Kőszeghy Anna összes bejegyzése

John Donne elmélkedéseiből

JOHN DONNE: IMÁK FELMERÜLŐ ALKALMAKRA

I.

Insultus morbi primus.

A betegség első változása, keserve.

  1. ELMÉLKEDÉS

Handout photograph shows picture by an unknown artist of iconic 16th century English poet Donne...A handout photograph released on January 27, 2006 shows a unique picture by an unknown artist of iconic 16th century English poet John Donne. Britain's National Portrait Gallery launched a public appeal for 1.6 million pounds ($2.85 million) on Friday to buy the oil on panel portrait. REUTERS/National Portrait Galley/Handout

Törékeny, és ennélfogva nyomorult emberi állapot! az egyik percben még jól vagyok, a másikban már beteg. Meglep a hirtelen változás és rosszra fordulás, sem okát, sem nevét nem tudom. Olvasunk az egészségről, odafigyelünk a húsra, vízre, levegőre és mozgásra, farigcsáljuk és csiszolgatjuk épületünk összes tégláját; egészségünk hosszú, rendszeres mű: ám az ágyú egy pillanat alatt szétrombol, felrobbant és tönkretesz mindent; minden igyekezetünk dacára, minden kíváncsiságunkat kijátszva; nem, ha a betegséget tekintjük, érdemtelenül rögtön eluralkodik, elhatalmasodik, birtokol és elpusztít. Ó, nyomorult emberi állapot! ez nem Isten képmása, ő halhatatlanként széndarabkát adott nekünk, a halhatatlanság szikráját, melyet lángra lobbanthattunk volna, de eredendő bűnünkkel eloltottuk azt; hamis javak után áhítozva koldussá tevődtünk, és hamis tudásra vágyva megszállottak lettünk. Ígyhát nem egyszerűen meghalunk: kínhalált szenvedünk, és betegség kínoz halálra; sőt, idejekorán és túlgyötör a rengeteg gyanú, sejtelem és rettegés, mielőtt egyáltalán betegségnek mondhatnánk: nem tudjuk, az-e; egyik kezünk a másik kéz pulzusát tapintja, míg szemünk vizeletünktől kérdi, hogy vagyunk. Ó, mennyi nyomor! meghalunk, és még csak nem is élvezhetjük a halált, mert a kín öl meg; kínoz a betegség, és addig sem nyughatunk, ameddig a kín eljő, mert azt korai rettegés és gyanú sejtetik, és még a kín kezdete előtt halált gerjesztenek; megsemmisülésünk ezen kezdeti változásokban fogan, a betegségben gyarapodik, és a kezdeti változásokban gyökerező halálban születik. Ez a dicsőség illeti hát az embert, amiért egy kis világ önmagában? Hogy benne is vannak földrengések, hirtelen rándulások; villámok, hirtelen villódzások; mennydörgések, hirtelen robbanások; fogyatkozások, hirtelen elsötétülések és érzéktompulások; fénycsóvák, hirtelen tüzes kipárolgások; vérfolyók, hirtelen vörös vizek? Azért is világ az ember önmagában, mert nem csupán ahhoz elég, hogy elpusztítsa és kivégezze önmagát, hanem ahhoz is, hogy magára vonja a kivégzést, segítse a betegséget, siettesse, baljóslatokkal visszafordíthatatlanná tegye; és, mintha a szénre szórt víz ugyan táplálhatná a tüzet, rideg rosszkedvbe burkolja a forró lázat; mert a láz egyedül, segítség nélkül talán nem pusztítana elég gyorsan, nem vinné véghez feladatát (a pusztítást), ha nem vegyítenénk rosszkedvünk mesterséges betegségét a természetes, természetellenes lázzal. Ó, bonyolult széthullás, ó, pusztító rosszkedv, ó, nyomorult emberi állapot!

Wallace Stevens: A vers, aki átvette egy hegy helyét

Itt volt hát, szóról szóra
a vers, aki átvette egy hegy helyét.

Ő akkor is belélegezte
oxigénjét, mikor a könyv az asztal porában feküdt.

Eszébe juttatta, hogy vágyott
egy helyre, mely önnön irányába tart,

hogyan alkotta újra a fenyőket,
emelte föl a sziklákat, és tört utat felhők között

a megfelelő látványért,
ahol megmagyarázatlan teljességben kiteljesedhet:

a pontos sziklában, ahol pontatlanságai
felfedezik végre a kilátást, mely felé tartottak,

ahol lefekhet, és a tengerbe bámulva
felismerheti egyedi és magányos otthonát.

Kőszeghy Anna fordítása

 

Ralph Waldo Emerson: Napok  

Idő lányai, kétszínű Napok,
Némán, suhogva, mint mezítláb dervisek
menetelnek végtelen sorokban,
diadémot s vesszőnyalábot hozva.
Vágyainkkal járulnak elénk:
kenyér, királyság s csillag-őrző ég.
Buja kertemből e pompát bámulva
feledtem reggeli tervem, sietve
almát, gyógyfüvet szedtem, mire a Nap
lement, és szótlanul eltűnt. Későn
láttam meg hajdísz alatt gúnymosolyát.

 

Kőszeghy Anna fordítása

John Donne: Imák felmerülő alkalmakra XVII. elmélkedés

 

 Donne

 

Nunc lento sonitu dicunt, morieris.

