a kamerát, és rekedten beleüvöltötte, hogy: „Hasta la vista, baby!” Ezután pedig marokra fogta a tömör zászlórudat, s artikulálatlan hangokat kiadva, fülsiketítő bömböléssel belerohant a tér közepén növekedő dulakodásba. A srác kihajolt a sarkon, és az alászálló füstfelhőn keresztül még annyit ki tudott venni, ahogy a zászlórúd teljes súlyával fejen talál egy alacsony, vékonydongájú egyenruhást.
A Száz költő egy vers költőnői
Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 709.)
Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…
Daini no Szanmi
Arima-hegyen
Ina bambuszmezejét
zörgeti a szél.
Hangja velem susogja:
én felejtenélek el?
Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)
Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett. Izumi Sikibu
Érzem, nincs tovább.
Hogy majd a másvilágon
eszembe juthass,
csak egyszer utoljára
bárcsak találkoznánk még!
Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)
Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:
Óe hegyén túl,
Ikuno mezején át
oly hosszú az út!
Levelében sem láttam
hírét Mennyei hídnak.
(Fittler Áron fordítása)
melyben valaki biztos nekidobott egy darab szalonnát a vezetéknek, pár órával azelőtt, hogy Hontalant elárulták. Én a templom tetejét megbontva néztem végig, amint az ég, ez a piszkos termopán rásül a falakra, cserepekre és fákra, akár a makaróni aznap a kantinban.
Emlékszem, talán Juliánuszt kérte rá meg, hogy laskát vásároljon, és azzal csillapítsa le a tömeg éhségét, mivelhogy Juliánusz vezényelni is tudott, csattantak is a kanalak a tányéroknak, és majd később a vakolókanalak is a falaknak, mivelhogy az a kis taknyos folyton késett, kitűnt, művészkedett, körbevették, leköpdösték, mire odaértünk, hogy a főzőgépeket is biztos ő szabotálta el, mire matarászni kezdett a zsebében, a kiscsákó, a köcsög, a hülye gyökér; valami repült, s vele a villany. Magától bűzlött a szerencsétlen öt perc múlva, mikor elvitték őt a basszusok. A hangszórókból a János-passió ment, ömlött, akkor volt negyedik napja, hogy Woland ezredes távozni kényszerült a körzetből.
Hontalan izzadságtól csatakosan rohant rögtön kezében két gyertyával ide, és éktelen üvöltözésbe kezdett, hogy megint minden tiszta makaróni. Hogy ez az ötödik gyerek ezen a héten. Juliánusszal csitítgatni próbáltuk, mindegy volt neki. Nem lehetett. Csak habzott a szája és kirohant, a János-passió nyitányakor, ha jól emlékszem. Egymásra néztünk Juliánusszal, mást nem tehettünk, csaptuk a kanalakat a falhoz, minden tiszta mocsok volt, csak elkentük jobban. Hontalan időszakos felbukkanásait kivéve mindent mi intézünk Juliánusszal. Most is vakarhatjuk a falakat, hogy felrobbantak a főzőgépek.
És valamit ki kell találni a szülőknek is, csak nem írhatjuk meg, hogy villamosszék meg izé, még ha kalinyingrádi körzet, akkor sem. Hontalan is csak pedagógiai célzattal jön le: ordítani. Woland bezzeg, akit Pilátus távozása után ismerhettem csak meg, bezzeg ő mindent precízen intézett. A kivégzések előtt hol egy Bach-korált, hol egy genfi zsoltárt daloltatott az áldozatokkal, külön foglalkozott velük, hangképzés, lélegzés szempontjából, bemelegítőket énekeltetett és mindig a feloldások előtt kapcsolta csak rájuk az áramot. Nem spaklis makaróni, ajakfény meg hidratáló. Hanem pontos és tiszta, mint egy német mester.
