„ÉDES BESZÉDE A SZÉLNEK”

Míg súlytalan vagyok a gyönyörtől,
– apró hajó, a szél letépte róla a nevét is –,
nem tudnak megnyugodni az ujjaim,

lázasak,
fáradhatatlanok.

Ha bágyasztó is a csend,
ha elhomályosulnak a csillagok,
a vitorla akkor is a szélben megkapaszkodik. 

Mert nem lehet vihart ígérni –
nem lehet a semmibe érkezni.

Talán azért olyan szépek a fiatal férfiak, gondolta Riolda, mert meztelenül is látszik rajtuk a fegyverzet lenyomata. Az izmaik alvás közben sem ernyednek el: megfeszül a kar, ha szélroham söpör végig a házon, vagy álomkép lebeg át közöttük.
De milyen álomkép? Riolda senkit sem ismert, akinek a múlt vagy akár a jövő kevesebbet jelentett volna. Pedig el kell mennünk Normandiából, magyarázta a fiúnak minden hajnalban. De Sjön betegnek tetette magát, hogy végül kinevesse – aztán kikuncsorogjon tőle még egyet, majd még egyet, maga alá gyűrje; és délben megmagyarázza, hogy indulni csak hajnalban szabad.
Talán nem is akarja itthagyni Normandiát? Riolda számot vetett minden eshetőséggel. Az is lehet, hogy a hercegség, az országhatár, a járvány és a történészek talán csak az ő fejében léteznek, Használni persze Sjön is használja ezeket a szavakat, de olyan óvatosan, ahogy felnőttek a gyerekkor mumusairól beszélnek.
Ő maga megpróbálta hidegen átgondolni az indulást, miközben Sjön nedvei még ott áramlottak a testében. És nemcsak a nedvei, hanem a fiatalsága, a félelmei, de a nevetése isSjön, a katona. Sjön, a kóbor árvagyerek. Sjön, a hősszerelmes. Régen csak egy-két hüvelykkel volt magasabb nála, de eltelt pár hónap, és azóta megnőtt és megizmosodott. Az arca kinyílt, a vonásai megelevenedtek, a tartása, no, igen, a tartása… Mert minden a szavakon múlik, gondolta Riolda. Nem a föld vagy a fegyver tesz úrrá vagy szolgává, alacsonnyá vagy magassá, hanem a másik embert felszabadító tisztelet és méltóság.
Vagy csak a hercegi udvarokban élő dadák képzelik, hogy a gyerekek a szép mondatoktól magasabbra nőnek? No de nem volt annyi szép, jó és hosszú mondat, ami Sjönből filozófust faragott volna. Ő csak egy katona, gondolta Riolda, arra született, hogy valami emberpróbáló feladat birtokba kisajátítsa. Épp az ilyen fehér katonákat, megbízható, nyugodt fickókat keresték Vilmos herceg elit-alakulataiba. Olyanokat, akik a háttérbe húzódva sem veszítik el a méltóságukat. Akiknek a meztelen testén is látszik a fegyverzet lenyomata.
Persze az ő közös jövőjüket semmilyen elit-alakulat nem fenyegette. Se a Halhatatlan Sólymok, se Hjalmar testvérei nem számíthattak Sjön szolgálataira. Mert Sjön magas volt, erős, nyugodt, de csak ránézésre normann, valójában a legkevésbé sem. Csak Sjön volt, nem Harald-Gustaf-Sven-Olaf-Irguld-fia. Egy magasra nőtt, csendes zabigyerek.
Ám ez a magabiztos hallgatás az ő testét is megfiatalította. Azt a testet, ami a tizenhat év alatt sem fejlődött ki teljesen. Aminek az alkotója a szemét összehúzva várakozik, hogy imitt-amott változtasson rajta.
De a fáradtság így is a bőre alá lopakodott. Hisz mit számít az életkor? Egy szolgálólánynak mindig készen kell állnia! Kilenc évesen még igazi tündérkének számít, rajta akarják tanulmányozni az idegenek tér- és időszemléletét, összesúgnak a háta mögött, vigyázz, varázsolni is tud, később már csak gyere-töröld-fel-hozd-ki-gyere-be-csináld-meg. Érintetlenül még elhiszik róla, hogy egy távoli sziget rejtélyes királyának a lánya … De már nem sokáig: tönkremegy a testében valami, és már maga sem hiszi el a saját történeteit. Ki gondolna bármit is egy fonnyadt, lesütött szemű, a nyitott ajtók közt hallgatózó gyereklányról?
Életvíz. Nedvek. Szorítások.

