Guilhem Ademar: Ieu ai vista mantha rei

Már sok mindenhez volt közöm,
és láttam csoda dolgokat;
nevetve játszottam olyat,
amiben nem volt sok öröm.
Szolgáltam sok nagy férfiút,
kitől jutalom sose jut,
s köztük sok idióta volt,
ki nők között, bizony, tarolt.

És láttam, sokszor úgy esett,
nem szerette férjét neje,
s előbb kapta meg sok hülye,
mint az igaz s értelmesek.
Láttam férfit, ki oly bolond,
hogy nőkre szórt el nagy vagyont;
kihasznált szerelmeseket,
szép nőt, aki rosszul szeret.

És az a hölgy se ritkaság,
kit udvarol művelt lovag,
de jön egy izgága alak,
fecsegve mond sok ostobát,
és egyből mindent megszerez.
Miféle hitvány asszony ez?!
Van hölgy, kinek — úgy látom én —
legjobb a legnagyobb kretén.

És láttam képzett szeretőt,
ki bölcs, s a lelkét tette ki,
kifinomult volt, udvari,
s a bugris ért célba előbb.
A hitvány árulás ilyen:
a legkiválóbb hullik el;
viszont a balga nem kevés;
alul marad a józan ész.

Láttam, van olyan hölgy, tehát,
ki, amit egy férfira ken,
azt pont maga követi el,
és őt érhetné érte vád.
Mikor megpillantottam őt,
bezárkózott szivem előtt:
a legnemesebb vágyaim
jutalma baj és kínra kín.

