needle_by_fudaryli

 

 

hogy átüt

átüt rendben

kétfelé nyílik

varrd csak

kétfelé nyílik

a testben

nem vagy

egyetlen vagy

ismeretlen

karóba húz a

fény ja

átüt

kétfelé nyílik

a jelenlét

ablaka

 

tűrd csak

az időt

álom-ablak

hasítja ketté

varrd csak

a szétvetett

szétvert

értelmet egyé

idő

elhagyott kalap

életem napja

kirostált salak

lehet

egy nap

a teremtés

s varjú-éj hány

varrd csak

ja

 

 

Jonathan Swift: Szerény javaslat

Javaslat annak megelőzésére, hogy a szegény gyermekek ne legyenek terhére szüleiknek és az országnak, inkább hajtsanak hasznot a köznek.

A gondokat Önök is láthatják, ha a városban sétálnak, vagy a vidéket járják. Szomorúan szembesülnek vele, hogy a főutcán, forgalmasabb utakon, aluljárókban, kapualjakban, állomásokon, koldusasszonyok tolonganak, nyomukban három-négy, olykor hat gyerek, csupa rongy mindahány, s nincsen járókelő, akit alamizsnáért ne zaklatnának naponta háromszor. Ezek az anyák nem képesek dolgozni az emberhez méltó megélhetésért, kénytelenek álló nap kószálni, s kéregetni maguknak a gyámoltalan porontyaik miatt. A gyermekek pedig felnövekedvén munka hiányában ugyanúgy tolvajokká lesznek, mint az apjuk volt egykoron.
Azt hiszem, mindenki egyetért azzal, hogy ez a tömérdek balsorsú gyermek az anyai, sokszor az apai ölekben, hátakon, sarkakban az ország jelenlegi siralmas gazdasági viszonyai között igen nagy csapás. Ha tehát valaki hatékony módszert találna arra nézve, hogyan lehetne a szerencsétlen sorssal megvert gyerekekből derék, hasznos állampolgárokat faragni, annyira lekötelezné a közösséget, hogy mint nemzeti hősnek, főtéri bronzszobor lenne a jutalma.
Távol álljon tőlem, hogy egyedül a hivatásos koldusok gyermekein segítsek. Tervem sokkal nagyobb szabású, s fölölel meghatározott életkorban minden gyereket, akinek szülei valójában éppoly kevéssé tudnak gondoskodni róluk, mint azokról kolduscsemetékről, akik az utcán esedeznek könyörületért.
Kétségtelen, hogy a ma született csecsemő egy évig elélne anyatejen, más táplálékra nincs is szüksége, de mégis fél évnél tovább szinte senki sem szoptat. Ami mégis szükséges az első esztendőben: táplálék, ruha – az így sem tesz ki nagyobb összeget, mint két hónapnyi minimálbér. Ennyit az anya meg tud szerezni, ha másképpen nem, csiga-, üveg-, vagy vasgyűjtésből, törvényes foglalkozása révén, egyházak, alapítványok segélyeiből és koldulásból természetesen. Mármost éppen egyéves korban kívánok én a gyerekekről gondoskodni, ha sajátom nincsen, legalább máséról, mégpedig oly nagyszerű módon – kalkulálva az örömmel, hogy sem szüleik, sem pedig a társadalom gondjait nem szaporítják többé, s nem lesz szükségük sem élelemre, sem ruházatra soha életükben, sőt éppen ellenkezőleg, ők maguk járulnak hozzá sok ezrek munkalehetőségéhez, élelmezéséhez s részben ruházkodásához is.
Tervezetem egy másik, óriási előnnyel is kecsegtet. Elejét veszi a terhesség-megszakításoknak, és a csecsemőgyilkosságnak. Az édesanyák ama szörnyű szokásának, hogy a nem kívánt gyermeket vízbe fojtják, mint faluhelyen egy alom kölyökkutyát, vagy sorsára hagyják a csecsemőt újságpapírba csomagolva az útszélen. Nagyon elharapózott nálunk ez a gyakorlat! Kukázó koldusok találnak éjjel szatyrokban kihűlt csecsemőket… Úgy vélem a nők inkább a költségektől, semmint a szégyentől félnek, amikor ezeket a szegény ártatlan apróságokat ilyen módon veszejtik el. Van humánusabb megoldás!
Országunk lélekszámát rendszerint másfélmillióra teszik. Becslésem szerint mintegy 200 000 olyan házaspár lehet, ahol az asszony tenyészképes. Ebből levonok 30 000 házaspárt, mint akik el tudják tartani a gyermekeiket – bár az a gyanúm, hogy az ország jelenlegi helyzetében közel sincsen ennyi. Ha mégis elfogadjuk marad 170 000 anya. További 50 000 anyát levonok azokra az esetekre, ha a kismama elvetél, a gyereket baleset éri, vagy egy éves kora előtt betegség folytán hal meg. Marad tehát 120 000 nincstelen szülőktől származó gyermek. A kérdés most már az, hogy ennyi ártatlan lelket hogyan lehet fölnevelni és mindennel ellátni, ami egy európai polgár nevelődéséhez szükséges? Országunk jelenlegi állapotában az eddig alkalmazott módszerekkel ezt teljességgel lehetetlen megoldani. Nem alkalmazhatjuk őket sem a kézmű-, sem az építőiparban, sőt híres mezőgazdaságunk sem virágzik. Földjeinken virágba szökkent a dudva. Lopásból hatéves korukig a gyerekek nem nagyon tudnak megélni, legfeljebb a tanulékonyabbja.
Kereskedőinktől azt hallom, hogy a tizenkét éven aluli fiú vagy leánygyermek eladhatatlan árucikk, s ha elérte ezt a kort, akkor sem kapni értük többet a piacon három fontnál többet. Az ilyen üzletből sem a szülőknek, sem az országnak nincsen semmi haszna, hiszen a gyermek tápláléka, ruházata többszöröse a koldulásból általában befolyó összegnek.
Most pedig kérem Önöket, hallgassák meg szerény javaslatomat, remélve, hogy még a leghalványabb kósza ellenérv sem vetődhet Önökben föl.
Egy igen jól értesült amerikai ismerősöm, akivel Londonban akadtam össze, biztosított afelől, hogy a zsenge, egészséges jól ápolt, egyéves gyermek éppoly élvezetes, ízletes, tápláló és hasznos étel, mint bármely más húsféle, akár pörköltnek, akár nyárson, vagy sütőben sütve, ha pikánsan fűszerezzük grillezve is kitűnő, de egyszerű főtt húsnak is alkalmas.
Tisztelettel javaslom tehát, tétessék nyilvános megfontolás tárgyává, hogy az imént kiszámított 120 000 gyermekből 20 000 szolgáljon továbbtenyésztésre, s ennek csupán egynegyede legyen hímnemű. Ez a mennyiség is jóval több, mint amennyi a lábasjószágoknál szokásos, gondolok arra ahány juh, fekete marha, vagy sertés apaállatot ilyen esetben meghagyunk, esetleg gondoljunk baromfiudvarainkban föllelhető kakasaink számára. Indokom: ezek a gyerekek oly ritkán származnak szent házasság kötelékéből, amelynek intézményét istentől és az ő szent egyházától elrugaszkodott földieink nem valami nagyon tisztelik. A fennmaradó százezret egyéves korában föl lehet ajánlani, megvételre az ország előkelő és / vagy gazdag polgárainak. Az anyának azonban szigorúan meg kell hagyni, hogy az utolsó hónapban gyakrabban szoptassa a gyerekét, így lesz belőle ízletes, kövér falat valamely vidám társaság asztalán. Ha nagyobb vendégség érkezett, egy gyermekből két fogás is jut körettel, salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús.