Na de most már áram sincs, csak a passió még szól a boxákból, ahogy ezek mondják. De a passió más. Telepről működik, akárcsak az orgona, melyet néha bekapcsol Hontalan, hogy megkíséreljen valami rendet teremteni, mert csak a barokk zene hozhat ide rendet vagy a váltóáram. Sötét van, hiába van elemlámpám, mintha a falak nyelnék a fényt, és elviselhetetlenné kezd válni a rend, a zaj, az állandó szekvenciális ütögetés, az, hogy egyszerre veszünk levegőt, hogy egyszerre csapkodjuk a vakolókanalakat, hogy nem tudok különbséget tenni a vezetékjavító brigád és a saját szívem között, persze, mert Hontalan tanácsára szívemet szavakkal helyettesítem be, hát akkor a szavaim fogják majd ezután pumpálni a vért, elzsírosodni és elmeszesedni, a szavaimat cserélik majd ki pacemaker-re ha túl sok sört iszom és sokat fogok majd szivarazni; a szavaim izzanak majd fel a kezemen, ahova Margarita ráírta, hogy Közöttünk mindennek vége, éppen szívalakba.
Négy napja szökött meg Woland a körzetből, akkor játszották el azt a gigantikus színdarabot, melyet Hontalannal ketten már évek óta terveztek, és mind előlem, mind pedig Juliánusz elől titkolták. Azt sem tudtuk, hol tartanak a tervezésben, csak egyik reggel, pont négy napja hívatott Woland, szemügyre vett és elmondta, hogy most lesz, meg hogy figyeljek nagyon jól, meg számíthat-e rám, mert tudnia kell. Habozás nélkül mondtam igent. Azután csak arra emlékszem, hogy kint vagyunk a cipóosztó erkényen, ahova négy nagy fotelt toltak ki. Azokban ültünk mi: a sátán, a költő, az énekes és az orvos. A többieket kivezényelték az ablakba, megszólalt a tűzriadó. Nem volt nézőtér, sem színpad. Színészek jelentek meg maszkokkal, az álarc képünket ábrázolta. Most már kapiskálni kezdtem, mit akartak ezek.
A színészek minket játszottak, mi néztük saját magunkat az udvaron, a fa körül, amint kóruspróbán vagyunk, vagy sorban állunk kenyérért, miközben megállás nélkül megy egy Sosztakovics-valcer, melyet újratettünk, ha lejárt, azaz újratette ellen-önmagunk, miközben mi könyöklünk, és Woland mester elégedetten szemléli a dolgok alakulását. Aztán hirtelen már nem volt a fotelben, hanem az udvaron; félrelökte a Pilátust alakító színészt, és helyére lépett, ott ripacskodott. Hontalan fel sem nézett, ő kritikát írt a darabról, jobban mondva újraírta azt a fotelben, a játék nem érdekelte igazán. Woland ekkor adta meg a jelet, hogy tegyem Hontalan lábai elé a csokor kéknefelejcset. Ő meg csak rugdosta azt szórakozottan és írt.
Szétbomlott, erre eszmélt Iván és lerohant, a méteres hóra esett a leány, körbevették, Woland álságosan osztogatta a parancsokat, mentőt hívott, Hontalan csak Margaritával törődött, a teleírt papírlapjai meg szálltak szanaszét, a felét össze tudtam szedetni, a többit agyontapodta a tömeg. Woland kihasználva az általános fejetlenséget, előszedett egy láncfűrészt, és kivágta a diófát az udvar közepéből, kábé úgy, mintha fogat mosna. Közben a valcer ment, a maszkurák játszottak. Szétbomlott a csokor, erre eszmélt Hontalan, és ezt használta ki a Moderátor, hogy eltűnjön a körzetből. Nem akart elindulni, idegesen telefonált az orange-os meg a vodafone-os telefonjával is, még Hontalannak is intett, hogy nem késő vele menni, hagyja itt ezeket, hisz lényegtelen, végülis, Margaritának vége, jöjjön már, de Hontalan nem ment, hanem újra és újra lerohant az erkélyről a lányhoz, szétverte a lemezjátszót, minket meg arra kért, hogy addig is csináljunk valamit, mert egy óra, amíg a mentő ideér a szomszéd utcából, a határzár meg az aknák miatt. Odarohant Margaritához, szétverte a lemezjátszót, minket megkért, hogy csináljunk már valamit, hívjunk mentőt, habár egy óra amíg a szomszéd utcából ideérnek, az aknák miatt.