Horváth Viktor fordítása

Nagymama vére szerencsére Piroska

Szerencsére Istvánék boldogan éltek, csak az öregasszony keserítette meg az életüket.
Istvánnak jó munkája volt: állatorvos; bejáratott kuncsaftokkal, akik hozzá hozták rühes kutyájukat, fosós macskájukat és papagájukat, ha megtépte őket a fosásból szerencsére kigyógyított macska. Ha ez történt, István sajnos semmit nem tudott tenni – a madarak rendszerint szerencsére nem élik túl a ragadozók erőszakos beavatkozásait, amit a fejlettebb emlősök, vagy a fejletlenebb puhatestűek könnyedén kihevernek. Ilyenkor gyorsan végzett a madarakkal, hogy ne szenvedjenek sokáig, ám szerencsére korántsem ez jellemezte az ő állatorvosi tevékenységét, hanem a gyógyítás. Jó kapcsolatai révén a kisváros Állatkertje is igénybe vette szaktudását, mivel szerencsére az ott állásban levő állatorvos is megbetegedett néha. Valamelyest beárnyékolta ugyan István állatkerti lehetőségeit az, hogy abban az évben szerencsére új igazgatója lett az Állatkertnek, és ő nem szerette Istvánt. De egyelőre nem tehetett semmit a gonosz igazgató, mert szerencsére István ismerősei az Önkormányzat Költségvetési Bizottságánál féken tartották. Láthatjuk ezekből, hogy ami az egyik embernek szerencsére baj, az a másiknak nem.
Az állatkerti munka tehát plusz bevételt jelentett Istvánnak, Nórának a feleségének, és gyermeküknek, a tizenkét éves Piroskának, aki szerencsére szerette szüleit, és jól tanult az általános iskolában, ahova a város értelmisége vitte gyermekeit. Szerencsére ez volt a legjobb hírű és valójában a legjobb iskola is.
Csak két gondjuk volt életükben, de szerencsére mindkettő égető, ha meg is volt annak a lehetősége, hogy megoldódjanak. A megoldásra István magánpraxisa volt a garancia, és az, hogy szerencsére már a főváros Állatorvosi Egyetemén is foglalkoztatták mint óraadót, tehát várható volt, hogy ez tevékenységének többi területére is visszahat. Mellesleg szerencsére Nóra is keresett.
Tehát: a gond szerencsére csak az volt, hogy még nem volt saját lakásuk. Nóra édesanyjánál laktak így négyen: István, Nóra, Piroska és a Nagymama. Szerencsére ez még elviselhető lett volna, ám a Nagymama istentelenül gonosz volt. Szerencsére gonosz! Ő nemcsak rossz természete, vagy szerencsétlen alkata miatt kínozta családtagjait, hanem szerencsére készakarva is. Szerencsére tudta a vén bestia, hogy lánya és vője elmenekülnek tőle, amint tehetik, de ahogy egyre beláthatóbbá, egyre közelibbé vált lakásvásárlásuk és költözésük napja, úgy növelte gonoszságának intenzitását az öregasszony, hogy a fogyatkozó időt kihasználja. Ahogy korosodott, úgy kerültek előtérbe a szellemi terror szerencsére kifinomult módszereinek rovására tettleges akciói.
István és Nóra szerencsére nagyon szerették egymást; ez volt az, ami minden nehézségen átsegítette kapcsolatukat. Mindent meg tudtak beszélni egymással, elejét véve így a feszültségek kialakulásának; gyakran beszéltek a gonosz Nagymamáról is, akit Nóra szerencsére épp úgy gyűlölt, mint István.
— Szerencsére nagy baj van — mondta egyszer Nóra — anyám megint beteg, megint ágytálaznom kell… De szerencsére csak szimulál. Szerencsére legalább egy hétig megint nem mehetek miatta dolgozni. Szerencsére borzasztó ez az egész… jaj István!
Szerencsére István mindenben támogatta Nórát, orvos lévén tudta ő is, hogy mi a helyzet az öregasszonnyal, de azt is, hogy a jó dolgokról kell elsősorban beszélni.
— Piroskáért és kettőnkért ki kell bírnunk — mondta szerencsére ilyenkor feleségének — nem bízhatjuk a jövőnket a véletlenre. Tudom, hogy ezt az egészet nem lehet megszokni, de nem fog örökké tartani, és azt is tudom, hogy ha szerencsére ilyen borzasztó helyzetben vagyunk, azt csak úgy lehet elviselni, hogy ahhoz hasonlóan változtatjuk semmivé a rettenetes dolgokat, ahogy egy szó jelentése foszlik a semmibe, ha végtelenszer ismételjük magunkban.
— De István, hiszen az szerencsére itt van az életünkben! Hogy foszlana semmivé, mikor szerencsére, szerelmünk legszebb pillanataiban ront be a szobánkba éjszaka, hogy hova tettük már megint a tévéújságot?
— De szerencsére mindig elnézést kér ilyenkor! Szerintem szerencsére véletlenül jön be.
— De szerencsére nem véletlen az! Szerencsére ismerem az anyámat. Semmit nem bíz a szerencsére!
Nagymama tudta, hogy a fiatalok józanul felmérték helyzetüket: albérletbe bármikor elmehettek volna, de az arra kifizetett pénz még jobban késleltette volna a lakásvásárlás pillanatát, amely Nagymama még nagyobb örömére így is szerencsére több évnek látszott történetünk idején. Tehát a Nagymama pozíciói szerencsére jók voltak, a fiatalokéi pedig szükségszerűen rosszak.
Itt meg kell állnunk, és finoman egyensúlyozva szétnézni: úgy billeg történetünk e pont körül, előtt és után, mint a Végzet ujján a múlt és jövő, mint a jelen halványkék gömbjén a Szerencsére fogadó rózsaszín angyalok lágyan imbolygó csípője az arany sugarak között. Itt kezd nyilvánvalóvá válni, hogy hőseink helyzete azóta megváltozott, hiszen különben nem lenne értelme az eset elmesélésének, mint ahogy azt is látni kezdjük — ahogy ekkor már István is látta –, hogy a Szükségszerű és a Véletlen (más néven Szerencse) szükségszerűen és kikerülhetetlenül úgy tartoznak össze, hogy semmi közük egymáshoz, és olyan párt alkotnak, hogy szerencsére csak külön — tehát a hőseink életének kizárólagos irányítóiként, és a másik nélkül — működnek. Csak éppen kinek egyik, kinek szerencsére a másik.
Azon a dermesztő, ám szerencsére szikrázóan napsütéses reggelen az Állatkertbe hívták Istvánt. Szerencsére a nyugati égbolton még látszott a telihold. Szerencsére az új igazgató aznap nem volt ott, így István felszabadultan lépte át az intézmény kapuját. Szibériai Farkas miatt hívták, annak napok óta tapasztalt különös viselkedése okán, így István a gondozókkal, akikkel szerencsére jóban volt, egyből a farkasketrechez sietett. Nyugodtan és szerencsére hosszasan figyelte az állatot, majd szólt a gondozóknak, hogy szorítsák a tolóráccsal ketrece széléhez, és beadta neki azt a vitamininjekciót, amit egy idő óta hetente fecskendezett Farkasba.
— Szerencsére csak a telihold miatt lesz ez a kis izgágaság – mondta az állatgondozóknak, aztán továbbment, hogy ha már eljött, megnézze a borz szürkehályogát, a zebra patagyulladását és az óriáskígyó étvágytalanságát. Mikor a gondozók szerencsére már nem voltak ott, még egyszer visszakanyarodott a nagy hidegben orrlukain párát fúvó, szikrázó szemű Farkashoz, és csak nézték egymást.
Szerencsére búcsúzóul ismét felhívta a személyzet figyelmét a helyenként egyre rozogább rácsokra és ketrecekre, melyek — ha még sokáig döngetik őket a nagyobb ragadozók — ki fognak lukadni vagy szakadni.
— Hiába, szerencsére nincs elég pénz a felújításra, pedig a helyzet néhol tényleg kezd kínossá válni — állapította meg az igazgatóhelyettes, István barátja és régi iskolatársa a búcsúzásnál — pedig mindig mondom az új igazgatónak, hogy erre is kellene már fordítani valamennyit, de hát ő most is inkább Egyiptomba utazott, hogy íbiszeket vásároljon.
— Szerencsére mindenképpen baj lesz ebből a végén még — mondta István is, aztán elváltak.
Aznap szombat volt szerencsére. Piroskának nem kellett iskolába mennie, és mivel édesapja egy tudományos cikken dolgozott rendelőjének irodájában, miután visszatért korareggeli állatkerti vizitjéből, Nóra pedig takarítani szeretett volna otthon, és ezt meg is beszélte Piroskával szerencsére a gyerekszobában, a kislány nagyanyját kérte, hogy vigye el őt az Állatkertbe. A Nagymama engedékeny hangulatban volt, meg aztán szerencsére szerette is unokáját. Sőt, ha tehette, szerencsére fel is használta a szülők elleni harcához. Gondolta — nem tudván, hogy az ő sorsára a Szerencse vonatkozik –, szükségszerűen lesz majd ebből a sétából olyan felfázás, hogy biztosan akkor kell bemennie lányáék szobájába a lázmérőért éjjel, mikor Nóra szerencsére még elcsukló hangon sem tud válaszolni majd, és hogy mindenképpen akkor kell majd szükségtől hajtva feltépnie a vécé ajtaját reggel, mikor vője ül ott nagyon szerencsétlen helyzetben előredőlve. Így hát szerencsére beleegyezett.
Az állatkertben végigmentek a zúzmarás ketrecek között, de Piroska nem törődött a fázósan gubbasztó majmokkal, a vidáman röfögő vaddisznóval, a szép szarvassal, akinek máskor mindig tépett egy kis füvet, hogy kezéből etesse, hanem csakis az elnyújtott, és tulajdonképpen kellemes, vonyító hang irányába húzta Nagymamát, a ketrechez, ahol Farkas gőzt lehelve igézte a nyugati égbolt kékjében lenyugvó teliholdat, miután az éjjel észrevétlenül túljutott a rozoga vasrács ócska reteszén, és kitartóan rugdosó, kaparó lábával éppen széttépte a külső kerítés rozsdás drótját is; aztán kiszabadulva, nem lévén éppen éhes a kényszervágott tehén este frissen befalt forró húsa után, inkább a szabadság boldog részegségében vetette rá magát a sikító kislányra, akinek vastag télikabátja és sálai mögött elvétette torkát (csak karcolások érték Piroskát a sok ruha alatt), hogy a lélekjelenlétét visszanyerő Nagymama — akinél szerencsére zsebkés volt — vonhassa magára ügyetlen hadonászásával Farkas dühét, és térdepeljen ott a járdán, tenyerét éles agyaraktól feltépett nyakán tartva; hideg télben fázó kezére ütőeréből ritmikusan előhullámzó melegség gyorsan halványuló érzésével.
Szerencsére hamar odaért a személyzet.
Szibériai Farkas az erdőbe szaladt, itt szerencsére néhány óra múlva agyonlőtték. A Nagymama szerencsére meghalt, mire a mentők jöttek, Piroskának pedig az ijedtségen kívül komoly baja nem esett. Az Állatkert igazgatója ellen eljárás indult, előbb felfüggesztették, majd szerencsére börtönbe csukták. István és családja a kártérítési perben ugyan szerencsére sok pénzt nyert az állatkerttől, de még évekig nyomasztóan kísérte őket annak a rettenetes órának az emléke; igaz, ezután tulajdonképpen boldogan éltek tovább; iszonyú, hogy ennek az ára sajnos a Nagymama szükségszerű balszerencséje volt.
Ez borzalmas szerencsétlenség volt — gondolta néha István — szerencsére… elkerülhetetlen balszerencse.
Szerencsére Piroska véletlenül megmenekült – gondolta ilyenkor Nóra.
Biztosan — gondolta Piroska — szerencsére

Cigarettázott

Cigarettázott. Ölbe vett egy pakli cigarettát, és mintha egy hasfájós csecsemő lenne az a doboz: ringatta, csitítgatta, aztán olvasott, elejétűl végéig elolvasta azt a dobozt, ismételgette a szavakat: innováció, többszín, továbbélvezhetjük, tizenötévemagyarországon, környezetébenélők. Tizenöt éve – morfondírozott Dayka Gábor, és bizonyára mondott is volna erről valamit a famulusának, ha nem rúgta volna ki két hónappal korábban, mert a szerencsétlen famulus épp a Dayka Gábor utolsó töltőtollát cserélte el két jól behűtött sörre az ószeresnél.