Számításaim szerint egy újszülött gyermek átlagosan 3 – 3,5 kg-ot nyom, s egy éve alatt 10-12 kg-ra gyarapodhat.
Elismerem: az étel meglehetősen drága, de épp ezért hasznosnak fog bizonyulni a nagy földbirtokosok szempontjából, akik a legtöbbjük szüleit fölzabálták már, ennélfogva ők tarthatnak legtöbb igényt az ivadékaikra.
A gyermekhús egész évben kapható lesz, de leginkább április közepén, gondolom mindenképpen húsvétkor lesz a legnagyobb keletje. Ugyanis, egy igen komoly író, egy kiváló francia orvos azt mondotta nekem, hogy a római katolikus országokban kilenc hónappal a nagyböjt után sokallta több gyerek jön a világra, mint bármely más időszakban, mivel a halétel nagyban elősegíti a nemzési hajlamot.. Ezért tehát a mindenkori böjthöz egy évet számítva a piacok zsúfoltabbak lesznek, mint rendesen, hiszen országunkban legalább háromszor annyi katolikus gyermek van, mint más hitű. Ezzel a módszerrel – minő öröm – apadni fog katolikusaink száma.
Egy koldusgyerek szoptatási költségeit – koldusnak számítom a zselléreket és földmunkásokat s a bérlők jó négyötödét- évente 2 shillingre teszem, a rongyainak ára is beleszámítva. Úgy hiszem, nincs olyan nemes, aki egy jól megtermett kövér poronty teteméért 10 shillinget szívesen meg ne adna, mert az, amint már említettem négy tál kitűnő minőségű, és tápláló ételt szolgáltat, hacsak egyetlenegy meghitt barátja és legszűkebb körű családja ül az asztalhoz.. Az anya 8 shillingnyi tiszta nyereségre tesz szert, s dolgozhat is, amíg új magzatot nem hoz világra.
A takarékosabbak – s be kell vallanom, a mai idők takarékosságra szorítanak bennünket – a takarékosabbak lenyúzhatják a tetemet. A megfelelően cserzett bőrből csodálatosan puha női kesztyűket és finom uraknak való kényelmes nyári cipőket lehet készíteni.
Ami városunkat illeti, a legalkalmasabb helyeken vágóhidak állíthatók fel, biztosak lehetünk, hogy mészárosokban nem lesz hiány. Bár szerény meglátásom szerint élve vásároljunk gyermeket, azon melegében szúrjuk le őket, a kés alól tegyük a nyársra, ahogy a malacot szokás. Így átlátva a folyamatot, a lélek zsenge gyümölcsét hordozzuk majd magunkban egy csöppnyi borzongás által.
Egy fölöttébb tiszteletreméltó férfiú, ki ez országon imádattal csügg s kinek erényét igen-igen nagyra becsülöm, nemrégiben, amikor e tárgyról beszélgettünk, szíves volt tervemen egyet s mást javítgatni. Azt mondotta, hogy országunkban szinte úgy kipusztult a vadállomány, hogy a hiányt jól lehetne pótolni ifjú leányokkal s legénykékkel, akik még nem múltak el tizenkét évesek, de már a tizet betöltötték. A szerencsétlen sorsú ifjúság óriási tömege munka- és alkalmazáshiány következtében éhhalál előtt áll, ezeket bízvást eladhatnák e célra saját szüleik, ha még élnek, ha nem, a legközelebbi rokonaik. De kedves barátom, meg kell vallanom, nem osztom a nézeteidet! Mert ami a hím példányokat illeti, húsuk rendszerint kemény, szálkás, sovány; akárcsak diákjainké az iskolai tornagyakorlatoktól, e fiúcskák íze élvezhetetlen. Hízlalásuk sem volna jövedelmezőnek mondható. Ami a nőstény állományt illeti, merem állítani, hogy e terv megvalósítása csak veszteséget jelentene a közjó szempontjából, mert hiszen kevés idő múltán szülőanyák lesznek maguk is. Egyes túlon-túl érzékeny ember, néhány aggályoskodó javasolt eljárásomnak, bár igazságtalanul, majd útjába fog állni, azt a kifogást vetve fel, hogy az a kegyetlenséggel határosnak, ami megvallom a legerősebb érv minden terv ellenében, bármily jóindulat sugallotta is azt.
Kérem, nyugodjanak meg, ne legyenek hevesek. Az elmélet a gyakorlatból ered. Kérem, az ötlet nem tőlem származik. Van egy kis sziget, ahol húsz éve járt először fehér ember. Ott az a szokás, hogy az ifjú kivégzettek tetemét a hóhér azon frissiben a bitó alatt, – mint ínyenceknek való nyalánkságot – kiméri a törzs előkelőségeinek. A beszámoló szerint egy jó húsban lévő tizenöt éves leány testét – vágták le négy-öt kilós szeletekben a keresztről, pálmalevélbe csomagolták és adták el igazgyöngyökért.
Én nem tagadom, nálunk sem ártana, hogy ha ugyanezt megtennék némely jó húsban lévő, kívánatos fehércseléddel, aki nem munkával keresik kenyerüket, soha gyalog nem járnak, külföldi ruhákban.
Némely csüggeteg személyek rendkívüli módon kétségbe vannak esve az elaggott, beteg és nyomorék szegény emberek magas száma miatt. Hányan kérleltek, hogy találjak ki már valamit, hogyan lehetne az országot e keserves tehertől egyszerre megszabadítani! De én Hölgyeim és Uraim nem erőltetem meg magam hiába, hisz mindenki tudja, hogy ezek a haszontalan férgek a hidegtől, éhségtől, kosztól, férgektől, betegségektől naponta halnak meg és rothadnak el a kívánatos gyorsasággal. Ami a fiatalokat illeti, munkához ilyen körülmények között nem jutnak, táplálék híján satnyulnak, sorvadnak olyannyira, hogyha véletlenül mégis álláshoz jutnak, bármilyen közönséges is a munka, annyi erejük sincsen, hogy egy fejszecsapásra képesek lennének..
Hosszú kitérőm után visszakanyarodok a megjelölt tárgyhoz. Szerény javaslatom sokirányú előnyei most megnyilvánulnak Önöknek végre.
Először: nagyban csökkenne országunkban a pápisták száma, akik évenként úgy elözönlenek bennünket, mint mezőt nyáron a sáskahad. Ők az ország legszaporább rétege, s egyben a legveszedelmesebb ellenségeink is. Azért ragaszkodnak ehhez az országhoz, mert abban reménykednek, hogy magukhoz kaparintják az uralmat, ha a protestánsok elhagyják az országot.
Másodszor: a szegényebb embereknek is lesz valami értékes tulajdonuk, a gyerek, amit törvényes úton el lehet zálogosítani. Minden egyebüket már lefoglalták és elárverezték, a pénz meg ismeretlen fogalom számukra.
Harmadszor: amíg a 100.000 kétéves és annál idősebb gyermek eltartására legalább 10 shilling nevelési költséget kell számítani fejenként, addig az én módszeremmel a nemzeti vagyon évi 50 000 font sterlinggel növelhető, sőt azaz előnye is meg van, hogy országunk valamennyi gazdag és kifinomult ízléssel rendelkező állampolgárának asztalára új fogás kerül. No meg aztán a pénz is az országban marad, mivelhogy a portéka hazai termék és gyártmány.