Hontalan folyton csak beszél vagy ír, és ez az ő baja; folyton szememre veti, hogy megléptettem a lányt, és ez már mindhármunk baja. Dupla hangtompítós iroda, termopán ablakok, és még panaszkodik, hogy nem látogatja senki. Persze én kezdettől fogva elleneztem, hogy a dómba rendezze be az irodáját, de olyan szempontból jó ez is, hogy néha hívat és együtt játszunk az orgonán, egészen lenyugszik tőle az ember. Most csak őrjárat van, néha lemegyek a salátáimhoz a díszterembe, vagy meghallgatom Ivánt a dómban, ahogy horkol. Most esik az eső, és viszonylagos a csend. Ivánnak mégiscsak ébren kell lennie, ahogy ébren is van, épp sofőrvizsgázik.
Itt ez az ablak még az útra is ránéz, ha a hangszerre fölállok. Látom, ahogy Margarita szökik az átjárón keresztül, és ahogy az ég beszorul a háztetők közé. A rendőr és az oktató a hátsó ülésen tanakodnak, persze a lányt egyikük sem veszi észre, jobban is teszem, ha lemászom és beregisztrálom a hangszert, hogy ne halljam, vox caelestis, nyelvek el; fönt az ablak körül már valamennyire világos lehet, s habár csak egy traktorról átszerelt visszapillantóban követhetem a történéseket, azt hiszem, végül mindketten egyszerre nyomtuk le a pedált.
„Ubi solitudinem faciunt, pacem appellant.” 1
Lányok dobolnak az iskolapadon, valahol a sarokban egy másik lány sminkel, az ajtóból egy fiú: Okay, okay, showtime! – mire a lányok fölkapják a fejüket, egy másik fiú pedig az ajtó mögé áll, lazán, zsebrevágott kézzel. Lassan, óvatosan megjelenik az osztály páriájának, Joosepnek a feje. Amint észreveszi az ajtó mögött álló srácot, önkéntelenül visszahúzódik. Nem mer belépni. A lányok nevetnek. Kaspar föláll a padjából, odamegy, lefogja az ajtó mögötti fiút, és csalódott sóhajkórus kíséretében azt mondja Joosepnek: gyere már be. Kaspar és a srác dulakodni kezd, Joosep beslisszan, a srác éppen a földön, amikor belép a tanárnő: Nini, mi történik itt? Vihogás, a tanárnő: Mindenki üljön a helyére. Folytatjuk a leckét… Mondjátok, lányok, el tudnátok képzelni, hogy egy olyan fogyatékos személy, mint Quasimodo legyen a férjetek – mondjuk egy gazdag férfi helyett? Az egyik srác bekiáltja: Kerli igen!, mire a Kerlinek nevezett, arcpirszingeket viselő lány beint neki, a tanárnő zavartalanul folytatja a leckét Victor Hugóról, a romantikáról – a diákok meg zavartalanul ezzel-azzal foglalkoznak, Joosep megkapja a fenyegető levelet, kicsengetnek. A szünetben Kaspart falhoz nyomják és lefogják, Joosepet meg összerugdossák stb. stb. Becsengetnek: megint irodalomóra, ezúttal Švejk, a derék katona a téma.
Mind lehet. Az Ilmar Raagi rendezte, 2007-es Klass című észt film azt mutatja meg, hogy mi van egy olyan hír mögött, hogy két diák tömegmészárlást rendez az iskolájában. Amit korábban meséltem, az a filmben hét perc, ennek a fele a két irodalomóra közötti szünet, amikor Joosepet megkínozzák és megszégyenítik. A film tétje szerintem az, hogy megmutatja az iskola láthatatlan oldalát.
Az irodalomóra mint a tömeggyilkosság felé vezető folyamatok háttérzaja
Victor Hugo életműve éppen arról szólna, hogy mi volt valamikor a társadalom alagsorában, ott, ahol embertelenül/kifejezhetetlenül éltek az emberek, miközben fent emberségről szavaltak, és következetesen elfordították tekintetüket, valahányszor látóterükbe került a lecsúszott, a kiszorult, a betépett, a jövevény, az árva, az özvegy. Victor Hugóról megtudhatnák a diákok, hogy mit tett, azon kívül, hogy formát keresett regényeiben, hogy az észrevehetetlent megmutassa: aktívan részt vett a monarchia-ellenes politikában, felszólalt a gyermekmunka, a szegénység, a halálbüntetés ellen, a sajtószabadság mellett, az általános választójogért – száműzték is hazájából.