ujnautilus.info_edes-beszede-szelnek-patrick-de-mela-forditott-306x150

A mámorban összekeveredik a félig-hitt és a félig-elfelejtett.  Még a saját halálomat sem venném észre. De ha én meg is halhatok, ki az, aki el tudná képzelni ezt az újjászületett Sjönt fáradtan és öregen? Riolda még azt sem tudta elviselni, hogy ő legyen egy tőle független ember küldetése, feladata, életcélja.  Egy ilyen ravasz hozd-ide-vidd-oda-kislány, aki beviszi a bort a tanácskozásra, és elolvassa a kidobásra ítélt leveleket.
Igen, ebben a nagy sündörgésben nem tudtam megszeretni magam. Talán ezért olyan elviselhetetlen, hogy valaki mégiscsak… Így hát megpróbált bizonyítani: elmagyarázni Sjönnek a betűk és a számok titkait, lerajzolni a csillagképeket, beszámolni a norvég királyi család titkairól, mesélni a szigetekről, ahol az embereknek beszélniük sem kell, a gondolatokat a tekintetükkel ültetik át egymás fejébe…
Sjönt az egész egy fikarcnyit sem érdekelte.
Nem akart semmit se tudni a számokról, a szigetekről, Aranyfürtös Harald és más családok titkairól. De furcsa módon büszke is volt Rioldára. Netán azt képzeli talán, hogy ami az ő, Riolda fejében benne van, az valami közös kincs? Olyanféle, mint a jövendő gyerekük? Vagy nem is képzel semmit? Csak létezik megmásíthatatlanul, mint egy ki tudja honnan jött angyal, aki a kedvéért a múltját és jövőjét is képes volt megtagadni? Na de mikor fog belőle kiábrándulni?

Amíg énekelsz, addig képtelen vagy a félelemre. Egy udvari dadus – egy ilyen mindenre képes és mindenre figyelő dadus – persze számtalan dalt tud a szerelmes levegőről, a virágba borult tavaszi fákról, a latinok temps dousának természetéről. Sápadt várurakról, akik egy csókért odadobják az örökségüket, szarvasokról, akik a szerelemtől bódultan járnak föl-alá a breton erdőkben. De most nem az ilyen színes madártollakhoz hasonló dalok jártak a fejében.
Azokra a szörnyűséges versekre gondolt, amiket a szülőföldjén mormoltak a felnőttek, azokra a formátlan, dallamtalan mondókákra, amik úgy megbotránkoztatták (elbűvölték és megbotránkoztatták) Illighaent.

A gyerekek testén is sebet üt a vágyakozás.
Vérzünk, félünk, izzadunk, nedvezünk.
Hogyha a Vadász tekintete odatéved,
kívánatosak és izgatottak legyünk.

Éhesek, magányosak és fegyvertelenek. (…)

Talán mindvégig jelen van, ott van velünk egy harmadik. Egy sötét erő, ami felkészít a halálra, és amit a latinok – megszépítve, kicifrázva – Amornak neveznek. Egy felnőttekre vadászó gonosz kisgyerek.

Hogy felkavarja az erdőt a madárfütty,
a tavasz és az a mindennapi, megszokott csoda,
hogy a ruháid alatt meztelen vagy,
és hogy boldogan meghalnál,
csak hogy egy másik testre bízd
halálos titkodat. De nincs titkod,
nincs semmid, csak a meztelenség.

10421352_777377625647367_1238460412727573754_n

Szeretnénk-e egymást, ha nem a halottakkal akarnánk egyesülni? Riolda nem tudta.
De ki lehetett az az anya, aki nekünk életet adott? Aki ránk hagyta ezt a sok testi furcsaságát, de eltűnt vagy meghalt, mielőtt megvédhetett volna bármitől.

A fákat is a düh növeszti naggyá. A düh és a félelem.
Azok nőnek magasra, akikre a halottak bízzák a titkukat!
Akik kiszívják a csontokból az életet, miközben a hajtásaik
megtelnek friss fényekkel és új nedvekkel. 

Pompás erdő vagy Malbogian! Erős, fényes, pompás, legyőzhetetlen! Kislányok játszanak a gyökereid közt,
könnyű cipőkben, és te a hallgatásoddal  beburkolod őket.

Ki hallott az ő szülőföldjén Malbogian sötét erdejéről? Egyáltalán bárkinek vagy bárminek az erdejéről? Egy kopár zigeten, ahol csak pár kiszáradt fűcsomó közt bóklászhat a képzelet. Ahol semmi hatalmas, semmi sötét nincsen.
De jön az égvilágon semmi rosszat nem gondolt az erdő „hallgatásáról”.
Hisz ez a világ rendje, nem? Hogy szép csendben elvégezzük a dolgunkat. Szeretkezés, gyerekek. Aztán szeretkezés, munka, gyerekek. – Csak előbb otthont kéne teremtenünk. Nem túl barátságos itt. Még a házakat is a szél tartja össze.
Riolda bólintott, és elhessegette a gondolatot, hogy ugyan mi történhetett az apjával. Ha elhagyja Normandiát, akkor az azt jelenti, hogy egyszer és mindenkorra beletörődik a halálába. De akart volna-e mást az édesapja? Aki ötéves korában betuszkolta egy hercegi udvarba?
– Nekem van egy ötletem – mondta Sjönnek. – Egy nagyon egyszerű, ravasz ötletem. De nyáron kell rá felkészülnünk, mert jön az ősz, és akkor az emberek éhesebbek lesznek. Mielőtt ideér az éhínség, hajót kell szereznünk.
– Remélem, nem valami tündéres-trollos-halotthercegnős dolog! – sóhajtott Sjön. – Én nem tudok olvasni a levegőből.
Riolda megnyugtatta, hogy a legvakmerőbb tervek egyszersmind a legegyszerűbbek is. – Ez az ország most szabad préda. Éhező parasztok, marakodó családok, középütt Hildivel, aki megpróbál életben maradni. Az araboknak Normandia túl hideg, a szászoknak túl távoli, a frankok meg nem érnek rá velünk foglalkozni. De ha mi… ha te meg én…
– Nem adom ki magam elátkozott kalifának! Aranyfürtös vagy akármilyen Harald unokaöccsének, a dán király elveszett fiának! Hogy gondolod!? Hogy én bolondot csináljak magamból…?
Riolda elnevette magát: – Ne félj! Majd én csinálok magamból.

1625507_536536783127066_1892114257_n

 

 

Testjáték

Lehetséges-e kizárólag a testünkről, mint formálódó, megismerendő anyagról írni? Mi történik a szöveggel, ha annak középpontjába teljes mértékben és tudatosan a testhez köthető tapasztalatok, élmények, tanulságok, megfigyelések kerülnek? Daniel Pennac Testnapló című regénye erre tesz kísérletet, amely különösen figyelemreméltó, ha a (fiktív) napló műfajának lehetőségeire, vagy annak általában maximális szubjektivitására gondolunk. A főszereplő, aki 12 éves korától egészen haláláig, 87 esztendős koráig feljegyez minden testéhez köthető élményt és gondolatot, azonban kijelenti, hogy az intim napló-jelleget szeretné elkerülni. A szöveg így a test-problematikát kifejezetten a biológiai folyamatokra, az anyagiságra és működésre koncentrálva igyekszik az olvasó elé tárni, és szándéka szerint el akarja kerülni az érzelmek leírását. „Akik naplót írnak, például Luc vagy Françoise, összevissza beszélnek mindenről, benyomásokról, érzésekről, (…) de soha nem beszélnek a testükről. (…) Mindig valamilyen érzelem hatása alatt ír, csakhogy szinte soha nem emlékszik rá, milyen érzelemről volt szó. Én azt akarom, hogy amit ma írok, ötven év múlva is ugyanazt jelentse.” (27.) Testjáték bővebben…

Anna-variációk


(a metzi beszélgetések emlékére)


Az önkép torzulásai szeletekre bontják az időt,
tájat varázsolnak sokrétű ölébe, 
úgy határozzák meg maguk,
mint ismétlődések, példának okáért
apró öleléseink gyerekkori fán,
mint gödör, mélyéhez hengeredve, simulni lapulva,
ha a kanyarból egy jármű fénypászmája riadtan világított oda,
mint szétszaladni,
és persze írni neked egyetlen sort,
mint kaland íze, skicceltem levélpapírra,
s lehozni, ami nyomodból utána ered.
 
