Előhang: Átok lenne?

Az országok és nemzetek különbözőek. Hasonlóak és különbözőek. Természetesen Románia is kiveszi a részét a különbözőségek és hasonlóságok játékából. Vajon nem még inkább különbözik? Vajon nem megy már különcség számba különbözősége az európai normalitáshoz képest?

Ahogyan a 2012-es politikai pszichodráma azt a benyomást vélte kelteni, hogy az ország hiányos. Természetesen azok, akik kívülről szemlélik,, még inkább meg vannak lepődve mint a románok, akik valamennyire hozzászoktak már önmagukhoz, ennek ellenére az elkeseredés az ő sorukban is növekedik. Valami nem megy Romániában és nem csak a politikában és nem csak tegnap vagy a tegnapelőtt óta. Átok lenne?

Nem, csak történelem. De lehet, ez ugyanazt jelenti.

A késés

Minden egy meglepő késéssel kezdődik. A román államok – Havasalföld és Moldova – megalvadnak a 14. század közepén, mint utolsók és távoliak Európa közepén. A késés politikai, intézményi, megtetézve egy ugyanilyen mértékű kulturális késéssel. Igencsak későig, a 14.-ik századig a jövő Románia területén nem születik semmi szöveg, semmi dokumentum, minden ezt érintő információ kívülről jön. Elképesztő hiányosság, amit később felhasználnak érvként a bevándorlási elmélet megalapozásához, miszerint a románok valamikor valahonnan máshonnan jöttek volna és az, hogy pontosan honnan és mikor, már-már nem is számít. De mégis, ha ez nem is így van, még mindig feltevődik a kérdés, hogy mit csináltak a románok egész 1300-ig. A középkor a román térben akkor kezdődik, amikor Nyugaton már-már a végét járja. A kezdetektől fogva hátrányban volt. 1300-ban a bolgár cári birodalom már rendelkezett egy néhány évszázados történelemmel, és időnként még regionális és birodalmi törekvésekkel rendelkező nagyhatalomként volt elismerve (innen is származik a cári megnevezés). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve, Szent István koronája, azaz a Nagy-Magyarország létezett már 1000 óta. Lengyelország szintén jelentős hatalomnak kiáltotta ki magát. Csehország pedig a Német Birodalom egyik komponense volt, és amikor a román principátusok még csak megjelenőben voltak Európa térképén, első Károly már a Szent Birodalom királya lett (IV. Károly név alatt), és megalapította a Prágai Egyetemet (egy fél évezreddel a román egyetemek alapítása előtt). A késés miatt a román principátusok állandó függésben voltak a nagyhatalmaktól (a román fejedelmek néha legyőzhették a magyar vagy lengyel királyokat, de ennek ellenére mindig is ezek vazallusai maradtak, principátusok, és nem is álmodtak arról, hogy valaha királynak fogják nevezni őket). Alacsony népesség, alulfejlett szociális és gazdasági rendszer, Európa legnagyobb vidéki lakossága (ami egész máig fennmaradt) jellemezték a román principátusokat. Néha képesek voltak meghaladni önmagukat, de nagy általánosságban a hierarchiák nem változnak olyan könnyen, amikor le vagy maradva, igencsak nagy esélyed van arra, hogy a továbbiakban is le leszel maradva.

A mai Romániának nevezett terület periférikus elhelyezkedése sok mindent megmagyaráz, és ugyanakkor követhető is a évszázadokon keresztül. Az ókori görögöknek, akárcsak a romaiaknak, a civilizáció megszűnt észak felé, a Duna irányában. Nincs semmilyen írott dokumentumunk Dacia római elfoglalása előttről, ahogy nincs azokból az időkből sem, amikor a rómaiak elhagyták, nem több mint másfél évszázad után. A rómaiaknak úgymond a Duna határolta el Közép- és Kelet-Európát, vagyis a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol nem habozik kimondani, hogy a dák területek római odacsatolása nagy hiba volt Traianus részéről. C. C. Giurescu hazafian ellentmond neki, mondván, hogy „a román nép nem lehet egy hiba erdeménye!”. Hiba vagy nem, Dacia annexálása (pontosabban csak egy része a területnek, ahol géták és dákok élnek) nem tartott sokáig és a mai román területek úgyis kimaradtak belőle. A Bizánci Birodalom szélén, mint a Latin Birodalom örököse. És akkor, amikor a Nyugat a történelem avantgárdján ment keresztül, a román principátusok ugyancsak periférián maradtak. Hogyan is lehetett volna másként? Ugyancsak a periférián maradtak a kontinens másik nagy geopolitkai, kelet-európai összességéből is, azaz az Oszmán és később az Orosz Birodalomból is. Akárhonnan is nézzük, van nekik egy „homályos” határjellege. Itt találkozik három nagy birodalom, az Orosz, az Oszmán és a Habsburg. Ezek között a román pincipátusok kicsinyek, kifosztottak, időnként elfoglaltak, azok a kis országok, amelyek túlélik Európa ezen részén.

