Szépen, hűtlenül

A nyugatosok és a műfordítás
A túrós csusza, pirospaprika, cigányzene ellenében a magyar irodalomban szokásos, a nyugatos költők óta szokásos „műfordítás”, „formahű fordítás” eszménye nagyobb jogot formálhatna a hungarikum elnevezésre.
            Mi is a „formahű fordítás”? Mi is az a csodálatos „verscsináló elv”, amellyel magyar nyelven a világirodalom számos költői alkotása „megszületett”? A költő – miközben több-kevesebb tartalmi hűséggel ragaszkodik az „eredetihez”[1] –, bizonyos formai szabályok „megtartásával” az eredetivel szinte egyenrangú műalkotást „teremt meg”. A műfordítás egy versről írt vers, de valami titokzatos módon mégiscsak az eredetihez. Ez különbözteti meg a műfodítást a parafrázistól [2].
            De milyenek is ezek a formai szabályok? A nyugati nyelvek döntő többsége nem ismeri az időmértéket, ennek ellenére mégiscsak beszél például jambusokról. A nyugatos műfordító – ha – ezt a jambust időmértékben adja vissza, hiszen a magyar nyelv igenis alkalmas az antik verselésre. De vajon a magyar időmérték – amelynek a létezését humanista filológusok bizonyították be – azonos volna-e az ógörög verseléssel[3]? (Az ógörög költők ezt nem alternatívaként fedezték fel saját hagyományos verselésük mellett.) Egyáltalán a formai ismétlődés szabályai – hasonlóan a fizikai valóság fölött repkedő ideákhoz – az egyes nyelvek valóságától elválaszthatók-e? Én úgy gondolom, a formai és tartalmi hűség nem több, mint puszta illúzió.
            A nyugatos műfordítás elvei könnyen megkérdőjelezhetők. És nem véletlen, hogy ezek az elvek azokhoz a költőkhöz álltak a legközelebb, akik szívesen hittek a nyelvek fölött lebegő platonikus rend, az egyes európai nemzeteket összekötő kulturális örökség meglétében, tehát valamiféle neokonzervativ eszmeiségben. Ha a jambusokat és „közös örökségünket” gondosan számon tartjuk – gondolhatta az Az európai irodalom történetének szerzője, Babits tanár úr is –, akkor az emberek bolondok lesznek háborúzni.
            Nem szokatlan-e ilyen hátsó szándék egy műfordítótól[4]? 1920 után a politikai szándékok már Babits műfajválasztásaiban is nyilvánvalók (latin himnuszok), de tetten érhető a magyar műfordítás-irodalom talán legnagyobb teljesítményének, az Isteni színjátéknak a nyelvi megoldásaiban is. A Dante-mű nyelvét Babits a liturgikus nyelvhasználat felé mozdítja el, tehát valamiképp „visszaközépkorosítja”, az „individualista látnok” helyett a „középkor nagy összegzőjét” hangsúlyozza. (Természetesen mindkét felfogás „helyes”. Épp az ilyen határozott hangsúlyok miatt nevezhetünk egy fordítást karakteresnek.)
            Persze nem egyedül Babits és a Babits-tanítványok teremtették meg a nyugatos műfordítás-irodalmat, amelynek köszönhetően ma azt mondhatjuk, négy műnem létezik a magyar irodalomban: líra, epika, dráma – és műfordítás, természetesen. Egy nagy fordítói életmű egy nyugatos költő az irodalmi kánonban betöltött helyét is megszabhatja. Tóth Árpád ma azért lehet a legnagyobbak között számontartott költő, igazi „érettségi tétel”, mert legnagyobb költeményeit mint műfordító „írta meg”. (A költők többségének a formahű fordítás nem gúzs, hanem felszabadulás – akár a saját görcsössége okozta korlátok alól is.)
            A klasszikus nyugatos műfordító többnyire világnyelveken olvasó, humán gimnáziumban érettségizett, latinos iskolázottságú, nyugatias orientációjú, a világirodalmat többnyire az európai irodalomra szűkítő[5], művelt, nagy formakultúrájú költő, aki rendszerint művészibbnek tartja a verses formát az epikusnál, az elit irodalmat a populárisnál. Noha a nyugatosok hihetetlen mennyiségű művet fordítottak magyarra, közülük az egyik legkiválóbb, Kosztolányi kételkedett a magyar irodalom „tolmácsolhatóságában” (és nem a magyar irodalom ma sokat ócsárolt ún. „provincializmusa” miatt[6].)
Ám érdekes, hogy az „eredetivel” gyakran egyenrangú vagy akár azt felülmúló fordítások/parafrázisok mégsem csak a két világháború közötti elit irodalomra jellemzők. És nemcsak Karinthy híres Micimackó-fordítására gondolhatunk! Rejtő Jenő – régen az irodalmi „szakma” által lenézett, ma már a kritika által is magasztalt – légiós regényei angolszász kalandregények sémáira épülnek, bizonyítva ezzel, hogy nemcsak a versmértékek, hanem a popkultúra elemei is univerzálisak. A szereplőtípusok, a cselekményséma Rejtőnél mind angolszász – ámde a sajátos nyelvi humor, a párbeszédekben megmutatkozó lelki habitus annyira kelet-közép-európai, hogy jobb sem kell. A Rejtő-regényekről is elmondható – ami sok-sok nyugatos műfordításról –, a „másolat” jobb, mint az eredeti.
            De nemcsak a Rejtő Jenő-féle igényes populáris irodalom, hanem a Nyugat folyóirat sem érte meg a szocializmust. Ám a nyugatos műveltség- és műfordítás-eszmény igen: a Kádár-kor szűkösen áporodott szellemi viszonyai között a nyugati útlevelére néha hiába váró polgár Kavafisz vagy Pessoa költeményeinek „formahű” (és elsőrangú) fordításaival kezében utazhatott a budapesti villamoson. Virtuális utazások egy politikailag zárt térben.
            A kilencvenes évektől egyre nagyobb teret kap két olyan költészettípus, amelyet a nyugatosok elhanyagoltak: az obszcén és az abszurd költészet. De most már a műfordítás a Nyugat korában sziklaszilárdnek hitt elvei is megváltoztak (megkérdőjeleződtek), az intertextuális fordítások korában nem könnyű a „műfordítás” és az „átköltés” között különbséget tenni. Kortárs költők állnak elő „saját” középkorukkal, „saját” Pessoájukkal, és írnak nem létező trubadúrok vagy humanisták nevében saját verseket, amelyek – különösen Kovács András Ferenc vagy épp Csehy Zoltán versei – a kortárs magyar költészet gyöngyszemei is.