Más kérdés, hogy épp a Dayka Gábor kérte meg a jólelkű famulust, hogy bármi áron, de hozzon neki egy jól behűtött sört, és ha már ott van, akkor magának is egyet, és az sem elhanyagolható tény, hogy épp ő, vagyis a Dayka Gábor ajánlotta fel míves, ocsmány töltőtollát, hogy akár még azt is hajlandó beáldozni a sör érdekében.

A nemes lelkű famulus egy ideig tiltakozott ugyan, mert tudta, hogy a Dayka Gábornak az a töltőtoll az egyetlen kincse, így mondta „a kincse, kegyelmes uram” – miközben egy formás galacsinná gyúrkászott fikát pöckölt az ablak alatt parkoló konfilis tetejire – De ekkor a Dayka Gábor hirtelen ráordított a pepecselő famulusra, hogy most aztán szedje a lábát, mert az ószeres se tart örökké nyitva, és vigye, vigye azt a tetves töltőtollat, aztán majd lesz valami.

Így maradt végül töltőtoll és famulus nélkül a Dayka Gábor, az eposzokat egy ideig próbálta a saját vérével tovább írni, de mindig valahogy rossz helyen szúrta meg magát, alig jött vér a szúrt sebből, vagy csak úgy ömlött, hogy elárasztotta az egész eposzt, tocsogott a kézirat, így aztán szépen összerendezte a szövegeket, és felrakta a wécé fölött kialakított eposztartó rekeszbe, és cigarettázott, vagyis hát olvasta azokat a dobozokat.

Aztán egy nap ördögi tervet eszelt ki a Dayka Gábor, felmászott az eposzokért, és összevissza pakolta a lapokat, egy darab szénnel bele-beleírt a szövegbe, betűket kanyarított más betűvé, az l-eket a fölső harmadnál derékszögben egy vonással ékesítette, i-t j-vé, o-t ö-vé alakított a Dayka Gábor, közben reszelősen kuncogott, nyehhehh, aztán az egész összekulminált paksamétát egy bálázó zsineggel fogta össze, a tetejire meg ráírta, hogy ELŐKÉSZÍTVE A KRITIKAI KIADÁSHOZ

Békák, nyulak, klasszikusok

(Havasi Attila, 1001 magányos rinocérosz, Szignatúra Könyvek, 2007.)

 „Most hirtelen téli mesék / rémei kielevenednek.”

(Ady)

Van a magyar költészetnek egy kritikailag talán kevésbé reflektált vonulata, amely – legalábbis látszólag – ritkábban  érdeklődik a nagy egzisztenciális tétek, létproblémák iránt, sokkal inkább látványos és bravúros nyelvi önreflexivitás, folyamatos visszahajlás a szöveg megformálódásának problémájához, illetve ennek a megformálódásnak a tematizálása jellemzi. S teszi mindezt olyan megsemmisítő humorral, a jelentések és utalások olyan gazdagságával, hogy nem is figyelünk magára a témára, mint ahogyan például A helység kalapácsá-nak egyik nagy nyelvi teljesítménye éppen abban a reflektáltságban rejlik, ahogyan az eposzi beszédmódtól elkülönböződve, annak ellen-nyelveként határozza meg magát, méghozzá úgy, hogy mindkét beszédmódot együtt működteti.

Természetesen nem véletlen az utalás Havasi Attila új kötete kapcsán éppen a Vörömarty-féle „fennkölt” lírai nyelvre és az ezzel irononikusan szembehelyezkedő Petőfi-„eposzra”. Az viszont mindenképpen érdekes elméleti vizsgálódás tárgyát képezhetné, hogy egy a nonszensz, az abszurd és a groteszk vonzáskörében kibontakozó költészet, mint amilyen például Havasi Attiláé, hogyan képes egyedülálló módon újra játékba hozni egy olyan nyelvet, amely – nem is mindig az irónia leple alatt – olykor hasonlóan „nagy” kérdéseket artikulál, mint Vörösmarty elmélkedései. Persze, nem úgy – mégis… De ne szaladjunk ennyire előre.

Havasi groteszk, a végletekig valószerűtlen figurái ebben a kötetben többnyire állatok. Van köztük böhöm nagy víziló, mamut, lila gorilla, félelmetes szőrmajom, medve, többféle (gonosz és kevésbé gonosz) nyuszi, bőregér, szőrösszívű szőregér, görény, béka, légy és másegyebek. A legnagyobbaktól a legkisebbekig ismét felsorakozik „a lét csodás sokfélesége” – hogy a szerző előző kötetének címét idézzem. Ám ahogyan jellegzetesen bejelentik létezésüket, és az olvasót elfogja a harsány és csillapíthatatlan röhögés, egyszersmind túl is lépnek állati mivoltukon. Itt van például a “Botond vészdala” című vers, ahol Bosszú Botond eredetileg egy nyúl, ugyanakkor robusztus alakja, leginkább verőlegényekhez illő agresszív fellépése, viselkedési stílusa és „személyneve” ama másik Botondra is utal, aki buzogányával egymaga pozdorjává zúzta Bizánc kapuját. Nézzük csak:

„Tőlem mindenki jó, ha fél,

 ki lesz taposva itt a bél… ”

– ám ez csak a kezdet… A történelmi/eposzi áthallás annyira „direkt” és (persze szándékoltan) „ügyetlen”, hogy az ember hajlamos inkább nem venni róla tudomást. Pedig igaz. Mert nézzük csak az utolsó verszakot:

„… emberfejekkel focizom,

egyszersmind  lábam, ó, bizony,

emberszívekbe dúl.

Megőszül az, ki rám tekint,

És tél és csend lesz rendszerint –”

Nem tudom, kell-e idézni Vörösmarty Előszavának megfelelő sorait, én megteszem:

„A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

(…)

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;”

És egy pillanatra torkunon akad a röhögés. De csak egy pillanatra, hiszen végül is csak egy nyúlról van szó. Nemde?

Ám mégiscsak fölmerül a kérdés: vajon mit keresünk ilyen hirtelen a 1848-as forradalom Vörösmarty-féle leírásánál, pláne a honfoglalás korában. Komolyan kell-e/lehet-e ezt venni? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy csak a költői nyelv képes arra, hogy egyetlen groteszk figurában megteremtse egymástól ilyen – időben és minden más tekintetben – távol eső történések, eszmék, alakok egyidejűségét/együttállását. Gondoljunk bele, milyen bajos lenne akár rajzfilmben is közös nevezőre hozni a gyerekek számára Botondot és Kossuth Lajost Buggs Bunny masszívan flegmatikus személyiségvonásaiban. Amire pedig Havasi kötete tanulságul szolgálhat, hogy mindez a nyelvi teljesítmény – ráadásul – kegyetlen humorba csomagolva és „korhatáros gyerekversek”-nek álcázva is elérhető.