Negyedszer, a gyermekekkel megáldott házaspárok megszabadulnak attól a gondtól, hogy miként neveljék fel első életévüket betöltött csemetéiket, nem is szólva az évi, 8 egész shillingnyi tiszta nyereségről, mely gyermekeik eladásából rájuk háramlik.
Ötödször: ez az étel fellendíti csapszékeink forgalmát. A szakács az igényes újdonságok, szokatlan ízek után érdeklődő vendégek számára élvezetet nyújt, az eledelt a legjobb konyha-receptek szerint készítve el.
Hatodszor: nagymértékben ösztönözné a házasságot, amelyet az összes felvilágosult nemzetek különféle támogatásokkal, esetleg törvényekkel és büntetőintézkedésekkel védnek – erőltetnek. Megnövekedne az anyák gondoskodó hajlandósága, gyöngédsége gyermekeikkel szemben, ha tudnák, hogy gyerekeik életük végeztéig el vannak látva mindazzal, amit társadalmunk ád nekik, és sorsuk édes szülőik hasznára és anyagi gyarapodására szolgál. A férjes asszonyok között nemes vetélkedés indulna meg: ki tudja egy év alatt a legkövérebb gyermeket előállítani? Másrészt a férfiak rajongva szeretnék, simogatva becéznék feleségüket a terhesség ideje alatt, úgy ahogyan a kancát szeretik, ha csikóval vemhes, a tehenet, ha borjadzás előtt áll, a kocát, ha malackái lesznek. Nem ütnék, rúgnák őket soha többé, ahogy az ma gyakorta megesik, mert nem lenne kívánatos, hogy a drága teher pocsékba menjen.
Előnyt jelentene a gyermekhús-termelés marhahús exportunk szempontjából is. A gyermekhús pótolná a ma alaposan megcsappant disznóállományból adódó külpiaci veszteségeinket. Fokozhatnánk világhírű sertésszalonna kivitelünket, mert a változatosságot nyújtó gyerekhús elvenné kedvünket a disznók mértéktelen habzsolásától. Mennyivel pompásabban mutatna egy jól fejlett, kövér, frissen sütött egyéves gyermek egy polgármesteri díszebéd terített asztalán, semmint a malacpecsenye… de nem részletezem: célom pontosan a rövidség.
Tegyük fel, hogy ebben a vidéki városban 1.000 család állandó vevője lesz a csecsemőhúsnak, arról nem is szólok, hogy e finom húsnak ünnepi alkalmakkor, kiváltképp lakodalmakon, keresztelőkön nagy keletje lesz: akkor egy hasonló nagyságú város évenként 20.000 tetemet bizonyosan elfogyaszt.
Egyszerűen nem tudok olyan kifogást kitalálni, amely javaslatommal épkézláb módon szembeállítható, hacsak valaki nem folyamodik ahhoz a silány érvhez, hogy a lakosság száma rohamosan apadni fog. Elismerem. De épp ennek elérése volt a célom, amikor javaslatommal a nyilvánosság elé kiállni merészeltem. Kérem Önöket, vegyék tekintetbe, hogy orvosságomat csakis szülőhazámnak szántam, más országnak, – fenyegesse bármennyire túlnépesedés – nem! Nem és nem! Nem létezik, nem létezhet más ország a földön e kívül, ahol én ezt javasolni képes lennék. Ezért senki ne beszéljen nekem alternatívákról. Hogy vessünk ki magasabb adót a külföldön dolgozókra, vagy hogy csak saját iparunk termékeit vásároljuk, védjük piacunkat. Hogy vessük el az importált árut. Hogy gyógyuljunk ki a gőg és tékozlás, a hiúság és tétlenség vétkeiből. Hogy kezdjünk végre bölcs és takarékos életet. Hogy tartsuk be a mértékletesség alapvető szabályait. Hogy tanuljuk meg tisztelni egymás határait. Tiszteljük a másságot. Vagy egyszerűen tanuljuk meg szeretni hazánkat, tanuljunk hazaszeretetet a lappoktól? Hagyjuk az ellenségeskedéseket, ne pártoskodjunk. Ne cselekedjünk úgy, mint a zsidók, akik abban a pillanatban öldösték le egymást, amikor városukba betört az ellen. Legyünk jóval óvatosabbak: sem magunkat, sem lelkiismeretünket, sem hazánkat ne adjuk el semmiért. Hit, testvériség, felebaráti szeretet. Egyenlőség. Tanuljunk tiszteletet egymás iránt. Tanuljunk becsületet…
Ismétlem, senki ne beszéljen nekem ezekről az alternatívákról, és semmiféle ezekhez hasonló irracionalitásról sem, amíg a leghaloványabb reménye nem gyullad fel annak, hogy egy ember, csak egyetlen egy akad, aki őszintén, tiszta szívéből megpróbálja valóra váltani őket. Én leszek az első, aki tiszta szívvel a nyomába lép, s követem őt mindhalálig.
Ami viszont engem illet, miután beláttam, hogy a hiú ábrándokkal éveket vesztegettem el, és teljesen veszni látszott a remény, igen, ekkor találtam rá erre a javaslatra, amely nemcsak hogy új, de szilárd és reális alapot nyújt. Nem kerül semmibe, csak kevesek fáradságba, és csak tőlünk függ, és csak minket fenyeget egyedül. Hiszen az árucikket nem szándékozunk exportálni, mivel az emberi hús olyan állagú, hogy a fagyasztás után élvezhetetlen, de még sóban sem konzerválható sokáig, csupán formalinban. Meg tudnék nevezni olyan nemzetet, amely só nélkül is szívesen falná fel egész nemzetünk. De hagyjuk ezt!
Én nem ragaszkodom annyira a saját véleményemhez, hogy a nálam bölcsebb emberek javaslatait ne lennék képes elfogadni, amelyekkel az egész tervezet hathatósabbnak bizonyulna, mint a sajátom. De mielőtt megrohannának légből kapott ötleteikkel, kérem vegyenek fontolóra két pontot.
Először is, hogyan lennének képesek élelmet és ruhát biztosítani 100.000 hasznot nem hajtó szájnak, és testnek. Másodszor több, mint 1 millió ember formájú teremtmény van ebben az országban, akinek egész vagyona mindent egybevéve 2 millió font sterlingnyi adósság. Őket és asszonyaikat, gyerekeiket, akik gyakorlatilag szintén koldusok, ki, melyik politikus az, aki tekintetbe veszi? Szeretném, ha jelentkezne és ha nem tetszik neki az én szerény javaslatom, akkor megkérném, hogy legyen már olyan szíves ezeknek a szerencsétlen sorsú halandóknak a szüleit megkérdezni, nem tartanák e nagyobb boldogságnak, ha az éhes, beteg, püffedt hasú gyermeküket egyéves korában élelemnek eladták volna, hogy ezzel a szerencsétlenségek szakadatlan láncolata véget érjen, amelyben eddig azért volt részük, mert se ház, se ruha, nem védte őket, csak törvények és a szabad ég.
Teljes őszinteséggel jelentem ki Önök előtt, hogy a legcsekélyebb személyes érdekem sem fűződik javaslatom végrehajtásához. Csak országom javát szeretném előmozdítani: szeretném ha ivadékairól gondoskodni tudnék, gazdag honfitársainknak örömet és szegény földieinknek könnyebbséget szerezhetnénk. Sem feleségem, de még gyermekem sincsen, akinek révén ilyen módon akár egyetlen fillérhez is juthatnék. Legifjabb fiam már betöltötte a kilencedik életévét és feleségem túl van azon a koron, melyben a nők még szülni képesek.