Majd túlbiztosítani ezt, már jó előre számítod:
a telhetetlen ragaszkodást.
 
Én pedig felvértezni készülök
katonacsákót komolykodással,
szállítok nyílt vízre csónakot,
azután nehéz málhával szamárra ülök, hajtani
zarándokút jármába lábakat, kezet, amíg
össze nem függ egyként: alsó és felső láthatár,
az ösztönből míg nem feszül saját akarat.
 
S aki most feltételeihez köti, a parancsban megálljt sejt,
szabást vár tőled, a messziről jött-ment nőt hozza
egy koldusbottal érkezőnek.
 
Mint külső, még érintetlen héj, szűzies
beszéded hevüljék a tájhoz, duruzsoljon
fülembe titkokat, törje fel, csapja ki
a titkot is, miről ésszel meg nem bontható kör,
a körben legenda kering, sötét legenda, könnyből
épülő, áldozattól sem mentes, végül mint idő
engedje szabadjára az összes eddigit, aki
 
ránézésre szépségét adja, de rögvest rajta is veszti,
engedje vízre hát, ha magából hajdan fenevadként
áramlani indult, s mert áramlásában önképének
torzulása mindig egy második emberre érez.

jukheekwon2

Képek: Jukhee Kwon

A kicsi testvérke

Végre ki tudta nyitni a pince ajtaját. Tavaly ilyenkor hóviharok voltak, hirtelen jött a meleg, aztán az ősz, meg egy se nem tél, se nem ősz, fura évszak. De most tavasz lett, és megállt a nagy régi kulccsal a pincelejáró előtt. Bele akarta dugni a lakatba, csakhogy azt már rég megette a rozsda, szétesett a kezében.Talált a pincében három kicsi babát. Felhozta mind a hármat a kertbe. El kellett őket temetni. Az egyiket az orgonafa alá temette. A másikat a legszebb rózsabokor alá. De a harmadikat, a kicsi testvérkét nem akarta odaadni a földnek. A vízbe temette inkább, a folyóba, mert azt gondolta, akkor mesévé változik, és soha nem kell elválnia tőle. Varrt egy rongybabát, vattával tömte ki a hasát és a fejét. A kicsi testvérkét soha senki nem láthatta így, hogy fehér ruhácskában alszik kipirulva, és göndör tincsek keretezik az arcát. Fűzfaágakból font neki egy parányi csónakot, és belecsúsztatta a testét. Kivitte az öbölbe, ahol mindennap elüldögélt. Azt álmodta egyszer, hogy egy öregasszony egy kivilágított kis hajón járt ott a két part között egész éjjel, és azt mondta neki álmában:

– Most már, hogy fönt vagyok ezen a hajón, meglásd, sokat segítek neked.

Abba az öbölbe vitte a csónakot meg a kicsi testvérkét, mert úgy gondolta, ott lehet az átjáró az élők és a holtak világa között. Éppen kiönteni készült a folyó. Magasan állt a víz a parti köveken, amiken üldögélni szokott. Jött egy nagy hullám, amit egy sétahajó kavart, ráengedte a pici csónakot, hogy besodorja a meder közepére. Közben cseperegni kezdett az eső, türelmetlen, nehéz cseppek csapkodták az arcát és a hátát. A zápor függönye hamar eltakarta előle a kicsi testvérkét a csónakkal. Nem láthatta, amikor beszippantotta őket a két világ közötti átjáró.

Elindult hazafelé. Az egyik keskeny keresztutcában egy lépcső alján találta magát, egy faragott tölgyfaajtó előtt. Fölnézett, és fönt, a küszöbön a kicsi testvérke állt, szőke fürtök röpködtek az arca körül, úgy, ahogy őt soha senki nem láthatta, és azt kérdezte:

– Miért csodálkozol, hogy itt vagyok? Te mondtad, hogy minél távolabb, annál közelebb.

