Az agyagjúdás

 

I.

Doppler─effektus[1]

 

 

I.1.a /I.2 /I.3 /I.4

Az első pillanatban a hatalmába kerített. Nem bírtam tőle szabadulni. Minden szavával egyre inkább magával ragadott. Felnyitotta a szemem, és rádöbbentett, hogy minden, ami egészen addig valóságként tűnt fel előttem, csak hazugságok bonyolult hálózata. A dolgok, amikre vágytam, amikben hittem, mind ócska szemfényvesztés voltak. Tudatlanságom börtönének nyirkos falai közt reszketve mindezt nem láthattam. De attól a perctől kezdve minden megváltozott. A fény éles késként hasította ketté a sötétséget, amiben éltem. Akkor még nem tudtam, hogy ez az üdvözítő út, amire rátaláltam, a kárhozatba vezet.

 

 

 

I.1 /I.2 /I.3 /I.4

Anyám egy kereszttel engedett el a háztól. Soha nem voltam vallásos, de azt mondta azért csak vigyem el, ez majd megvéd attól, hogy bajom essen. Az utóbbi hónapokban nagyon furcsán viselkedett. Nap mint nap felhívott telefonon, kérdezte, hogy vagyok, mit csinálok éppen, mikor érek haza, ugye eszek rendesen, meg alszom is, mert azt kell, fáradtan nem megy a munka… Minek ez a felhajtás most hirtelen, nem értettem, hiszen soha nem álltunk túl közel egymáshoz. Mindig is inkább apás voltam. Anyámat pedig folyton lefoglalta az, hogy másoknak segítsen. Amolyan szamaritánus-komplexusnak lehetne mondani. Mai napig visszhangzik egy mondat a fejemben, ha rá gondolok: „Vigyázz, mert akik a gyarlóság oltárán hódolnak, kegyetlenül megbünteti az Isten!” Hogy egy tíz éves gyerek ugyan hogy és mit áldozhat a „gyarlóság oltárán”, azt sose értettem. Apám ezzel szemben mindenben az élvezetet kereste, sokszor elvitt magával éjszakánként, miután anyám lefeküdt. Az ürességtől kongó utcákon sétálva az úttesten olajfoltokat számolgattunk, leültünk a padkára, ő rágyújtott ─ ez az éjjeli cigaretta a mi közös titkunk volt, anyám azt hitte már évekkel ezelőtt leszokott róla. Egyik este mikor visszaértünk a sétából, csendben beosontunk a házba, apám az öngyújtójával világított, persze semmit nem láttunk, de izgalmas volt a lopakodás, ami nappal egy egyszerű, unalmas családi ház volt, a sötétben rejtélyes labirintussá változott. Odabent feloltotta a lépcső melletti állólámpát, amit anyám hetente letörölt vizes ruhával, hogy a por ne tompítsa el a fényét. Felmentem az emeletre, a parketta megnyikordult a lábam alatt, amint elhaladtam anyám szobája előtt. Visszafojtott levegővel, mint aki az ugródeszka és a vízfelszín között van félúton, úgy álltam a megvilágítatlan folyosón. Az ajtó kissé nyitva volt, az ágy az utcai lámpától homályos visszfényben tűnt fel.  Hallottam anyámat, hangos levegővételek, hosszú szünetek, sóhajok váltották egymást. Közben akaratlanul kissé áthelyeztem a súlyomat egyik lábamról a másikra és a padlóból kijáró szög felsértette a talpamat. Felszisszentem és arrébb rántottam a lábam. Lehajoltam, hogy megnézzem, mennyire vérzik, de anyám ekkor már mellettem állt. Felnéztem, a sötétben, onnan lentről még nagyobbnak tetszett mint egyébként. Ő mereven rám szegezte a tekintetét, viszont amint levegőt vettem volna a bocsánatkéréshez, ő szó nélkül magára csukta az ajtót. Hallottam, ahogy elfordul a kulcs. A következő nap hiába szólongattuk, nem jött ki, estefelé apám már elvesztette a türelmét és felfeszítette a zárat.

 

 

 

I.1.b /I.2 /I.3 /I.4

Az első pillanatban a hatalmába kerített. Nem bírtam tőle szabadulni. Minden szavával egyre inkább magával ragadott. Egészen addig, ha tartoztam volna is, senkinek nem voltam hajlandó elszámolni a tetteimmel. Gyakorta még magamnak sem. Most viszont hálás rabszolgává lettem, aki csak az urára hallgat. Hittem, az Uram felnyitotta a szemem, a sötétségből, amiben egészen addig éltem a többi hétköznapi emberrel együtt, kivezetett a fénybe. De vakító volt a fény. Semmit sem láttam. Újfajta vakságomban csak egy hang vezetett az ismeretlen úton, én pedig buzgón követtem azt. Akkor még nem sejthettem, hogy az Üdvözítő út, amire Uram révén ráleltem, a kárhozatba vezet…

 

 

 

I.1 /I.2 /I.3 /I.4

Egy hete volt a temetés. Nem rajongok az ilyen szertartásokért. Semmi értelme nincs imádkozni valaki lelki üdvösségéért, aki már nincs az élők között. Ha létezik egyáltalán túlvilág, akkor egy hét alatt már úgyis eldöntetett melyik oldalra sorolták be az illetőt. Úgy tűnt, a papot sem izgatta különösebben anyám sorsa a túlvilágon: beleásított az áldozathozatalba, majd kissé zavartan hozzáfűzte, hogy csak az ördögnek nincsen szüksége alvásra. Csaknem elröhögtem magam a saját anyám temetésén. Miután az egy hétig a halotti torra koplaló harminc hozzátartozó és barát könnyek között részvétet nyilvánított, egyedül maradtam a sírnál. Ahogy elindultam kifelé megláttam valakit / egy alakot a temető drótkerítésén túl. Egy homokkupac mellett térdelt görnyedt háttal, a kezét imára kulcsolva. A kupac tetején egy botokból összeeszkábált kereszt volt. Talán egy kutyáé. Valószínűleg túlzottan elmerenghettem rajta, mert észrevette, hogy figyelem. Felállt, akkor láttam meg azt átható tekintetű sorvadó képmást, ami valaha emberi arcot formázhatott. Valami megfoghatatlan dühödt keserűség sugárzott belőle. Lesütöttem a szemem. Aljas kukkolónak éreztem magam, aki jogtalanul beleártja magát más dolgába. Ugyanabban a pillanatban indultunk el mind a ketten a sírunktól, mire kiértem a kapun már tudtam, hogy megint csak túlértelmeztem egy valószínűleg teljesen jelentéktelen szituációt feltehetően azért, hogy eltereljem a figyelmemet a tényről, hogy semmit, semmit nem érzek anyám halálával kapcsolatban. Lelkiismeret─furdalásom kellett volna, hogy legyen, de nem volt.

 

 

 

I.1.c /I.2 /I.3 /I.4

Visszanézve be kell ismernem, első pillantásra a hatalmába kerített. Képtelen voltam szabadulni tőle. Minden más sötétbe borult és attól kezdve senki mást nem láttam, csak őt. És vakon követtem volna bárhová. Egészen addig nem is sejtettem, hogy a kárhozatba vezető út ilyen üdvözítő is lehet.

 

 

 

I.1 /I.2 /I.3 /I.4

Úgy érzem, kezdem teljesen elveszteni a fejem. Képtelen vagyok másra gondolni. De nem is értem miért akarom én annyira ezt az egészet. Milyen ember az, akit az a gondolat tesz megelégedetté, hogy az élet csak a haldoklás első fázisa… Megőrjítenek már azok a hatalmas, üres, fehér falak meg azok a mélybe tekintő ablakok. Az egész lakás totál hideg és steril. Nem értem, miért jó ez neki. Beleszerettem egy kicseszett XXI. századi aszkétába… Valahogy mindig beletrafálok ezekbe a dolgokba. Talán jobb is lenne, ha befejeznénk ezt az egészet. De, Istenem… Képtelen vagyok… Annyira akarom, hogy van, hogy éjszakánként felébredek, ott fekszik mellettem és még akkor is arra gondolok, hogy mennyire hiányzik… Félek, hogy belepusztulok ebbe az érzésbe… Mert egyszerűen soha nem lehet eléggé az enyém… Nem elég, hogy kötődik hozzám, sőt, még az sem lenne elég, ha szeretne… Azt akarom, hogy eggyé váljon velem. Nem, nem valamiféle magasztos lelki egyesülésről beszélek. Ez valami sokkal elemibb annál. Közös vérkeringésben akarok élni vele. Azt akarom, hogy úgy hordozzuk egymást magunkban, mint ahogy egy magzatot hordoz az anya a testében. Érezzük egymás szívverését a saját szívünk helyén; érezzük, ahogy a megivott víz, a megevett kenyérhéj végighalad a másik belein; a tüdőnk egyazon ritmusra táguljon és húzódjon össze, ha levegőt veszünk; egyszerre duzzassza fel a nemi szerveinket a beléjük áramló vér és egyszerre ránduljon össze a lábunk félálomban.

 

 

II.

Rubik[2]

 

 

Alkatra olyan volt, akár egy kamasz fiú. A kifejlett női test jellegzetességei szinte alig voltak kivehetőek rajta. A csontos mellkasán elhelyezkedő kicsiny emlők; a körvonalak nélküli derék és csípő; a nyurga, formátlan lábak; a hosszú karok, amik menés közben céltalanul himbálóztak a levegőben. Első pillantásra inkább humoros, mintsem vonzó látványt nyújtott.

Mindennek ellenére mégis volt benne valami magával ragadó… Talán az a tiltott, torz gyönyör, amit mellette éreztem. A lányom lehetett volna, s részben talán annak is tekintettem. Ő oktalan, együgyű rajongással viseltetett irántam. Ha bántottam, vagy nem foglalkoztam vele, még jobban imádott, ebben nyilatkozott meg leginkább női mivolta. A nők szeretnek szenvedni és keserves harcot folytatni a szeretett férfi lelki üdvéért. Képtelenek felfogni, hogy némely férfi kárhozatra született. Hogy némelyikünk arra ítéltetett, hogy könnyűvérű, hazug illúziókat kergessen, hogy tudtán kívül legyen átkozott és a felismerés pillanatában önmagát taszítsa a mélybe. A mélybe, ahonnan már nincs menekvés.

 

Alkatra olyan volt, akár egy kamasz fiú. A kifejlett férfitest jellegzetességei szinte alig voltak kivehetőek rajta. A formátlan, nyeszlett felsőtest; a hosszúra nyúlt lábak; a karok, amiket menés közben görcsösen magához szorított. Első pillantásra inkább szánalmas, mintsem vonzó látványt nyújtott.