 

Talán, akiért a harang szól, olyan beteg, hogy azt sem tudja, érte szól. Vagy talán én hiszem, hogy sokkal jobban vagyok, mint ahogy, és a körülöttem lévők, akik látják állapotom, szólaltatták meg értem, és én nem tudok erről. Az egyház katolikus, egyetemes, csakúgy, mint összes tettei; mindegyik mindenkire hat. Ha gyermeket keresztel, az engem is érint; mert ezentúl a gyermek ahhoz a főhöz tartozik, mely az én főm is, és ahhoz a testhez kötődik, melynek tagja vagyok. És ha temet, az engem is érint; az egész emberiség egy szerzőtől való, egy kötet; ha valaki meghal, a fejezet nem kitépődik a könyvből, hanem jobb nyelvre fordul; és minden fejezetnek le kell fordulnia; Isten fordítói különfélék; néhány részt az idő fordít, néhányat betegség, néhányat háborúság vagy igazságszolgáltatás; de Isten keze van minden fordításban, és ő fogja újra egybefűzni összes szétszóródott lapunkat ahhoz a könyvtárhoz, ahol minden könyv nyitva áll majd a többi előtt; amint a szertartásra hívó harang nemcsak a prédikátornak szól, hanem a gyülekezetnek is; úgy szól ez a harang mindannyiunkhoz: de leginkább hozzám, akit a betegség ilyen közel sodort a halál kapujához.

Pörlekedésig fajult a vita (melyben jámborság, méltóság, vallás és nagyrabecsülés vegyült), hogy mely felekezet harangozzon először imára reggel, és úgy határoztak, harangozzon elsőként, aki legelőbb kel. Ha jól értelmezzük a harang méltóságát, mely esti imánkra hív, örömmel érezzük sajátunknak, és kelünk fel érte korán; úgy gondoljuk, hogy értünk is ugyanúgy szólhat, mint azért, akiért valójában szól. A harang azért szól, aki azt gondolja, hogy érte; és bár ismét elcsendesül, attól a perctől kezdve, hogy hatott valakire, az illető Istenben él. Ki nem tekint a fölkelő napra? de ki tudná elfordítani tekintetét a kihúnyó üstökösről? Ki nem fülel a harang felé, ha bármi alkalomból szól? de ki tudná elfordítani fülét a harangtól, amely az ő egy darabkáját búcsúztatja a világból?

Senki sem sziget önmagában; mindenki a Kontinens darabja, része az egésznek; ha egy rög a tengerbe hull, kevesebb lesz Európa, lehet az hegyfok, barátaid földje vagy saját birtokod. Minden halállal fogyatkozom, mert rész vagyok az emberiségben. Ezért soha ne küldess, kiért szól a harang: hiszen teérted.

Nem nevezhető ez sem nyomorúságért való könyörgésnek, sem a nyomorúság kölcsönvételének, mintha ugyan nem lennénk elég nyomorultak, és a szomszédba kéne mennünk még többért, hogy magunkra vegyük másokét. Valóban bocsánatos mohóság lenne, ha megtennénk, mert a szenvedés kincs, és keveseknek adatott belőle elég. Senkinek sincs elég szenvedése, ha még nem lett kiforrott, érett és Istenhez méltó azon szenvedés által. Ha kincsét valaki aranytömb vagy aranyrúd formájában hordozza magával, és nincs használatos pénzneme, kincse nem fogja fedezni költségeit útja során. A megpróbáltatás természeténél fogva kincs, mégsem használatos pénznem, pedig általa egyre közelebb vitetünk otthonunkhoz, a mennyországhoz. Másvalaki is lehet beteg, halálos beteg, a szenvedés pedig úgy rejtőzhet szívében, mint bányában az arany: számára haszontalanul; csakhogy a harang, mely nekem az ő szenvedéséről beszél, kiássa és rámtestálja az aranyat: a másik veszedelmének ilyesfajta megfontolásakor a magamén is eltöprenkedem, és oltalomba ajánlom magam: Istenemhez fordulok, ki egyetlen oltalmazónk.

 

Donne, John. The Works of John Donne. vol III.
Henry Alford, ed.
London: John W. Parker, 1839. 574-5.

 

A kép és szöveg forrása:

http://www.luminarium.org/sevenlit/donne/meditation17.php

Spike Milligan költeményei

 

 Üdv itthon!

 

Bűnömet nem ismerem,
megvádoltak.

Életre ítéltek
nélküle.

Különös per:
se bíró,
se esküdtszék.

Ki fog engem meglátogatni?

 

 

 

Érzések

 

KELL, hogy legyen seb!

Nem fájhat így,

                 ha nem vérzik.

 

Hogyan bánthatott?

                 Se nyom,

                 se horzsolás.

 

Sőt!

Állítólag remekül nézek ki.

Istenem!

Mumifikált…

                 élve.

 

                    (1977.)

Kőszeghy Anna fordításai

 

“kizökkent a föld”

 Vincent Cherib II

 

 

II.

/korlát/

 

arra ébredjen, hogy az eb szalad,

ha karóhoz kötik? még nem.

most gondolataival marad,

megállapodik az erkélyen,

és tompán hallgat a holdkaréj alatt

azért, amiért. hogy ismerni féljen?

reggelig minden ugyanaz: nekilát

kiművelni a holnapi imát.

 

 

V.

/augusztus/

 

egypár nap rendre visszahozza

a régit a mai jelenbe.

mi az: időben távolodni a

múlttól, ha még tart? fénye

lett más évszaknak az

évszakos közeledésben.

magában hordja: tudatott.

ki az, aki ráragyog?

 

 

VI.

/vadak/

 

minden kincs mélyebben.

van ott mit mitől félteni?

kizökkent a föld. de földben

közelít a csend: nyugodni

vágynak nyugtalan helyén,

ott lelni mindent; mint semmi

mást. és kétszer felkel –

fedje éji lepel.

 

(Vincent Cherib illusztrációival)