A Százholdas Pagony bohócai (részlet)

„…
S kit úgy kedvelt minden korosztály,
Hol van Füles, hol van már
A pesszimista plüsszamár?
Hol Pitypang, a hiú oroszlán?
Hol Ká, Akela, Tabaki,
De hol a hó, a tavalyi?”

Varró Dániel

 

 

De értse meg, Gedeon Úr, kérem…

Ide figyeljen, Plangár, engem nem érdekel, hogy honnan szedi össze az anyagot, csinálja meg! Holnapra! Értette? Holnapra legyen kész! – ordította Gedeon és behuppant a metálzöld Audi A6-osba. Gyújtás, kuplung, egyes, gáz, rádió…

Kedves hallgatóink, nagyon örülünk, hogy Önök a Sziget Rádiót hallgatják, az utolsó szigetet az éterben. Pár perccel múlt hat óra. A hírek után, ahogy ígértük, következik az a zenekar, amelyikkel az elmúlt órában annyit foglalkoztunk. Jöjjön tehát a Hé, Tom!-tól a Passzol!

Nézte őket minden gyerek:

Pampalini, Bob és Bobek,

Karak, Vahur, Vackor,

Randi este hatkor.

Kockásfülű, Lolka, Bolka,

Frakkban is mászkált a bolha.

Barom ez a Plangár. Szart sem ér. Egy rakás szart se. Hogy a faszba nem lehet ezt elintézni? Annyira bonyolult? Lószart! Össze kell állítani egy jó kis anyagot, aztán besétálni vele a szerkesztőségbe. Ennyi, nem kell mást csinálni, csak ennyit! De ez a fasz erre sem képes…

Az Audi kereszteződéshez ért, pillanatra elgondolkozott, belevágtasson-e a sárga végébe, majd csikorgó fékekkel megállt és vicsorogva nézte a lámpán ülő órát. Piros!, fújtatott dühösen Gedeon, másfél percig piros, csesszék meg!, nem tudják ezek, hogy… na, mindegy, csak nem baszom magam fel ilyen szarságon.

Badam-badam, badam-badam, kezdték dobolni Gedeon ujjai a zene ritmusát a kormányon.

Emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?

Nem kérdezhetem elégszer!

Nem kell ezen baszakodni: passzolj!

Ezt kell tenned, hogy ide passzolj!

Nem hiszem el, hogy nekem magyarázza a marhája, nekem! „A szerződéstől való elállás lehetséges anyagi és jogi következményeivel az önkormányzat nem szívesen nézne szembe…” Hülye. Mit gondol, mi a túró volt három éve a lakóparknál? Dettó. Mutassam meg a szerencsétlennek azt a tetves lakóparkot? Nézd, bazdmeg, áll, látod áll! Meg-lett-csi-nál-va! „Ilyen esetekben a civil szervezetek képesek a legvégsőkig ellenszegülni.” Tudja ez, hogy milyen magasról szarok a civilekre? Barom. Mond ennek valamit az, hogy bőrfeldolgozó? Vagy az, hogy hulladékégető? „A hulladékégető … khm … létrehozásában én is résztvettem…” Akkor meg mi a lófaszt magyaráz még nekem!

Tű-rü-rü, rű-rü-rü, badam-badam. Ez meg mi a jó büdös franc?, a rádióból kiszűrődő hangok Gedeon tudatáig értek. És ez a tudat hatalmasra meresztett szemekkel kezdte hallgattatni a Hé, Tom!-ot.

Jé, mi

van a kezedben Jamie?

A kedvem ma jó,

Este velem jössz, Sajó!

Jičin, Manka, Csibészke,

Nem szorult a fejedbe

Egy kis ész se!

Fonák Tamás, MegvagyHadnagy, Szám bácsi:

Nem bazdmegeltek folyton,

max. azt mondták: ácsi!

Emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?

Nem kérdezhetem elégszer!

Beszarás, már rádiót se lehet hallgatni! Képtelenség elég gyorsan csatornát váltani: nyomul az ember fejébe a szar és nyomul az ember fejébe a szar. Gedeon belökte Mc Meg legújabb cd-jét a lejátszóba és a tízes számra nyomta. Tüc-tüc-tüc, tuc-tuc-tuc, pinka-pinka, pök-pök, csendültek fel az első taktusok. Gedeon megnyugodott és együtt rappelte a Be-t Mc Meg-gel. És rálépett a gázra.

Az A6-os ráfordult a gyorsforgalmira, beintett a kamionnak, amit föltartott, vigyorogva lökdösött arrébb egy Suzukit, és egy cuki A3-as hátsóját kezdte mustrálni.

Begázol, bevállal, befordul, benéz,

besír, bealszik, benyal, behal, beint,

beflashel, betorzul, bebuzul, berosszul,

becsicskul, beadós,behány, bebukja,

beizgul, besikerül, beájul.

Be, be, be. Be, be, bejön.

Nekem ez bejön. Nekem ez bejön. Nekem ez bejön.

Nekem ez bejön! Nekem ez bejön!

Az Audi öt perc alatt két benzinkút, három étterem, két bevásárlóközpont, egy ipari- és egy lakópark mellett suhant el méltóságteljesen. Nekem ez bejön! Nekem ez bejön!, szűrődött ki Mc Meg és Gedeon duettje.

Ez az impotens, barom Plangár! Mindenkinek, csessze meg, mindenkinek van valami vaj a fején, ha nincs, akkor is van, mert kenünk a fejére mi, mint a múltkor, akkor is kentünk, vajat vagy szart, nekem mindegy, de ez a barom erre sem képes… – tértek vissza Gedeon gondolatai a munkához. Pillanatra behunyta a szemét és látta, hogy takarodik el a cégtől a rohadék a gusztustalan szürke öltönyével együtt…

Gedeon Plangár másnapi kirúgásával volt elfoglalva, így későn vette észre az úton bóklászó izét. Nagyot rántott a kormányon, de elkésett. Jaj, puff, csitt, csatt, csörr. Basszameg. Gedeon kiszállt a kocsiból. Basszameg. Az autót véres, mocskos püré borította be. Amennyire az A6-osra kenődött szutyokból meg lehetett állapítani, az izé egy kisebbfajta vaddisznó lehetett, inkább malac, mint disznó. Mindenesetre irtó puha teste volt, nem tett nagyobb kárt a kocsiban, mintha egy darázsnak ment volna neki. Kirúgom ezt a fasz Plangárt, a kurva anyját!, Gedeon belerúgott a cafatokra szakadt disznóba. Legalább ne ment volna ennyire szarrá. Imádom a malacpecsenyét*.

* ((Üdv, szentesi emigráns író!))

Az A6-os undorodott magától, bal szemén még csorgott, a jobbra már rászáradt a mocsok, orrán fodrozta a disznópürét a szél, került belőle oda is, ahol eddig nem volt. Az Audi prüszkölt, krákogott. Takarodj innen!, kiáltott egy össze-vissza repdeső verébre, épp az hiányzik, hogy ez is szétkenődjön rajtam. Reszketett, ha arra gondolt, milyen még láthatatlan károkat okozott benne a disznó. Mi lesz, ha valahol lett egy horpadás, egy karcolás? Mi lesz, ha valahol lejött a festék? Egyáltalán nem volt jó kedve. Csak minél gyorsabban, csak minél gyorsabban érjünk oda…

Gedeon rágyújtott, indexelt, sávot váltott, indexelt, lefordult, megállt, belenézett a tükörbe és megigazította a haját, kiszállt. Elnyomta a cigit.

Figyelj, vakard már le ezt az mocskot a kocsiról! – nyomta a kocsimosó srác kezébe a kulcsot.

Apám, maga aztán jól telibe kapott valami … izét! Lesz vele meló, az biztos. – meredt az autóra a srác. – És a kocsin egy karcolás se! – nézett fel elismerően. – Ez a kocsi nem papírból van, apám, van benne anyag, mi?

Ja. Lehet itt addig valamit csinálni?

Egy tyúkszaros cirkusz költözött a benzinkút mögé, trágyadomb az egész, de van valami új páros, két állat vagy mi, azt mondják frankón jók, viccesek meg minden, én holnap akarom megnézni őket, ha kilép, pont elcsípi a számukat, mást úgysem érdemes ott megnézni. Mire vége, a kocsi is kész lesz.

Ne sajnáld a sampont! – hagyta ott Gedeon.

Gedeon kifújta az orrát, cigit vett és kávét. Cirkusz, cirkuszba megyek, csóválta hitetlenkedve a fejét és elindult a benzinkút mögé.

               Mélyentisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Gyerekek! Engedjék meg, hogy én, Nagy-Ottlaky Bernát, a Százholdas Pagony Cirkuszának igazgatója személyesen jelentsem be Önöknek a következő műsorszámot. Az egyedülálló, a páratlan, az utólérhetetlen, a felülmúlhatatlan produkciót! Tisztelt publikum, pár perc múlva igazi világszenzációt láthatnak: a két nevettetőművészt, akik kitörölhetetlenül beírták magukat a cirkuszművészet nagy könyvébe! Hölgyeim és Uraim, kedves gyerekek, hamarosan a porondon a Százholdas Pagony Cirkuszának bohócai!

Ugye megengedik, hogy a káprázatos produkció előtt ejtsek néhány szót a két művészről? Kérem szépen. A nagy páros egyik tagja a francia, másik az orosz poklot járta meg. Mindketten elképzelhetetlen szörnyűségeket éltek át. Egész családjukat üldözték, bebörtönözték, a férfiakat megverték, majd legyilkolták, az asszonyokat megerőszakolták, majd legyilkolták. Senkijük nem maradt, senkijük. Ők maguk csak isteni csoda folytán tudtak elmenekülni. Rettegtek, bujkáltak, koldultak, éheztek, fáztak, csonttá soványodtak.

