Jacques de Gheyn Négy egér című rajza elsősorban persze témájával lep meg: melyik itáliai reneszánsz vagy barokk művésznek jutna eszébe a természet számtalan fenséges témája közül vagy az ideális formák rendjéből épp ezt a négy egeret választani? Nem véletlen, hogy Constantijn Huygens, amikor belenéz Drebbel XVII.-ik századi mikroszkópjába, De Gheyn jut eszébe: „Mert ez csakugyan egy új természetszínpad, egy másik világ, és ha a mi mélyen tisztelt elődünknek, De Gheynnek hosszabb élet adatik, hiszem, hogy elszánta volna magát arra, amire elkezdtem biztatni az embereket (nem akaratuk ellenére): nevezetesen, hogy ábrázolja finom ceruzával a legparányibb dolgokat és rovarokat, és aztán ezeket a rajzokat könyvbe gyűjtse össze, amelynek azt a címet lehet adni, hogy az Új Világ, és ennek példáit fémbe lehetne vésni.” ¹

Vagyis: az egerek és a rovarok mint az Új Világ hírnökei, akik vetekedhetnek az újonnan fölfedezett földrészek őslakosaival. S ha mindehhez hozzá vesszük, hogy, úgy tűnik, a németalföldiek egyáltalán nem osztoztak az itáliai művészetnek az antikvitásból származó (s innen nézve akár ideologikusnak is mondható) homo mensura-tételén, vagyis nem gondolták, hogy „minden dolgok mértéke az ember”, s azt sem (ami előbbivel összefügg), hogy nem határozhatunk meg abszolút arányokat, akkor már nem is tűnik annyira abszurd ötletnek a kezdetleges mikroszkóp lencséje alatt föltáruló világot Új Világnak tekinteni. Huygens Daghwerck (Mindennapi munka) című, prózai kommentárokkal ellátott terjedelmes költeményében, melyben feleségével közös mindennapjaik apróságait akarta megörökíteni, sőt felmagasztalni, a következőket írja: „egy városkapu, ahogy most látjuk, nem egyéb hasadéknál ahhoz képest, amely, ha nagyítóüveg alatt nézzük, olyan, mint egy hatalmas kapu. És ha az ember ilyen üveggel szemügyre venne egyet a 360 fok közül, 15 mérföld helyett 1000-nek találna benne helyet.” ² Hogy mi „kicsi” és mi „nagy”, csak akkor derül ki, ha valami más mellé állítjuk, az arányok tehát relatívak és szubjektívek: Paulus Potter Fiatal bikájának kecses tompora mellett a templomtorony alaposan eltörpül.

Fölvethető persze, hogy ez a fényképszerűen embertelen látásmód mégiscsak elmarad a klasszikus itáliai alkotások mellett, mivel nélkülözi az időbeli mélységet. Ezzel a váddal azonban szembe állíthatjuk mondjuk Rembrandt Zsidó menyasszonyát, melyről elég nehéz eldönteni, hogy portrét látunk vagy történeti képet. A zavart az okozza, hogy a korban divat volt az úgynevezett „történeti portré”, melyről nem csak azt tudjuk meg, hogy miféle történelmi személyiségekkel óhajtották a korabeli németalföldi modellek magukat azonosítani, hanem azt is, hogy a valóságos modell és a történeti személy között a festmény mindig pontos különbséget tesz. Az átváltozás így sohasem tökéletes, a modell egyedisége és a történeti személy sémája közti különbség mindvégig kiiktathatatlan marad. Az ilyen portré tehát nem szimbolikus, az egyedi nem az általánosnak (a történetileg rögzültnek) az esete, előbbi nem oldódik föl az utóbbiban, nem helyettesíthető vagy szimbolizálható. Vagyis a jelen lévő nem pusztán variációja és nem is csak interpretációja a múltbelinek, a múlt pedig nem eredete a jelennek. Éppen ezért nem számolódik föl a különbség a reális és az ideális között: nincs semmiféle dialektika. Az elbeszélés ideálizáló modelljével szemben érvényt szerez magának a leírás realizáló modellje, illetve az imagináció mellett az (érdek nélküli) kísérlet és megfigyelés.

Azt lehetne mondani, hogy az egyén a maga különösségében a történeti portrén mindig szemben áll azzal, amin keresztül szimbolizálva van, szemben áll a történelemmel és a szellemi ideákkal, melyeknek ábrázolásán keresztül éppen közvetíthetetlensége van közvetítve. Az időbeli mélységet így nem a kép „ideális regiszterében” kell keresnünk, hanem a személyek, tárgyak titokzatos, érzelmekkel és „első személyűséggel” telített egyszeriségében. Úgy is mondhatnánk, hogy az időbeli mélység nem a történetiben, hanem a megszakítottságban vagy a magányban található.

Ez az egyszeriség azonban nem csak az emberi személyeket jellemzi, hanem az egereket, de még a kakukkfűmagokat is. És arról sincs persze szó, hogy a realizálás (vagy, félreérthetőbben: a racionalizálás) törekvése szemben állna a teológiával, hisz Huygens még azt is fölveti, hogy:

„Az a távcső nem volt-e ott
A Sátánnál, gondolkozzunk csak:
Hisz a Földön megmutatott
Minden országot Miurunknak.”

Ebben a fölvetésben azonban a látszat ellenére sincsen meg az Isten által teremtett világ és az ezt bitorolni törekvő „sátáni” tudomány szembenállása. Inkább arról van szó, hogy a „távcsöves Krisztus” ötlete alapján, mely túllép a teremtett világ emberi arányok és természetes érzékelés alapján való megismerhetőségén, nem csak a teremtés gazdagságáról, hanem a megismerés perspektíváinak gazdagságáról és változtathatóságáról, egyszersmind a megismerés relatív, feltételekhez kötött és decentralizált jellegéről bizonyosodhatunk meg, szemben az örökölt ismeretek rögzített perspektívákhoz, „játékszabályokhoz” kötöttségével, vagy akár a hermeneutikai megértésigény hagyományelvűségével és univerzalizmusával.

Ebből a perspektívából azonban Krisztus nem azért utasítja vissza a Sátán ajánlatát, miután belenéz a távcsövébe, mert az valami látszatszerűt vagy illuzórikusat mutat, hanem mert egész egyszerűen másként dönt. Ugyanis ő nem ura akar lenni ennek a „vizuális demokráciának”, hanem aktora. És valóban: ahol az ábrázolható dolgoknak nincsen rögzített kánonja, ahogy az ábrázolásnak sincsenek előre rögzített perspektívái és arányai, hanem mindent az aktuális megfigyelés, a lokális szituáció dönt el, ott feltűnik az az anarchikus elem (nem tévesztendő össze az alkotás vagy a szándékok önkényével vagy véletlenszerűségével), mely potenciálisan rombolja a konszenzuális történeti világokat, s amely nélkül nincsen meg a demokrácia, még a krisztusi sem – már ha van ilyen.

Az egerek, rovarok és a mikroszkópikus univerzum ugyanakkor egy olyan terület megnyílása is, mely textuálisan részletezhetetlennek tűnik. A vizuális, térbeli, anarchikus elem nem egykönnyen adja magát az interpretációnak. Az elbeszélések modelljei, melyek többnyire történeti mintákhoz kötődik, nem is tűnnek itt már elégségeseknek. Hasznosabb leírásról vagy körülírásról, katalogizálásról, listázásról, felsorolásról, hozzávetőleges tájékozódási indexekről, látleletről, mintavételről, kísérletekről vagy éppen nyomozásról beszélni, miközben magát a leírást is fokozattan veszélyezteti az, hogy egyszerű tárgyi (és nem szellemi) létezővé, nyommá, bűnjellé, helyszíni tudósítássá, katalógussá, naplóvá, egyfajta materiális rejtvénnyé válik. Az írás a maga tárgyi mivoltában sokkal inkább metszet, nem pedig az esemény helye vagy emlékezete s mint ilyen, kilóg a dolgok helyes vagy helytelen, igaz vagy hamis ábrázolásának kánonja alól, maga is realizálódott dologként jelenik meg, a tárgyi univerzum egy különös, egyedi darabjaként, aktoraként, ahol az egyediként való kikülönülés a feltétele az egyenlőségi rendszerhez való odatartozásnak.

A „dolgok nyelve” így éppen azt jelölheti, hogy nincsen hierarchikus viszony a dolgokat megnevező értelem és a dolgok tárgyi létezése, „szubsztanciája” között. Az emberi mérték feladása olykor persze komikus hatást kelt (ezt ki is használják például az aesopusi állatmesék vagy az animációs filmek), de csak egy pillanat műve, hogy egy hirtelen perspektívaváltás eredményeként a bolhák menetelésének, a szúnyogok, a csótányok, az egerek támadásának, a gépek lázadásának vagy a csillagközi lények háborúinak képeiben ráismerjünk arra, ami potenciálisan veszélyeztetheti az ember történeti világait. S persze ezeknek a háborúknak a „fikciói” legalább olyan mértékben az ember történeti világainak kivetítései vagy ábrázolásai, mint amennyire a nyelvtől, értelemtől, beavatkozástól, cselekvéstől mentes, mindörökké csendes, anorganikusan telített világok ígéretei, melyeket, miként hajnali szárnyas élőlények, területfigyelő revírekkel füttyöghetünk tele.

Az ilyen leírás, füttyögés persze sohasem mimetikus vagy visszatükröző, inkább anamorfikus (szó szerint: átalakító, átformáló) jellegű. Hasonlít az olyan karikatúrához, melynek elrajzolt vonalai végzetes pontossággal rögzítik mondjuk egy diktátor jellemét, moralitását, érzelmi világát a hétköznapi megjelenés szintjén. Például elég lehet bizonyos hatalmi és történelmi frusztrációk, netán a „konzervatív kurzus” jelzésére az, ha egy kelet-európai vezetőt, konzervatív tudóst vagy tanárt szandálban rajzolunk le, melyhez az illető vastag zoknit húz. Netán a lábgombáit rejtegeti? Egyszóval a „hű tükör”, a fotografikus látás pusztán az anamorfózis egyik esete, nevezetesen az, amelyik kiiktatja a képből a vetítési sík görbületét, azt a görbületet, amely az érzékelési szituáció egyediségét és relativitását is tartalmazza. (Narkisszosz pedig elég nehezen lehetett szerelmes önnön képmásába, hiszen a víz felülete csak igen ritka esetben ad sík tükröt, a legenyhébb fuvallatra is apró hullámokat, fodrokat, görbületeket vet.)

„A világ egy pillanata éppen most múlik el – mondta Cézanne –, meg kell festeni a maga valóságában.” De ahhoz, hogy a világnak ezt a pillanatát rögzíteni és objektiválni tudjuk, addig kell „csíráztatni” a tájban a Mont-Sainte Victoire-t nézve, elvonatkoztatva az öröklött ismeretektől, úgyszólván mint egy kutya, amíg azt ­– Merleau-Ponty szavaival – „geológiai csontvázára” redukáltuk és egy váratlan pillanatban egyszer csak „megvan a motívum”. ³ A realizálás igénye így ennek a – nevezzük tudósan el – anamorfikus korrelációnak a rögzítésére törekszik, vagyis nem emeli ki eleméből és nem teszi fikcionálissá a tárgyat, nem helyezi át egy másik rendszerbe, nem „közvetít”, hanem a leírást is részévé teszi, beírja az anamorfikus különösségek egyenlőségi rendszerébe, demokráciájába.

Ha egy ilyen perspektívaváltással anamorfikus korrelációt tételezünk a nem emberi perspektívájú dologi valóságok (rágcsálók, rovarok, magok, baktériumok, robotok) és bizonyos politikai eszmék között, vagy ahogyan errefelé nem túl példaszerű lokális eleganciával mondanák: „összekeverjük a szart a májjal”, az annak sejtetésére szolgál, hogy a demokrácia jobbik esetben nem a törvényeknél, hanem az egereknél kezdődik. Hisz miért ne járhatnánk el a demokrácia fogalmával is úgy, ha gyakorolni akarjuk, mint azok a buddhista szerzetesek, akik a kertben található fehér kavicsok vizuális ritmusára támaszkodva végzik meditációs gyakorlataikat. Vagy mint azok a költők, akik egy amorfikus objektív alakiság intuíciójának vezérfonalán haladva töltik föl az előttük álló üres papírlapot vagy képernyőfelületet, aminek eredményeként rögzítésre kerül a tárgyi világ és a szubjektivitás anamorfikus korrelációja. A demokráciát innen nézve elégtelen a szubjektiváció, a kikülönülés vagy a disszenzus aktusához kötni, mivel az egerek, azt gondolnánk, nem hajtanak végre szubjektivációs aktusokat, de ennek ellenére mégis egy egyenlőségi rendszer részének illene tekintenünk őket, legalábbis ezt sugallja De Gheyn Négy egér című rajza.

Nem egyszerű dolog ez. Ha egy egér úgy dönt, hogy beköltözik a házunkba, nem könnyű vele igazságosan bánni. Először is cincog, ugyebár, valahol a falban vagy a fürdőkád mögötti résben, s egy idő után akkor sem zavartatja magát, ha zajt csapunk a közelében azzal a szándékkal, hogy ráijesszünk és hallgatásra kényszerítsük. Nem sokra rá fölfedezzük azokat az apró fekete rudacskákat (a polgártárs székletét), melyeket a rizses, a cukros, a lisztes csomag körül hagy a kamra polcain. Először nem akarunk tudomást venni róla, de végül mégis rákényszerülünk és bevalljuk magunknak, hogy az egér nem csak a székletét hagyja ott az élelmiszerek közelében vagy éppen bennük, hanem rájuk is pisil vagy nyálazik: innen származik az a már szinte fogható savanykás szag, amit napok óta érzünk az éléskamra környékén. De mindez nem elég. Amikor minden demokratikus óvintézkedést megtettünk annak érdekében, hogy se a mi érdekeink, se az egér szabadsága ne szenvedjen csorbát, árnyalatnyi rezignációval vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy az egér nincs egyedül, úgy lehet, megházasodott. Ekkor visszavonulót fújunk, kiürítjük az éléskamrát, magukra hagyjuk őket és átengedjük a teljes területet az egerek anarchiájának. Csak igen ritkán nyitjuk rájuk az ajtót, s zavarjuk meg ezt az élősködő mikrotársadalmat, a „végleges megoldást” pedig határozatlan időre elhalasszuk.

Egy óvatlan pillanatban azonban, amikor már részint belenyugodtunk a területvesztésbe, a fürdőkádból négy, kamaszos pofátlansággal szemünkbe bámuló, majdhogynem a hátunk mögött vigyorogva összesúgó egérre leszünk figyelmesek. Ők már az új generáció. Még azt sem sejtik, hogy okuk lenne félni tőlünk. Ekkor szakad el a cérna. Ösztönös mozdulattal, pillanatnyi időveszteség és habozás nélkül kapjuk le egyik zoknis lábunkról a szandált, s egy jól irányzott ütéssel, ott a fürdőkádban csapjuk agyon ezt a túlságosan is viháncoló, éretlen, jellemtelen, értéktudatlan, cinikus fiatal generációt. A demokrácia-kísérletnek ezennel vége. Mindenki tanulja meg, hogy „hol a helye”, s hogy „ki az úr a háznál”. Ezennel visszatér az államhatalmi rend és pedagógia. Aki nincsen velünk, az ellenünk van. A különcködőket meg annak rendje és módja szerint megsapkázzuk, itt nekünk ne cincogjanak. Vagy ha igen, akkor úgy cincogjanak, ahogy mi cincogunk.

De mi van akkor, ha a demokrácia mégiscsak az egereknél kezdődik, a görbült dimenziójú hétköznapi világokban? Akkor a szandál alighanem bizonyítékká, bűntárggyá válik, mi pedig átalakulunk elkövetőkké. Mert a nagy ünnep, a forradalom, az örök vasárnap talán sosem jön el, s ennél fogva helyzetünk a hétköznapokban nem csak átmeneti. Érdemes lett volna odafigyelni, hiszen a film már elkezdődött, a program fut, az elejét nem látjuk, ahogy nem látjuk a végét sem. Miközben a világnak arra az éppen elmúlóban lévő pillanatára fordított feszes figyelem, ez a demokratikus érzék, azt is megkövetelné, hogy megtanuljunk olyan törékennyé, érzékennyé, sérülékennyé válni, mint az egerek. Ezek az anamorfikus pillanatok ugyanakkor, ha sokan is vannak, végtére is brutálisan tünékenyek és megfoghatatlanok a rinocéroszian vastag emberi arcbőrhöz képest. Rájuk fér a nagyítás. Mert esetleg érezhetjük úgy alkalomadtán, hogy a hétköznapi világok bénítóan agymosó, diktatórikus banalitásával szemben nincsenek más szövetségeseink, nincsen más „Új Világ”, csak mondjuk az egerek.