Az erdő nyugtalanít, mint sok katedrális;

Üvölt, mint az orgona; s átkozott szívünk,

Örök gyász hálója, hol öreg hörgés bomlik,

Válaszol s De Profundis visszhangja zendül.

 

Gyűlöllek, Óceán! szökellésed s viharod,

Mert magára ismer benne lelkem; győzött

Ember keserű jókedve sértetten zokog,

Iszonyú nevetés a hullámok között.

 

Hogy hogy tetszenél, óh éjszaka! csillagtalan,

Miknek fényei ismert nyelven beszélnek!

Mert hiányt keresek, sötétet, s meztelent!

 

De minden, mi titok, önmaga szövetszála,

Hol él, s mire fakad szemem milliószor,

Az eltűnt lét, úgy néz, mint kit rég megszokott.

 

Farkas Kristóf Liliom