Jaroslav Hašek pedig – amellett, hogy megírta a világirodalom legzseniálisabb hierarchia-paródiáját – szocialista anarchista volt, rendszeresen előadásokat tartott a munkásoknak, szerkesztette a Komuna című anarchista újságot, börtönben is volt egy hónapig, nehezen tudott megélni (egy időben az Állatok világa szerkesztőjeként dolgozott, de kirúgták, mert fiktív állatokról írt cikkeket), a világháborúban TBC-s lett, 39 évesen meghalt.
Két olyan szerzőről magyaráznak a tanárnők abban az észt – és, nyilván, sok más – iskolában, akik nemcsak egész életükben ellenálltak a hatalmi gépezetnek, hanem olyan műveket írtak, amelyek az ellenállás hatékony formáit is újra meg újra fölfedezték: problémaérzékenység és megfogalmazási készség Hugónál, a hatalom ostobaságának érzékelése és harsány kiröhögése Hašeknél. Švejk is, A párizsi Notre-Dame is jó és hasznos lenne a tizenhat-tizennyolc év körüli fiataloknak, érthetőbbé válna számukra a világ, kevésbé volnának kiszolgáltatottak a hatalmi és a kereskedelmi gépezeteknek, mégis, ahogy a tanárnők kitátják a szájukat, és beszélni kezdenek ezekről a regényekről, a diákok azonnal játszani kezdenek a telefonjukon, beszélgetnek, társasági életet élnek, melynek nem része a tanár az ő Hugójával. És ez teljesen megszokott, az volna abszurd, ha egy diák figyelni kezdene. Azonnal a periférián találná magát.
A kommunikációs helyzet a következő: a tanárnő és a diákok között alá-fölérendeltségi viszony van, a diákok ki vannak szolgáltatva a tanárnak, az bármikor beírhat nekik egy rossz jegyet, vagy kirúghatja őket az óráról, vagy bepanaszolhatja őket az igazgatónál. 2 A hierarchikus pozícióból eredő fölény viszont, ha élnek vele, nem képes őszinte tiszteletet kiváltani – sokkal inkább megvetést, félelmet, meghunyászkodást, képmutatást. Arról nem is beszélve, hogy egy fogyasztói társadalomban a tanárok részéről ez a fölény mennyire alaptalan. A diákok felől nézve még szánalmas is, lám – érzik homályosan azt, amit minden média ezerrel sulykol – ők azok, akik nem vitték semmire.
Folytassuk a film által megmutatott kommunikációs helyzet elemzését: a tanárnő belép az osztályba, felfog valamit a konfliktusból (nem túl nehéz, hiszen az egyik fiú a földön van), ezt bagatellizálja, mintha ötévesek kaptak volna össze a kisautón, majd azonnal rátér a leckére. Azt, hogy rátért a leckére, hangszínéből, egy nyájasnak szánt, valójában leereszkedő és zárt („költői”) kérdésből lehet érzékelni – a diákok ezt holtbiztosan bemérik, s eszükbe nem jut válaszolni. (Az egyik srác ugyan, ezt is mennyire pontosan megfogta Raagi, poénból, egy lány nevében válaszol, a tanárnő meg se rezzen, folytatja – amiből még nyilvánvalóbb, hogy ebben a kommunikációs mezőben csak a tanárnő szava számít.)
Részint a tanárnő elsajátította azt a beszédtechnikát, amelyik lehetővé teszi számára, hogy ne szakítsák félbe (hiszen, gondolhatja, azért fizetik, hogy az anyagot ha törik, ha szakad leadja – és ami teljesen abszurd: tényleg egy ilyen értelmetlen dologért fizetik), részint a diákokat az égvilágon semmi nem motiválja, hogy elmondják, mit gondolnak egy adott kérdésről.
Hiába vannak ugyanabban az osztályban, kommunikációs lehetőségeik és motivációik más-más térbe helyezik a tanárt és a diákokat. A különbség látványként is adott: a tanár sétálhat közben, a diákok egy helyben kell hogy üljenek, a tanár magasabban van, a diákoknak a szó szoros értelmében föl kellene nézniük rá (de önbecsülésük védelmében mintha észre sem vennék őt). A diákok ebben a kétosztatú térben elnyomott nézők (szemben Jacques Rancière „emancipált néző” – „spectateur emancipé” fogalmával 3), s ha nem is vezették be őket a görög-római etika alapjaiba, annyit mindenképpen érzékelnek, hogy leuraltnak, passzívnak lenni szégyenletes dolog (és tesznek is ellene – az más kérdés, a továbbiakban erre majd kitérek, hogyan).