             Lezárulván a Nyugat mitikus száz éve, könnyen befejezhetnénk ezt a cikket is így: „kalandra fel!…”, „csak így tovább…” és a többi. Pedig őszintén csodálva a magyar műfordítás-irodalom sokszínűségét – és megszerkesztve két műfordítás-antológiát –elképzelhetőnek tartok egy olyan nézőpontot, amely ezt a hihetetlenül gazdag műfordítás-hagyományt nemcsak áldásnak, hanem nyűgnek is tekinti. A műfordító-költők többnyire mind poeta doctusok. És a formai virtuozitáson alapuló „játékosság” – nemritkán tapasztaljuk – gyakran fordul át infantilizmusba, bölcsészkari játszadozásba, vagy épp unalomba, és néha úgy vélhetjük, a műfordítóknál dicsért „nagy műveltség” sem más, mint szimpla sznobéria. Az is nyilvánvaló, hogy az idegen költők maszkjában való megszólalás nem minden esetben válik hasznára a lírai spontenaitásnak[7].
            De ezek a műfordítás-irodalom főként másod-harmad-vonalára jellemző „szeplők” talán jók láthatóak voltak a húszas-harmincas-negyvenes években is. A jövőre nézve én nagyobb veszélynek vagy tán kihívásnak tartom, hogy az a „nyugat”, vagyis nyugati elitkultúra, amelyre a Nyugat költői „vigyázó szemüket” vetették – és amelynek masszív védfalaiban a szocialista Magyarországra „bezárt” nyugatos magyar költők sem kételkedtek –, mindeközben maga is hihetetlenül átalakult.
            A mai kultúra egyik legizgalmasabb jelensége a hihetetlenül innovatív, percről percre változó távol-keleti popkultúra. De nem tudunk hozzáfogni. Nem tudjuk megközelíteni. Nem „elit”, nem „nyugati”, és még a „formahűség” sem jöhet szóba, mert nyelvileg (is) annyira távoli. Hogy aztán a „közös latin örökségről” már ne is beszéljünk…
Hogy fogjunk hozzá? Mit csináljunk vele?


[1] Rába György híres monográfiájában a nyugatos műfordítókat „szép hűtleneknek” nevezte. (Rába György: A szép hűtlenek. Bp. Akadémiai Kiadó. 1969.)
[2] Lényegében nincs világos határvonal eredeti műalkotás, parafrázis (vagyis átköltés) és műfordítás között. Melyik eredeti versről nem mondható el, hogy egy „versről írt vers”? A parafrázist pedig gyakran csak az különbözteti meg a műfordítástól, hogy a fordító gyakran a saját nevét írja a költő helyére.
[3] Minthogy Európa egyesítését semmiféle filozófiai fellendülés nem követte, ezért aprócska hiánynak tűnik, hogy nincs korszerű európai verstan sem, amelyben az egyes versrendszerek egymással világosabban összemérhetők lennének.
[4] A Nyugat-centenárium évében mintha megfeledkeznénk arról, hogy a nagy nyugatosok nem csak úgy általában képviselték a „haladást”, hanem egymástól különböző (akár politikai) eszmerendszerrel bíró gondolkodók is voltak. De a rendszerváltás utáni politikai gondolkodás mintha nem tartana igényt a babitsi konzervativizmusra – ugyanúgy, ahogy a Kosztolányi képviselte liberalizmusra, az Ady-féle polgári radikalizmusra vagy akár a Juhász Gyula képviselte baloldali hagyományra. A nyugatosokból csak haláluk után lettek „l’art pour l’art költők”.
[5] Sajnos azonban be kell látnunk, hogy a mi nemzetköziségünk csak európai, majdnem kizárólag a mi szûkebb világrészünkre vonatkozik, s úgynevezett széles látókörünk legföljebb Oroszországtól Spanyolországig, Norvégiától Görögországig ível, már nem ér el se Kamcsatkáig, se Beludzsisztánig, se Kínáig, se Indiáig, ahol pusztán néprajzi általánosságokat, irodalmi külsõségeket észlelhetünk…” írta a Kínai és japán költők címmel a korban úttörő fordításgyűjteményt megjelentető Kosztolányi Dezső (In: Kosztolányi Dezső: Ércnél maradandóbb. Vál. Réz Pál. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1975. 199.)
[6] Ilyen tekintetben is nagyon érdekes Kosztolányi Lenni vagy nem lenni című előadása (In: Kosztolányi:Látjátok, feleim. Vál. Réz Pál. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1976. 18-19.
[7] Viszont igazi nyertese a manapság Magyarországon új életre kelt, rengeteg formai bravúrt megcsillogtató gyerekirodalom.

Mi az, hogy a Petőfi Sándor? (Petőfi Fóruma)

Mit lehet mondani Petőfiről? Az első és az utolsó költőről, a magyar történelem bevalott krisztusi figurájáról. Mi az, hogy Petőfi?Dekonstruálható-e, szükséges-e dekonstruálni ezt a messianizmust? Értjük? Értik? Értitek? (Mármint a kérdést.) Egyáltalán mit jelent a jelen számára, bármelyik jelen számára, ha van Messiás?
Volna (!) egy Petőfink. (Volna-e Petőfink?)
/Mit akarhatott voltaképpen? Mit akarhatunk mi vele? Általa? Jó költő és rossz politikus? Rossz költő és jó politikus? Mi az, hogy költő? Mi az, hogy politikus? Mi az, hogy  Petőfi? /
Van: mi módon? Kísértet? Úgy van: nem tudjuk, miként van, kicsoda. Az olvasót (minden magyart) és az akadémiát ugyanúgy csapja be. Számtalan arca közül melyik lenne az igazi?