1729

Milyen

bus_station_by_hpmore-d4hfwpx

 

Reggelenként a Memón a megállóban várok.

Milyen ismerős mindenki.

 

Naponta számba veszem a világot,

és még mindig nincsen senki,

akit én ismerek a legjobban,

akit nálam jobban senki sem ismer,

akinek én vagyok az, aki

a legjobban ismeri őt.

 

Reggelenként végigzötyög bennem ez a szólam.

 

Én vagyok az, ki a legtöbb

dolgot tudja rólad,

te vagy az, aki a legtöbb

dolgot tudja rólam.

 

Egy talált társ leválasztása

 

Azt fogják majd gondolni, hogy nincs jobb dolgom, ráérek egész nap ilyenekkel foglalkozni és válogatni, a jól eltervezett megjelenést követően pedig a figyelem örömmámorában fürödve a teljesség nyugalmával dőlök hátra párnázott karosszékemben, kockázatmentessé alakított életteremben, egy szobában, ahonnan minden veszélyforrást eltávolítottam és melyen kívülre sosem merészkedtem. Még ha erről volna szó, hogy egyszerű jeleket sugároznék a virtuális térbe, ha valóban annyi volna a szándékom, hogy pusztán látszódjak, feszültségek, elektromos igenek és nemek közé kényszerítve egy állapotot, eljuttatni a megjelenésig, eljuttatni a másikig, figyelmet és megértést követelve, még ha csak erről volna szó, az odafigyelésről, hogy elnyerjem, elszívjam az életerőt kábeleken át a te lelkedből, monitorfüggő barátom, hogy uralomra jussak a kibertérben, sokkal többről van itt szó, ezért nem is érdemli e kicsinyes megközelítést, nem igényel ekkora átgondolást, egy ártatlan zene megosztása veled, a helyeselő tekintetek és lelkiismeretesen hallgató fülek elnyerése, szóra sem érdemes.

         Kilépve egy gondolati létesítményből, jelek és iránymutatások egyszerre megvilágító és eltávolító erejű struktúrájából az utcára, rettentő sárga vonatok közé, a közömbös gondatlanság lefegyverző, irritáló nyugalmatlanságába, maga az életveszély, háborús övezet a húgyos indifferens járda, a két sínpálya közötti senkiföldje, e lélekvesztőn áthaladva semmiség összemérve ezt, a külső fenyegetést, a kilépésből eredő ösztönös éberséget azzal gyomorban és mellkas alatt felhalmozódott súllyal, amit a teljesség megpillantása és megérzése hátra hagyott, igazán semmiség. Egy magát ölelő, önnönmagába tekeredő, egyetlen egy lábon lassan ereszkedő és összerogyó meztelen férfi képe az oktogon közepén – még ez sem éri el azt a tökéletes képet, ami megmutatná mekkora kockázatot vállaltam, hogy szóba álltam veled, kedves olvasóm és kedves te. Sokkal nagyobb a felelősség és a feladat annál, hogy megszán-e egy isten, hogy felkapnak-e téged, süllyedő férfi, a trombitás hírnökök, apokalipszised angyalai, mert éppen az istened az, aki sírva könyörög, hogy gondolj rá, mikor felszállsz mindennapi sárga vonatodra, mikor elfogyasztod rendszeres mérgeid és vitaminjaid, ő nélküled igazán semmi, ott lebeg a lét határán, uralom és bukás között, képzeld ezt a mizériát, képzeld el vérfagyasztó kételyét, kötődését hozzád, hogy mennyire szeretne lenni a te másikad, mennyire szeretné, ha ő lehetne orvosságod és függőséged, ha ő lehetne szemeden a megnyugtató fátyol, úgy, de úgy megjutalmazna, ha nem hagynád magad az oktogon közepén már az emésztőbe süllyedni.

         Elkerülve tekinteteket, melyekből csak tárgylétedre következtetnél, arra, hogy nem különbözöl egy villamosszekrénytől, fejedre csapod a csuklyát, mely az orrodig ér, ha nem figyelnél ez például a veszted is okozhatná, mint egy orkán erejű refrén a zebránál, és nekiindulsz gyalogolni, neki a jótékony távolságnak, hogy a tér–idő–kifáradás együttállására hivatkozva kitakarítsd fejedből gondolati építményed összeomlásának nyugtalanságát, a kockázatvállalás bátor magányát magadra véve, és istened nyomába eredve eljutsz a Dunáig. A vizet irigyled, hogyan képes rá, hogy mindig más és mégis egy, hordja a szart, hordja a palackot az üzenettel, egyszerre hullámsír és elixír, elbírja a cápát és a szexelő párt a bícsen, megoldja, hogy ne találkozz egyikkel se lehetőleg, tisztítja szennyes bolygód, összefogva ősellenségével, a napfénnyel biztosítja neked, hogy felépíthesd gondolati építményed. Még a Dunát is irigyled, pedig a Duna a legszomorúbb és a leginkább tiéd, ott folyt körülötted, mindig figyelt, mikor az első csajt a partra vitted, halkabbra vette a csobogást, elszedte a lámpafény egy részét is, hogy nektek jó legyen, télen befagyott, hogy ezt is lásd, és visszaverte szánalmas januári fotonjaid. Eszedbe jut, hogy mindig középre tartasz, eszedbe jut, hogy le kellene térdelni, és hagyni hogy valami szétszaggasson, mert épülni csak utána tudsz, arra gondolsz, hogy az újraegyesülés a szétszaggattatáson át vezet. Ezzel mentegeted magad, míg kezdesz már valóban elfáradni az egésztől. Felkínáltad magad a semminek.

         Nem tudni feltárták-e már, hogy miként a remegés hidegben azért történik, azért rángat kétszázvalahány izmod, hogy ki ne hűljön a tested, így gondoskodik rólad kiterjedt univerzumod, feltárták-e már, hogy a sírás is, ha belegondolunk, önvédelem, remegtet, ráz, nyomorgat kétszázvalahány izmod, hogy úgy elfáradj, hogy semmiképp ne gondolj többet elhagyott végtagodra, rád, te kedves, elhagyott végtag, hogy ne gondolj többet semmire, a sós fejváladék kimarja a szemed, az izzadság lehűti a tested, mindig naprakész alkarod és vádlid kienged, megszűnik a tartásod, a csendes remegésből üres, álomtalan álomba jutsz. Közben marad annyi lélekjelenléted, annyit meghagy neked féléber kötődéstől bedrogozott tudatod, hogy felismerd ezt a pillanatot, mert ez a legnyugodtabb, legtökéletesebb emberi állapot, mert senkinek a tekintete nem érdekel, az sem, hogy lemeztelenítenek-e, a guggoló férfi képe, kedvenc önsajnáló profilképed lehetősége elpárolog, nem hiányzik semmi, nem törődsz a figyelemmel, a csuklyát az arcodba húzod, betűröd az állad alá, csak befelé figyelsz, és egyetlen egy tény marad neked, a saját magad tekintete, ahogy az számon kérőn haragszik rád, mert egy másik emberrel felezted el magad, önmagad szétszaggatott egészét, nem létező felét gondolati építményed pótlásával hitegetted, azt hitted, hogy bármi más elég lehet, ami nem te vagy. Sétád végére belátod, nincs más biztos, csak, hogy folydogálhatsz, mint a Duna, sodorsz és sodródsz, egy öntudatos kis atom vagy, örülj, hogy létezel, hogy lényegi részecskéidnek valaki alágyújtott. Eltűntetni az életedből valaminek az állandóságát – a legsúlyosabb filozófiai állapot.

Azt gondolod, reméled, hogy a kiegészülés és szétszaggatás sétája most véget ér, elég volt kitörni, eltűntetve-észrevetetni magad, elhiteted magaddal, hogy legalább leikszeltél, de valójában az történik, ami mindig is történik, hogy rád nehezedik egy állapottá szilárdult érzés, gondolattá merevedik egy állapot, és magyarázni kezded magadnak, hogy mekkora hülye voltál az előbb, nevetsz magadon, ahogy másokra is nevettél biztonságos szobádból, alaposan megindokolt gondolati építményedből, idealista váradból, és már kezded is elfelejteni, hogy minden igazi kérdés valójában létkérdés, ezért roppansz meg az akadályoktól és menekülsz az erdőbe vagy hídra megnyugodni, már el is felejtenéd, hogy ezt nem felejtheted el, mert újra sor kerül rá, mégis el kell tőle tekinteni, hogy továbbmehess, hogy mások szemével figyelve újra megalázd magad, és elbújj egy fa mögött abban a bizonyos utcában, ahol lakik a te illékony másikad, szurkolsz neki, hogy elűzze démonjait, a dél-európai cserediákot, akit gyűlölnöd kellene, és képtelen vagy eldönteni, hogy kinek kedvezzél, ki a gyenge, hogy legyőzted-e a legnagyobb bénaságodat, eldobtad-e drogodat, elvágtad-e azt a tenyérmetsző kötelet, ami még mindig lóg a harmadik emeleti ablakból. De nem mész, nem menekülsz, mert hiába ugrál és tombol körülötted a földmélyi kanális összes kénszagú teremtménye, mutogatnak rád és röhögnek, kigúnyolnak, te még mindig arra a függőre szegezed a tekintetedet, mert még mindig ott lóg, az ablak félig nyitvamarad, esetleg még nincs minden veszve, erre gondolsz, ezzel mented ki magad a hangosodó, örvénylő tüzes röhögések zajában, sétálsz nyugodtan és elviseled ezt a metafizikai gúnyt. Sétálok közöttük nyugodtan, és szégyenkezem, hogy azt hittem legyőztem az életet, hogy a szoba nyugalmas, teljesen üres fehér falai között elegendő lesz felrántani egy izgalmas kis lakásmitológiát, hogy távol maradni a megoldás, és elég egy zene meg egy videó keltette öröm és nevetés, hogy a társas figyelmet is megszerezzem, elorozzam, kivonjam a réz és –alumíniumtekervények beláthatatlan összefüggéseiből.

Hazajöttelek téged lezuhanyozni, kedves te, mint egy másnapos fejfájást, a tegnapi öröm helye ma a lélek dehidratációja, az elhagyott végtag helyén nyomul a fantomfájdalom.

        

 

 

 

Charles Bukowski: Barátok a sötétségben

 

  

 

még emlékszem az éhezésre egy

 

kis szobában egy idegen városban

 

tompa árnyékok, klasszikus zenét

 

hallgatok

 

fiatal voltam annyira fiatal fájt mintha bent egy kés

 

dobogna

 

mert nem volt választás kivéve hogy elbújjak addig ameddig

 

lehet –

 

nem önsajnálatból hanem féltem a nyomorék képességemtől:

 

megpróbálni kapcsolódni.

 

 

 

a régi zeneszerzők – Mozart, Bach, Beethoven,

 

Brahms voltak csak, akik beszéltek hozzám és

 

ők halottak voltak.

 

 

 

végül, éhezve és megverve, ki kellett mennem

 

az utcára, hogy meginterjúvoljanak alacsony fizetésű és

 

monoton

 

munkákra

 

idegen emberek asztalok mögött

 

emberek szemek nélkül emberek arcok nélkül

 

akik elvennék az időmet

 

összezúznák

 

lehugyoznák.

 

 

 

most a szerkesztőknek az olvasóknak a kritikusoknak

 

dolgozom

 

 

 

de még mindig együtt lóg és velem iszik

 

Mozart, Bach, Brahms és a nagy

 

Bee (*)

 

néhány haver

 

néhány ember

 

néha mindnyájunknak annyi kell hogy képesek legyünk egyedül folytatni

 

ez a halál aki

 

kopog a falakon

 

amik bezárnak ide.

 

 

 

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

„…valóban kiszorítottunk minden művészetet a prózafordításból?”

Jegyzetek Németh László ’A prózafordításról’ c. írásához

 

’A prózafordításról’ címen megjelent írás tulajdonképpen három különálló tanulmányt takar, ’A fordítói realizmus,’ a ’Mennyiben mesterség a műfordítás?’ és ’Az orosz nyelv iskolájában’ című esszéket. A három írást, mint azt a főcímhez fűzött lábjegyzetből megtudhatjuk, „az kapcsolja össze, hogy a szerző az Írószövetség műfordító szakosztályának egyik 1952-es ülésén a fordítói realizmus egyes kérdéseinek ismertetésére vállalkozott” (Németh 1963, 313).borito

 

Az első tanulmány „review essay”-ként, recenzióként indul egy, a szovjet Novij Mir című folyóirat 1952. évi első számában megjelent terjedelmes cikkről, amely cikk Németh szerint „jó tájékoztatást nyújt róla, hogy mi is hát a történelmi háttere, tárgya s valószínű konklúziója ennek a [ti. a műfordításról a Szovjetunióban folyó] vitának” (Németh 1969, 313). A vita alapját maga Németh is összefoglalja röviden, miszerint

 

„[a]z Októberi Forradalom után a Szovjetunióban megsokszorozódott a műfordítások száma […, azonban] a műfordítás elméletére kevesebb gondot fordítottak […,] s mind ez ideig csak egy könyv jelent meg […] amely a művészi fordítás kérdésével foglalkozik. A fordítás hiányzó vagy bizonytalan elmélete így szabadjára engedett egynémely hibákat. A vita ebben a zavarban igyekezett rendet teremteni.” (Németh 1969, 313)

 

Németh a tanulmány elején folyamatosan a Novij Mir-ben megjelent cikkben leírtakra reflektál, helyenként saját értesüléseivel és meglátásaival egészítve ki az összefoglalást és a reflexiókat. A szovjet cikk három alapvető és elterjedt műfordítói hibát és felfogást bírál. Ezek közül az első az ún. „puskák” (Németh 1969, 313), azaz a nyersfordítások túlzásba vitt és kritikátlan használata, amely a fordítások minőségének romlásához vezet. A bírálat második tárgya a marrista műfordítás-felfogás, miszerint