Egy ilyen irodalomóra kommunikációként teljes csőd, viszont a hatalmi viszonyokat pontosan ábrázolja. A tanár fent sétál, és a romantikáról beszél, a diák lent hallgat, játszik a telefonjával, egyebek. A diák egyetlen esélye, hogy visszautasítsa ezt az alattvalói helyzetet az, hogy nem vesz részt mindabban, ami az órán a tanár révén téma, itt: nem érdekli két olyan regény, amelyik segítene neki megérteni a hatalom működését, és ötleteket adhatna neki, hogyan kerülhetne ki ténylegesen az alattvalói pozícióból.
A tanárnők Hugót és Hašeket tartva maguk elé pajzsként, nem veszik észre, mi történik Jooseppel és Kasparral.
Ami megírása idején az elnyomás bírálata volt és invenciózus kilépés fennhatósaga alól, egy fáradt, merev és rutinra építő intézményben az elnyomás eszköze lett; ami valaha láthatóvá tette a hatalmi struktúrák elnyomó gépezeteit, egy másik hatalmi struktúra eszközeként rejti el az elnyomás okozta, robbanásra kész feszültségeket.
A Klass című film képlete:
Kaspar és Joosep → páriák → tömeggyilkosok
Az irodalomóra-epizódból kihámozható, szélesebb időintervallumra utaló képlet:
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame, Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona → tananyag → háttérzaj a tömegyilkossághoz vezető folyamatok során
Az így kiemelt három stádium 4 képes lehet fölmutatni a folyamatában észrevehetetlen átváltozást, valamint azt az elrejtőző, mert természetesnek vett hatalmi gépezetet, amelynek hatására Kaspar és Joosep pária, páriából meg tömeggyilkos lett. (És két műalkotás tananyaggá majd érdektelen háttérzajjá változott.)
Egy iskolai osztályban rendszerint kialakul valamiféle csoportidentitás, amit a fizikai erőnlét, szexuális vonzerő, ügyesség a sportban, gyorsaság a visszavágásban, invenció a bosszúállásban jellemez (ez utóbbi kettő reaktív szellemi képesség). Az, hogy a proaktív szellemi invenció teljesen hiányzik, vagyis hogy ezek a fiatalok fantasztikus energiájukat nem képesek arra irányítani, hogy olyasmit műveljenek együtt, amitől mindannyian jól érzik magukat, jelzi magukrahagyottságukat, azt, hogy megvonták tőlük az iskola jószerint egyetlen értelmes részét: hogy minél jobban megismerjék az unverzumot. Más szavakkal: hogy pozícióféltésből fakadó szorongás helyett megtapasztalják, hogy elég végtelen és elég izgalmas a világ ahhoz, hogy mindenki számára legyen hely. Ám mivel ezt senki nem mondta el úgy nekik, hogy hihető legyen, mikroviláguk számára fenyegetésként hat egy olyan srác, mint Joosep, aki ügyetlen a sportban, nem jár velük szórakozni, viszont már weblapokat tervez és egészen jól keres velük. Kaspar pedig azzal lép ki féltett mikrovilágukból, hogy elege lesz abból, hogy ötön-haton támadják le azt a szerencsétlennek tűnő Joosepet.
Páriák azért lesznek az osztály szemében, mert nem tudnak/nem akarnak beilleszkedni, és nem-tudásukra/nem-akarásukra a többieknek az aggresszión kívül nincsen sem szavuk, sem gesztusuk.
(A tanárnők – irodalmi-művek viszony hasonlóan alakulhatott a Raage filmjében. Bár csak a felülről való beszéd gesztusai vannak megmutatva, s az nem, hogy például a tanárnő hajdanán miként olvasta a Švejket, összeeresztette-e saját világtapasztalataival, vagy pedig pusztán azért beszél erről a műről, mert ez van előírva számára, s neki az égvilágon semmi köze hozzá, az eredmény felől nézve ez teljesen mindegy is, felelőssége nem hárítható. A világ műalkotásokban megmutatkozó végtelenjét véges számú, egyhangú iskolai feladattá, bürokratikus mikrovilágának instrumentumává redukálta: Švejkből tananyagot csinált.)
Lábjegyzet:
