Gyógypart

Tűző napfény hatolt át a szögesdrót fémtekervényei kö­zött, a tenger a kordon mögött morajlott. A kacskaringózó sor elején, a jegyváltó bódénál, rohamsisakos katonák ügyel­tek a rendre és őrizték a bejáratot.

– Jó napot – köszönt az öregember; háromórányi tipegés után végre a jegyváltó bódéhoz ért.
– Beutalót! – így a kasszás, középkorú, csontváz vékony nő, nem nézve föl az aprópénz-számolásból. Rongyos ruhájának váll­részénél meghatározhatatlan katonai rangjelzés fityegett. Mö­götte ventilátor zizegett. – Adja már!
– Egy… egy jegyet kérnék – makogta az öreg nehézkesen.
– De milye-e-et?! Az istenit má-á-ár! Adja a beutalót!
  Géppisztoly majd sisakos arc hajolt közéjük. Az öreg re­me­gő kézzel nyújtotta át a papírt, rettegve attól, hogy a kasszás eset­leg nem tudja elolvasni, mivelhogy három órán át szo­ron­gatta hol egyik, hol másik izzadó kezében, felejtve, hogy zse­bekkel is rendelkezik. A kasszás intett, a katona vissza­lé­pett őrhelyére. Tölteni kezdte a formanyomtatványt:
– Honnan jön?
– Z. város.
– Mivel érkezett?
– Tehervonat.
– Születési év?
– Nem tudom. A robbanások után valamikor.
– Jó. Mire utalták? Mi ez az okádék?! Olvassa, különben el­ta­ná­csolom.
– Vitaminhiányos bőrápoló-hámlasztó – sütötte le tekintetét szé­gyenkezve, mellkasa zihált.
– Maguk semmire sem vigyáznak. Vi vi vitam… hi… bőr­á­po­ló-hámlasztó, megvan. Hétnyolcvan.
   Pénzátadás, papírtépés, pecsét.
– Tessék!
– Kö-köszönöm szépen.
– A következőt!
   Ijedten botorkált oda a baloldali fegyvereshez, és átadta je­gyét. A katona félbe tépte, jelzett társának, amaz felnyitotta a mi­nisorompót, végül visszakapta a jegyet.
  Néhány lépésnyire állt a sorompó mögött, homokban, tét­le­nül, napvakítottan.
  Fél óra múltán fehér ruhás-fehér sapkás ápoló forma fiú ra­gadta karon. Segíthetek, kérdezte. Az öreg bólintott. El­in­dul­tak, mindenhol homok és nap. Ő-ő… i-igen, köszönöm, da­dogta az öreg, nagyon kedves… Én a…
– Mutassa a jegyét, kérem. Áh, ez igen! Vitaminhiányos bőr­á­po­ló-hámlasztó! Tudja, mekkora mázlija van? Nem? Öné az utol­só szabad hely a parcellában. Siessünk!
  Ügyetlenül lépdelt az ápoló fiú mellett, miközben első íz­ben emelte kezét homlokához, hogy végre lásson valamit. Meg­álltak, lábai ingatagon remegtek. Több százan feküdtek a homokban, fekete pokrócokon, különböző méretű, drót­ke­rítéssel elhatárolt parcellákban, amelyek között kis átjáró sá­vok vezettek. A bejáratok fölött különféle szövegek; an­go­lul, oroszul, arabul.
– Mit álldogál? Jöjjön már! Mindjárt ott vagyunk a magáénál.
 – Na. Hát itt is volnánk.
  Az utolsó parcellák egyikéhez értek, pár méternyire a ten­ger­től. A víz feketén habzott, végeláthatatlanul, a hullámok itt-ott olajhordókat görgettek, oda-vissza.
– Jaj, bácsika! Csak nem fél? Most van itt először? – Ő bó­lin­tott, a fiú fekete pokrócot helyezett alkarjára. – Na, jól van, nem lesz semmi baj. Lekuporodik szépen a helyére, hanyatt fek­szik, és gyógyul. De siessünk, a nap nemsokára felveszi utol­só előtti szögét, ami ugye már kevésbé hatásos. És ne ag­­gódjon, itt kizárólag rendes emberek veszik körül. Na, men­jünk már, segítek levetkőzni.
– Le-le-le kell vetkőzni? – kérdezett ő vissza, zavarodottan.
– Jaj, bácsika! Különben hogy akar gyógyulni? És nyugodjon meg, miután elhelyezkedik, ruháit elhelyezem a megőrzőben. Nap­nyugtakor visszakapja. De vigyázzon nagyon a jegyére, érti? Azzal tudja kiváltani. Na jöjjön, segítek.
  Kulcsot vett elő, kioldotta a lakatot, láncot. Beléptek.
 – Így, látja? Meg is volnánk.
  Az öregember csak állt, egy szál fecskealsóban, aszott ke­ze­it szégyenkezve kulcsolta össze mellén, a forróság ellenére resz­ketett. Ruhái a fiú kezében.
– Jaj, bácsika! Nem lehet ennyire szégyenlős! Feküdjék le, sen­ki sem figyel magára. Nem is látják.
– Úgy, jó. Rá ne lépjen a mellettünk lévőre! Sikongatás ese­tén lövések érhetnek minket, volt már rá példa. De nem ha­lá­los, ne aggódjon, egyes őröknél gumilövedékek vannak, ki­fe­jezetten efféle esetekre. – Nem-nem, hanyatt, bácsika. Így, jól van. Csukja be a szemét. Csak nyugodtan, bácsika. Gyó­gyul­jon. Ez az. Aludjon bátran. Együtt fog távozni a töb­bi­ek­kel. A ruháit pedig távozáskor megkapja. De tudja, vi­gyáz­zék a jegyére! Na, viszlát, bácsika. Csak nyugodtan. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, mintha pihenne.
  Az ápoló fiú a többi emberrel együtt magára hagyta az öreg­embert, elment, rájuk zárva a parcellát. Az öregember hossz­ú percekig nem merte kinyitni a szemét, nyitott szájjal aludt el.

 

 

(Illusztráció: Julien Pacaud)

Guiraut Riquier: Hozzám nem való az ének (Be’m degra de chantar tener)

Hozzám nem való az ének
mert nem öröm de fájdalom
ujja pihen a torkomon
s szab irányt a szenvedésnek
s mert emlékszem boldogabbra
minden okom megvan arra
hogy a jelen korra már csak
könny függönye mögül lássak

Örömeim messze járnak
nem hozhatnak fényt a dalba
hiába mért Isten arra
hogy hangommal a tudásnak
és a benne ébredésnek
adózzak ha szól az ének
s múljon mindenem a dalon
későn jöttem úgy gondolom

Költészetért nincs jutalom
s az udvari fülbe tévedt
jól fizetett érzemények
forrása póri cimbalom
dicsérőink hadban állnak
önmagukkal s összezárnak
nem áldoznak már a dalra
mert a világ lett eladva

Szeretetlen gőgös fajta
űzött minket hét határnak
mögöttük az Isten állhat
Szent Helyünket messze hagyva
virágunk már csak kurta gyom
tőlünk volt színes rég a Hon
de a virág ellenséget
is vonz nem csak tarka méhet

Hírét adjuk a veszélynek
két halál ül az ormokon
a szaracén Hold nyom agyon
s régi Napunk is ledérebb
önmagával kelve harcra
magát minden sírnak adja
s kik sorsunktól megóvnának
vezéreink tapsra várnak

Mi hittel van összetartva
az Úr nagyszerű hatalma
fénnyel adózik a tájnak
s e fény haszna a bűnbánat

Könyörület Asszonyanyja
méhed Megváltónkat adta
értünk hoztad ezt az árat
s a mi hálánk a bűnbánat

Szálinger Balázs fordítása

Johan Airas: Don Beeito kemény gyerek (Don Beeito, home duro)

Don Beeito kemény gyerek,
ajkaival rést keresett
szép szerelmemen.
 