 

„a nyelv is felépítmény, [ezért] a fordított művet nemcsak egyik nyelvből a másikba, hanem egyik felépítményből, egyik ideológiából a másikba kell áttenni, azaz a fordított művet annak az olvasórétegnek életkörülményeihez és nézeteihez kell alakítani, amellyel a könyvet olvastatni akarjuk.” (Németh 1969, 314)

 

A legkomolyabb bírálattal a cikkíró azonban „a ’szó szerinti’ fordítás híveit” (Németh 1969, 314) illeti. Őket általában formalistáknak vagy naturalistáknak nevezi, szemben a realistákkal és a realista fordítással, melyet úgy definiál, mint „az a fordítás, amely a szerző gondolatára figyel, azt akarja győzelemre vinni, a gondolathoz idézi fel a nyelvi asszociációkat, amelyek a szerző nyelvi asszociációinak megfelelhetnek” (Németh 1969, 314). Németh ez után felmutatja, hogy hasonlóan ellentétes nézetek, bár nem ennyire szembeszökően, de a magyar nyelv művelői között is léteztek és léteznek, tekintve, hogy „…a formalizmus és realizmus vitája […] Kazinczyék óta tart. Kazinczy formalista, a debreceniek pedig realista elveket vallottak” (Németh 1969, 314), ezért azt javasolja, hogy „a szovjet kritika szempontjaival a magunk háza táján is [érdemes] szétnéznünk” (Németh 1969, 314).

 

Németh ettől kezdve már csak elvétve utal a Novij Mirben megjelent cikkre, csupán néhány példát vesz attól, inkább saját meglátásainak és javaslatainak kifejtésére tér át. Az első fontos megjegyzése, amit ő is, én is kiemelek, a vers- és prózafordítás eredendő különbözőségét érinti.

 

„A versfordítás egészen másféle képességeket kíván: nagy költői gyakorlatot, szinte keresztrejtvényoldó kombinatív képességet s bizonyos játékos színészi hajlékonyságot: a prózafordítás – ízlésen kívül – tudományos szabatosságot, kitartó gondosságot és az élet leltárának alapos ismeretét.” (Németh 1969, 314)

 

Németh itt a vers és próza fordítása közötti differenciát egyrészt az ahhoz szükséges képességek eltérő mivoltában, másrészt „[a] műfordításnak szegezett igények” (Németh 1969, 315) különbözőségében jelöli meg. Természetesen megemlíti a formalista és a realista felfogások eltérő lecsapódását is a kétféle műfordításban, de mindez a két terület közötti különbséget közvetlenül nem befolyásolja, csupán indirekt módon tükrözi azt.

 

Elképzelhető (sőt, létezik) azonban olyan fogalmi keret, ahol a versek tulajdonképpeni fordításának kérdése per definitionem értelmét veszti, de legalábbis annak megvalósítása, megvalósíthatósága mindenképpen bizonytalanná válik. Egy ilyen fogalmi keret leírásával találkozhatunk például a román matematikus és nyelvész Solomon Marcus-nál, aki számba veszi két, pusztán elméletben létező, eszményi kommunikációtípusnak, a tudományos kommunikációnak és a poétikai kommunikációnak az ellentétes tulajdonságait (Marcus 1977). Bár azt maga Marcus jelenti ki, hogy „a költői kommunikáció egyetlen konkrét formája sem tekinthető a poétikai kommunikáció (PK) prototípusának” (Marcus 1977, 148), azonban mégis azt a megállapítást teszi a 16. oppozícióban, hogy a tudományos kommunikáció lefordítható, a poétikai kommunikáció pedig nem (Marcus 1977, 149). Mindez komoly ellentmondásokat generálhat azzal kapcsolatban, hogy egy tetszőegesen kiválasztott költői mű, amely, bár nem prototipikus poétikai kommunikáció, ahhoz mégis szükségszerűen közelebb áll, ugyanakkor elég távol helyezkedik-e el a prototipikus poétikai kommunikációtól (vagy máshonnan tekintve, eléggé megközelíti-e a tudományos kommunikációt) ahhoz, hogy fordíthatóvá váljon. Marcus a poétikai kommunikáció lefordíthatatlanságát a 23. oppozícióból következőnek tekinti. Ezen oppozíció szerint a poétikai kommunikációra jellemző „[a] szinonímia hiánya (két sornak nem lehet azonos jelentése)” (Marcus 1977, 150), szemben a tudományos kommunikációval, amelyet „[v]égtelen szinonímia (minden x sornak végtelenül sok azonos jelentésű sor felel meg)” (Marcus 1977, 150) jellemez. Ebből valóban levonható a következtetés, hogy mivel Marcus definíciója szerint „[a]z L1 nyelvről az L2 nyelvre való fordítás olyan folyamat, amelynek során megkeressük az L1 sorainak megfelelő szinonim sorokat az L2-ben” (Marcus 1977, 155–6), a poétikai kommunikáció esetében a szinonímia hiánya miatt nem találhatunk a L2-ben az L1 sorainak megfelelő másik sorokat, vagyis a poétikai kommunikáció semmilyen L1 nyelvről semmilyen L2 nyelvre nem lefordítható.

 

Németh szerint sok olyan vita és nézeteltérés, amely a műfordítások módszertanának eltérő súlyozású tárgyalásából fakad, elkerülhető lenne, ha a vitatkozó felek tekintetbe vennék, hogy az olyan érvek, melyek a versek műfordításával kapcsolatban megalapozottak lehetnek, a prózai szövegek műfordításának kapcsán már nem feltétlenül állják meg a helyüket. Véleménye alátámasztásaként itt találjuk egyikét a Novij Mirben megjelent cikkre való kevés további utalásnak, melyet mintegy kritikaként fogalmaz meg a cikket illetően. Németh szerint,

 

„[a]mikor a Novij Mir cikke Fjodorovnak, a műfordításról szóló könyv írójának szemére hányja, hogy túl sokat foglalkozik a szinonímák megválasztásával, s nyelvészeti kérdést csinál az irodalomból, szintén a vers felől beszél a próza irányába, hiszen a prózafordító valóban a szinonímák megválasztásával tölti el ideje nagy részét, s a prózafordítás valóban elég tekintélyes részben nyelvészeti kérdés.” (Németh 1969, 315)

 

Németh megemlíti ezen kívül a nyersfordítások használatának kérdésére is. A „puskák,” nyersfordítások használatát csak okvetlenül szükséges esetekben javasolja és kizárólag a versek fordításához. Mivel a versek esetében „[a] szöveg kisebb terjedelmű, épp ezért könnyebb is kitűnő nyersfordítást adni a költő kezébe, amely sokszor biztosabb nyelvi alap a számára, mint a maga jobb-rosszabb nyelvtudása. Másrészt a munkának itt [ti. a versek esetében] aránytalanul kisebb része a megértés: a költő látja a tárgyat, a versformát, olvasott a költőről, országról, s a nyers szövegen át is elkapja azt a szívdobbanást, amelyből a vers született” (Németh 1969, 315). Ehhez a nézethez, miszerint a műfordítást végző költő „a nyers szövegen át is elkapja azt a szívdobbanást, amelyből a vers született,” példaként a saját korábbi tanítói karrierjéből hoz egy történetet, pontosabban egy volt tanár kollégájának történetét. A példában szereplő kolléga sok orosz nyelvű művet ültetett át akkoriban magyarra, a fordításai azonban Németh szerint „nem voltak rosszak, de túlságosan jók sem” (Németh 1969, 315). Egyetlen fordítást talál csak Németh, amely szerinte „jóval tömörebb, erőteljesebb, hitelesebb volt a többinél” (Németh 1969, 315), erről azonban a kollégája beismerte, hogy nem egészen az ő munkája, ugyanis egy véletlen találkozás során az oroszul nem tudó Szabó Lőrinccel közösen készítették el azt a fordítást. Németh nem fűz további kommentárt a történethez, és erre valószínűleg nincs is szükség; kitetszik belőle, hogy hiába volt a kollégája (feltehetően) szorgalmas, becsületes és művelt, oroszul jól beszélő tanár, az igazán jól sikerült versfordításhoz a költői, ebben az esetben szabólőrinci zsenire és ráérzésre volt szükség.

 

Németh kitér a formalizmus-realizmus vitára is, előbb a versfordítás, utána a prózafordítás kapcsán. Ennél a pontnál ismét a Novij Mirben megjelent cikkre hivatkozik, amikor megemlíti, hogy

 

„[a] Novij Mir cikkírója ugyan Kurocskin gyorsan népszerűvé vált Béranger-fordítását hozza fel például, amelyet sokan átköltésnek tartanak, a formák betartását azonban ő sem tekinti formalizmusnak, hiszen azokat nyilván a például felhozott mintaszerű fordítások is betartják.”(Németh 1969, 315)

 

Felveti a formalista és a realista műfordító egy szigorúan elméleti meghatározási lehetőségét is:

 

„Első pillanatra azt lehetne mondani, hogy formalista az a műfordító, aki fennakad a formán, szinte csak odáig jut el, hogy a vers zenei körvonalait megteremtse, míg a realistának a lényegre is futja az ereje, rátalál a maga nyelvének, érzés- és kifejezéskincsének azokra az ereire, amelyekkel, egy vérátömlesztés útján, a puszta árnyékba életet önthet.”(Németh 1969, 315–6)

 

Rögtön utána azonban maga is elismeri, hogy ezek a meghatározások nem teljesen állják meg a helyüket. Alátámasztásért és példáért ismét csak saját tanítói tapasztalataihoz nyúl vissza. Tóth Árpád Shelley-fordítását említi, amelyet annak ellenére, hogy „mint a műfordítás mintaképe volt a fejemben [ti. Németh Lászlóéban]” (Németh 1969, 316), mégis nehezen felolvashatónak és igazolhatónak tart, „sőt azt kell mondanom, kivételes volt az a fordítás, amely mint Babits Vogelweide-fordítása: a Hársak alatt, mindig megtette a hatást s mint hiteles, igaz vers csendült ki” (Németh 1969, 316). Dicséri ugyanakkor azokat a fordításokat, amelyek, bár sokszor önkényesek, mégis „kapcsolatba hozták a fordított művet a magyar nyelv nedvkeringésével (Németh 1969, 316). A Nyugat műfordítói által készített fordításokat – amellett, hogy elismeri azok erényeit – általánosságban véve formailag hűnek, azonban kissé ízetlennek találja: „az eredeti színek nem lobbannak fel, s az a sem magyar, sem idegen, ízléses, de meddő, denaturált nyelv is megjelenik, amelyet a mi cikkírónk fordítói zsargonnak nevez” (Németh 1969, 316–7). A műfordító Arany Jánost emeli az olvasók (illetve a hallgatóság) elé példaként, mint olyan műfordítót, „akinek az olvasása jobban megvilágosíthat bennünket, hogy realista fordításon mit kell érteni, mint bármiféle cikk” (Németh 1969, 317).

 

A prózafordításban a formalista-realista vita már egészen más megvilágításba kerül Németh szerint. A prózai szövegek fordítása esetében a nyersfordítások használatát teljesen elképzelhetetlennek tartja, hiszen ha a nyersfordítás nem elég jó ahhoz, hogy a fordítót megfelelően tájékoztassa mindarról, amire annak szüksége lehet, akkor az a nyersfordítás nem képezheti a majdani végleges fordítás kiindulási alapját. Ha azonban valaki képes elkészíteni egy megfelelően informatív és részletes nyersfordítást, akkor az illető már a végleges fordítás elkészítésére is képes kell hogy legyen (Németh 1969, 317). A költői szövegeknél és verseknél megengedhetőnek vélt átköltéseket, „honosításokat” itt egyáltalán nem, vagy csak egészen minimális mértékben tartja elfogadhatónak, mivel „[a] prózafordító nem áll olyan nehézség előtt, az újraköltésre a kényszer s így a jogcím is aránytalanul kisebb” (Németh 1969, 317). A prózafordítási formalizmusra általa hozott példák voltaképpen fordítási hibák. Németh azonban óvva int a realizmusra való túlzott hivatkozástól, és az azzal való visszaéléstől is. Ezek elkerüléséhez kíván segítséget nyújtani azzal, hogy kísérletet tesz annak tisztázására, „mi az, ami a prózafordításban mesterség, amit mindenkitől meg lehet kívánni, s hol kezdődik az a terület, ahol az alkotás, a realizmus szóban rejlő szabadság érvényesülhet” (Németh 1969, 318). E célból tér át a következő tanulmányra, a ’Mennyiben mesterség a műfordítás?’ címűre, melyet mint egy önképzésképpen írni kezdett prózafordítói tankönyv bevezetését említ meg (Németh 1969, 318).

 

A második tanulmány egyfajta önvallomásként indul, Németh a későn kezdődő fordítói karrier és munkásság első lépéseit idézi fel, azonban állásfoglalása a műfordítás lehetőségeinek határait illetően szinte azonnal, és nagyon hangsúlyosan kifejezésre jut:

 

„Amikor az ember a maga gondolatait írja, a szöveg kikerülhetetlen, olyan, mint a bőr, együtt keletkezik a magzattal. A fordított szöveg olyan, mint a lötyögő ruha: itt igazít meg az ember egy ráncot, amott kezdi húzni: a test – az író gondolata – s a ruha – a fordító szövege – mindig két külön dolog marad.” (Németh 1969, 319)

 

Ezt követően egy érdekes és váratlan kapcsolódást találunk Németh gondolatai és a Solomon Marcus által propagált matematikai nyelvészet között, amely kapcsolódás talán az általam korábban felvetett problémára is megoldást nyújthat. Marcus, mint azt korábban már láttuk, a prototipikus poétikai kommunikációt a sorok (és a nyelvek) közötti szinonímia hiányából következően lefordíthatatlannak tartja (Marcus 1977, 155–6). A lehetséges ellentmondás, amely akár a költői szövegek fordításának alapjait, azok jogosságát és elképzelhetőségét is alááshatja, abban gyökerezik, hogy bár egyetlen költői mű sem tekinthető a poétikai kommunikáció prototípusának, mégis minden költői művet valamilyen módon a poétikai kommunikáció közelében találhatónak képzelhetünk. A kérdés, hogy a költői művek, mint nem prototipikus poétikai kommunikáció, eléggé megközelítik-e a Marcus által mindig lefordíthatónak 1 ítélt tudományos kommunikációt ahhoz, hogy maguk is fordíthatóvá váljanak.

 

Németh László írásából arra következtethetünk, hogy erre a felvetésre igenlő a válasz, hiszen, ahogy olvashatjuk,

 

„[o]lyasmit kezdek hinni, mintha minden mondatnak csak egyetlen helyes megoldása volna, s ha a prózafordítás matematikáját pontosan ismerné, ugyanazt a szöveget egy embernek két különböző időben – sőt még két embernek is – ugyanúgy kellene lefordítani. Vagyis: míg a versfordítás művészet, de annak igen bizonytalan, a prózafordítás mesterség, ipar, de annak aztán, elvben legalábbis, igen pontos és szabatos.” (Németh 1969, 319–20)

 

Ez a fajta egyezés, amikor „minden mondatnak csak egyetlen helyes megoldása” van, egyfajta középutat jelöl a marcus-i poétikai és tudományos kommunikáció között, hiszen – a szinonímia szempontjából tekintve – a semmi (poétikai kommunikáció) és a végtelen (tudományos kommunikáció) között csupán egyetlen „felezőpont” vehető fel, az a pont, ahol a végtelen legkisebb teljes egységére csökken, a semmi pedig valamivé válik, ez a pont pedig az egyes, egyszeres szinonímia pontja. Nevezhetnénk ezt akár tökéletes szinonímiának is, hiszen ha minden sornak pontosan egy szinonim megfeleltetése lehetséges, akkor amennyiben a fordítónak sikerül megfeleltetnie a fordítandó sort egy saját maga által lefordított sorral, akkor sikeres fordítás esetén a fordított szöveg nem csak jó, de szükségszerűen tökéletes is lesz.

 

Németh a – nevezzük most már így – tökéletes szinonímiát illúziónak tartja csupán, ennek okát pedig elsősorban abban a tényben látja, hogy bár

 

„a prózafordítást, ha a segédtudományait egyszer megcsinálták, egy bizonyos határig lehet, sőt kell is tanítani […, e]z azonban nem jelenti azt, hogy a prózafordításban az ösztönnek, a művészetnek nem marad helye. A tudás, akármilyen részletes, még mindig csak a szöveg durvább szerkezetét szabja meg, s van egy határ, helyesebben két határ, amelyen túl a tudomány már nem elég, ahol a szabályt a szabadság, a megkötöttséget az ösztön észrevétlen munkája, illetőleg a művész felelős döntése váltja fel […: a]z egyik határ a semmiségek, az imponderábiliák felé van […, a] másik, a fontosabb határ ara van, amerre a realizmus szó mutat.” (Németh 1969, 323–4, kiemelés az eredetiben)

 

Ez a „fontosabb határ” a fordítónak a szövegbe tett beavatkozásaira vonatkozik, amelyeket Németh számtalan, zömében saját orosz fordításainak szövegéből vett példával illusztrál. Döntő fontosságúnak tartja a fordítások ellenőrzésének, lektorálásának mikéntjét, hiszen mivel

 

„a becsületes fordító azt is tudja, hogy fordítása a kisebb-nagyobb hibák százain siklik tovább, s minduntalan bele lehet kötni. Ha ezt a kötekedést a lelkiismeretünk végzi, a szöveg válhat agyondolgozottá, ha más, akinek a véleményét már munka közben megküldik, a fordító megfélemlítetté.” (Németh 1969, 325)

 

A realizmus jelszavától Németh a legtöbbet a fordítások jóindulatú és konstruktív ellenőrzése terén várja, amely „[b]ennünket, fordítókat is felszabadít, hogy bátran kövessük legjobb ösztönünket, de az ellenőrzést is megszabadítja a kicsinyes felelősségérzettől, amely […] elvétheti a határt az egészséges segítés s a hamis reflexeket kifejlesztő kedvszegés között” (Németh 1969, 325).

 

Egyetlen kérdésre térek még ki röviden, amellyel Németh a harmadik tanulmányban, ’Az orosz nyelv iskolájában’ címűben foglalkozik, ez pedig a korábban az irodalmi szóhasználat területén kívül maradt, kívül hagyott szavak bevonása az irodalmi lexikonba.

 

A kérdés megfogalmazása erőteljes utalásokat tartalmaz Németh László orvosi képzettségére, valamint Korányi Sándor hatására. Amikor Németh a nemzeti élet és nyelv milieu intérieur-jéről beszél (Németh 1969, 319), akkor akarva-akaratlanul is párhuzamba állíthatjuk ezt a Korányi Sándorról írt jellemzésével, amely szerint „[a] betegség  sok változójú függvény, melyet a változók billenése állandó lüktetésben tart [… Korányi] figyelme nem annyira a szervek állapota felé nyomul, hanem oldalt az összekapcsolt folyamatok felé” (Németh [1932] 1973, 587). Korányi Sándor korának európai hírű belgyógyász orvosa volt, kezelési módszerének jellemzője pedig az volt, hogy „nem a szervek állapotát figyelte, hanem az egyes szervek közötti kapcsolatokat, a francia fiziológus, Claude Bernard miliőteóriájának nyomán haladva” (Both 2003, 409). Ehhez hasonló Németh felvetése és felhívása azt illetően, hogy „[f]ordítók[nak], nyelvészek[nek], műszaki emberek[nek…] gyűjtéssel, válogatással, esetleg új képzéssel magyarrá, jó hangzásúvá kell tenniök azt a friss szókészletet, amely az irodalomnak most már állandó állománya lesz” (Németh 1969, 332), amely felhívás sokkal kevésbé az egyes szavak, kifejezések bevonását, mint inkább egy, a magyar nyelv egészét érintő lexikonfrissítést szorgalmaz. Ehhez tanulmánya záró bekezdésében három fontos segítséget említ (elsősorban az orosz nyelv vonatkozásában). Az első, a tanulmány írása idején már megvalósult ilyen segítség a Gáldi László – Hadrovics László szerkesztőpáros által készített Magyar-orosz nagyszótár 1952-es kiadása (Németh 1969, 332), a másik két segítséggel kapcsolatban pedig azok szükségességét emeli ki. Ezek egyike egy „új, teljesebb szinoníma- és kifejezésszótár,” a másik pedig egy „olyan írókból, nyelvészekből, műszaki emberekből álló szerv […,] amely az irodalmi nyelv egészséges tágításában segítené a fordítót” (Németh 1969, 333).

 

Felhasznált irodalom:

Both Mária 2003. A kísérletező ember. Németh László szellemi öröksége a természettudományok tanításában. Természet Világa 9: 409–13.

Marcus, Solomon 1977. Ötvenkét oppozíció a tudományos és a költői kommunikáció között. In: Marcus, Solomon. A nyelvi szépség matematikája. Gondolat. Budapest, 147–165.

Németh László 1963. A prózafordításról. In: Németh László. A kísérletező ember. Magvető. Budapest, 313–333.

Németh László [1932] 1973. Korányi Sándor. In: Németh László. Európai utas. Magvető és Szépirodalmi. Budapest, 585–590.

 

Lábjegyzet:

  1. „Az L1 nyelvről az L2 nyelvre való fordítás olyan folyamat, amelynek során megkeressük az L1 sorainak megfelelő szinonim sorokat az L2-ben; s ez mindig lehetséges a TK-ban, mivel a TK-ban egy adott sor szinonim sorai együttesének a képviselői minden természetes nyelvben jelen vannak” (Marcus 1977, 155–6, kiemelés tőlem).

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info