A határjelleg kettős és ugyanakkor ellentétes módon hatott a román principátusokra, azaz egy ugyanabban az időben történő kihangsúlyozott nyitásra és záródásra egyaránt. Egy relatívan elszigetelt térség, amely Európa jól meghatározott regióin kívül helyezkedik el, távol minden politikai, gazdasági és kulturális besugárzástól, de ugyanakkor egy könnyen behatolható terület, mely mindenkinek az útjába esik („a rosszaságok útjában”, ahogy a krónikás mondta) és minimálisan sem strukturált. Az eredmény egyrészt egy különösképpen vidéki civilizáció, konzervatív és kitartó, másrészt pedig az elit befogadóképessége a változatossággal és külső hatásokkal szemben. Elfogadás és elutasítás, elutasítás és elfogadás végtelen játéka. Egy ilyen ellentétes előjelekkel rendelkező kombináció megértése nehéz, de nem fogunk úgy tenni, mintha Románia könnyen kibetűzhető lenne.

A nyitásra már az oly jellemző népnyelvi keveredésből is rájöhetünk, amely távol van a puritanizmusra alapozott eredetmítoszoktól (római, dák vagy dákó-római). Az eredmény viszonylag homogén, ámbár azok a kombinációk, melyek a „román”-t alkották, a történelem során igencsak különbözőek. A „géta-dákok”, ami tulajdonképpen egy egyesítő fogalom és a mai történészek mesterséges alkotása, igencsak távol voltak attól, hogy egy homogán tömeget alkossanak, a római gyarmatosítók mindenhonnan érkeztek, ugyanakkor ezer éven keresztül mindenféle népek mentek keresztül és keveredtek az őshonos lakossággal. Igazán nehéz lenne megmondani, mennyi „római vér” van a románokban, de az már evidencia, hogy a szláv jóval több bennük (tulajdonképpen „római vérük” egyáltalán nincsen, Daciaban sosem voltak római gyarmatosítók, csak rómaiasított vidékiek, akik nem voltak rómaiak az eredetüket illetően. Még maga Traian hódító császár is spanyol volt, mint az első nem római a Birodalom élén). Az idegenek megtelepedése nem állt le még a román országok megalapítása után sem, Erdélyről nem is beszélve, ami a magyar királyságba volt beintegrálva, és aminek alapjában volt egy trietnikumú jellege (románok, magyarok, németek).

A román nyelv igencsak illusztris módon mutatja be a keveredés mértékét. Egyértelmű, hogy római nyelv, de ugyanakkor a legkevésbé latin nyelv a latin nyelvek közül. A nyugati latin nyelvek germán jellege kimerül néhány szóban, ennek ellenére a román nyelvnek van egy szláv töltete, egy csomó lényeges szó (annak ellenére, hogy a 19. századi relatinizáció során sokuk el lett távolítva vagy kitaszítva). Ezek után következnek a török eredetű szavak, többségük valószinűleg a kunoktól származik (akárcsak a román „cioban” pásztor), mások pedig nyilván a Oszmán Birodalommal  fenntartott sokoldalú politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok nyelvi eredményei. A török állomány ugyancsak le volt csökkentve a 19. századi modernizació során, ennek ellenére sokukat, főleg gasztronómiai kifejezéseket, nem lehetett eltörölni (ilyen volt például a „sarmaua” – a töltöttkáposzta, a leginkább nemzeti specialitás). Ugyanakkor vannak még görög, magyar eredetű szavak is (a „neam” szó, amely gyakran őshonos szellemmel van kiemelve, igazából egy magyar eredetű szó) és mindezek mellett még sok más eredetű szó.

Később, a relatinizació folyamatával sok idegen szó került a román nyelvbe, bejutott egy hatalmas mennyiségű új szó ebben az időszakban, többségük a francia nyelvből lett átvéve.

A román elit minden korban intenzíven kölcsönzött más nemzetektől. Az összes politikai és kulturális modelljeink importtermékek. Kezdetben átvettük a szláv-bizánci modellt: bizánci, de szlávok által közvetítve. Igazából délszláv, azaz bolgár. Az ortodox románok nem  csak, hogy évszázadokon keresztül cirill betűkkel írtak, akárcsak a szláv ortodoxok, hanem kezdetekben az ószláv nyelvet használták mint kultúrnyelvet: a templomban, a román kanncelláriumban, az első vallási és történelmi írásokban (mindezt egészen el az 1600-as évekig). Tulajdonképpen az ószláv az a középbolgár (a román szerzők által igencsak meg nem nevezett jelenség, ami arra utalna, hogy a románok függtek egy olyan szomszédtól, akit újabban a románok szeretnek lenézni). Igazából egyáltalán nem túlzás kimondani, hogy Bulgária olyan modellt adott a román társadalomnak a középkorban, a nyelvet is beleértve, amilyet később a 19. században Franciaország a román társadalom modernizálása során.

