Sárga kiskosztümös hölgy és kiskosztümhöz nem illő, harsány, hímzett batyu. Az összhatás valahogy tanárnős. De még ezek a hímzett rózsák is elsápadnak a batyun, ahogy a vihar lecsap a Kolosy térre. Mi lesz itt még? Felül a felhőkből, alul a csatornákból ömlik a víz. A nagy zuhé összezár minket a DM árkádjai alatt. A HÉV már nem is jár, ekkora viharban pedig még a buszok sem tudnak a hídon átmenni.
A hölgy nekem magyarázza, hogy ő a Könyvhétre igyekszik. Hogy ő már huszonöt éve, hűségesen, szakadatlanul. Hogy eddig egyetlen egyet sem hagyott ki. Ez nem igazság! Csatlakozik hozzánk a barátnője, egy teszek-mindenkire-azért-is-fiatal-vagyok-típus. Ugyanolyan batyu. Ugyanazok a rózsák. Ugyanazok a piros rózsák, zöld tevék. És ugyanaz a megdöbbenés. Szörnyű, szörnyű, szörnyű.
A fiatalok a megállóban röhögnek rajtunk.
A kedvenc nemzedékem: húsz vagy huszonvalahány évesek, egyetemisták, de látom az arcukból, a tartásukból, hogy nem bölcsészek. De hát honnan is látom? Olyan nyíltan, olyan naívan gunyorosak, ahogy egy bölcsész soha nem merne. Szemberöhögik a farmeros, hű-de-fiatal hölgyet, aki azon siránkozik, hogy még egy-két perc, és eláznak a magyar irodalom olvasói. – Hát ázzanak! – nevetnek a fiúk.
A sárga hölgy – a hangsúlyozásából érzem, tényleg tanár – feddőn megkérdi, az lenne a jó, ha eláznának a könyvek is?
Már várom a szónoklatot: hogy menjünk homokzsákokat pakolni. Hogy most gátakon a helye minden embernek, sőt minden rendes, magyar embernek.
De semmi homokzsák. Semmi gát. A fiúk elgondolkodnak.
– Nem, dehogy – mondják. – A könyvek maradhatnak.
Ha így van, akkor miért utálnak bennünket annyira?
Ez az írás nem is a könyvhétről szólna, hanem a lassan szűkülő értelmiségi térről, ami fogva tart mindannyiunkat.
A könyvhéttel semmi baj. De huszonöt évvel ezelőtt azért mégiscsak felemelőbb érzés volt humánértelmiséginek lenni. Pedig most is békés és nyugodt emberek vagyunk, ennek demonstrálására is szolgál a nagy seregszemle, a könyvhét is. Hisz kinn a téren mindenki mindenkit szeret. Szeretjük a nagyembereket, a kisembereket, szeretjük azokat a lesajnált, régi bútordarabokat is, akiről azt hittük, örökre ott maradtak a régi bölcsészkaron, a kari olvasó vagy a negyedik emelet zugaiban, de most itt vannak, szia. Mi azokat is szeretjük, aki senkit sem szeret, akiktől mások elvetélnek vagy Amerikáig menekülnek. Könyvhét, pesti búcsú, aki számít, vagy csak számítani szeretne, az kijön ide. A nagy zsibi mögött persze zajlik a terjesztőhálózatok, az új és régi kiadók nagy háborúja.
De erről szinte semmit sem tudunk.
Talán a békés természetünk miatt. Mert hiszen mi fújolunk a pártokra, a politikusokra, a megosztottságra, mintha négyévente egy kétfejű kígyó kelne ki a vizekből, és ő kényszerítene minket szavazásra. Megosztottság? Nem mi tehetünk róla. Hisz az ellentáborba tartozóknak visszaköszönünk, odabólintunk, és még csak nem is szégyelljük magunkat.
Sokféle okból vágynak külföldre, „más világba” a fiatalok, sokféle okból tartják jelentéktelennek a humánértelmiséget, az egyik biztosan ez a felelősséget, átláthatóságot, nyíltságot nem ismerő értelmiségi magatartás.
Ami azt illeti, negyvenhét évesen nekem sem átlátható ez a világ. A rejtvények és a detektívregények rajongójaként sem értek semmit az akadémiai és kiadói viszonyokból. Persze mindig találkozunk olyanokkal, akik egy kávé vagy egy sör mellett el is magyarázzák, de ezekről kiderül, hogy kevés kávét ittak, és kevés fontos szempontot mérlegeltek. Ez az átláthatatlanság bizonyosan rendszerhiba: én ritkán dolgoztam olyan munkahelyen, ahol a hatalmi viszonyok nyíltak lettek volna. Ilyen ez az értelmiségi világ, sok kis kompromisszum, sok kis titkolózás, sok kis aljasság, beletörődés, lustaság. És azért ilyen, mert így szoktuk meg.
Innen szép átláthatóságról prédikálni a tömegeknek.
Pedig társadalmilag érzékenynek lenni divat. Noha nem kell semmilyen pártinak lenni, hogy segíts a szomszédasszonyon, utalj az árvízkárosultaknak, vagy borsodi gyerekekkel menj nyaralni. Hisz nincs olyan ideális társadalmi rend, hogy ne legyen szükség személyes segítségre és közbeavatkozásra – ennek ellenére ideális társadalmi rend mégiscsak van, még ha az ideálok és a feltételek állandóan változnak. Talán a társadalmi keretek kialakításában való részvétel lenne az igazi értelmiségi feladat.