Maradjunk még kicsit ezeknél a „darkosabb” daraboknál, amilyen például a kötet első és utolsó verse, s amelyek így egy kicsit gyászosabb keretet rajzolnak a néhol idegesítően „gügye” versikéknek. (Mondanom sem kell, hogy az „idegesítő gügyeség” itt komoly műfaji kritérium, nem – valami más.) A kötet nyitánya, beteljesítve azt a várakozást, amelyet a borítón olvasható cím és a kisebb-nagyobb rinocéroszok negatívjai keltenek, egy minden tekintetben „súlyos” költemény (Víziló a lápon), melyben az enigmatikus felütés után:

„Nem tudom, mit jelent, de látom:

vaktában baktat künn a lápon,

nehézkes, furcsa lény.”

egy víziló sohasemvolt ontológiai elmélkedését olvashatjuk. Engem több tekintetben elgondolkodtatott ez a vízió a böhöm vízilóról, egyvalamit azonban  ki szeretnék emelni. A versben két „hang” szólal meg: előbb egyes szám első személyben a lírai én hangja (l. fenti idézet), utána – idézett szövegként – a víziló éneke, vagy inkább rezignált fohásza:

„Vagyok, mint minden állat, kérem,

fenség, aljasság, gőg, szemérem

vak, bús kevercse én;”

amelynek során egyébként furcsa módon kettéhasad a víziló-én (az ima beszédhelyzetének sajátossága ez), majd újra a vers beszélője folytatja annak bejelentésével, hogy a víziló énje és a lírai alany hangja most már eggyé olvad, ugyanis az utolsó strófában már ő jelenti ki magáról:

„és már határaim se kötnek,

s ott baktatok mélyén a ködnek,

nehézkes furcsa lény.”

Komikus és mélyértelmű mozzanat a lírai én azonosulása a víziló énjével, hiszen a kötet során aztán mindvégig ezeknek a furcsa teremtményeknek az arca mögül beszél, mint egy cirkuszban, ahol azonban a játéknak igen komoly tétjei lehetnek: nem zuhanhat le a kifeszített kötélről a bohóc – mert akkor vele zuhan a költő is.  Ez a trükkös-tükrös játék egyébként a borítón látható fehér alapon fekete rinocérosz-negatívokkal is kapcsolatba hozható, ahogyan a Fekete-fehér versikében tematizálódó játékkal is a látszatok paradox voltáról (az ördög olyan, mintha angyal volna és fordítva). E metamorfózisok láncolatán keresztül jutunk el később A csótány veszése című „eposz”-hoz, ahol – nem annyira Franz Kafka, mint inkább Havasi Attila modorában – értesülünk arról, hogy milyen egy szoba térszerkezete egy csótány pupilláján keresztül. A csótány kalandjainak hőséneke már Havasi első kötetében (Manócska meghal, vagy a lét csodás sokfélesége) is szerepelt, de a tudatos szerkesztés és a következetes állattematika miatt ebbe a gyűjteménybe talán méginkább beleillik.

E sötétebb hangvételű versek után ejtsünk szót a „lightvers”-ökről, azokon belül is a műfordításokról. Havasi Attila ugyanis  nem csak olaszból, latinból, portugálból, okszitánból fordít, mint ahogyan a kötet fülszövegében olvashatjuk, hanem magyarból is. A már szóba került Vörösmarty mellett lefordítja például Petőfit, így:

„Hortobágyi zöldségesné, angyalom!

Répafagyit nekem ide, hadd nyalom;

Répafagyit kelkáposzta tölcsérben:

E kettő a legkedvesebb zöldségem.”

Vagy hogy még korábbi költőelődöket említsünk, a Balassi-versek début prittaniére-je (tavaszi nyitóképe) itt a Hét Rét Görényének tömény szelletével átitatva tárul fel, megújhodó élőlényekben egyébként nem kevésbé gazdagon, mint a 16. századi elődnél. Közvetlenül ez után Patkány, Vakondok és Bőregér, akik nem kisebb személy, mint Vajda János köpönyegéből bújnak elő, olyan megható és sztoikus nyugalommal iszogatva, cigarettázva emlékeznek vissza fiatalságukra (akár az előbbi versben felidézett „élet tavaszára”), hogy épp csak ki nem esik az embernek  szeméből a könny. Én most már nem tudom, milyen műfaj ez, de látom magam előtt mindhárom állatfigura komor, a szadista időtől rovátkolt, vajdajánosi ábrázatát, amint egy száz évvel ezelőtti konyhában pöfékelve bölcselkednek, s azon töprengek, hogy mindez félelmetes vígjáték is lehetne, ahol a halott költők mind valamilyen állat maszkjában tűnnek elő a színpadon. Állatszínház állati maszkokkal – van ilyen!?

Van itt aztán más is: olyasmi, ami megmutatja azt az értelmezési keretet, amellyel formálisan legkönnyebben megközelíthető ez a lírai beszédmód, nevezetesen az angol nonszensz költészet (Kosztolányi magyarításában: badar). A kanonikus Vörösmarty, Petőfi, Vajda, olykor Ady, József Attila szövegeinek/szövegrészeinek badarsággá való „szétírása” mellet találunk például néhány remek limericket. Az Edward Lear tolla által szigorúan megregulázott strófaformán Havasi igazán bravúrosan bűvészkedik, hozza a formát, sőt. Ám ettől a keveredéstől a magyar klasszikusok átköltése is egzotikusabbá válik: ez a magyar szigetvilág, Edward Lear utazásainak egyik színhelye, ahol ormótlan őslények bolyonganak a ködben a transzcendencia értelmét kutatva, legyek, békák, denevérek, rossznyuszik, vakondok, patkányok tereferélnek az idő múlásáról, csótányok futnak be eposzba illő életutakat, majmok, elefántok időtlen és idétlen serege lakik a levegőben és a felszín alatt fölöttébb kísértetiessé varázsolva az ittlakók számára az atmoszférát. Buggs Bunny az alföldi pusztán: magyar badar. Talán tényleg igaz, amit Gergely Ágnes a nonszensz kapcsán írt: „A nonszensz valójában angolszász-magyar koproduktum.” (Nagyvilág, 1998/2)

Hogy kinek ajánljuk a kötetet? Kisgyerekeknek nem nagyon, minél nagyobb a gyerek, annál jobb. Fiatal felnőtteknek viszont feltétlenül, és azoknak, akik szeretnek tobzódni a formai bravúrokban, az abszurdnál abszurdabb ötletekben, a vérlázítóan üres és olykor mégis horrorisztikusan sötét rémversekben.

A két kancsó

Laci barátommal üldögéltünk egy kancsó bor feletti teljes egyetértésben. A középpontból sarokasztalunk fedezékébe húzódtunk. Tenyérbesimuló poharaink újabb és újabb köszöntőket követeltek, mi pedig agytekervényeink, szívünk legőszintébb kívánságait cibáltuk elő. Kezeink, poharaink mind magasabban csaptak össze, dühös élni akarással, annál magasabban, minél szebb fogadalmak hagyták el ajkainkat. Fogadalmakat tettünk szabadságra és a tiszta szívre. Férfivoltunk hívtuk döntőbírónak, ami figyelmeztet majd, ha rossz úton járunk, ha elhűtlenednénk magunkhoz, egymáshoz.

A kiskocsma feléledt, zsibongott körülöttünk. Nyolc óra is elmúlt már, a hangerőt egy láthatatlan kéz csavarta egyre feljebb. Lassanként férfikorba érő fiúk taszigálták türelmetlenül befelé egymást, nehogy egyetlen pillanatot is elszalasszanak mindabból, ami rájuk vár. Csoportjaik összhangját egy-egy nő felbukkanása zavarta össze kibogozhatatlanul. Nyakékek és selyemsálak, egy-egy homlokba kunkorodó, sejtelmes tincs. Társak, testvérek öklelőztek értük. Kifésült frizurájuk alatt növesztett agancskoronáikkal csaptak össze. Megannyi unikornis, szarvuk a férfiasság. A nők egykedvűen szemlélték a cirkuszt. A porond úrnői voltak, unták már a megjelenésükből fakadó látványosságokat. Testükön ringyóruhájuk minden megtett lépésnél megfeszült, a kiegészítők tára pedig visszaverte a férfiak vágytekintetét.

Laci unszolására összébb húztuk magunkat, teret engedve a zsibvásárnak. Inni akartunk még, máskülönben nem viseltük volna el őket. Szemkontaktust kerestem a pincérünkkel. Próbálkozásom azonban kudarcba fulladt, rabszolgánk a munkaidejét kellemes percek borravalójával fűszerezte éppen, két ifjú hölgy társaságában. A lányok a tölgy bárpultba kapaszkodtak, míg az elhangzott sületlenségekre, és holmi felfedezett férfi-vonzerőre figyelgettek vibrálva, minden érzékszervükkel, maradék érzékiségükkel. Percekig legalább elszórakoztatott a látvány. Dehogyis haragudtam a pincérre, amiért szomjoltóm késik egy kicsit! A helyében én sem cselekedtem volna másként.

Ma éjjel különben sem ítéltük a kocsmapult és az asztalunk közötti hosszútávfutásra. Meghagytuk a kínzást azokra, akik habzó vággyal érkeztek. Azokra, akik a lemenő nap fényéből halhatatlanságot olvastak ki magukra nézve, ezért aztán torkukra sem csatoltak nyílászárót. Figyelmükön és a kocsmaajtón kívül hagyták a tényt, hogy a bor nem csak egy irányba szalad. Jókedvében, megrészegülve egy emberi gyomorban, néha visszatér a nagyvilágba, hogy fogyasztója gégéjét hangszerül választva nagyot rikoltson szabadságában.

Asztalunkra ejtettem a pillantásom. Napfogyatkozások összekormozott üveglapját idézte a hamutálunk, benne a csikkek versenyre kelve türemkedtek kifelé. Bormaszatos csikkek, füst-ittas poharaink visszanéztek rám. Odaintettem a pincért, hogy takarítsa el a romokat. Új kancsót kapunk!

Lacival kihúztuk magunkat, kissé előredőltünk. Már dörzsölte is a tenyerét, én pedig a torkomban gombócot éreztem, amit kiköpni, vagy még inkább: leöblíteni akartam. Szemünk hozzáedződött a félhomályhoz. A ringyók nem ringyók voltak többé, csupán édes részeg lányok. Jó lett volna kicsit elbeszélgetni minddel, hogy meghallgassuk, milyen vágy, miféle sérelem űzte őket idáig. Borból kölcsönzött bölcsességet csepegtetni a nyílt sebekbe, hátha kifertőtlenít majd minden bánatot. Néhány vigasztaló szóval felitatni a könnyeiket. Bizalomra, később önbizalomra hangolni őket, hogy ismét azok legyenek, amiknek lenniük kell. Hadd kegyetlenkedjenek szabadon, amíg szépségükért cserében lesz, aki eltűrje tőlük.

A pincér visszaért. Tenyerén egyensúlyozva tálcáját, valódi kincset tárt elénk. Kancsónyi szőke, és egy kancsónyi vörös bort.

Sok pohárral – pancsolt és vizezett, bornak gúnyolt förmedvényt- kellett benyelnünk, mire hozzájuk eljutottunk. Egy pillanatra ezért megálltunk, míg hitetlenkedve bámultuk a két kancsó csodáját. Hajszálra ugyanolyan mind a kettő. Mintha testvérek volnának, ruhájuk a teremtés mestermunkája. Meg sem mertük érinteni őket. Figyeltünk és vártunk, míg feszengetett belülről egy érzés, hogy jó volna sietni, nehogy egy túl hosszúra nyújtott pillanat elválasszon minket egymástól. Már láttam is a pincért, amint – ha nem, hát nem alapon- visszarabolja tőlünk a kincset, amit váratlan bőkezűséggel mért ránk.

Egyikük savófehér, aranysárgája csak nehezen megközelíthető. Ritka, áttetsző kincs. Szépsége megbízható, és ha valaki a fenekére néz, hát beláthatja, hogy rejteget még titkokat. És a másik, szakasztott mása, csak épp vörösben! Ha innen nézem, bíborszínű, tömény erotikát sugall, hogy bele is szédülök. Onnan piros, mint egy gyermek füzetébe satírozott szívecske, az első szerelemé. Innen fekete, ősi titkok hordozója. Az éjszaka eltitkolt, összepréselt ajkakkal elszenvedett orgazmusa éppen úgy megfért benne, mint a mindent bekormozó gyász. Ránézésre melegebb, mint a testvére. És bár a bor behűtve jó, ha felcsihol, én szeretem, ha az igyekezettől ő maga is betüzesedik.

Eldőlt a választás. Megmarkoltam és – ráérősen, hogy ő is hozzám szokjon- töltöttem magamnak. Azután Laciék felé pillantottam. Úgy tűnt, ők is egymásra találtak.

Lacival farkasszemet néztünk. Hallgatásunk fedelet húzott fölénk. Közös titkunk megtartásával többet mondtunk egymásnak, mint ha körmondatokat ütköztettünk volna össze. Két barát, ha a közös nyelven értekezik, egy-egy hanglejtéssel többet fedhet fel, mint ha egy kívülálló előtt regénynyi adatot teszünk olvashatóvá életünkből.

Drága barátom, igaz, ugye, hogy erre vártunk? Mikor tizenhat évesen először koccintottunk egymással, már akkor is… Amikor egy végigivott éjszaka után a mohóságom megülte gyomromat, és bokrokat okádtam össze, amik mellett elhaladtunk, hazafelé menet. Amikor a válladon sírtam el, hogy nem, én nem ezt akartam. Vagy amikor fel kellett, hogy pofozzalak, mert vad lettél valami zárjegynélküli jött-menttől. És a legnagyobb tivornya kellős közepén is mindig, mindig fél szemmel egymást figyeltük, nehogy igásló váljon valamelyikünkből. Ugye, jól emlékszem, nem hazudok magamnak, mi mindig erre a két kancsóra vártunk? Ugye értük volt minden gyakorlás és rosszullét, hogy hozzájuk elérkezzünk?

Laci egyet pislogott, mint mindig, mikor ivás közben helyesel egy gondolatomra. És visszakérdezett. „Elegendőek vagyunk hozzájuk?” Méregbe gurultam. Már hogy ne lennénk elegendőek! „Csak mert annyira kívánatosak!” És? Ha ezen múlik, hát én a földhöz csapom a kancsót, mert nekem ilyen áron nem kell!

Laci nyugtatgatni próbált, de én aznap este már sokat ittam mindenféle cefréből. Nekem többé nincs bor, amit ne kaphatnék meg! Ittam már eleget, és tudom, bármilyen szép a habja, bármilyen édes, a vége csak ugyanaz marad. Másnapos ébredés egyedül, mikor az ember percekig még azt sem tudja, hol van, és nem érez mást, minthogy a hazug szavakkal kacérkodó bor cserbenhagyta. Meggyötör, és még az emlékét is kihánytatja belőlünk. Úgy megy el, hogy megtagadja mindazt, amitől az este különleges volt. Nincs hát többé bor, ami rabul ejt! Csak akkor ámulok el tőle, ha én úgy akarom, de a szomjúságomnál fogva többé nem vezet egyik sem! Amilyen kívánatosak, olyanok vagyunk nekik mi is! Nézd csak!- mutattam az unikornisok felé. Ha azokéi akarnak lenni, akkor nem szőlőből valók. Az igazi szőlő szereti a napfény melegét, és ha néha eső könnycseppjei mosdatják is az arcát, tudja, hogy jó helyen van, valahol ott, ahol gyökeret ereszthet, és növekedhet kedvére, mert szilárd talajt talált. Ahol minden nap megöntözik, és megcirógatják a levelét. Ha ez nem elég, akkor elfelejtem, és gyökerestül tépem ki magamból- zártam le kegyetlenül a beszélgetést.

Laci egyet pislogott. „Sok marhaságot hordasz ám össze, ha részeg vagy”- békítgetett. – Tudom-, és máris mosolyogtam.

 –Egészségedre!- koccintottunk mélyen egymás szemébe nézve.

Borunkat azután csak óvatos kortyokban szopogattuk. Így a kancsó liternyi édessége sem verődött pofont osztó tajtékba. Szerelmes, lesütött pillájú nőként várta, hogy ajkainkkal felkeressük nedvességét, és pillanatnyi csókunktól úgy érezze, a legszerencsésebb kerek e világon, amiért méltónak gondoltuk rá, hogy foglalkozzunk vele. Mivel is hálálhattuk volna meg jobban szerénységét, ha nem a figyelemmel, amit még ebben a baráti egymásra találásban sem vontunk meg tőle. Csendes szeretetünk pedig a visszafogottság feszültségéből nem egyszer szenvedélybe csapott át. Minden korttyal magunkba zártuk, féltékenyen a külvilág tekintete, tolakodó szája elől. Lehunyt szemhéjakkal szürcsöltük intim illatát, és mikor férfibölcsességektől megkopott ajkainkat csókolta életkedvre, visszacsókoltuk őt. Hogy milyen íze volt a szőkének arról – bármennyire szeretném is-, nem számolhatok be. Lehunyt szemhéjú barátom arckifejezése azonban biztosított arról, hogy nem lehetett rossz választás. A vörös pedig! Aki kóstolta már, az tudja, a többinek pedig annyit mondhatok: sajnálhatjátok, ha lemaradtatok róla!

Lassanként az utolsó kortyok is elfogytak. Sebaj, vonogattuk a vállunkat. Ezt már senki sem rabolhatja el tőlünk. Mi ott voltunk és letettük a névjegyünket. Drágáim, az isten veletek! Most már bennünk vagytok!

Lacival egymásra néztünk. Kérjünk még? Hosszasan eltűnődtünk. Talán majd máskor. Mára ennyi is éppen elég. Kabátom után matattam, majd részeg Laci barátomat kormányoztam hazafelé.

2006. augusztus

Hajók Galiciában

(Részlet az Orgaz grófnő c. bűnűgyi regényből)

Manuelának régesrég meg kellett volna halnia. Néhány évtizede még úgy várt minden tavaszt, hogy ez lesz az utolsó, de a csontos mintha megfeledkezett volna róla. Hány évig élhet egy ember? – Manuela nem tudta. Mióta a szomszédai kihaltak, vagy a halak után átköltöztek az Azori-szigetekre, Manuela nem volt biztos benne, hogy jól emlékszik-e, mikor született.

Az állam is csak olyan, mint egy földi halandó: könnyen tévedhet. Vilar lakói itthagyták a házaikat, átköltöztek (munka és a halak után) az Azori-szigetekre, a szociális gondozók úgy vélték hát, Vilart, ezt a kilencszáz esztendős halászfalucskát kiradírozhatják a térképről. A körzeti nővérnek nem kell többé sziklákat kerülgetve a faluhoz bicikliznie.

            Manueláról megfeledkeztek.

Vagy Manuela oldódott el az időtől, a dolgoktól, amik körülvették régente? Kislánykorában még kijárt egy tanító Torre do Pombóból, hogy olvasni tanítsa a kicsinyeket. Manuela csak a nagybetűket tanulta meg, de a tanító elmesélte, hogy ők, a galegók Artúr király rokonai. Vilar régen híres kikötő volt, a középkorban itt szálltak partra a Compostela felé tartó zarándokok és királylányok. Azt is elmondta, hogy majd megszabadulnak a papoktól és a spanyol elnyomástól…

De a polgárháborúban nem a papot vitték el, hanem Manuela bátyjait. Ám csak egyikük veszett oda a harcokban, mert tizenhét év múlva a kisebbiktől kaptak egy lapot Argentínából, amiben azt ígérte, hamarosan hazalátogat Galiciába. A kesze-kusza kézírással írt lapot Manuela már nem tudta elolvasni, a papot kérte meg rá, aki hetente kereste fel a falut Torre do Pombóból.

Aztán mindenből kevesebb lett: férfiakból, kagylókból, de még napsütésből is. Már tanító sem volt, a gyerekek órákig gyalogoltak az erdőben, mire megérkeztek az iskolába. De út még volt: szamárháton, vesszőkosarakban vitték a halat a városi piacokra, és jöttek a kereskedők, gyertyát, gyufát és történeteket hoztak. De Vilar azért nagyon kicsi, utolsó falu volt: az Argentínából küldött lap bejárta az andalúziai Vilarokat, aztán a galiciai Vilarokat, mire megérkezett végre Manuelához.

Manuela családja a falutól egy kőhajításnyira, a kisebbik öbölben lakott. Édesapja reggel beszélt a bárkába, Manuela összegyűjtötte a kagylókat, míg édesanyja, a nagy Manuela kipletykálta magát Vilarban, és utána hazasétált, hogy ebédet főzzön. De Manuela olyan apró volt, olyan beteges, hogy rá sem néztek Vilarból a halászfiúk.

Ám az árnyékban maradt som is megérik egyszer. Manuela apja, mikor eladta a halat a városban, egy Noiából való csempésszel jött haza. Egy igazi zsivánnyal, mesélte később az édesanyja. De mit számított? Hiába volt Manuela sovány, kicsi és beteges – a ház nagy volt, a bárka új, így a csempész három hét múlva eljegyezte.

Élete első bőrcipőjében (sötétkék kordován, oldalt három-három gombbal), a hasában egy aprócska magzattal Manuela ott állt, mint fehér ruhás menyasszony a vilari templomban. Akkor már csak huszonhárman éltek a faluban – és huszonhárman csodálkoztak el, mikor a Noiából jött csempész megszökött a családi bárkával.

Maradtak az örökös esők, maradtak a kagylók, és persze ott volt a baba is Manuela hasában. Reggel felkelt, kendőt kapott a hajára, és gumicsizmásan belegázolt a tengerbe. Vilarban élő nagyanyjától örökölt egy kis szélvédett földdarabot két satnya olajfával, néhány ágyás zöldséggel és kukoricával. A petróleum drága volt, a gyufa drága, a tej drága. A fiát Xannak nevezte el, mert mindig Xannak nevezték a férfiakat a családban. A fiú apró volt, és beteges, de ahogy Manuela testébe, úgy a fia pórusaiba is beleírta magát a tenger. Mikor Torre do Pombóba elsőáldozni vitte, eszébe jutott, hogy már a nagybetűket is elfelejtette.

            Ezen a vasárnap viselte utoljára a gombos, sötétkék kordován cipőjét. De bánta is! A halak rejtélyes utakon jártak az óceánban, a városban különös dolgok történtek, ám ő minden reggel felhajtott szoknyában, gumicsizmában ott állt a parton, hogy összegémberedett ujjakkal kagylókat szedegessen. Xan szolgálni ment egy bárkára, búcsút vett a vilariaktól, (most már csak tizennégyen voltak). Aztán Manuela nem kapott több hírt róla: az idő szép lassan összezárult.

Most már a plébános sem járt ki vasárnaponként Vilarba. És Manuela sem érzett erőt ahhoz, hogy a tölgyesen át leereszkedjen Torre do Pombóba. Ekkor veszítette el az éveket: ha kagylószedés előtt megállt a tengerparton, nem volt biztos abban, hogy ő melyik Manuela is a sok közül, akik itt éltek a családi öbölben. Vajon igaz-e, amit édesanyja mesélt, hogy dédanyja (az egyik Manuela) aranypénzt talált az erdőben, de úgy megijedt valami hirtelen villámlástól, hogy a vízmosás fölött elvesztette. És vajon a csempész melyik Manuela életében létezett?

Várt valami üzenetet, legalább egy képeslapot. De mintha az utóbbi időben felszaparodtak volna a világban a Vilarok, Xan üzenete soha nem érkezett meg Manuelához. Viszont a házban könnyebben mentek a dolgok. A padláson, nagyanyja kelengye-ládájában megtalált olyan tárgyakat (ollót, szalvétatartót, sószórót), amik az ő gyerekkorában vesztek el. Manuela nem használta ezeket a csodás dolgokat, hanem selyempapírba csomagolva odatette a kordován cipőjéhez. Mindenem megvan, magyarázta a szociális gondozónak, aki felkereste.

Mert bár a halrajok elkerülték a vilari vizeket, és Xan képeslapja sem érkezett meg, ám a világ nem adta meg magát könnyen a hanyatlásnak. A módosabbik halász (két család maradt Vilarban) autót vett, hogy azt a kevéske halat befuvarozhassa Torre do Pombóba. Jött egy körzeti nővér, aki galegóul azt kérdezgette Manuelától, nem fáj-e a lába, és milyen a vércsoportja. Manuela meghökkent, nekem semmim sem fáj, saját vérem van, magyarázta.

A halak elhagyták a partokat, de a két szívós olajfában a Manuelák vére keringett. Egyik nap összedőlt viszont a sajtoló, ahol szélben-napsütésben Manuela anyai nagyanyja sajtolta a bogyókat. Egyszer felbukkant három dán turista, hogy megkeressék a dolmeneket a tölgyerdőben, és gratuláljanak a néninek a saját kikötőjéhez. Spanyolul beszéltek, nagyon tagoltan, nagyon lassan, de Manuela ezt sem értette.

És ekkor beütött a csoda! Xosé, a tehetősebb halász, aki a városba járatta gimnáziumba a fiát, idegeneket hívott a bárkájába. Manuelának eszébe jutott a noiai csempész, de ezek az idegenek idegenebbek nem is lehettek – teljesen másfélék voltak! Nagy darab, pirospozsgás fickók, a beszédjük nem is hasonlított se a spanyolra, se a galegóra. Egy ukrán és két román, magyarázta Xosé a meghökkent Manuelának.

De még ezek a különös, idegen szerzetek sem hozták vissza Vilar mellé a halakat. A halak eltűntek, mint a tanító, Xan vagy a fiútestvérek. A két halászcsalád Vilarban összebeszélt – hogy mivel úgysem kapnának munkát a városban – átköltöznek az Azori-szigetekre. Hát Manuela anyóval mi lesz, kérdezte Xosé felesége. A kagylók még kitartották Vilar partjainál, a családi kikötőben, ezért Manuela csak legyintett. Megsegít a Jóisten.

De a szociális munkás, aki eddig havonta átbiciklizett a tölgyesen, úgy hitte, szegény néni is elköltözött a többiekkel. Pedig Manuela ott maradt, ahol mindig is volt, csak az idő hagyta cserben. Járta a tölgyest, az ő erdejét, mert valahogy visszatért az ifjúkori ereje. A vízmosás mögött megtalálta a dolmeneket, amiket a dán turisták kerestek. (Ezeket a köveket régen a tanító is lefényképezte, csak aztán – hiszen annyi év eltelt – az egészről megfeledkeztek.)

Manuela úgy érezte, újra kislány lett, csak a többiek eltűntek mellőle. Máskor úgy vélte, több mint kétszáz éves, csak a halált is becsapta a szociális gondozók tévedése. Néha úgy érezte, ma kap levelet Xantól, a noiai csempésztől, vagy az idősebbik bátyjától, akinek a testét a polgárháborúban nem találták meg. Sok volt az eső, és nagyon kevés a napfény. A vízmosás szélén kitartó kutakodás után rábukkant az aranypénzekre, amiket az egyik Manuela a villámfényben elvesztett.

De ezen a tavaszon furcsa várakozással telt meg a levegő. A szél délről fújt, és a tenger olyan különösen viselkedett, mintha még a kagylókat is sajnálná Manuelától. Egyik éjjel a szél emberi beszédet sodort felé a vilari partról. Visszajöttek a románok, azt hiszik, van munka, töprengett Manuela, és megfogadta, hogy reggel – hiszen mutogatásból minden emberfia ért – átmegy Vilarba.

De a vilari oldalon nem egy ütött-kopott halászbárka, hanem egy csodálatos, nagy hajó ringatózott! Manuela szemébe húzta a kendőt, és visszasietett a kunyhójába. Szentséges atyám, sóhajtozta, ámbár mégsem hitte, hogy a noiai csempész vagy éppen Xan érkezett volna vissza. Odakuporodott a lócára, de úgy érezte, a szíve szétreped az izgalomtól. Mivel délután is nagy volt a köd, kendőjét az arca elé húzva kiment hallgatózni.

Manuela régóta nem hallott csecsemősírást, ezért nagyon meghökkent. A felnőtt hangok hasonlították a románok beszédére, de volt egy-két sikítozó lányhang is – egyszóval olyan lárma, amely Manuela szerint nem illik egy csempész- vagy halászbárkához. De még a zarándokokhoz sem, töprengett, aki a tanítója szerint régente útra keltek, hogy megpillanthassák Compostela tornyait.

Ez a lármás éjszaka kiragadta Manuelát az örökös álmodozásból. Mikor az öbölben végre csend lett, elgyalogolt a tölgyesbe, a vízmosáshoz, a dolmenhez, de már tudta, hogy az ő családi öble, nem az övé többé. Az idegenek – ki látott még ilyen halászokat vagy csempészeket? – talán meg is ölnék, ha tudnák, hogy a kisebbik öbölben él valaki. Egy öregasszony, akit a halál kegyesen meghagyott.

Manuela nagyon félt – és a régebbi Manuelák most már semmilyen tanácsot nem tudtak adni. Elbicegett Xosé házába, amit az idegenek felfeszítettek, hogy szemügyre vegye a szétdobált kólás dobozokat, cigarettacsikkeket. Az éjszaka partra szálló jövevényeknek nem kellettek Xoséék bútorai, Roxa nagyanyjától örökölt óntáljai, takaros rézüstjei. Manuela egy odadobott papírpelenkát talált azon az ágyon, ahol gyerekeket szültek a Xosék feleségei.

És a hangok szép lassan elfoglalták a nagyobbik öblöt. Ritkán jöttek – mindig estefelé, ha leült a köd vagy a szürkület –, és csak reggelig maradtak, de ilyen éjszakákon a tölgyesen át vivő út is megtelt gyereksírással, lányhangokkal, eldobott csikkekkel. A gyereksírás miatt a hangok a háborúra emlékeztettek. De a hangok semmit sem akartak elvinni Vilarból. Nem zajongtak nappal, nem vitték el a fiatal fiúkat, csak titokban kikötöttek, és teleszórták a partot szeméttel.

Manuela régesrég megbánta, hogy a két utolsó családdal nem költözött át az Azori-szigetekre. Hiszen Roxa a keresztlánya volt, Xosé pedig az unokatestvére. Hol lehetnek most, hogyan is érhetné utol őket? Tudta – hogyha az utat még nem nyelte el a vízmosás –, menedéket kereshetne Torre de Pombóban is. Hányan is élhetnek most abban a faluban, töprengett. De Manuela a régi gondozónők viselkedéséből is érezte, hogy az emberek őt a ráncaival, a facipőjével pontosan olyan idegennek látnák, mint a hangokat, amelyek éjszaka elfoglalják az öblöket.

Aztán rettenetes dolog történt az egyik éjszaka. A szokásos zsivaj helyett, a hangok a parton fel-alá rohangálták, üvöltöztek, zseblámpát lóbáltak – szinte sistergett a félelem és a fenyegetés az egész földnyelven. A hangok talán utánajárnak, hogy a kunyhóban ki lakik, töprengett, és a lóca alá húzódott reszketve.

De a hangokat nem érdekelte az a néhány sor kukorica, ahogy reggel lett – ködös, homályos, galíciai reggel – elhagyták az öblöket. A parton a szokásos szemét, papírpelenka, kólásdobozok, széttaposott cigareattacsikkek. Manuela, mielőtt a parton összeszedte volna a kagylókat, elindult felfelé a tölgyesbe.

Hirtelen gyereksírást hallott. Manuela kibújt a facipőjéből, és magában imádkozva, kendőjét az arca elé húzva megindult a barlang felé, a dolmenhez. Ezt a helyet nem ismerhetik a hangok, gondolta, hiszen ők csak éjszakánként foglalják el a földnyelvet. A dolmen az ő helye volt, ám most egy hosszú, szőke hajú teremtés szipogott ott, karján egy csecsemővel.

A leányzó – ő is szinte gyerek – semmilyen nyelven nem értett. Mint a dán turistanőkön, rajta is térdig érő bugyogó volt, de a lábszárát felsebezték a tövisek és a bokrok. Összekulcsolt kézzel könyörgött Manuelának, aki megpróbálta kicibálni a kövek alól. A szerencsétlen karján tűszúrások voltak, mintha éjszaka a pókok összecsipdesték volna. De nemcsak a lány, hanem a csecsemő is betegnek látszott.

Szentséges Isten, motyogta Manuela, mikor elindult velük visszafelé a kunyhójához. Ha a lány járomcsontja nem olyan széles, és ha beszél valamilyen igazi nyelvet, akkor szívesen hitte volna, hogy Xan küldte hozzá a szerencsétlent – de ehhez a lány túlságosan is idegen volt.

A kisbaba azonban pontosan úgy sírt, mint ahogy a kisbabák szoktak a régi szép időkben – mikor még Vilarban tizenegy család lakott, és nagy vidáman, a kertbe terített asztaloknál ünnepelték a keresztelőket. Manuela egy bölcsődalt keresett az emlékezetében, de csak Xan hanghordozása jutott az eszébe.

De mintha a gondolatai is megnyugtatták volna a kisbabát. Ahogy beléptek a kunyhóba, a sírás abbamaradt. A lányt kínálta olajbogyóval, kagylóval, kukoricadarával. Hatalmas fekete karikák voltak a leányzó szeme alatt – és a térdig érő bugyogójában, az összekarmolt arcával, a tövig rágott körmével nem hasonlított zarándokokra vagy a mesék királylányaira.

Ám azért helyes teremtés volt, és ahogy kikanalazta a kását, elmosolyodott. Aludjatok egy kicsit, mondta Manuela, erre lány végignyúlt a lócán, és átkarolva a csecsemőt, engedelmesen lehunyta a szemét. Nem vagy te annyira buta, motyogta Manuela. A köd felszállt, a nap izzó fénypászmákat lökött az ablakokhoz.

Manuela a botját szorongatva lekuporodott a küszöbre. Míg a lány szuszogott, ő végiggondolta, mi vár rá, mikor kiköltözik a kunyhójából, és nem lesz már Manuela soha többé. Hiszen ez a ház az ő története: a kisebbik öböl, ahol Manuelák sora várta, hogy a férfiak a tengerről hazatérjenek.

De a csecsemő valahogy visszaadta a józanságát. Nincs idő, motyogta. Az éjszakai hangok nem alkoholt, hanem embereket csempésznek. De milyen embereket? Ez a lány megszökött tőlük – tehát nem lehetnek jó emberek. A hegyről, Torre do Pombóból szép időben belátni a földnyelvet. A hangok csak éjjel térhetnek vissza, hogy lámpáikkal megkeressék a lányt a csecsemőjével.

Manuela felemelkedett, és derekát tapogatva odament a ládájához, hogy kikeresse a sötétkék kordován cipőjét (az oldalán a három-három gombbal), és a koporsóba való egy rend fekete ruháját is. Hiszen ki tudja, mi jöhet még, töprengett.

A ruháiból batyut kötött, aztán lassan-lassan keltegetni kezdte a lányt is.

Indulnunk kell, motyogta. Torre do Pombo három óra gyaloglásra van.

Irodalmi és Társadalmi Portál