Nem volt benne semmi magával ragadó… Nem bántottam, pusztán nem foglalkoztam vele, ő mégis oktalan, együgyű rajongással viseltetett irántam. Képtelen volt felfogni, hogy a nők néha szeretnek keserves harcot folytatni a szeretett férfi lelki üdvéért. Na, igen. Sajnos arra ítéltettünk, hogy könnyűvérű, hazug illúziókat kergessünk s még a felismerés pillanatában, a mélybe tekintve se adjuk fel a reményt.

 

 

 

11. jelenet

(üres színpad. A színpad hátsó részében rendezői jobbról egy fésülködőasztal. Férfi rendezői balról be. Nagy lendülettel indul el a fénybe, de megtorpan, habozik, visszafordul és újrakezdi. Ötször elismétli. Az ötödik alkalommal kijön a színpad széléig. Beszéd közben gesztusai és hanghordozása hevesek, erőteljesek, kissé mesterkélt. ─ Nem csoda. Színész…)

 

Férfi: Elegem van belőled! Fel nem foghatom, hogy bírtam ilyen hosszú ideig egy levegőt szívni veled… Undorodom tőled… Egy rakás csődtömeg, az vagy! Azt gondoltad, hogy ha szépen kézben tartod a dolgokat, akkor minden úgy fog menni, ahogy te szeretnéd? Nem sejtetted, hogy ilyen fordulatot vesz majd az ügy, ugye? Baszd ki, elképesztő vagy. Komolyan mondom… (Sírást színlel.) Azt gondoltad, hogy neked soha nem kell majd változni? Semmiben? (Lehiggadást színlel.) Tudod, az az igazság Ilva, (Nő rendezői jobbról be. Keres valamit.) hogy utálok minden reggel a te depresszív pofádra…

Nő: Ramon, mit csinálsz te itt?

Férfi: (zavartan elhallgat. Kezeit maga előtt összekulcsolja, az ujjait tördeli.) Semmit.

Nő: Ez az én szövegem.

Férfi: (zavart csönd. Meglepetést színlel.) Tényleg? Hm… Micsoda egybeesés… Na, szia. (Eliszkolni készül)

(Nő hátraszalad a fésülködőasztalért, előrehúzza. Leül, kibontja a haját, beszélni kezd. Fojtott düh.)

Nő: Elegem van belőled! Meg nem érthetem, hogyan voltam képes ilyen sokáig egy légtérben élni veled… Viszolygok tőled… Egy retusálhatatlan hiba, az vagy! Azt hitted, ha mindent az irányításod alá vonsz, akkor a te kényed szerint alakulnak majd az események? Nem is gyanítottad, hogy így megváltozik majd a helyzet, mi? Cseszd meg, te aztán szédületes vagy. Őszintén… (Sírni kezd.) Tényleg azt feltételezted, hogy neked egyáltalán nem kell majd idomulni? Senkihez? (Lehiggad. Hangnemet vált.) Tudod, az az igazság Éva, hogy gyűlölök a te megviselt, hitevesztett tekinteteddel szembesülni minden reggel. Gyűlölök felébredni benned… (Férfi odamegy, megérinti a vállát.)

Férfi: Ne aggódj, Gyuri biztosan megérti majd. Te szánalmas, retkes csirkefaszú éjjeli pillangó.

(szünet. Nő lassan felemeli a tekintetét vagy gyorsan hátraugrik.)

Nő: Milyen Gyuri?

 

 

A dráma ezzel abbamarad, hiszen az író ihlet hiányában, kiábrándultan és hitevesztetten a „KÉPTELEN VAGYOK BEFEJEZNI” mappába mentette le az eredetileg 32 jelenetesnek szánt komitragédiáját. Később így fogalmazott, egy őssejt kutató barátjának írt e─mailjében, akivel súlyos, végül halálossá fokozódó betegségének ideje alatt ismerkedett meg:

„Kedves Feri!

Tudom, hogy lejártában van az időm, hiába minden hadakozás, odafönt már eldöntettek a dolgok. Ezzel a levéllel együtt küldök neked egy dokumentumot csatolt fájlként, kérlek, ha vége lesz a dolognak, töröld ki (delete). Ennek nem szabad nyilvánosság elé kerülnie. Ha így történne, annak beláthatatlan következményei lennének… Éjjelente azon töröm a fejem, vajon milyen sötét erő vezetett arra, hogy az ördöggel kézen fogva nézzek farkasszemet önmagammal. Olyan területekre tévedtem, ahol már nem kérdés, hogy mit veszíthet az ember, mert már semmije sincs, amit elveszíthetne. Nem adtam el a lelkem, akkor legalább életemben kárpótlást kaptam volna. A lelkem magától hagyott el, amikor besétáltam azon az ajtón. Amin most keresztül kell mennem az én via dolorosám, de nem vár rám feltámadás, Isten nem szánt nekem helyet maga mellett. Kérlek, ne hívj, ne írj, ne keress, ne félj, amikor eljön a perc, a kezemet fogja majd a halál.

El nem múló hálával búcsúzik tőled barátod,

György.”

 

 

 

Kedves Naplóm!

 

Ki vagyok készülve. Pocsékul érzem magam. Képtelen vagyok ezt így tovább csinálni. Belefáradtam, nem bírok már többet szenvedni. Már nem bírok többet… Annyira akarom, hogy működjön ez az egész, de így nem fog. Nem fog, ha ő nem akarja. Azt mondta, hogy ne találkozzunk egy darabig… Nem kell nekem már senki. Senki. Itt vagyok magamnak én, én legalább nem baszom át magam. Szeret, de nem akar bántani. És hogy ha eljön az ideje, majd mindent megmagyaráz és utána örökre együtt maradunk. Nem akar bántani… Hát csessze meg, azért van hozzá érzéke neki is. Meg mindenki másnak is. Bassza meg most már az összes… Miért kell a másik idegeivel játszani? Csak folyton ez a ködösítés, hogy így meg úgy… Mégis, mi a fenét gondol ez? Mit akar, meddig várjak rá? Mit akar, mit csináljak? Szőjem a kurva szőnyeget? Nem vagyok én Iszméné! Nekem is van életem, bassza meg! Ne játsszon velem, mert szétverem! Szétvet az ideg. Mocskosul dühös vagyok. És igazam is van. Igazam van. NEKEM VAN IGAZAM!

 

 

 

 

Kedves Íróm!

 

Senkit nem érdekel, hogy igazad van─e. Te most mindentől dühös leszel, ami nem egyenlő azzal, hogy állandóan együtt vagytok. Te akarod, ő nem akarja. Ennyi. Vagy ilyen idegbajos maradsz és továbbfolytatod a nekem való rinyálást, vagy elfogadod, hogy ez van és továbblépsz. Egyébiránt meg már nagyon unom, hogy állandóan ilyeneket írsz belém. Potyálod a tintát meg a lapjaimat. Mellesleg pedig: nem Iszméné, hanem Penelopé.

 

 

 

 

─ Please, remember to clean the knife when you’ll finish.

─ You sent me a message ten minutes ago about it, so even if I wouldn’t want to remember then I wouldn’t be able to forget it.

─ Ok. I’m just saying because yesterday I had to wash it, and…

─ Yes, I know, you don’t like to wash the blood after somebody.

─ Not just wash. I had to clean the floor, too.

─ Yes, I know. You sent an e-mail about this, too.

─ Yes, ’cause I don’t want to tell these things every single day. I’m tired.

─ You don’t want to tell them, so you write messages, and e-mails, and leave notes… but I’m also tired. It’s enough from you… You are a fucking dictator! You can’t have rest, you always have to control everything ’cause if you don’t, you become crazier than you are now. You are the biggest, fucking craziest serial killer who I’ve ever met.

─ What is your fucking problem? Did I say anything bad to you? I was hoping that we would have a nice, romantic breakfast together… I didn’t say anything.

─ Nice and romantic breakfast? Are you out of your mind?? We are not a lovely cute couple in a Barbie house with pink dining set and a pony! We are psychopaths! Both of us, not just you! You think that you are the only person who wants to kill people. No, I want to kill, too. I need it, too. I also have desires!

─ We have talked about this before… I don’t want to talk about these things… I have remorse…

─ Remorse? I don’t give a shit!

─ I don’t eat shit.

─ But You should!

─ Why? Do you think I can lose weight in this way?

─ Idiot.

─ All right. The discussion is hereby over.

─ All right.

─ Ah, today I want a fat boy. Around 12 years.

3 min later:

─ Don’t send more fucking messages!!!

 

 

 

 

Egyszerűen én csak szeretném elfelejteni a világot. Minden átkozott dolgot, ami a világot alkotja. Azt szeretném, ha a világ a földdel válna egyenlővé. Hogy mindent elsöpörjön a fájdalomtól rikoltó szél. Felhorzsolva a talajt, széthasítson minden létezőt. Legyen por. Legyen hamu. 2000 évnyi pusztaság. 2000 évnyi zsarnokság után. Nem velem kellett volna ennek az egésznek megtörténnie. Ártatlan voltam. Szeretnék eső lenni felhő nélkül. Szeretnék víztükör lenni föld nélkül… Sár vagyok. Felhőből és földből. Szeretnék megállni, belemerevedni a pillanatba, amikor még csak hullok alá az égből… Mindent elrontottam. 2000 év munkája egy ócska játékdoboz. Kipakolni és újra elrendezni. Ide a kocka, ide a labda, ide a pörgettyű, a macinak megint nem jutott hely. Pimpimpilim─pipipilim… Éjjelente kísértő dallam a fejemben. Szeretnék mindent elfelejteni. Csak ne látnám magam a tócsa víztükrében. Az az átkozott… az az átkozott víztükör…

 

 

 

 

I.1.d

Máshova: Ő (is) minden első pillanatban a hatalmába kerít. Nem bírok tőle szabadulni. Minden szavával egyre inkább magával ragad. Felnyitja a szemem, és rádöbbent, hogy minden, ami egészen eddig valóságként tűnik fel előttem, csak hazugságok bonyolult hálózata. A dolgok, amikre vágyom, amikben hiszek mind ócska szemfényvesztés. Tudatlanságom börtönének nyirkos falai közt reszketve mindezt nem láthatom. De mindegyik perctől kezdve minden megváltozik. A fény éles késként hasítja ketté a sötétséget, amiben élek. Most még nem tudom, hogy ez az üdvözítő út, amire újra és újra rátalálok, a kárhozatokba vezet.

 

 

 

III.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lábjegyzet:

 

Javaslat annak megelőzésére, hogy a szegény gyermekek ne legyenek terhére szüleiknek és az országnak, inkább hajtsanak hasznot a köznek.

A gondokat Önök is láthatják, ha a városban sétálnak, vagy a vidéket járják. Szomorúan szembesülnek vele, hogy a főutcán, forgalmasabb utakon, aluljárókban, kapualjakban, állomásokon, koldusasszonyok tolonganak, nyomukban három-négy, olykor hat gyerek, csupa rongy mindahány, s nincsen járókelő, akit alamizsnáért ne zaklatnának naponta háromszor. Ezek az anyák nem képesek dolgozni az emberhez méltó megélhetésért, kénytelenek álló nap kószálni, s kéregetni maguknak a gyámoltalan porontyaik miatt. A gyermekek pedig felnövekedvén munka hiányában ugyanúgy tolvajokká lesznek, mint az apjuk volt egykoron.
Azt hiszem, mindenki egyetért azzal, hogy ez a tömérdek balsorsú gyermek az anyai, sokszor az apai ölekben, hátakon, sarkakban az ország jelenlegi siralmas gazdasági viszonyai között igen nagy csapás. Ha tehát valaki hatékony módszert találna arra nézve, hogyan lehetne a szerencsétlen sorssal megvert gyerekekből derék, hasznos állampolgárokat faragni, annyira lekötelezné a közösséget, hogy mint nemzeti hősnek, főtéri bronzszobor lenne a jutalma.
Távol álljon tőlem, hogy egyedül a hivatásos koldusok gyermekein segítsek. Tervem sokkal nagyobb szabású, s fölölel meghatározott életkorban minden gyereket, akinek szülei valójában éppoly kevéssé tudnak gondoskodni róluk, mint azokról kolduscsemetékről, akik az utcán esedeznek könyörületért.
Kétségtelen, hogy a ma született csecsemő egy évig elélne anyatejen, más táplálékra nincs is szüksége, de mégis fél évnél tovább szinte senki sem szoptat. Ami mégis szükséges az első esztendőben: táplálék, ruha – az így sem tesz ki nagyobb összeget, mint két hónapnyi minimálbér. Ennyit az anya meg tud szerezni, ha másképpen nem, csiga-, üveg-, vagy vasgyűjtésből, törvényes foglalkozása révén, egyházak, alapítványok segélyeiből és koldulásból természetesen. Mármost éppen egyéves korban kívánok én a gyerekekről gondoskodni, ha sajátom nincsen, legalább máséról, mégpedig oly nagyszerű módon – kalkulálva az örömmel, hogy sem szüleik, sem pedig a társadalom gondjait nem szaporítják többé, s nem lesz szükségük sem élelemre, sem ruházatra soha életükben, sőt éppen ellenkezőleg, ők maguk járulnak hozzá sok ezrek munkalehetőségéhez, élelmezéséhez s részben ruházkodásához is.
Tervezetem egy másik, óriási előnnyel is kecsegtet. Elejét veszi a terhesség-megszakításoknak, és a csecsemőgyilkosságnak. Az édesanyák ama szörnyű szokásának, hogy a nem kívánt gyermeket vízbe fojtják, mint faluhelyen egy alom kölyökkutyát, vagy sorsára hagyják a csecsemőt újságpapírba csomagolva az útszélen. Nagyon elharapózott nálunk ez a gyakorlat! Kukázó koldusok találnak éjjel szatyrokban kihűlt csecsemőket… Úgy vélem a nők inkább a költségektől, semmint a szégyentől félnek, amikor ezeket a szegény ártatlan apróságokat ilyen módon veszejtik el. Van humánusabb megoldás!
Országunk lélekszámát rendszerint másfélmillióra teszik. Becslésem szerint mintegy 200 000 olyan házaspár lehet, ahol az asszony tenyészképes. Ebből levonok 30 000 házaspárt, mint akik el tudják tartani a gyermekeiket – bár az a gyanúm, hogy az ország jelenlegi helyzetében közel sincsen ennyi. Ha mégis elfogadjuk marad 170 000 anya. További 50 000 anyát levonok azokra az esetekre, ha a kismama elvetél, a gyereket baleset éri, vagy egy éves kora előtt betegség folytán hal meg. Marad tehát 120 000 nincstelen szülőktől származó gyermek. A kérdés most már az, hogy ennyi ártatlan lelket hogyan lehet fölnevelni és mindennel ellátni, ami egy európai polgár nevelődéséhez szükséges? Országunk jelenlegi állapotában az eddig alkalmazott módszerekkel ezt teljességgel lehetetlen megoldani. Nem alkalmazhatjuk őket sem a kézmű-, sem az építőiparban, sőt híres mezőgazdaságunk sem virágzik. Földjeinken virágba szökkent a dudva. Lopásból hatéves korukig a gyerekek nem nagyon tudnak megélni, legfeljebb a tanulékonyabbja.
Kereskedőinktől azt hallom, hogy a tizenkét éven aluli fiú vagy leánygyermek eladhatatlan árucikk, s ha elérte ezt a kort, akkor sem kapni értük többet a piacon három fontnál többet. Az ilyen üzletből sem a szülőknek, sem az országnak nincsen semmi haszna, hiszen a gyermek tápláléka, ruházata többszöröse a koldulásból általában befolyó összegnek.
Most pedig kérem Önöket, hallgassák meg szerény javaslatomat, remélve, hogy még a leghalványabb kósza ellenérv sem vetődhet Önökben föl.
Egy igen jól értesült amerikai ismerősöm, akivel Londonban akadtam össze, biztosított afelől, hogy a zsenge, egészséges jól ápolt, egyéves gyermek éppoly élvezetes, ízletes, tápláló és hasznos étel, mint bármely más húsféle, akár pörköltnek, akár nyárson, vagy sütőben sütve, ha pikánsan fűszerezzük grillezve is kitűnő, de egyszerű főtt húsnak is alkalmas.
Tisztelettel javaslom tehát, tétessék nyilvános megfontolás tárgyává, hogy az imént kiszámított 120 000 gyermekből 20 000 szolgáljon továbbtenyésztésre, s ennek csupán egynegyede legyen hímnemű. Ez a mennyiség is jóval több, mint amennyi a lábasjószágoknál szokásos, gondolok arra ahány juh, fekete marha, vagy sertés apaállatot ilyen esetben meghagyunk, esetleg gondoljunk baromfiudvarainkban föllelhető kakasaink számára. Indokom: ezek a gyerekek oly ritkán származnak szent házasság kötelékéből, amelynek intézményét istentől és az ő szent egyházától elrugaszkodott földieink nem valami nagyon tisztelik. A fennmaradó százezret egyéves korában föl lehet ajánlani, megvételre az ország előkelő és / vagy gazdag polgárainak. Az anyának azonban szigorúan meg kell hagyni, hogy az utolsó hónapban gyakrabban szoptassa a gyerekét, így lesz belőle ízletes, kövér falat valamely vidám társaság asztalán. Ha nagyobb vendégség érkezett, egy gyermekből két fogás is jut körettel, salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús.
Számításaim szerint egy újszülött gyermek átlagosan 3 – 3,5 kg-ot nyom, s egy éve alatt 10-12 kg-ra gyarapodhat.
Elismerem: az étel meglehetősen drága, de épp ezért hasznosnak fog bizonyulni a nagy földbirtokosok szempontjából, akik a legtöbbjük szüleit fölzabálták már, ennélfogva ők tarthatnak legtöbb igényt az ivadékaikra.
A gyermekhús egész évben kapható lesz, de leginkább április közepén, gondolom mindenképpen húsvétkor lesz a legnagyobb keletje. Ugyanis, egy igen komoly író, egy kiváló francia orvos azt mondotta nekem, hogy a római katolikus országokban kilenc hónappal a nagyböjt után sokallta több gyerek jön a világra, mint bármely más időszakban, mivel a halétel nagyban elősegíti a nemzési hajlamot.. Ezért tehát a mindenkori böjthöz egy évet számítva a piacok zsúfoltabbak lesznek, mint rendesen, hiszen országunkban legalább háromszor annyi katolikus gyermek van, mint más hitű. Ezzel a módszerrel – minő öröm – apadni fog katolikusaink száma.
Egy koldusgyerek szoptatási költségeit – koldusnak számítom a zselléreket és földmunkásokat s a bérlők jó négyötödét- évente 2 shillingre teszem, a rongyainak ára is beleszámítva. Úgy hiszem, nincs olyan nemes, aki egy jól megtermett kövér poronty teteméért 10 shillinget szívesen meg ne adna, mert az, amint már említettem négy tál kitűnő minőségű, és tápláló ételt szolgáltat, hacsak egyetlenegy meghitt barátja és legszűkebb körű családja ül az asztalhoz.. Az anya 8 shillingnyi tiszta nyereségre tesz szert, s dolgozhat is, amíg új magzatot nem hoz világra.
A takarékosabbak – s be kell vallanom, a mai idők takarékosságra szorítanak bennünket – a takarékosabbak lenyúzhatják a tetemet. A megfelelően cserzett bőrből csodálatosan puha női kesztyűket és finom uraknak való kényelmes nyári cipőket lehet készíteni.
Ami városunkat illeti, a legalkalmasabb helyeken vágóhidak állíthatók fel, biztosak lehetünk, hogy mészárosokban nem lesz hiány. Bár szerény meglátásom szerint élve vásároljunk gyermeket, azon melegében szúrjuk le őket, a kés alól tegyük a nyársra, ahogy a malacot szokás. Így átlátva a folyamatot, a lélek zsenge gyümölcsét hordozzuk majd magunkban egy csöppnyi borzongás által.
Egy fölöttébb tiszteletreméltó férfiú, ki ez országon imádattal csügg s kinek erényét igen-igen nagyra becsülöm, nemrégiben, amikor e tárgyról beszélgettünk, szíves volt tervemen egyet s mást javítgatni. Azt mondotta, hogy országunkban szinte úgy kipusztult a vadállomány, hogy a hiányt jól lehetne pótolni ifjú leányokkal s legénykékkel, akik még nem múltak el tizenkét évesek, de már a tizet betöltötték. A szerencsétlen sorsú ifjúság óriási tömege munka- és alkalmazáshiány következtében éhhalál előtt áll, ezeket bízvást eladhatnák e célra saját szüleik, ha még élnek, ha nem, a legközelebbi rokonaik. De kedves barátom, meg kell vallanom, nem osztom a nézeteidet! Mert ami a hím példányokat illeti, húsuk rendszerint kemény, szálkás, sovány; akárcsak diákjainké az iskolai tornagyakorlatoktól, e fiúcskák íze élvezhetetlen. Hízlalásuk sem volna jövedelmezőnek mondható. Ami a nőstény állományt illeti, merem állítani, hogy e terv megvalósítása csak veszteséget jelentene a közjó szempontjából, mert hiszen kevés idő múltán szülőanyák lesznek maguk is. Egyes túlon-túl érzékeny ember, néhány aggályoskodó javasolt eljárásomnak, bár igazságtalanul, majd útjába fog állni, azt a kifogást vetve fel, hogy az a kegyetlenséggel határosnak, ami megvallom a legerősebb érv minden terv ellenében, bármily jóindulat sugallotta is azt.
Kérem, nyugodjanak meg, ne legyenek hevesek. Az elmélet a gyakorlatból ered. Kérem, az ötlet nem tőlem származik. Van egy kis sziget, ahol húsz éve járt először fehér ember. Ott az a szokás, hogy az ifjú kivégzettek tetemét a hóhér azon frissiben a bitó alatt, – mint ínyenceknek való nyalánkságot – kiméri a törzs előkelőségeinek. A beszámoló szerint egy jó húsban lévő tizenöt éves leány testét – vágták le négy-öt kilós szeletekben a keresztről, pálmalevélbe csomagolták és adták el igazgyöngyökért.
Én nem tagadom, nálunk sem ártana, hogy ha ugyanezt megtennék némely jó húsban lévő, kívánatos fehércseléddel, aki nem munkával keresik kenyerüket, soha gyalog nem járnak, külföldi ruhákban.
Némely csüggeteg személyek rendkívüli módon kétségbe vannak esve az elaggott, beteg és nyomorék szegény emberek magas száma miatt. Hányan kérleltek, hogy találjak ki már valamit, hogyan lehetne az országot e keserves tehertől egyszerre megszabadítani! De én Hölgyeim és Uraim nem erőltetem meg magam hiába, hisz mindenki tudja, hogy ezek a haszontalan férgek a hidegtől, éhségtől, kosztól, férgektől, betegségektől naponta halnak meg és rothadnak el a kívánatos gyorsasággal. Ami a fiatalokat illeti, munkához ilyen körülmények között nem jutnak, táplálék híján satnyulnak, sorvadnak olyannyira, hogyha véletlenül mégis álláshoz jutnak, bármilyen közönséges is a munka, annyi erejük sincsen, hogy egy fejszecsapásra képesek lennének..
Hosszú kitérőm után visszakanyarodok a megjelölt tárgyhoz. Szerény javaslatom sokirányú előnyei most megnyilvánulnak Önöknek végre.
Először: nagyban csökkenne országunkban a pápisták száma, akik évenként úgy elözönlenek bennünket, mint mezőt nyáron a sáskahad. Ők az ország legszaporább rétege, s egyben a legveszedelmesebb ellenségeink is. Azért ragaszkodnak ehhez az országhoz, mert abban reménykednek, hogy magukhoz kaparintják az uralmat, ha a protestánsok elhagyják az országot.
Másodszor: a szegényebb embereknek is lesz valami értékes tulajdonuk, a gyerek, amit törvényes úton el lehet zálogosítani. Minden egyebüket már lefoglalták és elárverezték, a pénz meg ismeretlen fogalom számukra.
Harmadszor: amíg a 100.000 kétéves és annál idősebb gyermek eltartására legalább 10 shilling nevelési költséget kell számítani fejenként, addig az én módszeremmel a nemzeti vagyon évi 50 000 font sterlinggel növelhető, sőt azaz előnye is meg van, hogy országunk valamennyi gazdag és kifinomult ízléssel rendelkező állampolgárának asztalára új fogás kerül. No meg aztán a pénz is az országban marad, mivelhogy a portéka hazai termék és gyártmány.
Negyedszer, a gyermekekkel megáldott házaspárok megszabadulnak attól a gondtól, hogy miként neveljék fel első életévüket betöltött csemetéiket, nem is szólva az évi, 8 egész shillingnyi tiszta nyereségről, mely gyermekeik eladásából rájuk háramlik.
Ötödször: ez az étel fellendíti csapszékeink forgalmát. A szakács az igényes újdonságok, szokatlan ízek után érdeklődő vendégek számára élvezetet nyújt, az eledelt a legjobb konyha-receptek szerint készítve el.
Hatodszor: nagymértékben ösztönözné a házasságot, amelyet az összes felvilágosult nemzetek különféle támogatásokkal, esetleg törvényekkel és büntetőintézkedésekkel védnek – erőltetnek. Megnövekedne az anyák gondoskodó hajlandósága, gyöngédsége gyermekeikkel szemben, ha tudnák, hogy gyerekeik életük végeztéig el vannak látva mindazzal, amit társadalmunk ád nekik, és sorsuk édes szülőik hasznára és anyagi gyarapodására szolgál. A férjes asszonyok között nemes vetélkedés indulna meg: ki tudja egy év alatt a legkövérebb gyermeket előállítani? Másrészt a férfiak rajongva szeretnék, simogatva becéznék feleségüket a terhesség ideje alatt, úgy ahogyan a kancát szeretik, ha csikóval vemhes, a tehenet, ha borjadzás előtt áll, a kocát, ha malackái lesznek. Nem ütnék, rúgnák őket soha többé, ahogy az ma gyakorta megesik, mert nem lenne kívánatos, hogy a drága teher pocsékba menjen.
Előnyt jelentene a gyermekhús-termelés marhahús exportunk szempontjából is. A gyermekhús pótolná a ma alaposan megcsappant disznóállományból adódó külpiaci veszteségeinket. Fokozhatnánk világhírű sertésszalonna kivitelünket, mert a változatosságot nyújtó gyerekhús elvenné kedvünket a disznók mértéktelen habzsolásától. Mennyivel pompásabban mutatna egy jól fejlett, kövér, frissen sütött egyéves gyermek egy polgármesteri díszebéd terített asztalán, semmint a malacpecsenye… de nem részletezem: célom pontosan a rövidség.
Tegyük fel, hogy ebben a vidéki városban 1.000 család állandó vevője lesz a csecsemőhúsnak, arról nem is szólok, hogy e finom húsnak ünnepi alkalmakkor, kiváltképp lakodalmakon, keresztelőkön nagy keletje lesz: akkor egy hasonló nagyságú város évenként 20.000 tetemet bizonyosan elfogyaszt.
Egyszerűen nem tudok olyan kifogást kitalálni, amely javaslatommal épkézláb módon szembeállítható, hacsak valaki nem folyamodik ahhoz a silány érvhez, hogy a lakosság száma rohamosan apadni fog. Elismerem. De épp ennek elérése volt a célom, amikor javaslatommal a nyilvánosság elé kiállni merészeltem. Kérem Önöket, vegyék tekintetbe, hogy orvosságomat csakis szülőhazámnak szántam, más országnak, – fenyegesse bármennyire túlnépesedés – nem! Nem és nem! Nem létezik, nem létezhet más ország a földön e kívül, ahol én ezt javasolni képes lennék. Ezért senki ne beszéljen nekem alternatívákról. Hogy vessünk ki magasabb adót a külföldön dolgozókra, vagy hogy csak saját iparunk termékeit vásároljuk, védjük piacunkat. Hogy vessük el az importált árut. Hogy gyógyuljunk ki a gőg és tékozlás, a hiúság és tétlenség vétkeiből. Hogy kezdjünk végre bölcs és takarékos életet. Hogy tartsuk be a mértékletesség alapvető szabályait. Hogy tanuljuk meg tisztelni egymás határait. Tiszteljük a másságot. Vagy egyszerűen tanuljuk meg szeretni hazánkat, tanuljunk hazaszeretetet a lappoktól? Hagyjuk az ellenségeskedéseket, ne pártoskodjunk. Ne cselekedjünk úgy, mint a zsidók, akik abban a pillanatban öldösték le egymást, amikor városukba betört az ellen. Legyünk jóval óvatosabbak: sem magunkat, sem lelkiismeretünket, sem hazánkat ne adjuk el semmiért. Hit, testvériség, felebaráti szeretet. Egyenlőség. Tanuljunk tiszteletet egymás iránt. Tanuljunk becsületet…
Ismétlem, senki ne beszéljen nekem ezekről az alternatívákról, és semmiféle ezekhez hasonló irracionalitásról sem, amíg a leghaloványabb reménye nem gyullad fel annak, hogy egy ember, csak egyetlen egy akad, aki őszintén, tiszta szívéből megpróbálja valóra váltani őket. Én leszek az első, aki tiszta szívvel a nyomába lép, s követem őt mindhalálig.
Ami viszont engem illet, miután beláttam, hogy a hiú ábrándokkal éveket vesztegettem el, és teljesen veszni látszott a remény, igen, ekkor találtam rá erre a javaslatra, amely nemcsak hogy új, de szilárd és reális alapot nyújt. Nem kerül semmibe, csak kevesek fáradságba, és csak tőlünk függ, és csak minket fenyeget egyedül. Hiszen az árucikket nem szándékozunk exportálni, mivel az emberi hús olyan állagú, hogy a fagyasztás után élvezhetetlen, de még sóban sem konzerválható sokáig, csupán formalinban. Meg tudnék nevezni olyan nemzetet, amely só nélkül is szívesen falná fel egész nemzetünk. De hagyjuk ezt!
Én nem ragaszkodom annyira a saját véleményemhez, hogy a nálam bölcsebb emberek javaslatait ne lennék képes elfogadni, amelyekkel az egész tervezet hathatósabbnak bizonyulna, mint a sajátom. De mielőtt megrohannának légből kapott ötleteikkel, kérem vegyenek fontolóra két pontot.
Először is, hogyan lennének képesek élelmet és ruhát biztosítani 100.000 hasznot nem hajtó szájnak, és testnek. Másodszor több, mint 1 millió ember formájú teremtmény van ebben az országban, akinek egész vagyona mindent egybevéve 2 millió font sterlingnyi adósság. Őket és asszonyaikat, gyerekeiket, akik gyakorlatilag szintén koldusok, ki, melyik politikus az, aki tekintetbe veszi? Szeretném, ha jelentkezne és ha nem tetszik neki az én szerény javaslatom, akkor megkérném, hogy legyen már olyan szíves ezeknek a szerencsétlen sorsú halandóknak a szüleit megkérdezni, nem tartanák e nagyobb boldogságnak, ha az éhes, beteg, püffedt hasú gyermeküket egyéves korában élelemnek eladták volna, hogy ezzel a szerencsétlenségek szakadatlan láncolata véget érjen, amelyben eddig azért volt részük, mert se ház, se ruha, nem védte őket, csak törvények és a szabad ég.
Teljes őszinteséggel jelentem ki Önök előtt, hogy a legcsekélyebb személyes érdekem sem fűződik javaslatom végrehajtásához. Csak országom javát szeretném előmozdítani: szeretném ha ivadékairól gondoskodni tudnék, gazdag honfitársainknak örömet és szegény földieinknek könnyebbséget szerezhetnénk. Sem feleségem, de még gyermekem sincsen, akinek révén ilyen módon akár egyetlen fillérhez is juthatnék. Legifjabb fiam már betöltötte a kilencedik életévét és feleségem túl van azon a koron, melyben a nők még szülni képesek.

1729