De ez nem tűnt így a rendszerváltás idején. És talán ide vezethető vissza a humánértelmiség elég sok gondja-baja. Mert mi csak alanyban és állítmányban, mi csak szimbólumokban, szótárban, nyelvben és tilalmakban….Eb, nem kutya. A közgazdaságtan az külön szakma. Igaz, se közgazdásznak, se bölcsésznek nem kellett volna lenni, hogy megjósoljuk, ha társadalmi következményekkel nem számolva felszámoljuk egész Észak-Kelet-Magyarországot (szőröstül-bőröstül-gyárastul), akkor ott kibírhatatlan társadalmi feszültségekkel fogunk szembesülni – de sokáig nem szembesültünk, hisz a rendszerváltás után mindennél fontosabbnak tűnt, hogy ne tűnjünk „populistának”. (Ez azon kevés értelmiségi célok egyike volt, amit sikerült is maradéktalanul megvalósítani.) Aztán a társadalmi következmények ára szép lassan hozzáadódott a rendszerváltás gazdasági kudarcához. A zsugorodó középosztályhoz. A magyar kultúra körül megritkuló levegőhöz. A „leszakadó olvasók” nagy számához.
Amúgy tényleg fontos kérdés, hogy mi szolgálja leginkább a mezítlábasok érdekeit? Azokét, akiknek cipőre sem telik. Hogy megbüntessük a „cipősöket”, vagy hogy arról gondoskodjunk, hogy mindenkinek legyen munkahelye (nem köz, hanem tisztességes), ahol a cipőre-valót megkeresheti? A tény, hogy többen ideális feltételek mellett sem tudnak magukon segíteni – igen, nekik ingyen jár minden, a cipő is –, nem mond annak ellen, hogy az igazi értelmiségi feladat épp az önálló boldogulás feltételeinek a biztosítása lenne. Vagy mégsem? A humánértelmiség elzsibisedése talán épp az ilyen kérdésektől való elzárkózással kezdődött el.
A rendszerváltás társadalmi, lelki és transzcendens következményeivel szembenéző kevés írók egyike volt Tar Sándor. Tart a legaljasabb érvekkel szokás dicsérni és mentegetni: ő lenne az az író, aki hangot ad azoknak, akiknek nincs hangjuk… ő lenne az, aki szavakat ad azok szájába, akiknek nincs is szavuk… Már mért ne lenne szavuk? Ugyan mért lennének „némák” azok, akiknek a hangját nem akarjuk meghallani? És miért lenne „egzotikus” téma egy állását vesztett segédmunkás vagy villanyszerelő? Vagy egy villanyszerelő csak az „egzotikuma” miatt lehet érdekes…? Gyertek, hozzatok nekünk gyorsan egy cukorfalat fekete kisfiút, hadd ültessük ki ide, a sor legelejére! Tar a szegények közt. Magyar író zombikkal körülvéve. Magyar író dzsungelkörülmények között – emberpróbáló, felelős küldetésben. Az irodalom és értelmiségi közgondolkodás rendszerváltás utáni, artisztikus-arisztokratikus szemlélete sok mindent visszavett az 1945 előtti magyar uralkodó osztály elitista társadalomképéből.
Innen viszont egyetlen kivezető út van: a szórakoztatásé. Hisz a magyar bölcsész „jó fej”, mulatságos, laza, szórakoztató, és ma már a felsőoktatás főfelelőse is kinyilvánítja, hogy a bölcsészkarok semmi másra nem jók, csak udvari bolond-képzésre. (Amúgy meg ki vitatná azok morális érdemét, akik szót értenek a falusi olvasókkal, vagy egy kocsmában ki tudnak lépni a „hű-de-komolyságból”?) Ám anélkül, hogy fetisizálnánk bármiféle szakmaiságot, azért mégis megkérdezzük: a színészek azért általában nem jobb előadók, mint az írók-bölcsészek-filozófusok? Lehet-e erre alapozni az irodalom jövőjét? A társadalom kritikus szemléletét? Hogy majd mi is megleszünk, hisz sorra nyílnak a pódiumok…
Meglenni talán megleszünk. Ám az irodalom, ahogy az értelmes viszony a társadalomhoz nagyon sokféle lehet: mulatságos, komoly, kísérleti, hagyományos, közösségi és magányos. Miért mondanánk le bármelyikről is? De ezek a hektikus irányváltások, jelszó-parádék jól illeszkednek az értelmiségi létezés kívülről-belülről áttekinthetetlen, a személyes függőségtől soha nem mentes viszonyaihoz.
A „szórakoztatással” mindenesetre nem lenne magányos az irodalom. Illeszkedne a magyar újságírás és különösen a publicisztika rendszerváltás óta kialakult irányához. Ma ugyanis a sztárbloggerek, sztárpublicisták nyelvi leleményeit kreatív írás-kurzusokon tanítjuk, miközben hangsúlyozzuk, hogy épp az volna az újságírás egyik legfőbb funkciója, hogy új világokkal, új álláspontokkal ismertessen meg. De épp ezt nem teszi. Tényfeltárás, valóság, kíváncsiság kerestetik.
De addig is miénk a tér. Legalább itt mi magunk vagyunk.
Ám közben igaza van a fiúknak. A könyveket ki kéne szabadítani ebből az önmagát folyamatosan korlátozó, egyre kevésbé átlátható és átjárható értelmiségi valóságból.
Hisz azok mindenkiék.