A későbbi modell a török-fanarióta modell a 18. században. A románok (természetesen az elit) továbbra is cirill betűkkel írnak, ez esetben románul, a görög a kultúra nyelve és keleti, majdhogynem török ruházatokban járnak. Tulajdonképpen az arisztokraták környezetében és városaiban is igencsak megszaporodtak a görögök, és kulcsszerepeket töltenek be a politikában (kezdve fejedelmektől, a „Magas Kapu” által kinevezve, többségük Isztambul görög negyedéből, Fanarból származik), a gazdaságban és a kultúrában egyaránt egy valódi román-görög szimbiózis megy végbe. A 19. században az arisztokrácia és a burzsoázia többek között kevert román és görög vérű volt. Mondhatni egy görögösítési folyamat ment végbe (a kezdeti bolgárosítás után).

Az állam gyengesége mindig is egy jellemző karaktere volt a román történelemnek és máig is az maradt. Ugyanakkor nem szabad összetéveszteni egy erős államot egy autoriter vagy önkényes állammal (gyakran léteznek igencsak gyenge államok, amelyek erősnek tűnnek). Erős állam az, amely képes összefogni a szociális törzset egy egész és hatékony intézmény- és törvényhálózat által. Egy állam, amelynek sikerül a kormányzási elveket és a közös érdekeket a személyi és csoportos érdekek fölé helyezni. A román országok túl szegények voltak, a szociális struktúra tartalmatlan és „patriarchális”: bojárok és parasztok, túl instabilak belülről és túl kiszolgáltatottak kívülről ahhoz, hogy képesek legyenek valósággal megszilárdítani az államszerkezetet.

A trónörökösség végbementele mutatja legjobban a mechanizmusok hibás működését. Nem is igazán éri meg, hogy megemlítsük a homályos és amúgy is minimálisan tisztelt „szabályokat”. Igazából az került a román országok trónjára, aki akart. A belső konfliktusok és idegen törekvők által kreált problémák árán. Az egyetlen kizáró feltétel az volt, hogy a fejedelem legyen „fejedelmi csont” a Basszarábok családjából Havasalföldön és a Musatinok családjából Moldovában. Így kerültek szóba ők és édes fiaik, az örököseikkel, mindenkivel… Ioan Vajda az „Örmény”, Legkegyetlenebbnek és Legvitézebbnek is nevezett, Stefanița édes fia, így Stefan cel Mare unokája, örmény anyától. Ha valaki Havasalföldön Basszarábnak nevezi magát, az legnagyobb valószínűséggel nem az, és éppen ezért mondja: Neagoe Basarab, Matei Basarab… A leghíresebb eset az a Mihály Vitézé, aki Legjobb Petrascunak nevezte magát. Nicolae Iorga nagy felháborodással tüntetett P. P. Panaitescu ellen, aki ellenkezett ezzel. Valóban, függetlenül hercegi eredetétől az első egyesülés alkotója és a románok nagy szimbóluma egy  görög nő (legalább is nem román) és egy ismeretlen férfi fia volt (esetleg egy „gelep” kereskedőé, ha hihetünk Radu Popescu krónikásnak). C. C. Giurescu el akarta dönteni a vitát, mondván, hogy Mihai „elsősorban a tettei gyermeke”(!). A trón elfoglalásának tökéletes rendetlensége megmagyarázza az uralmak gyakori váltakozását is. Egyesek elkergettek másokat. Még egy román rekord: a két principátus mutatja még messziről is a legnagyobb politikai instabilitást az összes európai ország közül. A törökök hasznot húztak abból, hogy ők döntöttek a trónkövetelők közül (természetesen a „ki ad többet” elv alapján), aztán a fanarióta korban, amikor is ők nevezték ki az uralkodókat, azaz gyakran oszmán köztisztviselőket.

Az instabilitás önkényesen születik, természetesen a komolyabb tervek hiánya is felelős érte. Az állam sokat kért az igencsak magas adórendszer által, míg igencsak keveset adott. A fejedelmek, amelyek több ideig maradtak a trónon, építtettek templomokat, de semmivel sem többet ennél. Ennek köszönhetően a templomok az egyetlen megőrzött középkori építmények (sokuk újra lett építve teljesen másként). A hercegi paloták is visszafogottak voltak és egyikük sem maradt fent, ez is mutatja az építmények ingatagságát és a folytonosság szembeszökő hiányáról tanúskodik.

A román városok, a modernitás műhelyei lassan fejlődnek. Az urbanizáció szintje a román országokban jóval a Nyugat-Európai alatt vannak és a kontinens keleti országaival összehasonlítva is igencsak alacsony. A városok etnikai összetétele is egy külön sajátosság, igencsak kihangsúlyozódik a városok nem román jellege. Erdélyben, a Magyar Királyság részében, a városokban németek és magyarok vannak többségben, de ugyanúgy Havasalföldön és Moldovában a nem román etnikumok dominálnak a városokban: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… arányuk változik csoportról csoportra, régióról régióra és időszakról időszakra, de összességében mindig is igencsak magas marad, többségében ők művelik a városi szakmákat, a kézművességet és a kereskedelmet.

Borbély Terézia fordítása

(Folytatjuk)