R. S. Thomas versei

„…Egy bizonyos: világszerte kevés manapság az a vallásos versszerző, aki Thomashoz (és az egykori vallásos tollforgatókhoz) hasonlóan a deus absconditus, a rejtőzködő, illetve a metaforák csipkebokrába rejtett Isten költőjének vallja magát. A. M. Allchin *Imádság mindenek fölött* című könyvében meggyőzően fejtegeti ennek az elhallgatásokban gazdag képes beszédnek az erejét a hagyományos walesi költészetben, s elsőként éppen R. S. Thomast nevezi meg a legszentebb név ki-nem-mondásával, illetve a szüntelen kételyek és vívódások közepette is a Teremtő létét bizonyító és igenlő alkotók sorában.”

(A fordító, PETRŐCZI ÉVA előszava R. S. THOMAS verseihez)

(Kötetben:  R.S. Thomas, Egy pap, népéhez, ford. és előszó: Petrőczi Éva, illusztrálta: Békési
Sándor, Szenci Molnár Albert Egyházművészeti Intézet és Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2007, Bolti ár: 1500 Ft)

 

A TÁVOLLÉT
(The Abscence)

E jelenlét-szerű

nagy hiány kényszerít,

hogy megszólítsam, a válasz

remény nélkül. Olyan szobába lépek,

amelyből éppen eltávozott

Valaki, fogadócsarnoka ez Annak,

Aki még meg sem érkezett.

Nyirbálgatom a nyelv

ódon ellentmondásait, de ettől

még nem lesz jelenvalóbb. Őt felidézni

a gének és molekulák se kaptak

nagyobb hatalmat, mint a választott nép

oltárairól felszálló tömjén. Minden párhuzamom,

szavam esendő. Erőm ugyan mi másból származhatna,

mint Tőle megfosztott, üres lényemből,

az űrből, amely Benne aligha kelt iszonyatot?

 

A SZÓ
(The Word)

Egy tollat nyújtott valaki, s így szólt hozzám az Úr:

„Írd le, mit jelent embernek

lenni”. És hosszasan habozott

kezem az üres papír felett,

míg végül, akár egy eltévedt

utas lábnyomai, betűk

jelentek meg a papír

haván, s olvashattam

a szót „magányos”. Mozdult kezem,

hogy kitöröljem; de a lét

ablakában várakozók egy emberként

kiáltották fülembe: „Így igaz.”

FARIZEUS – HUSZADIK SZÁZAD
(Pharisee – Twentieth Century)

Uram, más voltam, mint a többség.

Amíg ők dolgoztak, nyüzsögtek, iddogáltak,

A vadonban tanyáztam én, s a töprangés

A csontomig hatolt. Tollamon átfutott

A szív költészete, miként a vér.

Amíg sokan az autóikban pöffeszkedtek,

Én térdrehulltam, megköszönve

Az ama percre jutó kegyelmet.

Észlelték mindezt, persze. Bivalytüdejük,

Hordómellük és erős testük felém

Sok alig-észlelt tréfát megeresztett.

Megnyúlt arcom, hosszú hajam

Felingerelt őket: röhögtek nagyképűen,

A sír szelében dőzsölő megannyi lélek.

 

NAGYPÉNTEK

(Good Friday)

Nyugalom volt. Az őrszem ugyan mi

mást kiálthatott, mint hogy a kilencedik

óra ez, s hogy közeleg a vég? Fölszállt a

sötétség lassan, de meg

senki sem világosodott. És ácshoz

méltó módon tette

dolgát az ács: a kereszt mesterből

művésszé emelte őt.

 

 

HEGYI KARÁCSONY

(Hill Christmas)

Megérkeztek a havon át, a kenyér

még tisztább havához, hatalmas mancsukkal

meg-megtapogatták, úgy kóstolgatták,

mint az állatok, belenéztek a kehelybe aztán,

ahol felragyogott a bor, úgy érezték,

karcolja nyelvüket, megremegtek, akár

bűnre-emlékezőben és kiéhezett szívük

kevés időre meghallotta a szeretet szavát.

Felállván visszatértek szegényes

hajlékaikba, a sivár decemberi fénytől

leleplezetten. A horizonton felrajzolódott

a kicsiny, kőfal-kerítette mező,

a fával, amelyre a zord idő felszegezte

az e világra könyörgött, megrémült testet.

EGY FALUSI TEMPLOMBAN

(In a Country Church)

Egy szót se szólva térdepelt,

Csak a szél dala húzta még szomorúbbra

Az üvegablak komoly szentjeinek ajkát,

Vagy láthatatlan szárnyak suhogása.

Nem angyalok, csak denevérek, a tető alatt.

Térdepelt hosszan, a csöndre ügyet se vetve,

S meglátta, amint a sötét töviskoronában

Felizzik a szeretet, s a száraz fán

Egy emberi test gyümölcse felaranylik.

 

Nyár

A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lé-nyeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt.

A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a vil-lamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a ma-gas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak.

Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, ke-vesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is.

A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáróházon. Az udvaron almahé-jat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet.

Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl so-káig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásá-rolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához , és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállo-dákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigom-bolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták , a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak.

Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környé-két. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógy-szertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy ki-csit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetek-ből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogá-sa, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajla-dozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszín-foltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szom-széd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával.

A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabóle-gény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta.

Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A ta-vasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken.

Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott.

Láng Olivér tündöklése és bukása (Rapai Ágnes: Mindenhol jó)

            Ötödik kötet. Folyamatosan írt netnaplók. Frissen elkészült honlap. Rapai Ágnes dolgos asszony, nem tétlenkedik.
            Az ötödik kötet karcsú, csinos könyv, tenyérbe simuló. Már az egyszerű, mégis elegáns borítóra is jól esik ránézni. Egyaránt könnyen vihető zsebben, táskában, elfér az autó kesztyűtartójában, bármikor előhúzható, fellapozható, barátoknak bátran ajánlható. Az utóbbi tíz év verseit adja az olvasónak, és nem okoz csalódást.
            Kezdjük a végével (hiszen sokan haladnak így, hátulról előre), és akkor rögtön Láng Olivér költeményeivel találkozunk. Azok, akik edzett Rapai-olvasók, aligha csodálkoznak, a többiek valószínűleg felteszik maguknak a kérdést: kicsoda ez a Láng? „ A könyvbe az 1996-ban Láng Olivér néven írt verseimet is beválogattam, de a fiúszerepet hamar meguntam, és visszatértem magamhoz” – írja Rapai a fülszövegben. Az egyik netnaplójában bővebben vall arról, miért érezte fontosnak, hogy egy férfi bőrébe bújjon, ha rövid időre is :”… népiesek és urbánusok rögtön közös nevezőre jutottak mindig nőügyben, évszázados előítéletekkel teli leereszkedéssel fordultak felénk: megsimogatták a buksinkat, sőt még puszikát is kaptunk, ha jól viselkedtünk…próbáltam harcba szállni ezen előítéletekkel…jól kiélveztem…, amíg senki nem tudta, ki is lehet Láng Olivér…” Olivért a szerkesztők nem szerették, ízlését provinciálisnak tartották – , nem az irodalmi választásait, hanem a párválasztását . Valószínűleg ( ha türelmesebbek vele), boldogult volna, mint költő, de rögtön az elején elbukott előttük, mint férfi…
            Elgondolkodtató, miért váltott ki Olivér ilyen heves bírálatot a pályatársakból. Talán Rapai meg is ijedt kissé a sokféleképpen markáns, de egyformán elutasító véleményektől, hiszen nagyon kevés időt szabott ki férfi alteregójának, Láng Olivér csak 1996 február közepétől március közepéig, tehát egyetlen hónapig működhetett. A pikantériára fogékony olvasó igencsak bánhatja ezt a rövidke jelenlétet, mert Láng Olivér versei groteszk tükörben mutatják a férfi-nő kapcsolatot, és roppant szórakoztatóak. A Jaj,Máriával! könnyedsége például Weöres Sándor Psyché-verseit idézi meg, a Mikor megszerettem éppen annyira mulatságos, mint a hozzáfűzött lábjegyzet, a Latinos epizód halandzsája nyelvi bravúr, a Jelek a vájtfülűeknek ad többletet, akik ismerik és kedvelik Hölderlint, a Se nagy láng, se kis láng antropomorf bojlerének és a hozzá hívott álomkóros gázszerelőnek kettőséből kiderül, hogy miért nem szabad hirtelen elzárni semmilyen csapot. A Szűk helyen a Láng Olivér-versek utolsója, s egyben a kötetet lezáró szonett. Tréfás hangütése ellenére véresen komoly helyszűkéről-életszűkéről mesél, eszünkbe juthat, Bereményivel szólva, az ötvenes évek szűk levegője, amiből még mindig itt rekedt némi áporodottság, és eszünkbe juthat Örkény ismert egypercese a lakáscsere, azaz a változtatási kísérlet lehetetlenségéről. Ez a vers finoman fanyar, és ettől hangsúlyos befejezés, a kötet címeként választott Mindenhol jó megkérdőjelezése. Rapai a szűk helyen való mozgás avatott feltérképezője, legyen szó egy íróasztal átpakolásáról, költözésekről, az értelmiségi létformáról a közép-európai térségben – , ezt a korábbi írásaiban, főként a Zadarnál a tenger letisztult verseiben már bizonyította.
            Láng Olivértől elbúcsúzva, a kötet első, terjedelmesebb részében a költő elmúlt tíz évének összegzését kapjuk. Olyan érzésünk támad, hogy egyszerre vagyunk kukkolók és meghívott vendégek, Rapai nagyvonalúan megosztja velünk a legszemélyesebb hétköznapi gondjait, a rá jellemző kíméletlen, csípős humorral. Erőssége az élőbeszéd, de sohasem pongyola vagy közönséges módon, mindig a lírai formáknak alárendelten alkalmazza a ki- és beszólásokat. A közvetlenségnek köszönhetően ott vagyunk a költővel az emlékek helyszínein, váltakozik a tág és a szűk tér, de a nézőpont ugyanaz, Londonban, Velencében, Frankfurtban, Pécsett, a pesti belvárosban, a Lago Maggiore partján, Óbudán, Barcelonában, a Hold utcai piacon, Balatonszentgyörgyön. Úgy tűnik, hogy tényleg mindenhol jó, de hirtelen az Önáltatás megkérdőjelezi a kiegyensúlyozottságot : „…a rendezetlenségben vagyok otthon, az átmenetben…A szemüvegem, tollam, hamutartóm, kulcsom vajon hol lehet? Majd csináltatok, majd újat veszek…Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre…De út közben sem jó…” Ugyanez az életérzés mutatkozik a Menni, menni cipőkhöz fűződő visszaemlékezéseiben, az Ajándék ünneprontó fanyarságában, a Térdeplőszéket kéne venni öniróniájában. Az ironikus hang alapeleme Rapai világának. Egyes méltatói szerint ez a világ asszonyi érzékenységből táplálkozik, és az amerikai lírikusok, főképpen Sylvia Plath képeit juttatják eszünkbe. Bevallom, nem nagyon értem a női szenzibilitás egybemosását Plath hűvös távolságtartásával. Nem véletlenül neveztem Rapait dolgos asszonynak, ez a jellemzés, szelíd gúnnyal, a Rapai-versekre olykor ráfogott feminin sajátosságokat óhajtaná fricskázni. Rapai ugyan folyamatosan használja a női lét szerepeit és kellékeit egy-egy élethelyzet bemutatására, de szigorú, pontos fogalmazása, képeinek szikársága megóvja a könnyű megoldásoktól. Verseiben gyakran felbukkannak a színek, érdekes módon, legtöbbször a sárga.” Vágyam az okker” , írja , holott úgy hírlik, egyébként utálja a sárga színt.Talán mégsem véletlen a sárga favorizálása, pszichológiai tesztek bizonyítják, hogy a sárga az elvágyódás színe. Megint csak visszaérkezünk a „mindenhol jó, de útközben sem jó” életérzéshez.
            Ez a többszörösen megkérdőjelezett nőies-derűs környezet, ahol Rapai versről-versre körbevezet minket, érdekes módon, a kortárs képzőművészetből ismerős. A cseh-amerikai Barbara Benish rajzai, szobrai, Radák Eszter képei, de leginkább Drozdik Orsolya munkái mutatnak a kezdetben gyanútlan szemlélőnek olyan harmonikusnak álcázott élethelyzeteket, amikor bárhogy ügyeskedhetünk, sem közben, sem a végén nem lesz jó sehogy. Drozdik a legkülönbözőbb műfajokat vegyíti, köztük irodalmi szövegeket, és ugyanúgy kedveli a női szerepek bemutatását, vizsgálja a szerepvállalás lehetőségeit és határait, mint Rapai. Egyik fotósorozatában táncosnő bőrébe bújik, később megteremti Edit Simpsont, aki tudós-kutató státusz birtokosa, és a férfiaknak fenntartott közegben sikereket ér el. Drozdiknál is, Rapainál is, az úgynevezett női szemszög csupán cselfogás, egyfajta szellemi játék a szűkös tér és a szűkre szabott idő keretei között. Miként Drozdik porcelánfiguráinak biedermeier édessége egyszerre több párhuzamos értelmezést kínál, Rapai tűsarkú cipőinek, ruhadarabjainak, kis női holmijának mindig sokrétű mögöttes jelentése van. Nem véletlenül hasonlítom össze a munkásságukat, hiszen Drozdik sok verbális anyagot alkalmaz a tárgyegyütteseihez és az installációihoz, Rapai pedig gyakran verset „fest”, színek, formák tobzódásával. S mindketten mesterei az iróniának.
            A Mostan csak talán az egyik legérdekesebb vers a kötetben. „Egy jó könyvvel lenni, az volna jó. Nem kérdezősködne és nem szapulna. Itt lustálkodhatna az ágyamon. Hátára fordulna vagy a hasára. Lassan kinyújtanám a két karom. Felébredne, ha felgyúlna a lámpa. „(Rapai gyakran tekinti élőlénynek a bútorokat, a mindannyiunk által felhalmozott kacatokat -, nincs ebben semmi különös, minden szenzitív ember tudja, hogy a tárgyaknak is van lelke.) Megint csak az irónia … Az elidegenedett világban, a könyv, mint szerető, új távlatot nyithatna a párkapcsolatokban, és mindenki az ízlésének megfelelően választhatna társat. Ha innen nézzük, Rapai ötödik kötete bízvást beválna amorózóként, az érzelmesség, a távolságtartás és a fekete humor tökéletes arányérzékkel váltakozik a csaknem száz versben.

Bánki Éva: ESŐVÁROS (Versek a dobozban)

10849813_736415079768789_8048365903559650970_n

Használhatatlan asszony volt, mondta pár nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett. Kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablaknál egész életében, először sötétkék ruhásan, aztán fejkendősen, és gyűjtögette a halálból visszatérőkről, az asztrállényekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő szellemekről szóló híreket, és persze a mesterkémekről is, akiben talán legelső szerelmét, Mályi Gézát sejthette. A doboz, ami Béla átadott nekem, tele volt a régi, nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között én rábukkantam néhány avokádós, fogolypecsenyés, kagylós, fenyőmagos különlegességre. Anci talán szerette az ilyesmiket, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, „vágjunk ketté két avokadó körtét”. Dunaszerdahelyen még senki sem látott tintahalat vagy avokadót, úgyhogy az ízét bármilyennek elképzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. De a receptek és az újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben. Anciról nehéz volt elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben.

Néhány verset egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
és hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, ellenszert, amit más
megmérgez: halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.

……………………………….

Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét, beszédtől
lobog a szén, míg a föld mélyén
egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk villanyfényes madarak
cikáznak. Minden mozdulatuk parancs.

Anci gépes verseiről eszembe jut egy régi beszélgetés Galántán. Hát nem a romlás és a halál közös bennünk, kérdezgették a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges önjárón. De Anci számára talán a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor
fellázadnak, ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

……………………………………….

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz, sok halott kezet.
Aludna minden lélek a levegőben,
de nem lehet. Csak zuhan minden élő,
amíg sötét és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Anci között a híres szeánszokon, az csak a többi versből, az Esőváros-ciklusból tudható. Bandira te hasonlítasz, szokta Anci mondogatni, de nem én időzhettem vele a cukrászdákban, és nem én látogathattam a párnás-függönyös szobákban, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom illik is az Anci-féle világtörténethez.

Virágnyomok közt él a beteg és az orvos,
két édes, fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Géza-féle forró, gyerekkori szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkán.

Nincs este. Gondolataim mégis
megtalálnak. Mintha hálóinget vennék
délután. Vége a futkosásnak. Meleg
áramlik bennem,
szerelemszag,
türelmetlenség.

Ennek Anci írásai közt a címét is megtaláltam.

Szabadon

Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
Üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is,
reggel tüllel borítja, este kék lakkal fedi,
így él. Üzeneteket kap, és ha nem vigyáz,
éjjel madarak törnek rá. A szeretői csak annyit
árthatnak, mint eső az üvegkertben.
Ő a hóról álmodik.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajska Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. De egy álom útmutatását követve a versek helyszínét mégsem merem azonosítani Dunaszerdahellyel. Halála után tíz évvel sógornőm egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, ő pedig az üvegen át nézte a lágy esőszálakat. Ez az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonlított, ezt a dél-amerikai kisvárost egyszer a tévében láttam, egy forradalmárral készült riportban. A szakállas férfi fölött látszott a felirat: Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci is szívesen üldögélt volna. Azóta álmomban többször is vesszatértem erre a helyre, és mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint a rokonokkal.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belülről megéget, így aztán
csókokra vágysz, az a másik száj
meg kívülről éget. Kié leszek hát,
kérded súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal.
Szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb partján terült volna el. Az eső oltalmában színes lepkék, avokádó-erdők növekednek, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
a függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
A szakadó esőben a szavak is átváltoznak?
Ösvények taposnak egymáson, az esők alatt
talán az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak között zuhog a városra a víz.

És Anci egzotikus receptjeinek a hátlapján pedig ez a vers:

A málnabokrok gyökere
belevés neveket a földbe,
és megszüli élő fizetségét,
húsos bogyóit. Lenn él ő,
évei nélkül, egyedül.

……………..

Az udvarban fekete, álmos
víz, az eső sűrű acélfésű, fölötte
titkolózó, örökfényes nap, az angyalok
repülőgépei, áttetsző arany mindegyik (…)

Hogyan találkoznak az idők mögött a szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Minden nap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom.
A fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

………..

Lobognak a fák.
Végigsuhan a városon
az eső egy szalagja. Aztán
semmi, a fák megnyugosznak,
karjukat felemelik, mint a szüzek
a lámpásaikat, mikor még
tele volt az éjszaka.

Anci telt fiatalasszony volt. A sudársága emlékeztetett Legelső Földszerző Anna szépségére. De persze a szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így:

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. beszédes,
finom inak. Az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap
egymagában, zuhogó felhők között.

A „magyar évek” voltak a spirituális remény és balsejtelem évei. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is elcsúfította az előérzet, hogy a nagy lobogás árát majd mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet – meglehet – csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

Egyes versek helyén csak Mályi Gézához írott szerelmesleveleket találtam. Ezeket megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg hajdani szerelmét utolérni. Hogy ezek a levelek mikor íródtak? Mit számít? Anci sohasem mérgezte magát dátumokkal. A titkosszolgálatok, amik Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait.

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek közé rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt az emberi szótól,
amely teherbe ejti az asszonyokat, és táncolni
kényszerít minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai. A szépek, az imáktól
és aranytólékesek. Babilon por lett.
Visszaadták a halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Miért a negyedik? Ki tudja?

Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén. Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak szerelmes fiatalasszonyhoz illik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, hogy most is mindig rá gondolok, de a legvégére inkább csak ezt a verset másolom ide. Az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról szól, amelyből Anci soha nem tudta magát megszabadítani.

Beleszakad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növő és belehaló
tengert mindegyik útján. De mi
azt hisszük, mindig ugyanott jár.

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

(Magvető, 2004)

“Nekem megbocsát az Isten”? (Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Kalligram, 2007)

Bravúrosan felépített regényében Lovas Ildikó két női “fejlődéstörténetet” vetít egybe: Jónás Olgának, Csáth Géza feleségének a házassági drámáját és egy Szabadkán nevelődő, névtelen kamaszlány serdülőkorát és első házasságát. Vajon a két mesterien egymásba játszó-rímelő vallomást felfoghatjuk-e ok-okozatnak is?
A párhuzamos monológok a “lány” megszólalásával kezdődnek, és a férje elől menekülő, de közben a végzetébe beletörődő Olga utolsó monológjával fejeződnek be. Aprólékosan megismerjük a “lány” gyerekéveit – ezek épp a regény legmegragadóbb részei –, míg a századfordulósan érett szépség, a huszonhét éves Olga a “semmiből” lép a történetbe. Mintha az égvilágon semmi fontos dolog nem történt volna a “Magyarország legzseniálisabb emberével” való találkozását megelőzően. Olga tragikus előképe lenne a Csáth Géza-rajongásban felnőtt szabadkai tinédzsernek?
Vagy ez a kauzális gondolkodás nem is illik ehhez a női regényhez, és a két női vallomás még csak feltételesen sem rendezhető ok-okozati viszonyba? A szabadkai lány egy ponton elhallgat, nem sokat mesél a tönkrement házasságáról, a kortárs házastársi pokol ábrázolását helyettesíti “Olga története”. De a két női sors nem fut párhuzamosan: Olga beleveszik a házassági tébolyba, míg a “másik” a tönkrement házasság után is felépít egy új életet.
Ámde a századfordulós Olga és a hófehér stiklában (tűsarkú cipőben), méregdrága párizsi modellben a tükör előtt pompázó mai menyasszony történetét számos nyilvánvaló “minta” köti össze: kötelek, selymek, bársonykák, lila kelmék, csirkevágás, a Magdolna-nap, a “magdolnaság”, a sok-sok apró gomb Olga hálóingén és a “spanyol” menyasszonyi ruhán – mintha csak egy Joszeliani-filmet látnánk, ahol a tárgyak, a kelmék tekergődző ökörnyálként fonnak egybe, keresztül-kasul egymásról mit sem tudó korokat, életviszonyokat, embereket.
A két női vallomás- vagy történet-szövedék nem különül el látványosan, hanem hol elválik, hol egymásba tűnik, mintha csak két hasonló, finoman egymásra helyezett hímzést figyelnénk – szép, nem tudunk mást mondani. És soha nem mesterkélt! De ezek a hol elkülönülő, hol egymásba játszó vallomások teljesen eltérő női karaktereket takarnak. A gondolatban már a gyermeke halálával is eljátszadozó Jónás Olga végletesebben megnyomorított lény, mint a regény végén újságírónak készülő, szabadkai születésű elbeszélő. De valami mind a két életben megbicsaklott vagy elrongyolódott.
Tönkrement selyemharisnya. Kilyukadt, szétszakadt ruha. Tönkretett, kitört sarkú stikla. Hiszen egy rongy vagyok, nemde?

Kinek bocsát meg majd az Isten? Hogyan tudja az egyik nő túlélni azt, amibe a másik tönkremegy? Házasságkötésekor a szabadkai lány semmivel sem bölcsebb vagy felvilágosultabb, mint az életét a “Magyarország legzseniálisabb emberéhez” hozzákötő Jónás Olga. Én úgy vélem, nem valamiféle szenvedésben pácolt asszonyi józanság vagy éppen a femininista eszmékkel való találkozás tartja meg az életnek a szerencsésebb elbeszélőt. Hanem a gyerekkorban megszerzett önazonosság és autonómia. Az “engem egy fiú ne piszkáljon” fennhéjázó magabiztossága. Az anyuka-apuka mellett élvezett biztonság, az a bizonyos “vatelin” a gyerekkori télikabátban. A régi nagy olvasásdüh. Hiszen nem lehet teljesen elveszett ember, aki kislánykorában, a szabadkai könyvtár olvasótermében Joyce Ulyssesét olvasgatva próbál a férjfogás csínjára-bínjára rájönni. De bárhol és bárhogyan is éltél, az időből nem lehet kibújni. Nincs hova menned.
Július huszonkettedike, hőség, Magdolna-nap. Asszonyok napja.
De miért épp Jónás Olga? A magyar irodalom két meggyilkolt a “jeleneteket egy házasságból” asszonyának, Draskovich Eusebiának és Jónás Olgának a sorsa is a Délvidékhez kötődik. Zrínyi, ha felemás módon is, de meggyászolta a saját, korábban Violaként dicsőített asszonyát. Eusebia (ha ez valakit vigasztal) elfoglalhatta a helyét a magyar múzsák “arcképcsarnokában”, hiszen egyetlen dehonesztáló sor nem maradt fenn róla. Míg Olga, vagyis O. (ez a férj által használt rövidítés olyan, mint a női nemi szerv emblémája) nemcsak az életét áldozta fel a házasságban, hanem az emlékezetét is.
Leírták őt. Egy k. Hogy ne tudjunk rá emberként emlékezni.
Maga a férj akarta így.
De a “Magyarország legzseniálisabb emberének” szerelmét kiérdemlő, a maga és gyermeke életét megvédeni képtelen Jónás Olga – mint ahogy ellenképe, a mindenkit ócsárló Kosztolányiné – tulajdonképpen tényleg nem sok rokonszenvet ébreszt. Talán megfordult Lovas Ildikó fejében (aki regényében felvillantja K. D-t is), hogy ezt a két női sorsot ellentétezze, hiszen milyen érzés lehet ennyire “zseniális unokatestvérek” feleségeinek lenni? Szerencsére a szerző nem ezt tette. Hiszen akkor egy groteszk századfordulós kor- és kórképet kaptunk volna. Századfordulós dagonya: írók, írófeleségek és nyavalyáik.
De Olga sorsát egy, az olvasó számára sok azonosulási pontot kínáló női fejlődésregény tükrén át látjuk. És így döbbenünk rá, a mintázatban tényleg mennyi sok azonosság van. Levágott tyúk, a halálra kínzott Olga, saját esküvőjén vérig sértett, megalázott fiatal lány, hiszen van valami szívszorító hasonlóság mindenfajta női kiszolgáltatottságban. A szerző kikényszeríti az empátiánkat. Bárhol is éltél vagy bárhogyan, a női időből nem lehet kibújni. A minta ugyanaz, csak a fonál színe változik.
Persze nem nevelkedhet mindenki egy patinás, legendásan kulturált, több nemzetiség lakta határon túli városban. De azért ez a legendásan kulturált városka mégiscsak igazi Sárszeg, ahol pontosan ugyanolyan előítéletek járják mint a legtöbb magyarországi városkában: “Ha férfiak megkapnak, elhasználnak és eldobnak”. “Anyukááám, elhiheted, tudod, miről beszélek.” De mért kéne a kicsinységnek vagy akár a nagyságnak fejet hajtani?
Ésperszenem mindennapi szerencse, ha a századfordulón egy lány az egyik festői szanatóriumban megismerkedhet Magyarország “legzseniálisabb” fiatalemberével, és – mit szerencse? egyenesen megtiszteltetés! – ha bekerülhet egy olyan neves vidéki értelmiségi családba, ahol már amúgy is van egy másik “legzseniálisabb” fiatalember. Hogy ennek az irigylésreméltó családnak a beleegyezésével kínozzanak halálra egy fiatalasszonyt: hiszen megérdemli, nemde…? Hogy aztán a végrendeletben a feleség vagyontárgyairól előre rendelkező férj külön köszönetet mondjon a mindent előre látó anyikának, “aki helyesen diagnosztizálta Olgát már a legelső alkalommal”.
Akkor honnan is tudjuk, hogy a hasonlóság csak látszólagos, hogy a kétféle stikla, a szabadkai lány és Olga sorsa különbözik? A nővé válást a szerző nem villámcsapásszerű átváltozásnak, nem(csak) lelki és biológiai folyamatnak, hanem lassú-lassú tanulásnak, a társadalmi szabályok elfogadásának láttatja. Egyszercsak eljő a szüzesség – hiszen ez is eljő, akárcsak a menstruáció, hiszen jól tudjuk, a kisebb gyerekeket egyáltalán nem érdekli az egész. “A szüzesség olyan hártya, mely a fülünket, szemünket és a lelkünket is betapasztja. Süketté tesz és vakká, valamint annyira kíváncsivá, hogy az már bűnnek számít.”
Magabiztos, gondolkodó gyereklányok – akik az Ulyssesből próbálnak a párkeresésre felkészülni – csoportban, alázatosan ácsorognak, hogy felkérjék őket a lassú blokknál a diszkóban, és előtte otthon halálra aggódják magukat az előszobatükör előtt. És mikor az osztálytársnőink épp izgulni kezdenek, hogy felkérik-e őket a “lassú blokknál”, mi már nem vagyunk itt…És lesznek az életben ciki és nem ciki dolgok, ezt is tanácsos tiszteletben tartani, egy lánynak mindig résen kell lenni: “Csörög a tekintet, ébresztő, férfiak!” Nehogy pár nélkül maradjunk! Pedig a nagy párkereső pánik helyett élhettünk volna szabadabban is. Megfejtve a világ megfejtetlen írásait, felszabadítva magunkat, az indiánokat, vagy más felszabadítandókat, vagy csak a napsütésnek örvendezve, KAMAZ márkájú biciklinkkel az egész világon átkerekezve…
A Spanyol menyasszony olvasható lélektani regényként, erotikus thrillerként is, de én úgy vélem, társadalmi regényként könnyebb megközelíteni. A regényben minden a férfiak körül forog, van megkínzott asszony, megsértett menyasszony és rengeteg más pompásan ábrázolt nőalak is – de az “igazi férfiak” csak olyan távoli, emblematikus szerepekben bukkannak fel, mint Kutuzov és Napóleon a Háború és békében. Boronganak, töprengenek, csatákat nyernek, csatákat vesztenek, lólengenek (mint Magyar Zoltán), bánatosan ácsorognak toronyházak előtt, vérig sértik a menyasszonyukat, vagy épp őrült módra köntösöket szaggatnak, hogy a végén, mint a szilvalekvár, “összerottyanjanak”… De a társadalmi elvárásokat nem ők közvetítik, az epikus értelemben vett, szélesen hömpölygő, “igazi élet” nélkülük zajlik. A mindennapi élet a “födeles kapu” mögött, a férfiak által meghatározott térben, ám mégiscsak nélkülük történik. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szabadkai lány két nagy szerelme, a “klarinétos fiú” és a “vőlegény” nem nagyon különbözik.
Pedig Lovas Ildikó regényében bámulatosan realisztikus, megkapó jelenetek sorakoznak. Nagypapa haldoklása, a gubógyár, történetek a szabadkai diszkóban, a dacos “nem adom meg magam” várakozás az újvidéki tévé folyosóján, aztán a halálra ítélt Olga álmos botladozása egy liliomillatba, verőfénybe fulladt falusi házban… És mennyi pompás mellékalak! A nagymama – ő az, aki tudja, “milyen egy rendes lány, és mit akarnak a fiúk” –, osztálytársak, nagynénik, portások, szomszédok, rokonok és két vérfagyasztó nőalak, a Brenner-háztartás két nagy halálmadara, Olga cselédlányai: a lomha Ágnes, a más titkai között kotorászó Veron. Bár lehet a művet példázatos regényként is olvasni, a szerző irigylésreméltóan sokat tanult a másik “zseniális unokatestvér”, Kosztolányi Dezső ábrázolástechnikájából. Az a hihetetlen nyelvi pontosság! És a kegyelemmel és megbocsátással kapcsolatos spekulációk. A Magdolna-nap. Anna-Vizyné-Pacsirta-Olga… Lovas Ildikót nemcsak felületes egyezések kötik a Csáth- és Kosztolányi-örökséghez.
Erotikus thriller, erotikus női regény… tulajdonképpen igaz, ámbár a férfiak csak vonzó, távoli, félelmes árnyak. Kitapogatják tánc közben a lányok melltartóját, aztán átváltoznak, és mennek, vagy maradnak. Lovas Ildikó felülírja a hagyományos “női regény” sémáit, nézőpontját és ábrázolástechnikáját is. Az önsorsrontást nem valami ideológiai elvvel, hanem a gyerekkor autonómiatörekvéseivel állítja szembe, másrészt mélységében is lenyűgözően pontos társadalmi körképet ad.

Antikolás

Pár perc elég volt, már meg is bántam, hogy előrezavartam asszonypajtást, ne tetézze itt nekem a bajt, hogy a fülembe sipítozik, ha már segíteni nem tud. Hogyne, megsértődött, most ő már kint van az úton, nem sejti, hogy sejtené, amikor én is csak most kezdem, mekkora a baj valójában. Nincs idő, az a baj, nincs idő logikusan végiggondolni, mi lesz a helyes mozdulat, valami régi elsősegélynyújtó kurzusról rémlik, hogy van egy vérzéselállító nyomáspont a combon, na szerintem én most épp ott szorultam be, érzem is, hogy a lábamban nincs vérkeringés, a fájdalom pedig olyan tempóban fokozódik, hogy normálisan gondolkodni sem lehet, idő nincs, és ahány mozdulatot kipróbálok, hogy valami majd lesz, mind csak ront a helyzeten, szóval most akkor mi a f… van.

Kipróbáltam, halkan, mi az eredmény, ha kiabálni próbálok, utánakiabálni asszonypajtásnak, jöjjön vissza, de már lélegezni is csak nagyon aprókat bírtam, itt már nem segít semmi, csak a huszárvágás, az is nagyon fog fájni, de egyre inkább úgy tűnik, vesztenivalóm nincs, tehát mindegy. Olvastam egyszer egy hegymászóról, akinek szikla alá szorult a keze, úgy volt étlen-szomjan egy hétig, ennyi idő alatt került olyan tudatállapotba, hogy először a karját törje el, aztán pedig a lágy szöveteket nyiszitelgesse egy vacak bicskával. Odalett a keze, de életben maradt.

Olyan egyszerűnek látszott, a legutóbb frissiben felszedett csajomnak úgy festett, egyetlen mániája van, a bringázás, de azt nagyban nyomja, amikor megkérdezte, én hogy állok a kérdéssel, természetesen azonnal küldtem, hogy háppersze, nekem is a bringa a mindenem, van is egy pöpec gépem természetesen, azzal járom a természetet állandóan, amikor csak tehetem. Valójában egyáltalán nem is volt biciklim, de hát ezen ne múljon, gondoltam, mire alkalma lesz, hogy szavon fogjon, legfeljebb veszek egyet, egy tényleg pöpecet, nagy ügy, végre egy csaj, akit ilyen halál egyszerű dologgal le lehet a lábáról venni, mert lehetne sokkal extrább hobbija is, tudomisén, versenytánc, vagy művészfilmek, vagy, mint a legutóbbinak, hogy teát méreget hómlesszeknek, és ha hó van, ha fagy, még akkor megy leginkább teát mérni a hómlesszeknek, na, ezek azok az esetek, amikor kínossá válhat, ha az ember blöfföl, de hogy nyeregre rakja a seggét és tekerjen, ezt látatlanba akármilyen hülye bevállalhatja egy nő kedvéért, még ha utoljára általános iskolás korában ült is biciklin, mint jelen esetben én, mert ebbe aztán semmi vaszizdasz nincs.