/ Bizonyos (?), hogy nincs igazi arca, legalábbis nem bizonyítható, hogy van. /
egy: nem egy, számtalan Petőfink van. Mindenki bír Petőfivel (egy névvel és egy képpel, daguerreotype-el), minden magyar, még akkor is, ha már nincs, vagy nem lehet tudatában, hogy magyar. Mi a magyar? Mi? Mi a szösz? Nos, Petőfi a Joly-Joker. Mindannyiunkkal behelyettesíthető. Petőfi fontosabb, mint magyarnak lenni, sőt, fontosabb, mint Magyarország. Petőfié után „magyarország” nevét nyugodtan írhatjuk kisbetűvel. Sok Petőfi van, mind birtoklunk egy képet róla, ami szükségszerűen nem lehet ugyanaz, mégsem igaz, hogy petőfieink alapvetően különböznének egymástól. Minden Petőfi-kép visszavezethető egy Petőfi-képre, ami viszont nem vezethető le semmiből. Mindenhonnan Petőfihez jutunk, de nem tudjuk, hová jutottunk. Mind Petőfi vagyunk. Ő tökéletesen osztódik, azonosíthatatlanul mindig más, mint önmaga, alapvető heterogenitása arra utal, hogy egyáltalán nincs is. Vagy van? Petőfit nem kell sem tanulni, sem tanítani, hanem a helyes út a jövőhöz: Magyarország alakuljon Petőfivé.
Várakozás kísértetre, eljövetelre: a múltból érkező egy jövőre vonatkozó parancsot közöl velünk, minden örökség tartogat ilyen parancsokat: Esküdjetek – mondja Hamlet. Esküszünk – feleljük, és nem Petőfi, nem Petőfi feleli, hanem mi: Petőfi.
Petőfink: ki ez a mi, akik nem léteznénk nélküle? Petőfink van, vagy Petőfinek vagyunk? Néz, de nem látjuk? Nem illik a többi közé, minden sor(á)ból kilóg. Kölcsey, Széchenyi, Petőfi – nem illik a sorba, érezzük, ő egészen más. Mindenki, a többiek, vigasz lehet számunkra, reménység, talán több is. De ő más, nem vigasz, nem reménysugár. A szeretethez hasonlít: a szeretetet nem lehet szeretni, nem lehet megérteni, nem lehet kimeríteni. Csak akkor hal meg, ha mi is meghalunk, mindig velünk együtt hal meg. Petőfi fontosabb bennünk magunknál – ha meghalunk, Petőfi hal meg, túlélhetetlen, túlírhatatlan. Az Atya meghalhat, a Fiú nem !? A Fiú Nem. A Fiú nem. A Fiú: NEM.
/Utánajárunk például, hogy hány Petőfi Sándor utca van Magyarországon, illetve a magyar vagy egykor magyar lakosságú területeken, feltérképezzük Petőfi sírjait, előtűnéseit, jelenéseit, föltámadását, újratemetését, újra-föltámadását, s az itt megjelenő fenomén tulajdonságait. Nem a hagyományozódást, a Petőfi-epigonokat, a Petőfi-laudációkat, a Petőfi-újraértelmezéseket, hanem Petőfi árnyképeit, alteregóit, a hasonmásokat, a Petőfi-vírust, bizonyos értelemben tehát halhatatlanságát kutatjuk./
A Petőfi-kép nem rendelkezik semmilyen kézzelfogható materialitással, még olyan értelemben sem, ahogyan egy képernyőn látható jelenet. Úgy tűnik, a Petőfi-képnek nincsen médiuma, hiszen a szövegeket többnyire nem olvassuk, vagy ha olvassuk, félreértjük, miközben maga a kép ugyanaz marad. Megvizsgálandó annak lehetősége, hogy a Petőfi-kép eleve benső(vé tett), evidens, mielőtt evidensé válna. A Petőfi-képet nem látjuk és nem olvassuk: van, mielőtt látnánk és olvasnánk.
Nem Petőfi képével, hanem árnyképével kívánnánk itt foglalkozni, a látszatok valóságosságával, a látszatok világosságával.
Szóval, mégegyszer: mit akart? Mit akarunk? Általa, vele, nélküle? Jó költő és rossz politikus? Rossz költő és jó politikus? Mi az, hogy költő? Mi az, hogy politikus? Mi az: Petőfi.

Szúra-átiratok

1. Szúra      al-Fátiha – A kezdet
1. Az irgalmas és kegyelmes Isten neve által;
2. aki a Mindenséget alkotta és tartja fenn,
3. a legkegyelmesebb, a legirgalmasabb,
4 a Végítélet Napjának Ura!
5. Imádunk, és kérjük oltalmadat,
6. mutasd meg a való utat,
7. azokét, kiknek a kegyelmedet adtad, akik soha
             nem tévedhetnek el, s kiknek része nem a harag.
94. Szúra       A kitárás
       Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. A kebledről elszabadul,
2. levétetik a súly,
3. mely a földhöz szögez;
4. látod, most tisztelet övez az emberek között.
5. A küzdéstől könnyű leszel.
6. A teher felemel.
7. Kezdd újra, ami véget ért,
8. az Uradat imádd és vágyva féld.
99. Szúra     A földindulás
     Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. Mikor a Föld minden rengésével rendülve megremeg,
2. kilöki magából a terheket,
3. s kérded a Földtől: “mi történt veled?”,
4. azon a napon válaszol a Föld,
5. mert úgy sugallja néki Istened.
6. Majd egyenként szólítanak
                          nézni tetteitek, ha eljön az a nap.
7. Aki szemernyi jót is tett, meglátszik az.
8. Aki szemernyi rosszat tett, meglátszik az.
100. Szúra    A száguldók
     Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. Azokra ‘kik száguldanak,
2. hogy szikrázik a pata tört kavicsokat,
3. s a reggel vágtató csapat
4. a porfelhő alatt
5. a másik sereg közepébe kap.
6. Urával megátalkodott az ember.
7. S maga ellen tanúskodik,
8. akit csak a zsákmány vágya szorít.
9. És ha felnyittatnak a sírok,
10. eljön, ki a szívekbe lát, eljön a Nap,
11. és Uruk rájuk ismer.
101. Szúra    A kataklizma
     Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. A kataklizma!
2. Mi az a kataklizma?
3. Honnan fogod megtudni, mi a kataklizma?
4. Ha az ember olyan lesz, mint a moly – szórtan lebeg,
5. a hegyek pedig, mint a vatta.
6. Ha akkor súlyt mutat a mérleged,
7. források közt, kertekben élsz tovább,
8. de ha nem mozdul a hullád alatt,
9. akkor háwíya az anyád.
10. Hogyan fogod megtudni, hogy mi az?
11. Ha majd beléd harap – a Láng.
110. Szúra    A győzelem
       Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. Ha majd Alláh hódítása elérkezik,
                                     és a győzelemre segít,
2. s ha látod, hogy az emberek
                                      tömegei követik a hitet,
3. akkor adj hálát, dicsérd, kérd bocsánatát,
                                      mert készen áll, és megbocsát.

Konyhafilozófiai elmélkedés a játékról

Létezik olyan, hogy egy szöveghez való kritikusi hozzállás, s ha létezik, akkor miként? A legkevesebb talán, amit egy kritikusnak egy szöveggel kapcsolatban meg kell valósítania, hogy megpróbál játékba kerülni vele. Hiányolom ezt a játékot… Pontosabban azt hiányolom, hogy gyakran nem partnerként lép be a kritikus őszentége ebbe a játékba. Mintha ezt a játékot csak valamiféle előzetes ideológia birtoklásával és kőkemény érvényesítésével lehetne megvalósítani. A kritikus gyakran úgy játszik a szöveggel, hogy közben saját maga nem lép be játékosként, mivel nem engedi meg, hogy a szöveg vele játszon. Ha létezik még olyan hazánkban, amit úgy nevezhetnénk a “jóakarat hermeneutikája”, akkor annak legfőbb ismérve éppen ez a megengedés lenne. Esterházy a Harmonia több pontján elmíti a magyar játék (játszás) példájaként a Ki nevet a végént élesen megkülönböztetve német párjától. A játékot tényleg csak komolyan lehet játszani, de nem azzal a komolysággal, amit az említett játék magyar változata tükröz. Bár kedves olvasó, előbb – utóbb úgyis megérted, hogy ebben a kérdésben sajnos nekem van igazam, és véletlenül sem azon alapul igazságom, hogy milyen kérdésirányból közelítettem meg ezt a problémát. Például mennyire sokat lendíthetne a magyar politikai elit óvodai légkörén, ha a két oldal hagyná egy kicsit a másikat is játszani. Nálunk ez úgy működik, hogy négyévenként az egyik oldal megkapja az összes játékot, míg a másik bagázs a sarokba állítva konstrukív ellenzékieskedik, miközben azzal nyugtatgatja magát, hogy a végén úgyis ő fog nevetni. Lehetséges, hogy egyszerűen csak az a baj, hogy nem magunkat, hanem magát a játékot kellene komolyan venni. Az olyan játékokat, mint például parlamentáris demokrácia, vagy kritikaírás.

Monte Cristo-paródia és a magyar történelmi emlékezet (Szécsi Noémi: Kommunista Monte Cristo, Tercium Kiadó. 2006.)

A történelmi regénynek nagy hagyománya van a magyar irodalomban. De vajon lehetséges-e a múlt megidézése a szatíra, irónia eszközeivel? – erre ugyanis a magyar regényírás történetében eddig aligha találhattunk példát. Úgy tűnik azonban, hogy ez egyáltalán nem lehetetlen: a fiatal írónő, Szécsi Noémi „Kommunista Monte Cristo” című családregénye ugyanis ilyesmire, vagy éppen erre tesz kísérletet.
A szerző saját dédnagyapja életének bemutatásával a magyar történelem 1919 és 1957 közötti viharos eseményein kalauzolja végig az olvasót. Zavarosabb és tragikusabb korszakot az írónő aligha találhatott volna. A kor ráadásul legalább annyira a jelenünk része, mint amennyire a múlthoz tartozik: A korszak szinte minden fontosabb személyiségének, eseményének megítélését (Károlyi Mihály személyétől kezdve egészen az ’56-os forradalomig) ma is heves viták kísérik. Ebből pedig az a kérdés következik, hogy létezik-e a korszakra vonatkozón egy egységes, közös kollektív emlékezet? Egyáltalán egyetlen emlékezettel van-e dolgunk? És miként ragadható meg egy olyan múlt, amely több, egymás mellett, esetleg egymás ellenében létező emlékezeten keresztül él tovább?
És most lássuk röviden az alaptörténetet. A regény főhőse Sanyi, az egyszerű, kissé butácska, ám igen jóképű, fiatal henteslegény, 1919-ben véletlenszerűen sodródik bele a történelem sűrűjébe. Olyannyira, hogy egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a proletárdiktatúrát neki kellene megmentenie: a Tanácskormány ugyanis azzal bízza meg, hogy húsz kg aranynak megfelelő ékszert egy papírbőröndbe csomagolva csempésszen ki az osztrák fővárosba. Így lesz egy rövid időre az egyszerű kasszírnő törvénytelen fiából, a tanulatlan hentesből a proletárdiktatúra jövőjének letéteményese, a „grófi szajré”, a kommunisták kincsének őrzője. A sikertelen bécsi kalandot követően Sanyi egész életében szorongással kísért rejtőzködésre, színlelésre, személyiségváltásokra kényszerül.
Hősünk hamarosan újabb feladatot kap: Kun Béla megbízásából a fehérterror kellős közepén vissza kell térnie Budapestre, azzal a céllal, hogy Korvin Ottót a börtönből megszöktesse. Álruhásan – anélkül, hogy kilétét felfedeznék – megjárja Prónay Pál katonai különítményét. Korvin Ottót azonban nem sikerül megmentenie, mert az egykori politikai főrendőrt időközben kivégzik. Sanyi a kudarc után visszatérne Bécsbe, ám utazás közben váratlanul lebukik. Ekkor kerül először börtönbe, ahol kihallgatás közben annyira megkínozzák, hogy sebeibe kis híján belehal. Az egyik, hősünk szerelméért régóta epekedő Prónay-különítményes tiszt nyomására Sanyit azonban váratlanul szabadon engedik, ám előtte a börtönőrök búcsúzóul és bosszúból megerőszakolják, így Sanyi szifilisszel hagyja el a börtönt. Az új, bicsérdista életmódváltásnak, a szigorú vegetáriánus étrend bevezetésének köszönhetően azonban csodával határos módon a nemibajból hamarosan kigyógyul.
Új identitás, új élet következik: Sanyi annak az ellenálló tisztnek a papírjaival és egyenruhájában kezd új életet, akit korábban Szamuely Tibor végeztetett ki a csepeli Duna-ágnál. A Horthy-rendszerbe való integrálódása szinte tökéletesre sikerül: háborús hőssé nyilvánítják, hirtelen nemesi ősei lesznek, jó állást kap az egyik minisztériumban. Sőt elveszi főnöke, a gazdag és előkelő államtitkár-helyettes, Horthy-imádó és kommunistagyűlölő lányát, aki sohasem tudja meg, hogy ki is a férje valójában. Sanyi továbbra is kettős életet él. Gróf (!) álnéven kommunista sejtet vezet Budapesten, miközben az egyik kommunista mártír fiatal és szép lányával éveken át megcsalja a feleségét. A tökéletesnek hitt álcázás azonban tragikus következményekkel jár: míg idősebbik fia a frontra kerül, a kisebbik a nyilasokhoz csatlakozik; a szovjetek ölik majd meg, amikor Budapestet védi a nyilas különítmény oldalán.
Ám az újabb rendszerváltás, a Rákosi-éra sem hozza meg a nyugalmat: sem őskommunista múltja, sem a szocialista húsüzemben végzett kiváló munka nem jelent Sanyi számára védettséget: párttagkönyvét elveszik, tagjelöltté minősítik vissza. Saját sorsán keresztül kénytelen megtapasztalni, hogy mit is értett Rákosi az alatt, amikor egyik találkozásuk során azt találta mondani, hogy néhány maroknyi embert leszámítva az egész országot fasisztának, ellenségnek kell tekinteni. Az 56-os felkelés idején aztán, úgy érzi, a haza van veszélyben, így az öregedő kommunista a forradalmárok mellé áll, majd Bécsbe disszidál, de a menekülttáborban meggondolja magát és hazatér. 1957 áprilisában aztán kommunista elvtársai ármánykodásának, bosszújának köszönhetően letartóztatják, és börtönbe zárják. Mivel azt a koncepciós vádat, hogy mindvégig titkosügynök volt, hogy elsikkasztotta a párt pénzét, és hogy kommunisták százait buktatta le, nem ismeri el, úgy megverik, hogy a rabkórházban belehal sérüléseibe. (A kihallgató tiszt egyébként az az ávós Józsi, akinek az életét Sanyi több ízben megmentette!)
Ez tehát röviden a fess hentes kalandos története. Hősünk egyébként egyfajta ellen-, vagy kifordított Monte Cristo. Sorsukban sok a közös pont: ilyen a sok kaland, a kincs, a börtön, és az álgrófsághoz kapcsolódó identitásváltás. A romantikus Dumas-főhős 20. századi magyar változata azonban nem tengerészként, hanem hentesként lép először színre. Döntő különbség, hogy Monte Cristo grófjával szemben Sanyi sohasem akar bosszút állni, és nem tudja megfordítani saját sorsát sem, ezért mindvégig áldozat marad. Tipikus kisemberként sodródik egyik rendszerből a másikba, mindegyikben megjárja a börtönöket, és mindegyikben alaposan meg is verik. Kisember abban a tekintetben is, hogy nagy gazemberségre nem hajlandó, de a „kicsinek” nem tud ellenállni. Nem gyilkol egyik rendszerben sem, de segít „akasztófát ácsolni”, ha ez az ára annak, hogy ne leplezzék le. Alapvetően nem tolvaj, de néhány „jelentéktelen” ékszert a szeretője számára a kincses bőröndből azért eltulajdonít. Ha kelletlenül is, de többször megmenti Józsi, az egykori Lenin-fiú, majd ávós tiszt életét. A deportálások idején pedig egykori szeretője zsidó férjét elbújtatja, ám aktuális fiatal zsidó szeretőjét, akiről csak később derül ki, hogy teherbe esett tőle, magára hagyja. A háború után értesül aztán róla, hogy a lánnyal a nyilasok végeztek. Sokat elárul ugyanakkor, hogy az igazi gazember, – akinek életútja állandóan Sanyiéval kereszteződik – az először Lenin-fiú, majd avós tiszt Józsi többek között hősünk segítségének köszönhetően végig sértetlen marad. Sanyi naiv hite a kommunizmusban viszont hittársai árulásai ellenére is töretlen, még halála előtt a börtönben is Kun Béla beszédeit olvasgatja.
De Sanyi története talán Monte Cristonál is jobban emlékeztet egy másik emblematikus irodalmi alak, Candide kalandjaira. A Voltaire-főhős életén is átvonulnak a háborúk és katasztrófák, és ő is, Pangloss mesterrel együtt mindig áldozat: egyik szerencsétlenségből bukdácsol a másikba. Ahogy a magyar regény, úgy Candide világa is sötét és rettenetes. Voltaire azonban a történelem értelmetlensége, az emberi szenvedés, nyomorúság és kiszolgáltatottság örökös körforgásának ábrázolásához szükségesnek tartotta, hogy a hihetőség határait messze túllépve mindent tudatosan és erősen eltúlozzon. A regény szereplőire zúduló csapások és kínok annyira szörnyűek és számosak, hogy alig lehet őket felsorolni: Pangloss mestert például épp csak meg nem főzik: egy halálos nemi bajnak köszönhetően elveszíti fél szemét és fél fülét, koldulásra kényszerül, aztán felakasztják és felboncolják, majd gályarabságba vetik. Ahogy a történet színterének is csak az írói fantázia szab határt: Candide Perutól Konstantinápolyig a világon szinte mindenhol felbukkan. Szécsi Noémi ezzel szemben egyáltalán nem szorul ilyen látványos és nyilvánvalóan hihetetlen túlzásokra: neki elegendő a 20. századi magyar történelemi eseményeket és azok szereplőit feleveníteni. A magyar regényhőst töretlen hite is Candide-dal rokonítja: ahogy Sanyi minden áron, még akkor is, amikor már minden ellene szól, kommunista marad, úgy marad jámbor és naivan optimista Candide is, holott minden tapasztalata ennek szögesen ellentmond. Míg azonban Candide a regény végére nemcsak életben marad, de imádott – igaz időközben látványosan megcsúnyult – Kunigundája kezét is elnyeri, Sanyi nemcsak magára marad, de a regény végén a fizikai bántalmazásokba belehal.
A magyar regényben mintha az ütés is jobban fájna, az akasztást a szereplők pedig nem élik túl. Minden bizonnyal már maga a történelmi közeg, Közép-Kelet-Európa már önmagában is gyakran szürreálisnak tűnő 20. századi valósága is megakadályozza a magyar szerzőt abban, hogy Voltaire-rel ellentétben a szatirikus hangot következetesen, mindvégig meg tudja tartani. Ahogy a fejezetek bevezetéséhez felhasznált korabeli idézetek is csak részben szatirikus kicsengésűek, vagy árulkodnak cinizmusról, és bőven akad közöttük teljesen tárgyszerű, sőt kifejezetten tragikus színezetű is, úgy a történetmesélés során is előfordul, különösen az ’56-os események taglalásakor, hogy az ironikus elbeszélőmód helyébe a tisztán tragikus hangvétel lép.
Szécsi Noémi regényében egyébként a rendkívül összetett és gyakran abszurd történelmi közeg teszi indokolttá a szatirikus, ironikus nézőpontot, a nem is kettős, hanem már-már „többes-látás”, a különböző nézőpontok groteszk egymásra csúsztatását. A főhős Budapest ostromát nemcsak kommunistaként, de nyilas fia és a szovjet katonák által majdnem megerőszakolt lánya szemszögéből is átéli. Sanyi sorsa jól példázza, hogy a felszabadítás- kontra megszállás-értelmezések mellett akár olyan egyedi élethelyzetek is elképzelhetők, amelyre mindkét tapasztalat egyszerre érvényes.
A főhős furcsa, ám nagyon is elképzelhető kalandjai azt a kérdést is felvetik, hogy mennyiben megbízhatóak az évtizedek során rögzült politikai klisék. A regényből az derül ki ugyanis, hogy létezik antiszemitizmus a kommunistáknál is, ahogy a szésőjobbon is felbukkanhatnak „buzeránsok”. (Sanyi zsidósággal szembeni averziója pedig nem zárja ki feltétlenül, hogy a vészkorszakban  zsidót mentsen, ahogy a zsidó nők iránti rajongást, szinte beteges nemi vonzódást sem.) A permanens rendszerváltások, az eligazodást már-már lehetetlenné tevő történelmi szituációk még az egyébként oly egyszerű Sanyi személyiségét is bonyolulttá, többsíkúvá teszik. A proli származású mészároslegény, odahaza nemesi ősökkel és hősi katonatiszti múlttal dicsekszik, az üzemben végzett hústrancsírozás mellett pedig, igaz titokban, vegetáriánus étrendet követ, csak fügét és dióbelet eszik. Ám a földalatti kommunista mozgalomban, ahol nyíltan lehetne mészáros, Gróf fedőnéven szervezi a kommunista sejtet. Ez a paranoid, a személyiség részévé váló kényszeres rejtőzködés meglehetősen kafkai, ugyanakkor teljesen idegen Voltaire és a felvilágosodás emberképétől.
A regényben felelevenített rendszerváltásokkal kapcsolatban, amelyek bár sok tekintetben valóban radikális fordulatot hoznak, az olvasónak mégis az az érzése, hogy a 20. századi történelem lényegében nem más, mint ugyanazon események ismétlődése, állandó körforgása. A Lenin-fiúk és a Prónay-különítményesek szadizmusát semmi sem különbözteti meg egymástól, hacsak az nem, hogy az egyik „ellenforradalmárokat” és engedetlen parasztokat, míg a másik kommunistákat akaszt fel. Csak a díszlet és a retorika változik:  „(-) pedig Tibor olyan kapkodva csukta össze az akasztófát, hogy még mindig ott himbálózik rajta egy varjúszárny bajuszos zsíros paraszt.”, „(-) a nyárfasorra akasztott kommunisták néha meglendültek az agusztusi szélben, mint megannyi inga, amely az ezeréves nemzet felett üti el a tizenkettőt.„Ahogy mindkét rendszer születését az erőszak, úgy kimúlásukat az ország kirablása kíséri: a fosztogatók mások, az élmény ugyanaz. S miként azt Sanyi egyik barátja keserűen megállapítja, ahogy az egyik rendszer által gyűlölt Károlyi, úgy a másik mumusa, Horthy is rögtön cserbenhagyja az országot, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy jóvátehetetlenül nagy a baj. Az áthallásoknak se szeri, se száma: az osztályellenségtől elkobzott aranyat, briliánsokat akkurátusan lajstromozó Korvin Ottóról a szerzőnek például az jut eszébe, hogy a titkosrendőrség vezetője éppúgy készíti el a listát, „mint előtte a török pasák, később a nácik, a nyilasok, meg az ávósok írnokai.”
A maró irónia, a szatirikus, fekete poénok közepette a szerző felvonultatja mindkét rendszer hiedelmeit, rögeszméit, előítéleteit. Mert mi is valójában a történelem? Nemde többek között ezen előítéletek, rögeszmék története is? De mennyiben igazak a rögeszmék, és mennyiben az ellentettjük? (Ha elfogadjuk például, hogy Károlyi Mihály nem volt hazaáruló, következik-e ebből, hogy hazafi volt?).
Különösen a Tanácsköztársaság rövid fennállását kísérte akkoriban és még ma is megannyi rémhír, legenda. Szécsi Noémi ügyesen ki is használja az ebben rejlő lehetőségeket: talán ezzel is magyarázható, hogy miért érzi úgy az olvasó, hogy a kommünről szóló fejezetek sikerültek a legjobban. A szerző nagy nyelvi leleménnyel vonultatja fel a migrénes, majd a bukás után lakonikusan a körmeit reszelgető Kun Bélát, az eleinte költészettel (!) próbálkozó, majd titkosrendőrré avanzsáló, púpos Korvin Ottót, a piaci kofákkal seftelő, állandóan fontoskodó Rákosi Mátyást. És természetesen Szamuely Tibort, „akinek hátrabrillantírozott haján megcsillant a közvilágítás”, s akinek „hátradugott kezében ott lapult az összecsukható akasztófa”. A kommünről szóló oldalakon csak úgy hemzsegnek a rendszerhez kapcsolódó mindennapi abszurditások, és a korabeli „kis színes” történetek: a IV. Károly császár és magyar király egykori kocsiján furikázó Szamuely Tibor, a Lenintől kapott ajándékok, az arany karóra és az előkelő kézelőgombok, a Szovjetházban dőzsölő népbiztosok, vagy az országot elkártyázó Károlyi Mihály és sorolhatnánk tovább. De helyet kapnak az egymásnak ellentmondó mendemondák, legendák is. Különösen Szamuely Tiborról, aki az egyik verzió szerint, mint valami sötét árny, halála után még évtizedeken át kísért az osztrák-magyar határon, míg a másik szerint, Szamuely nem is ember, olyan, akár egy batman, golyó nem fog rajta, ezért meg sem halhatott. (Szinte érthetetlen ugyanakkor, hogy miért hagyta ki a regényből a szerző az osztrák-magyar határon lebukott és ezért öngyilkosságot elkövető Szamuely Tibor eltemetése körüli groteszk bonyodalmakat. Miután az osztrák és magyar csendőrök Szamuely holttestét a bécsújhelyi izraelita temetőben az ottani zsidó hitközség tiltakozására nem tudták eltemetni, éjszaka titokban a határ túloldalán, az akkor még Magyarországhoz tartozó savanyúkúti sírkertben helyezték el. A falu lakói azonban gyanút fogtak, s mivel olyan nagy lett a zúgolódás, ki kellett hantolni a holttestet. Miután bebizonyosodott, hogy valóban Szamuelyről van szó, a hullát tovább kellett szállítani. Mivel azonban a szomszédos falvak hasonlóképp tiltakoztak, Szamuelyt végül Savanyúkúttól nem messze az országút melletti erdőben jeltelen sírba helyezték el.)
Szécsi Noémi szatirikus regényével 20. századi történelmünk ijesztően görbe tükrét tárja elénk. S teszi ezt úgy, hogy közben egy olyan, könnyedén olvasható, fordulatos kötetet vehetünk kezünkbe, melynek szokatlan, ám kifejezetten élvezetes stílusa bővelkedik nyelvi bravúrokban. Mindeközben az olvasó még történeti ismereteit is gyarapíthatja. A szerző ugyanis a regény megírásához látnivalóan alapos históriai tanulmányokat folytatott: nemcsak az eseménytörténetben, de a korabeli újságcikkekben és a kortárs visszaemlékezések szövevényes irodalmában is igyekezett tájékozódni. Kérdés persze, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a szatirikus történelemszemlélettel, a regényben megelevenedő múltunkkal? Ennek megválaszolására az írónő azonban nem vállalkozik: a tanulságok levonását az olvasóra bízza. Hiszen e posztmodern felfogásból az következik talán, hogy nincs is tanulság.

Egy utazó

Megállt az egyik peron melletti padnál, letette hatalmas utazótáskáját és rágyújtott. Ilyen hosszú utazás után nem árt szusszanni egyet, gondolta. Ez az utazás sokáig képtelenségnek tűnt föl előtte, olyasminek, aminek nincsen semmilyen reális alapja. A könyvekben ugyan olvasott hasonlóan hosszú utazásokról, de azt, amit olvasott, sosem hitte el teljesen. Az írók, gondolta, csak saját képzeletbeli utazásukat írták le anélkül, hogy bizonyították volna, egyáltalán lehetséges eljutni egyik helyről a másikra. Később inkább álomként gondolt az egészre. Az álmok természetesen sokkalta hihetőbbek, mint a könyvek, hiszen azokat mi magunk látjuk. De még ekkor sem hitt azoknak, akik szerint az álmok valóra válthatók lennének, hiszen az álmok, ezt bárki könnyen beláthatja, csak éppen akkor valóságosak, amikor álmodunk. Aztán ahogyan érlelődött benne saját regényének gondolata, egyre közelebbinek érezte a lehetőséget, hogy elhagyja szülőfaluját és a fővárosba utazzon, ahol kiadót találhat a könyvének.
És végül megérkezett.
A regény, mint ahogy gyermekkorában olyan sokszor az ébredés utáni másodpercekben, sorról sorra a fejében volt.
Most képzeletben végigpörgette a vaskos papírköteget, majd mélyen letüdőzte a cigarettát.
Amíg csak álmodta, hogy írja, emberfeletti megerőltetésnek tetszett fölidézni, amit egyetlen éjszaka alatt, vagy talán csak az ébredés előtti percekben álmodott meg. Tudta, mindez hosszú évek keserves munkája után nyerheti el olvasható formában is az alakját. És napról napra igyekezett minél több sorra visszaemlékezni, azt hozzáilleszteni a tegnapi, tegnapelőtti és az azelőtti álomhoz, míg végül odáig jutott, hogy képzeletébe tudott idézni több ezer sort is. Az utóbbi pár évben nem volt olyan órája, perce a napnak, amikor ne a könyv mondataival bíbelődött volna magában. Így most már csak a tényleges papírra vetés volt hátra.
Úgy tervezte, ha ki tud bérelni egy megfelelő szobát, egy-két év alatt sikerül megírnia az első kötetet. Bizakodva indult az aluljáró felé. Az első hirdetőoszlopról leszakította az első hirdetést, amit megpillantott, megnézte régi, kirojtosodott térképét, majd gyalog indult neki a hatalmas városnak, hogy megtalálja a Borz utcát. A zebrákon néha megállt, elmerülten bámulta a hídról alácsorgó végtelen kocsisort, a feliratokat, amelyek valamilyen idegen nyelv ismeretlen betűhalmazainak tűntek, a hatalmas plakátokat, amelyek bizonyára ugyanezt az idegen nyelvet beszélő emberek összejöveteleiről adtak hírt. Az emberek néha belébotlottak, valószerűtlenül nagy szemeket meresztettek rá és káromkodtak. De ő nem haragudott rájuk.
Meg kell értenem őket, gondolta, hogy ők is megértsenek majd engem.
Sokáig bolyongott így, megfeledkezve arról, hogy kövesse a térkép útvonalát.
Pár óra múlva kissé elbizonytalanodva megkérdezte az egyik szembe jövő, idősebb hölgyet:
– Elnézést asszonyom, erre van a Borz utca?
De a hölgy idegesen legyintett, mint aki kikéri magának, hogy ilyen kérdésekkel zaklatják, majd szó nélkül tovább ment. Ő is mosolygott, hiszen úgy érezte, máris többet tud a fővárosiak gondjairól, bajairól. Ezek szerint nem illik ilyen nyíltan a saját kérdésével előhozakodnia, talán előbb a hölgy egészségéről kellet volna érdeklődni, esetleg fölajánlani, hogy elkíséri egy darabon vagy segít a csomagjait cipelni. A következő hölgyet már udvariasabban köszöntötte:
– Kellemes délutánt kívánok, asszonyom! Nem akarja, hogy elkísérjem egy darabon, esetleg segítsek a csomagok cipelésében? – s már vette volna ki a szatyrot a hölgy kezéből, mire az ijedten sikoltozni kezdett, „Tolvaj, lakásmaffia, szatír!” és hegyes orrú cipőjével úgy rúgta bokán, hogy maga is felsikoltott.
Hm, hm, töprengett, s közben befordult az egyik mellékutcába, hogy mielőbb eltűnjön a hölgy körül összeverődött kis csoport szeme elől. Öt-hat sarok után végre biztonságban érezte magát, leült az egyik patinás épület lépcsőjére, ahol kétfelől két hatalmas kőmókus nézett le rá és végre alaposabban tanulmányozni kezdte a főváros térképét.
Néhány szál cigaretta után elindult arra, amerre, bár nem láthatta a magas tömbházaktól, a lenyugvó napot sejtette. Nyúl utca, Csíz utca, Rigó utca, Galamb köz, Rókafiak sarok, Medve tér, Hattyú park…, ismételgette hangosan a neveket, amelyeken keresztül céljához kellett érkeznie.
Közben sötétedni kezdett, s pár órai bolyongás után elkeseredetten döbbent rá, hogy megint eltévedt. Észrevette, hogy a forgalom egyre gyérebb, az utcák szűkebbek és a világítás is halványabb, amiből arra következtetett, hogy távolodik a belvárostól. Talán most már mégiscsak közelebb vagyok a Borz utcához, gondolta, amely a térkép szerint legalábbis jócskán távol esik a centrumtól. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy vajon jó irányba távolodik-e.
Karvaly utca, Sólyom utca, Turul köz, kezdte elölről a nevek ismételgetését, de végül úgy döntött, inkább iszik valamit az egyik kiskocsmában, ahonnan heves szóváltás hangjai szűrődtek ki. A barlangszerű helységben azonban csak egy ősz hajú, szakállas, vén alkoholista ült az egyik sarokban, a hangok a rádióból származtak. Éppen neves építészek és politikusok vitatkoztak a fővárosban építendő legújabb épületekről, városkép-tervekről, a közérzetről meg az új utcanév-táblák ízléses elrendezéséről. Érdekes, gondolta, egyetlen új táblát sem láttam egész nap, majd leült szemközt az öreggel. Bizonyára csak egyes kerületekben cserélték le a táblákat.
De miközben ezen töprengett, arra lett figyelmes, hogy az ősz hajú egyre csak őt bámulja besüppedt, karikás szemeivel. A szemgolyóit nem is látta a gyenge világításban, csak a két fekete szemüreget. Talán barátkozni akar. Vagy kunyerálni. Az öreg azonban meg se moccant.
Felhajtotta az italát és odalépett az asztalához:
– Ne haragudjon, hogy megzavarom! A Borz utca 12-t keresem. Nem tudná megmondani, hogy merre találom?
Az öreg komótosan föltápászkodott és intett, hogy kövesse. Az ajtóhoz lépve a szemközti házra mutatott. Majd a köszönő szavak után jóságos és megértő mosollyal nézett rá.
Kilépett a szabadba és megint rágyújtott. Elsétált az utca sarkáig, hogy megbizonyosodjon, tényleg ez-e a Borz utca. A sarki ház falán valóban ott állt a rozsdás felirat: Borz utca, 10-től 22-ig.
A 12-es számnál csöngetett, rekedt hang érdeklődött a kilétéről, majd berregni kezdett a kapucsengő. Elégedetten gondolt arra, hogy többnapos utazása után végre megpihenhet, holnaptól pedig hozzákezdhet a regény tényleges megírásához, és elindult fölfelé a hatodik emeletre. Apropó, a regény! Meglepve tapasztalta, hogy az utóbbi néhány órában amíg a városban bolyongott, egyetlen-egyszer sem gondolt a regényre, a térkép, az utcanevek, a városban való tájékozódás teljesen összezavarta, s megfeledkezett arról, ami az utóbbi években egyetlen pillanatra sem kerülte el a figyelmét.
Hogyhogy megfeledkezhettem róla? És éppen most, egy ilyen fontos pillanatban? De válasz helyett csak az utcanevek képe villogott a szeme előtt: Nyúl utca, Rigó utca, Nyest sétány… S közben egyre halványabban lobogtak azok a sorok, amelyeknek a leírásához holnap kezd hozzá. Talán csak a fáradtság, meg az idegen környezet, gondolta bizakodva, ám éppen ekkor ért föl a hatodik emeletre.
A megfelelő ajtó résnyire nyitva volt, bent már várta az öregasszony és megmutatta a szobát, amit ő rögtön kibérelt. Még teával is megvendégelte, amit halk kopogás után belépve a szobájába az asztalra tett. Teáztak.
Még sokáig a szobában maradtak így, kettesben, s ő, mintha hosszú, nyomasztó álomból ébredne, lassan kezdte fölismerni saját otthoni szobáját: a régi, karcolásoktól érdes, terítő nélküli asztalt, a könyvespolcot gyermekkora kedvenc kalandregényeivel, a kopott perzsát, a festményt, melyen egy férfi áll frakkban háttal a nézőnek, szemben a viharzó tengerrel … a háromlábú hamutálat… a székeket.
Az öregasszony csendben ült vele szemben és nézte. Megértően és jóságosan, mint az öregember a kocsmában. Emlékezete előtt lassan oszladozni kezdett a fátyol, valami érthetetlen meggyőződés, valami ismeretlen, néma félelem kerítette hatalmába. Az öregasszony tekintetéből lassacskán ki tudta olvasni, hogy most valami történik vele. Az öregasszony pedig azért ül vele szemben némán és jóságosan, hogy mindezt tudassa vele. Egy idő után meg is kérdezte rekedt, túlvilági hangján, mintha a gyomrából beszélne:
– Most már tudod? – de ő még nem mert válaszolni. Nem merte kimondani azt az ostoba és bugyuta szót, a hely nevét, ahova érkezett.
Mintha tényleg csak álmodta volna, álom lett volna minden, amit valóságnak, eddigi életének gondolt. És most, úgy tűnik, vége. Sírni akart, de érezte, ez is értelmetlen lenne.
– A legtöbben ebben a fázisban zokogni kezdenek – mondta az öregasszony.
Milyen szép is volt… s milyen békésnek tűnik innen az egész. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen észrevétlenül jön. Én hülye, még boldog is voltam, hogy végre megérkezhetem. De az öregasszony elébe vágott a gondolatainak:
– Nem volt igazad. Látod, mégiscsak lehetséges eljutni egyik helyről a másikra. De ha átléped a határt, vállalnod kell a lemondást meg a következményeket.
A vonat, a város, az utazás … mind azt hittem, valóságosak…
Az öregasszony arca világított, akár egy ikon. Ahogy nézte, megnyugvást érzett, hogy itt legalább nincsen egyedül.
– Tényleg, én már ott vagyok? – kérdezte, hogy bizonyosságot szerezzen végre. De rögtön megijedt, hogy ki akarta mondani azt az ostoba szót.
– Igen, itt vagy – felelte férfiasan dörmögve Perszephoné, a vénséges öregasszony.

Irodalmi és Társadalmi Portál