És mit gondolnak, mélyen tisztelt Hölgyei és Uraim, ennyi nélkülözés és szenvedés, borzalom és szörnyűség után minek áldozta életét e két nagyszerű művész? Nem fogják elhinni nekem, mert valóban hihetetlen. Nem fogják elhinni, ha azt mondom, hogy ezen iszonyat átélése után e két nagyság a nevettetésnek, a szórakoztatásnak, az emberek jobb kedvre derítésének szentelte az életét. Pedig így van. Bizony, nekik mindezek után és mindezek ellenére a nevettetés a mindenük. És micsoda nevettetés, kérem! Bizton állíthatom, hogy Önök ez idáig el sem tudták képzelni, hogy képesek olyasféle nevetésre, amilyenben most részük lesz. Már megbocsássanak, de hogy is tudták volna elképzelni az elképzelhetetlent! Az elképzelhetetlent, amiben most részük lesz!

Ez a két csodálatos teremtmény elképesztő véletleneknek köszönhetően találkozott Párizs nyomornegyedében… és e nagyszerű találkozás pillanatában nem csupán az ő életük változott meg. Abban a percben a világ cirkuszművészete emelkedett addig sosemlátott magasságba.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek, fogadják szeretettel a Százholdas Pagony Cirkuszának bohócait, a világhíres párost, a felülmúlhatatlan Monsieur Nyuszit és az utólérhetetlen GoszpogyinFülest!

Nagy-Ottlaky Bernát cirkuszigazgató a publikumra bámult. A negyedik sorban ülő Évike szemébe nézett, onnan a hatodik sorban izgő-mozgó kis Wanda tekintetére ugrott, aztán a Csupiéra, Sanyi bácsiéra, a Göndörére, Melánka néniére, Vinyóéra, Titanilláéra, Ede bácsiéra…

Majd, mintegy varázsütésre megpödörte a bajszát, levette a cilinderét, mélyen meghajolt és eltűnt a porondról.

Ta-ta-ta-ta-tam, tra-ta-ta-tam, drrr-drr-drrr-drr, bing-bong-bang és bung, trombitaszó, dobpergés, cintányér.

És taps.

Szer-vusz-tok gye-re-kek! – lépett a porondra Nyuszi és hadonászva, szélesen gesztikulálva, szótagolva kezdett beszélni. – Az elkövetkező pe-re-cek-ben hi-hi-hi-hi-hi … akarom mondani per-cek-ben … he-he-he … bűvös szavakat, va-rázs-i-gé-ket fogok mondani…

A nyúl őrült pofákat vágott, vastagpiros ajkain nem bírta a festék a tempót, peregni kezdett, orrán vadul ugrált a bohócorr, hangja föl-le csúszkált, mintha hullámvasúton ülne.

A kisebb gyerekek közelebb húzódtak anyjukhoz.

… amelyek el-kép-zel-he-tet-len hatással lesznek…

Csönd.

Dobpergés. Dobpergés. Dobpergés.

Csönd.

Nagy-Ottlaky Bernát a függöny mögött farba rúgta Fülest, mire a szamár beesett a porondra.

… ennek a sza-már-nak a viselkedésére! – mutatott Fülesre Nyuszi.

Szervusztok gyerekek! – dörmögte halkan Füles. – De jó, hogy itt vagytok. Én is itt vagyok. Ez már nem annyira jó. Meglátjátok, milyen jól fogtok szórakozni. Meglátjátok.

A szamár bejövetele jól sikerült, a közönség nevetett, a gyerekek vágyakozón tapsikolni kezdtek.

Gye-re-kek! – folytotta el a nevetést Nyuszi. – A ti dolgotok csupán az lesz, hogy figyeljék az ar-cát ennek a szö-gelt-far-kú szamárnak! – Nyuszi kirántotta Füles farából a szöget, Füles farka leesett, újra kitört a nevetés.

Nyuszi halk dobpergésben folytatta:

Íme az első va-rázs-i-ge: Micimackó! Micimackó! Mi-ci-mac-kó! Mi-ci-mac-kó! Mi-ci-mac-kó! – ismételgette a nyúl, mancsával és szemével Fülest delejezve.

Füles nem mocant. Csak állt, állt, állt, meg nézett, nézett, nézett. Semmi nem történt. A várakozással teli, majd kínossá váló csöndet köhintések, duruzsolás, mormogás, bekiabálások törték meg. Ez aztán a nagy produkció!, csipkelődött Ede bácsi. Hülye nyúl!, bamba szamár!, kiáltott Vinyó. Adják vissza a pénzünket!, készült mondani Melánka néni, amikor… a nem is tudom hányadik varázsszó hirtelen görcsbe rántotta a szamár bárgyú képét. Nincs ezen mit tagadni, fölöttébb vicces és nagy görcs volt, csupán Füles két hatalmas füle meredt ki belőle. A közönség hálás nevetéssel fogadta. Hanem az igazi produkció csak ezután következett. Monsieur Nyuszi a varázsigével szabályozni tudta GoszpogyinFüles görcsét. A varázsige négy ártatlan szótagja hol görcsbe rántotta, hol elernyesztette a szamár fejét: „mi” – görcs, „ci” – elernyed, „mac” – görcs be, „kó” – görcs ki … és így tovább, és így tovább, és így tovább.

A micimackó varázsszó mormolása alatt Füles görcs-nemgörcs fejében a következő történt.

Bilincsek

– matracfetrengő-fantáziák –

                                              N-nek

1.

Emlékszem, mikor tíz éves voltam,
s nyáron táborba mentünk,
R-val összekötöttük magunkat
egy spárgával a buszon,
hogy ne tudjanak minket elválasztani.

Most nézlek és arra gondolok:
ezt kéne! Fogni egy erős madzagot,
kezünkre kötni, jó szorosan,
hogy húsunkba vájjon,
ha vérünk fakasztja, az sem érdekel!
Vagy hozni láncot, mely vastag és hideg,
venni egy bilincset,
s csuklónkra zárni, azonnal!
De nem teszem.
Már nem vagyok tíz éves…

2.

„Jó lenne, ha kétszer ekkora
bőröd lenne, belé bújhatnék…”
„Hidd el, nem állna jól!”

A tükör előtt állok, mezítelen.
Kezemben kés: megnyitom testem
a jobb mellem alatt,
le, egészen a lábfejemig.
Feltépem magamon, s húzom, nyújtom a bőrt:
lassan teljesen beleférsz Te is.
(Mind a nyolcvanhat kilóddal.)

3.

Szorosan egymás mellett.
„Most hívjunk valakit,
hogy öntsön le minket pecsétviasszal.
Így maradhatnánk örökre!”

Nem akartam rombolni illúzióid,
hogy eme pózban nem tudnánk
se enni, se inni,
s igen hamar halálunk lelnénk
a matracon, fájdalmak között.
Addig meg szagolhatnánk
az egyre büdösödő másikat.
Mi ebben a romantikus?
Hacsak nem hevítik fel olyannyira
a vörösszín viaszt,
hogy menten elégnénk
a forró massza alatt.
Így mindjárt jobban hangzik, nemde?
Csak negatívunk maradna meg,
mint azoknak, akikre Pompei városában
vulkáni hamu pergett.
Homokozóforma lenne belőlünk!

(Hölgyeim, s uraim:
N és L hamvadtak itt,
a nyolcadik kerület
egyik bérházának
repedő falai között.)

2006. 11. 20.

 

Szítá a habokban

   Szítá már a dolgok legkezdetén tudta, hogy akikről a legszilárdabb erkölcs makacs és kikezdhetetlen szűkszavúsága miatt sem most, sem a későbbiekben nem eshet szó, édes titok meg gyarapodó vágy körül kapaszkodtak össze, és amíg az egyiket a mohó és mértéket nem ismerő asszonyi természet, addig a másikat férfiúi szilárdságának pillanatnyi elerőtlenedése sodorta olyan irányokba és messzi kalandok végtére is elmondható eseményei közé, amelyek akár egy szemérmetlen hóvirág, kitárulkoznak és kéjesen hajladoznak, szavakba kéretőznek, elmondják magukat, megbotránkoztatnak és fölcsigáznak, harsányan előlépnek és figyelmet követelnek, utalásaikkal gyanúsan szóródnak, kapcsolódnak és csábítanak, szóval ellenszegülnek a halálnak.

 

   Világos, hogy ezen a ponton óvatosnak kell lennünk, hiszen könnyen előfordulhat a sajnálatos és később már kijavíthatatlan botlás, valamely köntörfalazás nélküli, őszinte szívű, nyílt és naivan szószátyár részleges beszámoló a nem éppen visszfogott találkozás, szóváltás, illetlenül magas hőfokú hosszú csöndek, végül pedig a bámulatosan képzelet- és alakzatdús cuppogó-nyákos, szinte-szinte akrobatikus érintkezés körülményeiről, ami legalább olyan vonzó, mint amilyen veszélyes egy olyan elbeszélő számára, aki bizony itt-ott megengedi magának, hogy Bataille-ra hivatkozzék, és aki nem ismeri el a fikciót.

 

   Mert bizony senki sem tagadhatja, hogy márpedig az ég világon minden valós (Szítára visszatérve), még a következő is:

 

   A hasonlóság egymást követő rétegeinek utolsója és mindamennyit magába foglalóan leghangosabbika, amely a mozgékonyságnak és veszélyes változásnak is alapelve, a víz irányába tereli a gyökérzetet, a Hold könnyeihez hasonítja a rózsa színét, gyengéden meghajlítja a Nap sugarait a napraforgó sárga-fekete feje körül, és duzzadni kezdenek tőle a magok, mert életté akarnak válni, és gömbölyűséggé, amilyen Szítá vidám-játékos, lengő keble is, amikor kislányos hevében megfeledkezik magáról, és hirtelen rántja föl a karját csicsergő történetkéi közepette; egyszóval sorrendben a negyedik elfeledett hasonlóság (convenientia, aemulatio, analógia, szimpátia), amely cukorfehér felhőkön tűzött át, de mégis csillanó-keserű verejtékké csúcsosodott a keleti metszésű szemgödör felső csücskében, a szegycsont fölött és a köldök körül, ahová Dionüszosz a fejét hajtotta, bár mélyebbre, sokkal mélyebbre (deep honey) kívánkozott, elragadta a ringatózó kis ladikot, és az Ugyanaz megszűnt önmaga lenni, elvándorolt (asszimiláció) kellemes-egyszerű lététől, vissza a múltba, ahonnét minden való, de amely nincs.

 

   Szítá a hajócska orrán feszülő tetszetős kötelekbe kapaszkodot, háttal a Tengerjárónak, aki a derék és törékeny gerinc puha találkozását figyelte, a barnára sült, lágy far finom horpadásait, amint a liántest alá hajlított lábacskákra omló húslabdák kettéváltak kissé, és a közöttük hasadt kéjsötétségből, akár egy túlérett málna, vagy egy lecsöppenő, sűrű gyümölcsfagylalt, egyetlen szeméremajak csüngött, szabálytalanul fodrosan, édesen függeszkedve, könnyedén és magától értetődőleg, mintha csak érte volna a világ, a hét ég, a csillagok meg az Idő; a párja, amelyet elképzelni lehetett csupán, a párnás talpacska és az ölszakadék borostás, sötét bőre közé szorult, érdes, borotvált gyönyörélesség és tökéletesen ápolt tappancsfinomság összemérhetetlen érintésfelülete közé, akár egy elveszett angyalszárny, vagy egy begyűrődő pornóoldal, még egy vékonyra száradt, már megnyálazott datolya, amely eltűnt a tálból, de amelyet az érzékek mohón kívánnak.

 

   A Hajóst remegés, és forróság járta át, ereiben csobogott, lüktetett, némely helyen fölcsapott a vér, a karja elhalt, és lába elzsibbadt, a szirének feslett, szégyentelen énekét vélte hallani, mintha csak valami zsibogást, tarka halacskák rojtos uszonyainak véletlen simulását bőréhez, egyensúlyát el-elvesztette, és ujjbegye nedves selymet tapintott, keserű-sós ízű, langyos, hullámzó végtelenséget, amely, ha a férfi teste beléhatol, megnyílik, mélységei bejárhatatlanok, fodrai pedig egyformák, ám mindig másként csillannak meg.

 

   Dionüszosz a finom siklás közben megérintette a vizet, a háromszáz köbcentis, tizenöt lóerős, négyütemű csónakmotor gázmarkolatát remegő-zsibbadó jobb kezéből a balba helyezte, és mert a délszaki nap megizzasztotta, letörölte homlokáról a verejtéket; az A40-es Honda gumicsónakban elgémberdett tagjait kinyujtóztatta, föltekintett Dromoszra, aki a szigetre röpítette, és szívében tudta, mi a legcsodálatosabb kívánság, Szítá loboncos hajfonatának aranyfényű hintázása hová hívja, mit jelent a hiányzó a metafora kelyhében, mennyire esendő egy hasonlat, meg hogy mennyire mindegy, megtörténik-e az átváltozás, mivé válik a csónak csúcsos hátulsó tömlőinek sistergő tajték-nyomvonala, középen a propeller zubogásával, a boldogságot fröcskölő, szétolvadt, hatalmas Nap lángolása alatt, amely úgy lógott hatvankét milliméter hosszú lencséjű, feketekeretes Ray Ban Aviatora előtt, akár egy szakadozó aranypapírba csomagolt marcipánnarancs, játszadozó gyermek-Ré rosszul formázott, félregördülő fénylabdája, amelyet elfelejt az istengyermek, ha valami sokkal gyönyörűbbet, valami különösen csodálatosat és bűnösen idegenszerűt érez, aminek izgalma megzsugorítja herekincseinek pihétlen bögyörőjét, végigsimítja bronzszínű arcát, kettéváló ajkához ér…

 

   A légkamrákra csavarozott Honda csendes, elzárt robbanásainak tüze, amely imbolygó üveglapon, végtelen csendkékségen siklatta az alumínium padlós, ezüstben és kékportói színben hullámzó, tajtékozva bólogató mennyszigetecskét, levegőnek, tűznek és víznek; égnek, hévnek és szekrétumnak ezt a tetszetős nyomtatvány útmutatása szerint kézzel összerót kis Naxosát, mintha csak az édes borzongás forrósága lett volna, amelyről épp oly kevéssé lehetett lemondani, valami új varázslatnak és módosulásnak, a céltalan vándorlásnak és tisztaságnak utat nyitni, mint a gyönyör kapujának Szítá csípője alatt nyiladozó, hiányzó ajtószárnyát egyszerűen csak feledni, és a haladás irányát jelző partszegélyt fürkészni, bárha bizonyosságára talán szükség volt a harapódzó elveszetsségben.

 

   A Hajós leszegte fejét, és a csónakmotor, tenyerében vibráló, érzékeny gázmarkolata helyett, akárha a világ sérülékeny bőrbe vont, csodálatosan puha és finom, halványan átsejlő, hálószerű erecskékkel átszőtt, mégis rendíthetetlenül kemény, elszántan és vigasztalhatatlanul meredő, élénkpiros hosszanti barázdából nyúlós cseppeket váladékozó, bunkós tengelyét fordította volna el, egyszerre csak összeszorult valami a gyomrában. Kócosan ártatlan, fedélzetre csábított csöndes szirénje megmozdította gömbölyded, fényesen legörbülő, ellenállónak tetsző, íves, mégis törékeny és szinte elhanyagolható vállacskáját, gyenge kulcscsontjára billentette süppeteg pofácskájának lágy omlatagságát, húsnak, mimikának és bennsőséges érintenivalóságnak ezt a földöntúli összvarázslatát, ajka pirosan és csőrszerűen előrecsücsörödött, szeme pedig keleties metszésűvé húzódott, amitől mélázó tekintete mintha a legidegenebb, kéjesen kínzó, bemérhetetlen és mindigre távoli tájak fölé vándorolt volna, amelyeket Dionüszosz lucskosnak, sikamlósnak, bársonyosnak és orgonaillatúnak képzelt, finoman szállingózó gyengéd cirógatásnak, ahogyan a virágok kipárállása a szaglóhámhoz somforkodik, hattyúnyak nyujtózó, megnyíló hátrabillanésének, nesztelen, kitárulkozó táncmozdulatnak egészen magányos, fémsárga pokolhajnalokon, harmatverejtéknek fölszakadó bimbók ősszesimuló, majd egyszerre csak súlyosan hátracsavarodó, csillámos szirmán…

 

   A Tejóceán szerves gyönyörűségéből így köpülték ki a magasság Dévái és a mélység ellenistenségei, az Aszurák, a teknőccé változott Visnu, meg az alvilági kígyók fejedelme,Vászuki segítségével, számos, fölbecsülhetetlenül értékes kincs, meg az öröklét és végtelen hatalom között, a Vizek istennőjének kísérőit, a habok szépséges, ringó csípőjű fellációleányait, az Apszaraszokat, akik szaténfekete, állatmintás, könyékig érő csipkekesztyűben markolják, egymással versengve, a furfangos mélységjáró Ráhu szekérrúdnyi, mindig előre mutató, lankadatlan erejét, amelynek tapintása, akár a szilvabőre, de átmérője ijesztő és megülhetetlen, málnaszínűre festett, szilikoninjekciótól duzzadó hullámos-púpos ajkakat vonzó, de bevehetetlen hatalmasság, telhetetlen álmok Csodafája, amelyet Indra a mennyei Paradicsomkert legmagasabb díszéül szemelt ki, lüktető spermabőség, amiért az elrabolt Srí Laksmí sötét haláléjszakából is visszahozza a termékenységet, fehér keblének vaníliaringását, Visnu szerelmes elégedettségét, még ha valaki másért is.

 

   Dionüszosznak valóban nem volt esélye, a legkevesebb sem; amikor menekülni próbált – persze korántsem meggyőződésből, még tán vágyai ellenében is –, és a lábtartó csücskének feszítve csizmáját, térdét előre és lefelé fordítva, vállát csuklója elé tolva, a négy fokozatban állítható fékkart mutató és nagyujja között átfűzve, harmadikban és folyamatosan nyolcezer fölött tartva a Fazert, a villát a gyári beállításhoz képest két klikkel feszesebbre húzva, Metzeler Sportec M-1 gumikon gördülve a Velebit nem mindenhol belátható szerpentinjei közé vetette magát, hogy a nehézkedési és centrifugális erő annyira imádott, kényes egyensúlyának mármár-szédületébe költözzön, Zú röptének éjcsend suhanásába, a halál peremére, egyetlen elmúlás fegyelmezett, óvatos örvényének magányos, borzongató varázslatába, megint csak a hasonlóságnál találta magát: Indra a Tejóceánból hátaslovául egy pompás paripát halászott elő, öt szelepen és egy Sebring Twister végdobon keresztül lélegző, négyhengeres paripát, amelynek perforált nyerge mögé sárga (extreme yellow) színnel festették, billogként, hogy 1000 Exup, és úgy ordítozott, üvöltött képzelt vágtájának sziklái között, mintha legalábbis 143 mén ereje hajtaná, elfelé, de vissza valahová, és az Apszaraszok mögé sorakozott föl úgy, hogy lovasa eggyé mosódó derekak és csípők találkozását figyelhette, negédes vállmozdulatot, kicsüngő szeméremajkat, kezébe pedig egyszerre csak mintha csónakmotor markolata került volna…

 

   „A bolond egy lényeket, jeleket és hasonlóságokat szétválasztó tudás határmezsgyéjén és mintegy e tudás hatalmának korlátozásaként, biztosítja a homoszemantizmus funkcióját: összegyűjti az összes jelet, és a folytonosan burjánzó hasonlósággal látja el őket. A Költő az ellenkező irányú műveletet végzi el; az ő szerepe allegorikus; a jelek nyelve és a jól tagolt különbségek működése alatt ő egy másik nyelvre fülel, a hasonlóság szavak és diskurzus nélküli nyelvére.”, amely a változásban, alakulásban-módosulásban talál magára, egyszerre szétválaszt és összenyalábol, azonosít-összemos és kibővít, földuzzaszt, mint implantátum az Apszaraszok mellét (belső analógia), és egymásba zsugorít, bolygók tüzét lobbantja háromszáz köbcentis csónakmotorokban, csusszanó, könnyű szigetet, négy légkamrás gumi-Naxoszt varázsol az Adria sistergő, prüszkölő tajtékába, ahonnét sárga teknőcök bukkanak elő, és amelynek nehéz párájától tovább hevül a szív, merevedik, nő a szemérmetesen elzárt, hatalmas akarat.

 

   Dionüszosz úgy képzelte, hogy vándorlásainak éber figyelmű követője, történetének némelykor talán vele magával is azonosítható krónikása, a hűvösen hitetlen és számító, de némileg azért merengésre is hajlamos kíméletlen demiurgosz, aki a mámoros létet eseménnyé írja, árnyékos szövegbe vezeti a napfényt és a langyos, hirtelen föltámadó északnyugati szelet, a kávébarna sirályfiókok rekedt, erőszakos rikoltozásait, véletlenül föllelt, bárányos szigetecskék aprócska olajfáit, meg kíváncsi delfincsapatokat, kéjes, szorongató fohászokat, amelyek hangtalan szótagjait a férfierő finom lüktetése jelzi lassú, de kérlelhetetlen emelkedésében, és amelyek sürgető kívánsága most majd szétveti pirosra égett, arányos és érzékeny testét, Dionüszosz, az oroszlánon lovagló mitikus hős úgy hitte, hogy csak egy visszafogott elbeszélő tudósíthat Szítával való, hasonlóságoktól kikezdett hús-vér kalandjáról, halk szavú és fegyelmezett, alázatos, de bátor írnokféle, akit neki kell valahogy kitalálnia és költővé tennie, a meséken túl valósággal is megajándékoznia…

 

    Olyan ez a nyakszirt, a lapockák erőtlen és puha hullámzása a bársonyosan súlyos hajkorona leszakadó függönye mögött, mint amikor lelassul egy tangó, az égbe hal egy ökölnyi madárka, vagy a kifordított alkar fehér bőréhez ér egy nesztelen, ibolyaszínű angóramacska. Pusmogó-csapkodó érzéki tengercsobaj, marcipánfelhők és kislányos, pöttyös cukorkaboldogság; az öböl, akár a sárga óriásteknőc páncélja, domború és sima, életes és lassan mozduló; mint a kéj, úgy lebeg, homorodik a vágy mozdulatlan testébe, és ha kikötnénk ott, az volna a boldogság. Rózsaszínű zoknit húznék a lábadra, két copfba fognám a hajad, és ujjamat párnásan telt ajkad közé tolnám, végigsimítanék az imént olyan hetykén hátravont válladon, megérinteném a csípőd, kebledre tapadnék, és gyémántkemény bimbódat szürcsölgetném, aztán utadra engednélek lefelé, de loboncodba markolva gondom lenne rá, hogy óvatos légy, és ne használd kissé szabálytalan fogacskáidat, hogy visszafogd könyörgő mohóságod, amelynek mindig engedek, fölöklelem törékeny, picinyke tested és úgy rajongok érted, ahogyan az alattunk ringatózó tenger szereti, sodorja aranyfövenyét, gyűri mélybe horpadó zugokba gyönyörű, kocsonyásan fölhasadó kagylóit, amelyekből partra vetődhetsz… Belemarkolnék most sarkadra támasztott fenekecskéd ruganyos gömbjeibe, és megemelve őket az arcomhoz érinteném, ami a szerelemből közel hozható és pihésen hasonlíthatatlan, amit sem metafora, sem analógia meg nem érthet, de nem lehet, gondolta Dionüszosz, nem lehet, mert kimért elbeszélőt kívánok magunknak, aki bár megengedheti magának, hogy némelykor Bataille-ra hivatkozzék, de ügyelnie kell a visszafogottságra, szűkszavúnak kell lennie, én meg segítek neki, nem érintelek, nézni foglak csak, és ha ábrándozni lesz kedvem, esetleg a legörjítőbb istennőről nevezlek el, aki szájában hordozza urának falloszát, aztán meg a mesemondót rajzolom meg, és óva intem minden hamarkodástól. Legyen csak nyugodt és szégyenlős a vágy dolgaiban, rólad beszéljen, keleties szépségedről és ingerkedő bájaidról, hasonlatokról, amelyek el nem érhetnek, a rettenetes, de csábító idegenségről („The Other, as Proust and Levinas both remind us, is never just another Same… she is radically unlike me, because her desire is not commensurate with mine. I can only touch you at a distance, by reaching over an abyss. And no matter how intense or intimate the erotic contact, it never manages to abolish this distance, to fill in this abyss.”), amellyel szemben fölsorakozhatnak az esetlegességükben nyitott, szétválasztó, ám mégis egymásba csúszó, egyre szaporodó, mindenünnen származó jelek, fontolja meg, hogy az eseményszerű kimondáson túl nincs semmi, a tenger csillogása mindig távoli, bár pontosan az, aminek tetszik… mondja a következőket:

  

    Szítá már a dolgok legkezdetén tudta, hogy akikről a legszilárdabb erkölcs makacs és kikezdhetetlen szűkszavúsága miatt sem most, sem a későbbiekben nem eshet szó, édes titok meg gyarapodó vágy körül kapaszkodtak össze, és amíg az egyiket a mohó és mértéket nem ismerő asszonnyi természet, addig a másikat férfiúi szilárdságának pillanatnyi elerőtlenedése sodorta olyan irányokba és messzi kalandok végtére is elmondható eseményei közé, amelyek, akár egy szemérmetlen hóvirág, kitárulkoznak és kéjesen hajladoznak, szavakba kéretőznek…
     

Az intertextualitás viszonyrendszere egy Kisfaludy Sándor-részletben

„Némelyek azt mondják, oc, mások -t, ismét mások pedig oïl-t mondanak. […] E három nyelv ismerői és művelői sok dologban megegyeznek, és főként pedig e szóban: amor.”.
(Dante: A nép nyelvén való ékesszólásról. I. könyv IX/2–3. Mezey László ford.)

A következőkben Kisfaludy Sándor Kesergő szerelem című versciklusa egy részletének Petrarca 134. szonettjével (Pace non trovo, et non ò da far guerra) mutatott intertextuális kapcsolatait vizsgálom meg. Érdeklődésem fő tárgya az a sajátos közvetítő mozzanat, mely a reneszánsz szöveg idegen, más gyökerű cél-irodalomba való áthelyezését kíséri.

 

Kisfaludy költészetében Petrarca imitációja a „szerelmi élmény lírai kanonizációját” segíti elő (Fenyő, 1961. 64.). Petrarcáról beszélget Carolinnal is (im. 68.), és ezt a költészetet teszi meg a a majdani Himfy-dalok költői nyelvének kiindulópontjául. Az érzelmes irodalom hangjának megteremtése semmiképpen sem mehetett minden akadály nélkül, a Himfy versek mottója bizonyos fokig az önigazolás kísérlete (im. 69.) is lehet, amennyiben szükséges volt az olvasó előtt igazolni a szerelemről írás létjogosultságát, és megvédeni az új érzékenység kultuszát egy régi auktor tekintélyével. Az, hogy ez a tekintély miért éppen Petrarca lehetett, részben megválaszolt kérdés: a szemtimentalizmus korában fellendült a dolce stil nuovo költőjének a kultusza. Másik ok, amiért pont ővele vezeti be a nyugat-európai gyökerű lírát a magyar irodalomba az, hogy Petrarcának régóta kivételes ismertsége és tekintélye volt Magyarországon, hiszen ő volt a reneszánsz költészet egyetlen régtől fogva ismert képviselője. Gondoljunk arra, hogy Balassi Bálint is (vagy pedig forrása, ami itt nem lényeges) a Szép Magyar Komédiában tévesen Petrarcának tulajdonít egy eredetileg Leone Ebreo szerelemtanából származó passzust, ami arra utal, hogy az Európában közismert középkori-reneszánsz értelmiségiek nevei közül Petrarca bizton azok között van, akiknek neve a népnyelvű irodalmat nem ismerő, csupán latin nyelven olvasó magyar nemesi közönség számára is ismerősen csenghetett.

Míg abban minden irodalomtörténész egyetért, hogy a Petrarca hatás hangsúlyosan volt jelen a Himfy-dalok kialakulásában, mégis ellentmondásos a megítélése annak, hogy pontosan milyen mértékű és jellegű hatással volt Petrarca a Kesergő szerelem c. versciklus kialakulására. A ciklus forrásait vizsgáló tanulmányok Petrarca mellett részletesen feltárták a latin, német és olasz forrásokat is. Az egyszerű megfeleltetéseken túl a költői képek összevetésénél kiderül, hogy bár igen kiterjedt megfelelések találhatóak a versek között, és a petrarcai és petrarkista költészet olyan közhelyeit, mint az édes kínos, édes teher, édes ellenség rendre átveszik a Himfy-dalok, ritka a pontos, sorról sorra történő fordítás. Egy helyütt megjegyzik, hogy az átvett, s azóta a petrarkizmus által sablonná lefokozott motívumokat a magyar vers formai jegyei segítették önállóvá, hogy bár a motívumok azonosak, Kisfaludyt a maga választotta Himfy-strófa kezdetleges volta mégis mintegy „megmenti” a szolgai utánzástól (Rényi, 1880, 74–75.). A Fenyő-monográfia ezzel szemben lélektani alapon közelíti meg Petrarca és a francia szerelmi költészet hatását, s úgy írja le a költőnek a nagy hagyományú szerelmi költészettel való találkozását, állítva, hogy az egy már benne lévő impulzust erősített fel, illetve azt, hogy a reneszánsz és rokokó szerelmes versek tömkelegének köszönhető, hogy a szerelemről való beszéd elleni magával hozott gátlásokat sikerült legyőznie (im. 68–9.).

Talán nagy ugrásnak tűnhet, hogy a címben Kisfaludyt a trubadúrköltészettel hozom összefüggésbe, mégis egy művében maga a szerző ad okot erre az asszociációra. Minthogy a nyugat-európai világi népnyelvi költészet közös őse a XII-XIII. századi trubadúrok költészete, ezért az újlatin nyelveken művelt költészet eszközei, műfajai, az egyes témákhoz tartozó kötelező toposzok és trópusok mind innen erednek. Mikor Kisfaludy Petrarcát fordít, ebbe a (Dante-idézettel is illusztrált) hagyományba kell megkésve becsatlakoznia, és mint az a kisebb szövegrészlet elemzéséből kiderül, ez nehézségeket, és ami most a legfontosabb, számunkra érdekes szövegek közti viszonyt teremt.

Kisfaludy, ha Balassi utáni második magyar trubadúrnak tekintjük, valóban nem számolhatott jelentékeny előzményekre. A magyar költészet eredetéről folytatott viták, melyekben a középkori magyar világi líra létezését (és minden írásos nyom eltűntét), vagy Balassi trubadúrságát állították és cáfolták, arra a szomorú eredményre vezettek, hogy nem létezett magyarországon népnyelvi művelt, udvari (azaz nem népi-populáris) regiszterbe tartozó irodalom (Balassi előtt). A romantikus régiségkultusz jegyében Kisfaludy mégis ebbe a korba nyúlt vissza, amikor a Gyula szerelme c. elbeszélő költeményében provanszál trubadúrokat telepít a magyar földre (Szigeti, 1993. 59–61.), hogy velük ábrázolja az idealizált „romános” középkort, amikor még a szerelem, a nők tisztelete és a költészet szeretete uralkodott. Ezt a romantikus elméletet, miszerint a provanszál trubadúr-költők hatással lettek volna a középkori magyar költészetre/népköltészetre, a XX. században már, mint (azóta megcáfolt) irodalomtörténeti teóriát láthatjuk viszont, mellyel Zemplényi Ferenc Trubadúrok Magyarországon c. tanulmánya foglalkozik (és minősíti irodalomtörténeti nonszensznek). Szigeti Csaba idézett tanulmánykötete pedig speciálisan verstani vizsgálódások után mutat rá, hogy a középkori európai költészet gyökerei milyen mértékben hiányoznak a magyar költészet formakincséből: és lám, a Himfy-strófa bármennyire is utal a petrarcai szonett rímképletére, a párrímes lezáró szakasza teljesen ellentmond az udvari költészet hagyományainak. A fordító Kisfaludy tehát nem támaszkod(hat)ott semmiféle genetikus leszármazásra, amikor a magyar irodalomból hiányzó műfajokat-témákat-formákat pótolni igyekezett. Akkor pedig miért pont a neolatin nyelvű irodalom, és miért pont Petrarca?

A régi korok irodalmának vonzereje mellett a korszellem is belejátszhatott abba, hogy a dolce stil nuovo költője ilyen nagy szerephez juthatott a versek genezisében. Mint ahogyan arra a Naplóval egybeolvasva a Fenyő-monográfia is rámutat (im. 75.), a versek mellett igen fontos a szentimentalizmus prózájának hatása, melyet az irodalmi naplójának elbeszélésében a Caroline grófnőtől kapott Új Héloïse képvisel. Érvelése szerint a szentimentalizmus nyújthatott világmagyarázó elvet akkor, amikor minden addigi világra irányuló válasza, a nemesi erkölcs és életmód megszűnt érvényesnek lenni (im. 75.). A világtól elvonuló, befelé forduló, önreflexív attitűd ezért találhat utat még a szerelmi költészet legszolgaibban átvett sémái között is, mint ahogyan azt a IX. ének elején álló 82. dal mutatja:

A világnak vígasági
Nem derítik szívemet;
Az ifjúság múlatsági
Nem gerjesztik kedvemet:
A vígadók seregében
Búbánatnak eredek,
S az örömek örvényében
Öröm után epedek.
Így vagyok én víz szükében
A tengernek közepében;
Így fázom a melegben,
S így égek a hidegben.

A versszak felszíni szerkezete egy egyszerű ok-okozati viszonyokból áll, mely illeszkedik a Himfy-strófa rímszerkezetére. Az első szerkezeti egység az ölelkező rímekből álló nyolc sor, míg a második, lezáró egység a párosan rímelő utolsó négy sor. A logikai felosztás pedig a következőképpen vázolható fel: azért fázhat valaki a melegben vagy éghet a hidegben, mert a teljesen elidegenedett környezetétől. Az utolsó két sor oximoronjait az első sortól kezdve lépésről lépésre magyarázza a szöveg: az első lépésben közli, hogy a külvilág pozitív hatásai nem jutnak át a lélek határain (1–4. sor), majd ennek következményeként írja le a környezettől való elszigeteltségét, a lírai én különbözőségét, majd következő, harmadik lépésben egy költői kép-párral toldja meg a gondolat pontos fogalmi kifejtését. Ez a megtoldás egy hasonlatot hoz létre, melyben az egyén helyzete mint hasonlított, a hőmérséklet fiziológiai tapasztalata pedig mint hasonlító nyer funkciót.

Vizsgálódásunkat a teljes ciklusra kiterjesztve megállapíthatjuk, hogy az ellentétes hőmérsékletek toposzához gyakran fordul a költő. Az ellentétes viszony hol magára a kedvesre vonatkozik, akinek „meleg hó volt ábrázatja” (89. dal), hol a szerelmes lelkében helyezkedik ez az ellentét: „Ti, kik kivűl úgy fázátok / A szerelem jegétől, / Midőn belől lángolátok /Ugyan annak tüzétől” (Boldog szerelem, 6. dal), esetleg a hideg van a kedves oldalán a meleg pedig a szerelmesén: „Mit nem tudna felforralni / Az én szívem melege? / Mit nem tudna megfagylalni / Az övének hidege?” (18. dal). Habár a kedves tekintete nemcsak sebez, de melegít is, és ekkor helyet cserélnek a pólusok: „Tekintet […]melegével meglágyítná / A mereven hideget.” (XIX. ének). Végül pedig a 153. dalban köszön vissza, mint a „forró hideg” a tudomány precíziójával leírt fiziológiai tünete.

A 82. dal költői képének konkrét eredete természetesen ismert, hiszen a kilencedik ének második bevezető versszakával együtt („A zordon tél hidegei…”) Petrarca Daloskönyvének „Pace non trovo…” kezdetű szonettjének variációjaként, nagyobb terjedelmű kibontásaként foghatjuk fel, mint ahogyan e párhuzamot mindkét filológiai tanulmány meg is jelöli (Rényi, 1880. 81. és részletesebben Szabó, 1927. 23.). A dal utolsó két sora tehát a sonetto második sorának első felét fejti ki. Első megközelítésben az idézett összehasonlító munkák alapján feltérképeztem, hogy a Petrarca-szonett motívumai hogyan helyezkednek el Kisfaludy párhuzamos strófáiban, s az előfordulásokat azonos betűkkel jelöltem (l. melléklet). Petrarca verse első ránézésre is sűrűbbnek tűnik, félsorok jutnak egy-egy alakzatra, és csak a sonetto zárósora szolgál magyarázattal (avagy csattanóval) az abszurd felsorolásra. Petrarca pergő felsorolást alkalmaz, ahol egymás után sorakoznak az ellentétes, oximoron szerű képek. Oximoron ez inkább, mint paradoxon, hiszen az utolsó sor sem oldja fel fogalmi eszközökkel az ellentétet, csupán megállapítja, hogy a lírai én állapotára kell vonatkoztatni a felsorolt képeket, de a képek olyan sűrűn következnek egymásra, hogy referenciális funkciójuk marginálissá válik, helyette inkább a költői/szónoki virtuozitást, manírt domborítják ki. Petrarca sonettójában a háború-béke, félelem-remény, hideg-meleg vagy a rabság-szabadság halmozott képei önmagukért állnak, az ellentétek feloldása, a képek magyarázata kevésbé fontos, sőt továbbmenve még azt is mondhatjuk, hogy nem is szükséges. Ezzel szemben Kisfaludy átvételében az ellentétek magyarázattal egészülnek ki, s így paradoxonná szelídülnek, és egy jól felépített retorikai érvelés részeivé válnak.

Egy kis kitekintéssel talán érdemes utánajárni, hogy az expresszív funkción kívül (amiről az imént azt állítottam, hogy tulajdonképpen másodlagos), milyen más szerepe lehet Petrarca versében ezeknek az ellentét-alakzatoknak. Mivel Petrarca költészete leginkább a korábbi okszitán nyelvű trubadúrköltészet hatása alatt állt, a képek minden bizonnyal a trubadúrköltészet kései manierizmusba hajló irányzatára, a rejtélyes, értelmezéstől elzárkózó trobar clusre (zárt költészet) tett utalás. A „mindent ölelnék” motívumról (δ-val jelölve) eszünkbe juthat a Dante által is megszólaltatott (tehát Itáliában nagy tekintélynek örvendő) Arnaut Daniel, aki így mutatkozik be En cest sonet coind’e leri kezdetű sonetjében: „Ieu sui Arnautz qu’amas l’aura”, „Ím Arnaut, ki leget kerít” (Ladányi-Turóczy Csilla fordítása). Az ellentétes hőmérséklet, viszontagságos időjárás tobzódó képei („Így fázom a melegben…”, γ-val jelölve) pedig fellelhetők a trobar clusEr resplan la flors enversa c. versében a fordított (inverz) virág rejtélyes szimbóluma egy inverz világ leírásával folytatódik: a remegő hideg melegnek tűnik, a jégcsapokat meg leveleknek nézi a költő. Természetesen a rejtélyes szimbólumokhoz nincsen magyarázat, hiszen a trobar clus lényege az enigma, a zárt, hermetikus, csak beavatottak számára érthető költői szimbólumrendszer (Szabics, 1995. 164–165.): nem csupán a mai filológusok állnak értetlenül a megannyi fordított virág előtt. A fordított világ azonban az provanszál költészetben jelentéssel bíró közhely volt, hiszen a szerelmi költészet sémáinak ellentétét foglalja magában. A szerelemről dalolni ugyanis csak tavasszal lehetett (ez a tavaszi nyitókép a versek elején), amikor virágoznak az ágak és dalolnak a madarak. A jégcsapok és levelek, a hideg és a meleg egymás mellé helyezése egyáltalán nem a szerelmes lélek csapongását, meghasonlottságát vagy elszigeteltségét hivatott jelenteni, hanem egy intertextuális utalást a locus ammoenusra, a virtuóz kifordítását egy kötelező érvényű tradíciónak.

egy másik költőjénél, Raimbaut d’Aurengánál, akinek az

Petrarcánál tehát kétségkívül irodalmi utalással, intertextussal találkozunk, és ez a viszony emlékeztet a Kisfaludy-részlet és a Petrarca-szonett közötti intertextualitáshoz, melyre itt részletesebben térek ki. Ha a szövegeket összevetve a költői képek és a lírai önreflexió arányát megállapítjuk, akkor Kisfaludy fordításában jócskán eltolódik az egyensúly. A motívumok eloszlása alapján rögtön feltűnik, hogy a szonett motívumait az ének bevezető versszakain túl, a 81-82-ik dalokban is felhasználta. A szonett félsoros egységei nála teljes sorokat vagy sorpárokat foglalnak el. Ez természetes is, minthogy a Himfy-strófa egyértelműen szűkebb teret biztosít, mint a szonettforma (Rényi, 1880. 71.). Mint ahogyan azt Szabó Mihály megállapítja, a Petrarca átvételek ritkán fordulnak elő mint sorról sorra való fordítások, gyakoribbak az egyes motívumok átemelése és/vagy továbbgondolása. Így lesz egy teljes versszak a dolce mia nemica-témából („az ellenségem, / Kit imádva szeretek”), mely Petrarca daloskönyvét végigkíséri, így fejleszti érzéki leírássá a hideg-meleg antitézist, és így veszi át az elcsépelt közhelynek tűnő dolce amaro („Kínos mennye lelkemnek”) témát.

Az intertextus szerepét vizsgálva először is túl kell tennünk magunkat az alkotás/eredetiség és a szolgai másolás/követés oppozícióján, és ehelyett inkább a két szöveg között fennálló viszonyra kell összpontosítanunk. Amikor Riffaterre a szövegben felfedezett intertextus nyomáról ír (Riffaterre, 1996.), akkor a szöveg és az intertextus viszonyát a jel és a tárgy Pierce-i fogalmaival írja le. Az egyik szöveg nem egyszerűen átkerül, átmásolódik a másikba, hanem ilyenkor a két szöveg között értelmező viszony lép működésbe. A szöveg nem puszta ismétlése az intertextusnak, hanem mindig található valamilyen eltérés, mely megkülönbözteti egyiket a másiktól, valamilyen differencia, mely módosítja a szöveg olvasatát és értelmező szerephez jut. Továbbmenve, Riffaterre kifejti, hogy az intertextualitásnak a szövegben sajátos módon nyoma marad. A szöveg, jelen esetben Kisfaludy sorai szemantikai anomáliákkal, nyitott kérdésekkel nem a szövegegész lezártságát erősítik, inkább egy nem létező, hanem „újraalkotandó világosság, norma nosztalgiáját keltik bennünk, … a vágynak egy jelrendszerét” (Sepsi Enikő ford., im. 81.). A szerelmi költészet motívumai eredeti környezetükből kiragadva nem állnak össze jelrendszerré, hanem csak utalnak a nemlétező, ideális egységre.

Állításom szerint a Kesergő szerelem szövege tudatosan reflektál erre a problémára. Amikor a szimbólumokat (melyek eredetileg enigmák voltak), megmagyarázza, azaz retorizálja a 82. versszakban, akkor a szövegnek előzőleg szembesülnie kell a szimbólum reprezentációs képességének felbomlásával. A magyarázás/retorizálás gesztusa csakis a nyelv képességeibe vetett hit megrendüléséből következhet, és erre a felismerésre pont az segíti eljutni Kisfaludyt, hogy a Petrarca-élményről a hasonló gyökerekkel nem rendelkező magyar irodalmi nyelven próbál írni. Ugyanezt a tapasztalatot más úton is ki lehet mutatni a műben, hiszen hasonló reflexiót feltételeznek azon Petrarca-Kisfaludy megfelelések, melyben a költő a vers elnémulására utal: „Nyelvem itten megakad”, mely a Canzoniere 18. versének felel meg: „Tacito vo, ché le parole morte farian pianger la gente” (Rényi, 1880. 77.), vagy pedig az a részlet, melyre Fried István tanulmánya (1994) épül: „Sem bár mely nyelv birtokában. Nem lelődnek neveik.” (XIX. ének).

Hogy összefog(lal)jam az eddig elmondottakat: Kisfaludy az önmagában álló, önreferens, totális világképet alkotó szimbólumnak (a fordított világnak) transzparens logikai struktúrát tulajdonít, ezzel a poétikai, totalitás igényét támasztó nyelvi megnyilatkozást, a trobar clus enigmáját és Petrarca már megszelídített szimbólumát átretorizálja, hogy felfejtse az alakzat soha nem volt eredetét, s magát tudálékos magyarázatra ragadtatva megtalálja a költői kifejezés ősformáját. A szövegátvételekben ilyen módon a szimbólum kifejezőképességének megszűnése válik nyilvánvalóvá, mely végső soron Kisfaludy költészetének a nyelv-elégtelenségre való reflexiójához vezet el.

Szövegek
Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelem. Budapest : Szépirodalmi, 1983. Más kiadásban: < http://mek.oszk.hu/00700/00734/ >
Il Canzoniere di Francesco Petrarca. Gianfranco Contini (szerk.). Torino : Edizione Einaudi, 1964. < http://www.intratext.com/y/ITA1326.HTM >
Arnaut Daniel: „En cest sonet coind’e leri” In Martín de Riquer (szerk.): Los trovadores. Historia literaria y textos. Tom II. Barcelona : Planeta. 1975. 628–31.
Raimbaut d’Aurenga: „Er resplan la flors enversa” In im. Tom I. 445–7.
Mindkét trubadúr verse olvasható magyarul a Tavaszidő édessége c. versantológiában (Budapest : Kairosz, 2004.).
Hivatkozások
Fenyő István (1961): Kisfaludy Sándor. Budapest : Akadémiai Kiadó
Fried István (1994): „’Nem lelődnek neveik…’ : Kisfaludy Sándor és a nyelv elégtelensége” In Szabó B. István (szerk.): Feltáratlan értékek a magyar irodalomban. Budapest : Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest). Bölcsészettudományi Kar. Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 93–114.
Rényi Rezső (1880): Petrarca és Kisfaludy Sándor.Budapest : Aigner Lajos
Riffaterre, Michael (1996): „Az intertextus nyoma”. Helikon, 1–2., 67–81.
Szabics Imre (1995): A trubadúrok költészete. Budapest : Balassi
Szabó Mihály (1927): Kisfaludy Sándor és Petrarca. Budapest : Az Eötvös-Kollegium Volt Tagjainak Szövetsége
Szigeti Csaba (1993): A hímfarkas bőre. Pécs : Jelenkor



 Melléklet: motívumok megfelelése a két elemzett szöveg között.
(α1) Nincs nyugtom, (α2) nincs békességem,
Lelket alig vehetek;
S pedig az az ellenségem,
Kit imádva szeretek:
Feldúlá már mindenemet,
Mind szívemet, mind eszemet,
Békét nekem még sem hágy,
Végső vesztem után vágy.
(γ1) A zordon tél hidegei
Borzogatják keblemet,
(γ2) S az epesztő nyár hevei
Sütik főzik szívemet;
(ε1) Majd porba leheveredem, ‎–
(ε2) Majd egekig emelkedem, –
(β1) A félelem lecsapdoz –
(β2) S a remény meg felkapdoz.
(~δ1)Ha lehetne, mindent dúlnék,
(δ2) Majd meg mindent ölelnék;
(~κ1)Most örömest meggyógyúlnék,
(~κ1) Majd meg új mérget nyelnék.
(ζ1) A fogságom nyitva, tárva,
(ζ2) S én mégis bé vagyok zárva; –
(ι1) Nincsen szemem, és látok; –
(ι2) Nincsen nyelvem, s kiáltok.
(~ν) Az élettel tusakodom,
S élni még is szeretek;
(μ1) Fájdalmimmal nyájaskodom,
(μ2) És sirok, ha nevetek.
(ξ) Ily zűrzavar az életem!
(ο) S ezt csak neked köszönhetem,
Édes pokla szívemnek!
Kínos mennye lelkemnek!
81. Dal.
[…]
82. Dal.
A világnak vígasági
Nem derítik szívemet;
Az ifjúság múlatsági
Nem gerjesztik kedvemet:
A vígadók seregében
Búbánatnak eredek,
S az örömek örvényében
Öröm után epedek.
Így vagyok én víz szükében
A tengernek közepében;
(γ1’) Így fázom a melegben,
(γ2’) S így égek a hidegben.
(Kisfaludy S.: Kesergő szerelem, IX. ének eleje)
(α1) Pace non trovo, (α2) et non ò da far guerra;
(β1) e temo, (β2) et spero, (γ1) et ardo, (γ2) et son un ghiaccio;
(δ1) et nulla stringo, (δ2) et tutto ’l mondo abbraccio.
(ε1) et volo sopra ’l cielo, (ε2) et giaccio in terra;
(ζ1) Tal m’à in pregion, (ζ2) che non m’apre né serra,
(ζ1’) né per suo mi riten (ζ2’) né scioglie il laccio;
(η1) et non m’ancide Amore, (η1) et non mi sferra,
(θ1) né mi vuol vivo, (θ2) né mi trae d’impaccio.
(ι1) Veggio senza occhi, (ι2) et non ò lingua et grido;
(κ1) et bramo di perir, (κ1) et cheggio aita;
(λ1) et ò in odio me stesso, (λ2) et amo altrui.
(μ1) Pascomi di dolor, (μ2) piangendo rido;
(ν) egualmente mi spiace morte et vita:
(ξ) in questo stato son, donna, (ο) per voi.
(Petrarca: Canzoniere. 134.)

“Olyan nincs, hogy csak halál?”

(Kísérleti hangjáték)

– részlet-

 

ALADÁR: – Nem hiszem, hogy lehetne ennél frappánsabban ábólbébe…! Akár egy száguldó kávéház..!

IMRE: – Ja-ja

ALADÁR: – Nincs jobb hely egy étkezokocsinál..!

IMRE: – Ühüm! Nyomunk egy cigit?

ALADÁR: – Aha! Dobsz egyet!? Kösssssz! Látom, te is eltakarod.

IMRE: – Mit …? Ja-ja , utálom a gyászkeretet a cigis dobozon, így is hallom eleget.
Inkább ezeket az idétlen rózsabokrokat nézem.., vagy mik ezek..

ALADÁR: – Jut eszembe! Visítozni fogsz! Vagy két hete, állok a trafiknál a sorban. Előttem egy tata. Klasszikus a bácsi, ősz, füstszerű szakáll, ami a szája körül már jócskán nikotin-gyantás. Kéri a Szimfijét! Az eladó, olyan fagylaltárus forma kiscsaj, kiadja neki. Mered a dobozra a bácsi, aztán hangosan olvassa: “A DOHÁNYZÁS IMPOTENCIÁT ÉS HALÁLT OKOZHAT!”. Kis szünet, mire megszólal az öreg: “Elnézést kisasszony! Olyan nincs, hogy csak halál?”

IMRE: -Ha-ha! Ez kurvajó!

ALADÁR: – Na, toljunk egy sert!

IMRE: – Asszem én kihagyom, talán egy kávét..

ALADÁR: – Mi van? Csak nem izgulsz? – Az ötszázhatvankettedik felolvasásod előtt?
Ne csináld már! Megint gond van? Évi…?

IMRE: – Ja-ja, úgy érzem, újra megbillentem..

ALADÁR: – Merthogy?

IMRE: – Megint nem tudok aludni éjszaka, ha mégis sikerül, állandóan fölriadok,..hideg verejték.., satöbbi, meg az étvágytalanság, legalábbis semmi sem esik jól. A piától meg a depresszió, meg ilyenek …

ALADÁR: – Ühüm..Bocs, de ez éppen olyan, mintha szerelmes lennél…

IMRE: – Ja-ja, szinte röhejes..

ALADÁR: – Most, akkor mi a gond? Egy hónap telt el – jól emlékszem? – Hogy tiszta lappal újra neki vá…

IMRE: – Nem tudom – bazdmeg – de állandóan azt érzem, hogy nem akarok evvel a lánnyal lenni, miközben furdal a lelkiismeret, amiért Ő ragaszkodik hozzám..Szinte mindenre hajlandó ezért a kapcsolatért..Én világosan megmondtam – de neked is meséltem már -hogy nem érzek iránta szerelmet..Hogy hiányzik az a plusz. Abban is megállapodtunk, hogy ritkábban találkozunk, mert ezeket is , olyan sűrűnek éreztem…, de nem tudom, anyámék is állandóan rágják a fülemet – minden kurva este, ez a kurva program!
Hogy “Ilyen lányt nem találsz még egyet!” Meg hogy: “Becsüld meg magad!”

ALADÁR: – Már megbocsáss, de ez igen kispolgári…De én mondtam már, a terápiás részét tekintve, szinte mindegy kinek beszéled ki az ilyetén problémáid, csak a szüleidnek ne! Inkább nekem! Anyu anyu marad, Apu apu marad ! Mindig, ösztönösen a saját önigazolásuknak megfelelő döntésre sarkallnak majd. Mindörökkéámen!

IMRE: – Ja-ja..Tudom, persze, Anyám már elmesélte nekem egyszer, hogy Ők megismerkedésük után úgy gondolták, milyen jó társai lesznek egymásnak..És nem voltak szerelmesek!
Meg is állapodtak egymással – mivel mindketten szerettek volna gyerekeket – ha valamelyiküknek mégsem lehetne, akkor elválnak egymástól..

ALADÁR: – Ez ijesztő bazdmeg! Várj! Hozok még egy sört, aztán mondok valamit! Te kérsz valamit?

IMRE: – Ja, most már hozz egyet nekem is!

…………………………………………………

ALADÁR: – Emlékszel az Editre? Illetve hát nem emlékezhetsz, mert csak meséltem róla…

IMRE: _Ja, igen! Aki pici volt és katolikus?

ALADÁR: – Ja-ja! Nagyon szerelmes voltam belé. Tudod? Soha nem felejtem el, amikor elmesélte nekem, ahogy – ráadásul éppen karácsonykor – felvilágosította az anyja, hogy mikor összeházasodtak az apjával, nem volt belé szerelmes. Mindezt azután fejtette ki az angyalom, miután tönkrevágta az elsőnek tervezett, egyben utolsónak sikerült szeretkezésünket, ahol aztán minden szóba jöhetett volna, az oráltól az análig, csak éppen a lábát ne kelljen szétteni…”Azt szeretném őrizni még!” Így, nyafkán!
Húztuk még egy ideig…Hányszor üvöltöttem neki, hogy én sokkal keresztényibb vagyok mint ők, mármint ő és a családja. De nem volt az ő híg világában logika..
Hiába mondtam neki, hogy Isten nem lehet szerelem-ellenes. Meg azt is, hogy a szerelem szentesítheti csak a testi kapcsolatot..A saját logikámmal persze vissza tudott élni. Tehát elmondta, hogy nem szerelmes. Akkor mondtam, hogy vége, persze sírt, mintha a nagy műveltség élménye nem engedte volna, hogy egy ilyen szituációt szárazon hagyjon…
És a végső tapasztalata, a roppant konklúziója nyilván az volt, hogy én csak baszni akartam, ezért megbukott a kapcsolatunk…
Boccs! Kissé belobbant az agyam…

IMRE: – Semmi-semmi..

ALADÁR: – Milyen furcsa, hogy róla írtam az első versemet…

IMRE: – Ja, igen ..- várjál – melyik is az? Az Ideidézlek?

ALADÁR: – Igen, de nem ez a címe, hanem A termetednyi örömöt…Várj, előszedem.. Itt van, ni: “Ideidézlek! / Igen, nőies voltál, / és ez beszerezhetetlenebb, / mint háború alatt a babkávé / gyerekeknek a süvegcukor. / Idézet lettél…..

IMRE: – Várj, add csak ide egy kicsit…Emlékszem! Nekem ez tetszett: “(…) és négy számjegyű szobára vitt a magány…”; Meg a vége: “de ne félj, kicsi edit, / ideidézlek mégis, / kiidézem / száradó ruhák alól / a termetednyi örömöt, / ahogy apró lépteidet / az estémhez igazítva követsz, / a templomba járók igyekezetével…”

ALADÁR: – Na, az Edit után próbálkoztam – hadd teljesüljön be a vád – alapon – az “Amit megeszel, az a tied” hozzáállással. Persze nem ment… Pedig hogy treníroztam rá. De képtelen voltam magamat nem látni kívülről…Hol vagyunk?

IMRE: – Nem láttam a táblát, de az idő szerint, nem sokára ott.

ALADÁR: – Még egy sör…?

IMRE: – Ott fogunk behugyozni a könyvtárban…

ALADÁR: – Akkor Bólya Péternek ajánljunk egy fél, fekete-cimkés cseresznyét?

IMRE: – Okézsoké!

………………………………………….

ALADÁR: – Basszus, ez a cseresznye harminc éve is ilyen szar lehetett…
Minden évben muszáj inni néhányat, hogy el ne felejtse az ember, a Kádár-rendszerbe született…

IMRE: – Meg hogy úttörők voltunk…

ALADÁR: – Ja-ja! A kölkömmel is megkóstoltatom majd, ha megkérdezi milyen volt…, he-he!

IMRE: – Tényleg! Akarsz? Akarsz majd gyereket…?

ALADÁR: – Nem tudom…, nem akarok ezért tenni semmit, mint ahogy azért sem, hogy szerelmes legyek. Történjék meg! Vagy ne!

IMRE: – Látom, azért te is meg vagy billenve..

ALADÁR: – Elegem volt! Emlékszel, mennyit elemeztük ezt…Hol van fóruma a fiataloknak az ismerkedésre? S ha van is, hol van a magunk fajtának…, de ez is hülyeség, kit érdekel! Leszarom…
Várj! Hadd olvassam föl még ezt, bár azt hiszem, már ismered: “TÁVIRAT L.-NEK
Kikkel találkozom / gondolhatják, / legyünk szerelmesek, / barátok / vagy gyűlöljük egymást… / s mindezt élvezni akarják, / élvezni, / nem megvalósítani.”

IMRE: – Ezt nem értem…?

ALADÁR: – Nem tudom….Tudod, mi baj!? Hogy az emberi kapcsolatokban, és kiváltképpen a szerelemben, mindenki jól akar járni. Mint egy szaros adás-vételben; mintha egy kurva autót venne…

IMRE: (…)

ALADÁR: – …pedig a szerelemben szeretni kéne,…ha lehetne ilyen egyszerű! Istenem, milyen banális…

IMRE: – Megérkeztünk!

A fikció ártalmatlan térségeiben

A klasszikus szerzők műveinek újrakiadásáról jutott eszébe az Új Könyvpiacban publikáló Tóth Erzsébetnek Jorge Luis Borges meglátása, miszerint létezik egy külön olvasótípus, a krimiolvasó, számuk milliókra rúg, és a világ minden országában megtalálhatók. Ezt az olvasót Edgar Allan Poe nemzette – írta Borges. Mégsem őt olvassák – ezt már Tóth Erzsébet tette hozzá –, hanem silány utánzatait.

 

Mint ahogyan minden állítás igazságtartalma általában függ a megközelítés irányától, ezek az állítások egyszerre igazak is, meg nem is. Krimiolvasók kétségtelenül vannak milliószámra, ez nem vitás. Az is meglehet, hogy a krimi klasszikusai Edgar Allan Poe köpönyege alól bújtak elő mind egy szálig, hiszen bűnügyi történeteit mintaadóként jegyzi az irodalomtörténet-írás, nevéhez azonban bár ugyanilyen szorosan fűződik a rémtörténet-irodalom megteremtése is. Az igazság azonban az, hogy Poe egyik irodalmi műfajnak se megteremtője, csupán kiemelkedő megújítója. A bűnügyi történet ugyanis bibliai eredetű, ott olvashatunk az ember első bűnbeeséséről, ebből fejlődött ki a bűnt, a bűntudatot, a bűnhődést középpontba állító novella- és regényirodalom, amit ma kriminek nevezünk, és ami általában sematikus figurákat vonultat föl, és meghatározóan bűnügyek felderítésének történetére alapul. Egykori és mai mesterei közé számít Agatha Christie, Arthur Conan Doyle, George Simeon, Ian Fleming, Ken Folet, John Grisham, Frederic Forsythe, Robert Ludlum, Robin Cook.

A rémtörténet ugyancsak ősi eredetű, már a korai oralitás idején megjelent az embert körülvevő ismeretlen jelenségekre való reakció szóbeli megfogalmazásaként. Ezt az ősi félelmet, a világba vetettség magányából és a gondviselés hiányának tudatából táplálkozó rettegést igyekezett irodalmi köntösbe öltöztetni például H. P. Lovecraft. Amit ma rémtörténetnek nevezünk, azok tulajdonképpen gótikus kísértethistóriák, olyan korszakos művek előzményei és folyományai, mint Bram Stoker Drakulája és Mary Shelley Frankensteinje. Csak érdekességként említem, hogy az ilyen rémregények szerzői a 18 – 19. században főként nők voltak (meg persze olvasói is leginkább), így talán pontosabb lenne a horror műfajának nagymamáiról, mint nagypapájáról beszélni.

Mert mára horror lett a rémtörténetekből, a gótikusból is, meg az Ambrose Bierce és Edgar Allan Poe nevével fémjelzett műfajból is. Az irodalmi horror jelen nagyjai Stephen King, Dean R. Koontz, Clive Barker. Végül, azt hiszem, az az állítás se teljesen helytálló, hogy ma a klasszikus krimik sápadt utánzatait olvasnák inkább. Sokan persze igen, de a kiadók és az olvasók egyaránt újra és újra felfedezik az értékes alkotásokat, még ha azok nem is klasszikus szerzők művei. Sokkal inkább arról van szó, hogy az intellektuális kritikusok, miként azt Richard Shusterman fejtette ki Pragmatista esztétikájában, vagy nem hajlandók észrevenni a populáris műfajok többszintűségét, összetett és árnyalt jelenségeit, mert eleve mereven elzárkóznak tőlük, vagy egyszerűen meg sem értik a műveket. Persze kissé elképesztő ilyesmiről töprengeni az olvasás alkonyának homályában. Ami megint problematikus állítás. Tény ugyan, hogy a (könyv)olvasás veszít dominanciájából, de még távol áll a feledésbe merüléstől. Az, hogy ma aligha találunk bárkit, aki puszta élvezetből olvasná például a Szigeti veszedelmet, talán inkább arra utal, hogy a Borges által tételezett krimiolvasók milliós tábora gyarapodott. Azoké, akik a szépirodalom peremvidékén, a populáris műfajukban lelnek esztétikai élvezetre. Ezek a műfajok nem söpörhetők le az asztalról az intellektuális kritika egyetlen legyintésével, népszerűségük és sikerük nem kötelezően a korai mesterek halovány utánzásának tudható be, hanem a rétegezett többértelműségük, esztétikai megképződésük és az olvasóra tett hatásuk együttes működésének, aminek – ki hinné? –, alapos, bonyolult és szerteágazó szakirodalma van.

Szerintem ma már badarság peremműfajokról beszélni, hiszen éppen ezek képezik a fősodort. A rémtörténetek tipológiája nagy vonalakban elkülöníti egymástól a hátborzongató meséket, amelyeket terror-történetnek is nevez, a horror-thrillert, a horror-fantasyt, a dark fantasyt, de átfedések nyomán a sci-fi és a fantasy műfajában született alkotások is a rémtörténetek közé sorolhatók. A borzongást, illetve azon túlmenően a rettegés atmoszféráját tulajdonképpen három, műfajokban elkülönülő, de akár együtt megjelenő összetevő kelti, ami már a gótikus regény mesterfogásai között is megvolt: „A terror a fájdalomtól, a feldaraboltságtól és a haláltól való fizikai és mentális félelem őrületét sugallja. A horror valami hihetetlenül gonosz vagy morálisan taszító percepcióját sugallja. A misztikum valami ezeken túlit, egy olyan világ percepcióját sugallja, amely a humán intelligencia tartományán túlra mutat – gyakran morálisan érthetetlen –, és ezáltal egy megnevezhetetlen rossz előérzetet működtet, amelyet vallási rettegésnek is nevezhetünk a totális másikkal szemben.”[1]

A rémtörténetek – bármennyire is furcsán hangzik a horrort nem olvasó számára – mindig valamiféle felszabadulást idéznek elő. A közvetett kockázatot kínáló terror olyan szituációba vezeti olvasóját, amelyben a valós fizikai és szellemi gyötrelem nélkül, tehát veszélytelenül élheti meg a testi és lelki megsemmisülés gyötrelmeit. A csodálatos, az elme által elfogadhatatlan elemeket fölvonultató művek rámutatnak az olvasó – az ember – törpe mivoltára a fenségesen hatalmas erőkkel szemben, ugyanakkor saját létezésének fenségességére is ráébresztik, ami oldja a monumentálissal szembeni rettegést. Azok a művek pedig, amelyek a kultúra által elutasított, deviáns magatartásokat emelik középpontba, mint amilyen az agresszivitás, a perverzitás, a szadizmus és a szellem egyéb démonai, egyfelől játékteret nyitnak a tiltottal való kacérkodáshoz, másfelől újra lezárják Pandora szelencéjét, megújítja az elfojtást. S tegyük hozzá M. Nagy Miklós[2] nyomán, a láncról ideiglenesen szabadon engedett démonok „a fikció ártalmatlan térségeiben” garázdálkodhatnak csupán.

 

Fekete J. József

 


 

[1] The Gothic Imaginaton. Ed. By G. Richard Thompson. Pillman, 1974, Washington State University Press, 12. o., idézi: Terry Heller: A terror és a fenséges. in. Prae, 2004/1 – A folyóirat ezen száma széles körű és alapos eligazítást nyújt a horror irodalmi narratíváit, illetve a filmművészetben való megjelenését illetően, e cikk megírásához is hasznos alapként szolgált.

[2] Stephen King kapcsán idézi L. Varga Péter: „Démonok szabadon”. in. Prae, 2004/I

Irodalmi és Társadalmi Portál