Na, a kerékpárboltos eladónak nem blöfföltem, neki bevallottam, hogy úgy nézzen, én van húsz éve, hogy nem bicikliztem, azt se tudom, mik a menő fajták ezidőtájt, de egy punci kedvéért most épp az van, hogy max pár napom van profi bringássá avanzsálni, annyira tetszett neki, helyesbítek, annyira röhögött ezen a sztorin, hogy teljesen szolgálatkész volt ezután, főleg, mikor azt is mondtam, hogy pénz nem számít. Okos faszi volt, azt látta rajtam, hogy sportos, fitt csávó vagyok, de hozzátette, lehetek combban is akármilyen izmos, mert a kerékpározás az olyan speckós izommozgás, hogy ha én azt húsz éve nem csináltam, akkor, bár terepre a monti a legjobb, a monti, az az a brutál vastagkerekű, szóval eleinte nekem nem javasolja azt, mit szólnék egy trekkinghez, és ajánlaná ezt az, igaz, nem olcsó, de extra seggkímélő nyerget is, mert azzal is bajaim lesznek az első időkben, na, itt kicsit beijedtem, mondtam, hogy minden a lehető legkíméletesebb legyen, pénz nem számít, ezt hangsúlyoztam többször is, nehogy a nő előtt ez buktasson le, milyen ősbringás vagyok, hogy a nyereg megtör seggben, még mielőtt a városból kijutnánk… Szóval, sok hasznos dologban segítségemre volt a srác, én mindig is mondtam, hogy az őszinteség a legegyszerűbb, legcélravezetőbb út, ha az ember el akar érni valamit, még próbakört is mehettem, bírtam is menni majdnem harminc métert elesés nélkül, de ez is csak a rám jellemző mindig a lehető leghülyébb kombinációban sülnek el a dolgok című szindróma miatt volt, szóval épp csak rámentem a négysávosra, ahol egyből jön ugye a körforgalom, meg ott emelkedik is, meg egy kamion is mellém sorolt, ezért biztonsági okokból a lábam letétele és a megállás mellett döntöttem, de ekkor jött a meglepetés: nem ért le a lábam a földig, bakker, közben a kamion meg majd elsodort, és ahogy húzott el mellettem, olyan volt, mintha sose lenne vége, ezért a biciklit erővel jobbra döntöttem, hogy úgy keressem a lábammal a flasztert, de nem aszfaltot találtam, hanem… szóval a virágoknak épp akkor ásták fel ott a földet, az eső meg eláztatta, szóval ebbe cuppant bele a lábam bokáig, a biciklit viszont vitte a lendület még egy métert, vagyis szépen kigurult alólam, de úgy, hogy a nyereg majdnem vitte a golyóimat is, szóval én ott maradtam spárgában, a bicikli meg előttem szépen beledőlt a cuppanós sárba. Lejjebb kéne tenni a nyerget, ezzel vittem vissza a sáros biciklit, oké, hogy Hosszú Puska volt a becenevem már az ált. suliban is, de mégis miért van az mindenkiben, hogy aki magas, annak a nyerget is fel kell tolni az égbe?, de az eladó meggyőzött, hogy kell az a magasság, majd megszokom, mert ha lejjebb teszi, akkor nem tudok kinyújtott térddel tekerni, és akkor fájni fog a térdem, meg hamar el is fáradok, meg egyébként tönkre is megy a térdem, szóval mondom, rengeteg ilyen hasznos tanácsot adott a faszi, még le is akarta mosni nekem a biciklit, de mondtam neki, hogy ne, mert közben én meg kitaláltam, hogy ha már úgyis sár, akkor hadd száradjon csak meg rajta, ezzel legalább a leantikolás is meglesz, mármint, magyaráztam, mert az eladó nem vette, mi ennek a lényege, szóval hogy a csaj lássa, hogy ez nem egy vacsi zsírúj bicikli, mer már van benne kilométer, szóval érti.

Rákérdezett még a végén, nem lesz baj, biztos, hogy megúszom én ezt esés-bukás nélkül? Elmeséltem neki erre, hogy egyszer kiskoromban frontálisan belezúgtam egy mély árokba, és miután a bicikli beleálllt a gödör aljába, én herével még végigszánkáztam a vázon, de kb. azzal a sebességgel, amellyel maga a bicikli száguldott annakelőtte, a szánkázás végén pedig a szeméremcsontom frontálisan szabályszerűen belerobbant a kormányba, és hadd ne mondjam, mennyire volt ez fájdalmas: ez az egész akkor úgy történhetett meg, hogy egyszerűen leblokkolt az agyam és nem tudtam lereagálni, hogy baszki, egy árok száguld felém, és az agyleblokkolás az meg csak egy dolog miatt következhetett be, mégpedig, hogy nem tudtam, hogy ilyen, hogy agyleblokkolás, egyáltalán létezik, de azóta, ha váratlan vészhelyzetbe kerülök, parancsot tudok adni az agyamnak, hogy: nehogy leblokkolj, baszod!!!, és nem is csinált azóta ilyet, és ez független attól, hogy most bicikli, vagy nem bicikli, és attól is, hogy hány éve bicikliztem, vagy nem bicikliztem, vagy most akkor mi van.

Mondom, barátságos, jópofa gyerek volt ez az eladó, ezt a sztorimat is végigröhögte, biztos a stílusomat bírta, mert amúgy hogy egy kisfiúcska izomból tökön reccsenti magát egy biciklikormánnyal, hát nem tudom, én ezen nem röhögnék feltétlenül, de hát kinek mi hogy.

Szóval van az a rész, ahol a Feketeutca folytatása egész közel megy a tóhoz, én javasoltam, hogy kanyarodjunk fel a tótól oda, menjünk a Kálvária felé, nem azért, mert ne lett volna mindegy, merre megyünk, hanem hogy lássa, én tudom, hogy az az út tényleg ott megy, vagyis ergo tényleg van affinitásom a túrázgatáshoz meg minden, mert szerintem ezt amúgy nem sokan vágják, hiába ott laknak, mert takarják a fák, hogy mi a helyzet. Ő tök jól vette is a lapot, pedig az uccsó pillanatban szóltam neki, mégis, egy pillanat alatt odafordította a bringát, és már ment is felfelé az úthoz. Az egész egy tizenöt méteres ösvény, de az a tizenöt méter tiszta szopás, emelkedik, mint az állat, és kikerül az ösvény egy kifeszített láncot is egy szabályos hajtűkanyarral, meg gyökerek is kiállnak a földből, na hát, az én bringámból valahogy kifogyott a szufla a felénél, nem bírtam rajta felmenni, mindegy, ha kifogyott, kifogyott, a csaj közben már felért, nem nézett vissza, gondolta, megyek utána, mikor már majdnem megállt alattam a bringa, még akkor se gondoltam, hogy baj lesz, már tettem le a lábam a földre, hogy megállok, de a bicikli pont a kanyarban volt, mert kerültem épp kifelé a láncnak a karóját vagy mijét, vagyis a kormány meg a kerék épp jobbra volt fordulva, de a legutolsó pillanatban még egy gyökérre is ráment, és ekkor kiborult alólam az egész bicikli, és a lábam meg már nem volt a pedálon, á, én nem is tudom, igazából hogy történt, lényeg, a bicikli úgy esett össze alattam, hogy az elsőkerék teljesen kifordult jobbra, igenám, csakhogy a combom térd fölött meg valahogy a kerék meg a váz közé került, és így az összeeső bicikli a földre rántott engem is, és mivel így teljes testsúllyal ránehezedtem, így is maradtunk. Vagyis egész pontosan: a váz a combomba mélyedt, a kerék meg a térdkalácsom közé ékelődött. És ez fájt. Biztos mondtam is valami basszameget vagy ilyesmit, mert a nő mégis visszafordult, pillanat, szóltam oda neki, de aztán arra kellett rájönnöm, hogy meg se bírok moccanni, mert a lábam nem jön ki a szorult helyzetből, a kerék meg a kormány pedig meg se moccan, persze, amikor én vagyok rajta teljes súllyal, ráadásul majdnem spárgában, ezek a spárgák nekem már nagyon mennek, hát ilyen nincs.

Minden oké?, kérdezte a nő. Ne segítsek?

Nem, nem, nem, beszorult a lábam, mindjárt…

Hát azt látom…

Próbáltam a másik lábammal kezdeni valamit, de az nem tudott talajt fogni, csak kaparta a földet, hát hogyne, amikor majdnem spárgában voltam, próbálkoztam úgy, hogy a térdem behajlítom, hátha akkor feljebb bírom emelni magam, de érdekes módon, nem tudom, milyen áttételeken keresztül, de ettől csak még jobban rászorult a satu a combomra –

Áááá, sziszegtem, ez kegyetlenül fáj –

A nő odalépett hozzám, meg akarta fogni a biciklikormányt, hogy lefordítsa a kereket a lábamról.

Nenenenene, ordítottam rá. Nehogy hozzányúlj bármihez!

Hát de miért?

Ne! Ez így egy bonyolult rendszer, a bicikliben olyan erőátvitelek vannak… a lényeg, hogy nem biztos, hogy a mozdulatnak az lesz a következménye, amit te elsőre gondolnál.

Mi van, kérdezte a csaj. Úristen, hát ennek ilyesmiket hiába is magyarázok, gondoltam pánikba esve.

Figyelj, alig kapok levegőt, hadd ne most tartsak fizikaórát, nekem mindjárt meglesz, hogy mi hogy merre, és kiszedem magam innen. Elméletileg hadd gondoljam végig, ne próbálgassunk ki semmit, mert az fáj.

Figyelj, csak elfordítom a kereket…, hajolt oda megint.

Nem, bömböltem. Hozzá ne nyúlj! Menjél, innen, el! Tudod mit, várj meg kint, az úton. Mindjárt megyek.

Erre dühbe gurult.

Hülye pasi.

És otthagyott.

Na akkor, basszameg. Hogyisvan… Most kellene átgondolni, melyik testrészem hogy, merre, mi mit nyom, mi mit nem enged mozdítani… Á, felidegesített a nő, ez már így nem megy! Ráadásul tényleg másodpercek maradtak, a lábamban a vérkeringés gyakorlatilag megszűnt, fájni pedig annyira fáj, hogy tulajdonképpen vesztenivalóm sincs, ha erővel cibálom ki magam, ennél már az se lehet rosszabb.

Igazából most már jobb lenne, ha nem hagyott volna itt, mert lehet, hogy tényleg semmilyen módon nem tudok kiszabadulni, le kell vágni a lábam, satöbbi satöbbi. Miért áll le vitatkozni, hogy szerinte hogy jobb, amikor én vagyok szarban, és én érzem, én látom át rendszerszerűen, hogy mi van, miért áll le vitatkozni, amikor épp az a szituáció, hogy mindenre van idő, csak vitatkozni nem?

Hülye csajok.

Jut eszembe. Ő is lehülyepasizott engem. Elég szemét dolog, amikor az ember be van szorulva, lehet, hogy ezzel az együttjárásnak is gatya? Kit érdekel. Gondolhatja most már azt is rólam, hogy soha közöm se volt semmilyen bringázáshoz és csak kamuztam. Menjen a fenébe.

Na, hát be kellett látnom, hogy nem fogok rájönni, melyik lesz az a mozdulat, amelyiktől a kerék és a váz eltávolodik egymástól. Pedig basszameg, amikor intelligenciateszt van, az ilyen feladatokat szoktam kenni-vágni! Nem maradt más, csak az izom. Mély levegő, felsőtest felhomorít, fog összeszorít, kerék lenyom, és egy rántás a lábon: vagy egy centivel kijjebb csúszott, de az ember nem bír, ugye, folyamatosan x ideig homorítani, úgyhogy az egycentis rántás után szépen visszaejtődtem a biciklire, amitől a satu még jobban megszorult, de legalább már nem ugyanott, ahol eddig, ettől persze még kurvára fájt…

Ha egy daru megemelne, az lenne a megoldás, a bicikli szépen leesne rólam, és mindenki happy lenne.

Újabb mély levegő, újabb homorítás, láb újabb egy centivel kijjebb rángatva, majd újra visszaernyedés-és-satumegszorulás. Na, valahogy így, pokoli kínok közt, végül is kicibáltam magam. A nő ott várt rám kint az úton, de mintha maga se tudná már, hogy miért is. Igyekeztem kibaszott zord arcot vágni, a sántikálás az adott volt, rájátszani nem kellett.

Semmi, mondtam neki. Majd lesz ott egy bázi nagy színes folt, itt a combomon, meg itt kívül a térdemen. Leantikoltam magamat is jól.

Irodalmi és Társadalmi Portál