Tudta a nő, hogy nem veszíti el őt, de azt is, hogy nem maradhattak úgy dolgok, ahogy voltak, hogy egy élő, egy halott. Föllépett az első lépcsőfokra, és kiszállt belőle minden félelem. Lépett még egyet, és a régi vádak, a bánatok szilánkokra, cafatokra törtek, szakadtak.. Félelem nélkül, bánat nélkül szökött föl a kicsi testvérke mellé a küszöbre. A kicsi mutatta a karjaival, hogy a nő emelje föl. Megsimogatta az arcát, a haját, megpuszilta, és egy nagy huncutságot súgott a fülébe.Fölkacagott mind a kettő, és kinyílt magától a tölgyfaajtó. Langyos szél jött a víz felől, kisodorta a nő kezéből a kicsi testvérkét, még csak utána sem kaphatott. Virágszirmok, falevelek, fűszálak, madárpihék kavarogtak vele, és elvitték a szeme elől.

A szobában egy férfi állt. Sohase látta még a nő.

– Én vagyok az. A kicsi testvérke. – mondta a férfi. – Nem volt igaz, hogy nem akartak engem a szüleink. Nem vetettek el, csak nem akartam megszületni, inkább meghaltam az anyánk hasában, amikor négy éves voltál. De hiába, hogy nem születtem meg akkor, te nem akartál elválni tőlem, és most sem akarsz. Legyen így. De mostantól húsvér férfi képében kell szeretned.

SIC ITUR AD ASTRA

 

Apám meghalt. De a számokat itthagyta.

A peckes hetest, a vonakodó huszonegyest, az ötöst,

ezt a púpos és nyugodt önelégültet. És a többit is.

 

Hozzá a gondolkodás, a türelem, a mértéktartás

adományát. Merthogy számokkal lemérhető és kirakható

az egész világegyetem. Lemérhető? Talán igen.

De csak mi tudunk számolni, a dolgok meg hagyják,

hogy összeszámoljuk őket. A fák, a házak, a csillagok

tőlünk függetlenül ragyognak tisztán és átszellemülten.

 

Köztük apám, a számolóművész. Nem érheti utol,

nem sebezheti meg – nem, nem és nem –

ha egyszer összeszámolom a közös bűnöket.

Emlékszem // Levittem a kutyát

LEVITTEM A KUTYÁT
 
Hosszú volt a tél, nehéz az erdő, mondogattuk,
és minden átmenet nélkül, mert a tavasz elmaradt,
hirtelen nyár lett, döglesztő meleg,
spanglit szívtam a negyediken, és levittem a kutyát,
és nem mertem elengedni, hátha elszalad, 
közben sötét felhők úsztak az égen késő délután,
pislogtam, vérvörös szemem két vékony csík lett,
szürke kapucnis pulóverem ment az ég színéhez,
de jó, hogy vége a télnek, erre gondoltam, és arra,
hogy hét Dreher vár a hűtőben otthon, plusz a YouTube,
majd Tame Impalát hallgatok, mint egész héten,
és minden jó lesz, nem kakilt végül, hiába mondtam neki,
hogy „kakilj, Teó, kakilj!”, nem kellett kakilnia,
mégsem mondanám, hogy hiába volt a séta.
Nem, ilyet nem mondanék.

 

EMLÉKSZEM
 
                         2013 nyarán amikor ezeket a sorokat írtam
micsoda vad elképzeléseim voltak életről halálról de hát
végül is fiatal voltam még a harmincötön innen és túl
néhány nőszemélyen akik most már tudom
szerettek volna engem ha hagyom de nem is ez a lényeg
eltértem a tárgytól az élettől és a haláltól
nos azt képzeltem abban a vad és beteg nyárban
hogy soha nem halok meg sőt mi több hogy élek
hogy de szép az ég s a föld de szép alant
satöbbi mind a csontok szóval hogy élek sőt kólát bontok
alattam zebra felettem csillagok és
mi mást akarhat az ember aki mondjuk én vagyok

 

pallag3

 

A képeket a szerző készítette. (instagram.com/thepallagist)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info