Föld!

Nem telik mindig ürhajóra,
hát így, a porig lehajolva
nézem a Földet: birkacsorda
tapos éppen a hangyabolyra,

s vad-darázsraj ereszkedik le
a napraforgó-kráterekre.

 

Tavasz

Gyűrött koponyámat
ráejtem meztelen válladra,
és a hús húsvéti parádéjára
feltámadt ösztönökkel megrakott szekerek
indulnak testemben vándorútra,
és nem tudom megállítani vonulásukat,
pedig kellene már egy szerelem a pszichoanalitikusoknak;
de hát megint ez a tektonikus hullámverés az idegekben,
és sűrű bocsánatkérés az értelemben,
a HALHATATLAN SZERELEM
újabb megkövetése –

 
Isten

Egy vénember terelgeti bennem az esteket
s egyszemét rámszegezve a józanságra int.
Nyakában kecskeszőrzsák, abban meg csak penészes,
madárlátta viszontagságaim.

 

 

(Illusztráció: Roman Verostko festménye)