Mivel vágyott a kalandra,
ajkával a rést kutatta
szép szerelmemen.
 
Lássátok hát, nagy pechemre
nyelve a nyílást meglelte
szép szerelmemen.
 
Nézzétek hát, ó a francba,
nyelve a nyílást kinyalta
szép szerelmemen.
 
Borbáth Péter fordítása

Arnaut Catalan: Száz hölgy vár önre, jó Arnó barátom (Amics N’Arnautz, cent dòmnas d’aut paratge)

„Száz hölgy vár önre, jó Arnó barátom,
kit messzi partra vinne át a bárka,
de nem juthatnak túl a tengeráron,
mert nem fúj szél se előre, se hátra.
   De ha ön egy jó nagyot fingana,
   támadna abból szél, de akkora:
   ön lenne mindük mentőangyala.
Érdeklődnék, nem bízhatnánk magára?”
 
„Őrgróf Uram, a hölgyeket imádom
és a szerelmet; hát, ahogy kivánja,
segítek rajtuk szívből, s mindenáron,
még akkor is, ha tán káromra válna.
   Ha nem tenném, az volna bűn s hiba,
   s hogy vesztüknek ne én legyek oka,
   s hogy mindenképpen érjenek oda,
egy jó nagyot még szarnék is utána.”
 
   „Arnó barátom, csúf minden szava,
   mert száz bájos hölgy sérelmet soha
   nem szenvedett el olyat, mint ha a
seggével űzi őket Szíriába!”
 
  „Kedves Őrgróf, a fing nélkül hova
   jutna a sok hölgy? csak az ostoba
   illemnek lenne mind áldozata!
Majd moshatok, de nem szartam hiába.”
 
Horváth Viktor fordítása

Cecco Angiolieri: Elégne a világ, ha tűz lehetnék (S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo);

 
Elégne a világ, ha tűz lehetnék
S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo
 
Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.
 
Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.
 
Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.
 
Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.
 
Havasi Attila fordítása 

 
 
 
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed
Pelle chiabelle di Dio, no ci arvai
 
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed,
később annyira lesz csak szűz mint Róma.
– Luccai vagyok. Honnan a hírneved?
– E hölgyeket jó pénzért árulom ma.
 
– De jó neked, utad hová vezet?
– E gyümölcsöket viszem Arezzóba.
– Én egy bognártól vettem ezeket,
és ollót raktam gyorsan a hajukba.
 
– Szörnyű csapás érhet e nők miatt,
de Firenzében nagy vagyont szerezhetsz
belőlük, sőt ha jól megy milliókat.
 
– Az Istenért! A szamarat ereszd meg,
e gyümölcsöktől Siena is vigad,
már nem szedhetsz te ennél soha jobbat.
 
Karácsonyi Zsolt fordítása

Neri Moscoli: Falánk farkas, de kielégítetlen (Quello affamato, ensaziabel lupo)


Falánk farkas, de kielégítetlen:
Bár csak nemrég öltötte föl a csuklyát,
Főúri, póri prédák jelzik útját,
Mit bűnben járt be és baráti mezben.
 
Örömforrás ki nem maradhat egy sem;
Fiúkat fertőz, szüzet olt leginkább,
S vadászat közben egyre nő az étvágy,
Mint költőnk éhe Cantalupón innen.
 
A gidákat s angyalkákat, akikben
A legcsekélyebb hajlam sincs a bűnre,
S a jó anyákat kell ágyába gyűjtse.
 
Hogy emberek közt is prédát szerezzen,
Rosszkedvűen kilép a palotából,
Hol nem volt rest mohón áldozni százszor. 
 
Térey János fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál