Bejegyzések

Monte Cristo-paródia és a magyar történelmi emlékezet (Szécsi Noémi: Kommunista Monte Cristo, Tercium Kiadó. 2006.)

Hozzászólás most!
A történelmi regénynek nagy hagyománya van a magyar irodalomban. De vajon lehetséges-e a múlt megidézése a szatíra, irónia eszközeivel? – erre ugyanis a magyar regényírás történetében eddig aligha találhattunk példát. Úgy tűnik azonban, hogy ez egyáltalán nem lehetetlen: a fiatal írónő, Szécsi Noémi „Kommunista Monte Cristo” című családregénye ugyanis ilyesmire, vagy éppen erre tesz kísérletet.
A szerző saját dédnagyapja életének bemutatásával a magyar történelem 1919 és 1957 közötti viharos eseményein kalauzolja végig az olvasót. Zavarosabb és tragikusabb korszakot az írónő aligha találhatott volna. A kor ráadásul legalább annyira a jelenünk része, mint amennyire a múlthoz tartozik: A korszak szinte minden fontosabb személyiségének, eseményének megítélését (Károlyi Mihály személyétől kezdve egészen az ’56-os forradalomig) ma is heves viták kísérik. Ebből pedig az a kérdés következik, hogy létezik-e a korszakra vonatkozón egy egységes, közös kollektív emlékezet? Egyáltalán egyetlen emlékezettel van-e dolgunk? És miként ragadható meg egy olyan múlt, amely több, egymás mellett, esetleg egymás ellenében létező emlékezeten keresztül él tovább?
És most lássuk röviden az alaptörténetet. A regény főhőse Sanyi, az egyszerű, kissé butácska, ám igen jóképű, fiatal henteslegény, 1919-ben véletlenszerűen sodródik bele a történelem sűrűjébe. Olyannyira, hogy egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a proletárdiktatúrát neki kellene megmentenie: a Tanácskormány ugyanis azzal bízza meg, hogy húsz kg aranynak megfelelő ékszert egy papírbőröndbe csomagolva csempésszen ki az osztrák fővárosba. Így lesz egy rövid időre az egyszerű kasszírnő törvénytelen fiából, a tanulatlan hentesből a proletárdiktatúra jövőjének letéteményese, a „grófi szajré”, a kommunisták kincsének őrzője. A sikertelen bécsi kalandot követően Sanyi egész életében szorongással kísért rejtőzködésre, színlelésre, személyiségváltásokra kényszerül.
Hősünk hamarosan újabb feladatot kap: Kun Béla megbízásából a fehérterror kellős közepén vissza kell térnie Budapestre, azzal a céllal, hogy Korvin Ottót a börtönből megszöktesse. Álruhásan – anélkül, hogy kilétét felfedeznék – megjárja Prónay Pál katonai különítményét. Korvin Ottót azonban nem sikerül megmentenie, mert az egykori politikai főrendőrt időközben kivégzik. Sanyi a kudarc után visszatérne Bécsbe, ám utazás közben váratlanul lebukik. Ekkor kerül először börtönbe, ahol kihallgatás közben annyira megkínozzák, hogy sebeibe kis híján belehal. Az egyik, hősünk szerelméért régóta epekedő Prónay-különítményes tiszt nyomására Sanyit azonban váratlanul szabadon engedik, ám előtte a börtönőrök búcsúzóul és bosszúból megerőszakolják, így Sanyi szifilisszel hagyja el a börtönt. Az új, bicsérdista életmódváltásnak, a szigorú vegetáriánus étrend bevezetésének köszönhetően azonban csodával határos módon a nemibajból hamarosan kigyógyul.
Új identitás, új élet következik: Sanyi annak az ellenálló tisztnek a papírjaival és egyenruhájában kezd új életet, akit korábban Szamuely Tibor végeztetett ki a csepeli Duna-ágnál. A Horthy-rendszerbe való integrálódása szinte tökéletesre sikerül: háborús hőssé nyilvánítják, hirtelen nemesi ősei lesznek, jó állást kap az egyik minisztériumban. Sőt elveszi főnöke, a gazdag és előkelő államtitkár-helyettes, Horthy-imádó és kommunistagyűlölő lányát, aki sohasem tudja meg, hogy ki is a férje valójában. Sanyi továbbra is kettős életet él. Gróf (!) álnéven kommunista sejtet vezet Budapesten, miközben az egyik kommunista mártír fiatal és szép lányával éveken át megcsalja a feleségét. A tökéletesnek hitt álcázás azonban tragikus következményekkel jár: míg idősebbik fia a frontra kerül, a kisebbik a nyilasokhoz csatlakozik; a szovjetek ölik majd meg, amikor Budapestet védi a nyilas különítmény oldalán.
Ám az újabb rendszerváltás, a Rákosi-éra sem hozza meg a nyugalmat: sem őskommunista múltja, sem a szocialista húsüzemben végzett kiváló munka nem jelent Sanyi számára védettséget: párttagkönyvét elveszik, tagjelöltté minősítik vissza. Saját sorsán keresztül kénytelen megtapasztalni, hogy mit is értett Rákosi az alatt, amikor egyik találkozásuk során azt találta mondani, hogy néhány maroknyi embert leszámítva az egész országot fasisztának, ellenségnek kell tekinteni. Az 56-os felkelés idején aztán, úgy érzi, a haza van veszélyben, így az öregedő kommunista a forradalmárok mellé áll, majd Bécsbe disszidál, de a menekülttáborban meggondolja magát és hazatér. 1957 áprilisában aztán kommunista elvtársai ármánykodásának, bosszújának köszönhetően letartóztatják, és börtönbe zárják. Mivel azt a koncepciós vádat, hogy mindvégig titkosügynök volt, hogy elsikkasztotta a párt pénzét, és hogy kommunisták százait buktatta le, nem ismeri el, úgy megverik, hogy a rabkórházban belehal sérüléseibe. (A kihallgató tiszt egyébként az az ávós Józsi, akinek az életét Sanyi több ízben megmentette!)
Ez tehát röviden a fess hentes kalandos története. Hősünk egyébként egyfajta ellen-, vagy kifordított Monte Cristo. Sorsukban sok a közös pont: ilyen a sok kaland, a kincs, a börtön, és az álgrófsághoz kapcsolódó identitásváltás. A romantikus Dumas-főhős 20. századi magyar változata azonban nem tengerészként, hanem hentesként lép először színre. Döntő különbség, hogy Monte Cristo grófjával szemben Sanyi sohasem akar bosszút állni, és nem tudja megfordítani saját sorsát sem, ezért mindvégig áldozat marad. Tipikus kisemberként sodródik egyik rendszerből a másikba, mindegyikben megjárja a börtönöket, és mindegyikben alaposan meg is verik. Kisember abban a tekintetben is, hogy nagy gazemberségre nem hajlandó, de a „kicsinek” nem tud ellenállni. Nem gyilkol egyik rendszerben sem, de segít „akasztófát ácsolni”, ha ez az ára annak, hogy ne leplezzék le. Alapvetően nem tolvaj, de néhány „jelentéktelen” ékszert a szeretője számára a kincses bőröndből azért eltulajdonít. Ha kelletlenül is, de többször megmenti Józsi, az egykori Lenin-fiú, majd ávós tiszt életét. A deportálások idején pedig egykori szeretője zsidó férjét elbújtatja, ám aktuális fiatal zsidó szeretőjét, akiről csak később derül ki, hogy teherbe esett tőle, magára hagyja. A háború után értesül aztán róla, hogy a lánnyal a nyilasok végeztek. Sokat elárul ugyanakkor, hogy az igazi gazember, – akinek életútja állandóan Sanyiéval kereszteződik – az először Lenin-fiú, majd avós tiszt Józsi többek között hősünk segítségének köszönhetően végig sértetlen marad. Sanyi naiv hite a kommunizmusban viszont hittársai árulásai ellenére is töretlen, még halála előtt a börtönben is Kun Béla beszédeit olvasgatja.
De Sanyi története talán Monte Cristonál is jobban emlékeztet egy másik emblematikus irodalmi alak, Candide kalandjaira. A Voltaire-főhős életén is átvonulnak a háborúk és katasztrófák, és ő is, Pangloss mesterrel együtt mindig áldozat: egyik szerencsétlenségből bukdácsol a másikba. Ahogy a magyar regény, úgy Candide világa is sötét és rettenetes. Voltaire azonban a történelem értelmetlensége, az emberi szenvedés, nyomorúság és kiszolgáltatottság örökös körforgásának ábrázolásához szükségesnek tartotta, hogy a hihetőség határait messze túllépve mindent tudatosan és erősen eltúlozzon. A regény szereplőire zúduló csapások és kínok annyira szörnyűek és számosak, hogy alig lehet őket felsorolni: Pangloss mestert például épp csak meg nem főzik: egy halálos nemi bajnak köszönhetően elveszíti fél szemét és fél fülét, koldulásra kényszerül, aztán felakasztják és felboncolják, majd gályarabságba vetik. Ahogy a történet színterének is csak az írói fantázia szab határt: Candide Perutól Konstantinápolyig a világon szinte mindenhol felbukkan. Szécsi Noémi ezzel szemben egyáltalán nem szorul ilyen látványos és nyilvánvalóan hihetetlen túlzásokra: neki elegendő a 20. századi magyar történelemi eseményeket és azok szereplőit feleveníteni. A magyar regényhőst töretlen hite is Candide-dal rokonítja: ahogy Sanyi minden áron, még akkor is, amikor már minden ellene szól, kommunista marad, úgy marad jámbor és naivan optimista Candide is, holott minden tapasztalata ennek szögesen ellentmond. Míg azonban Candide a regény végére nemcsak életben marad, de imádott – igaz időközben látványosan megcsúnyult – Kunigundája kezét is elnyeri, Sanyi nemcsak magára marad, de a regény végén a fizikai bántalmazásokba belehal.
A magyar regényben mintha az ütés is jobban fájna, az akasztást a szereplők pedig nem élik túl. Minden bizonnyal már maga a történelmi közeg, Közép-Kelet-Európa már önmagában is gyakran szürreálisnak tűnő 20. századi valósága is megakadályozza a magyar szerzőt abban, hogy Voltaire-rel ellentétben a szatirikus hangot következetesen, mindvégig meg tudja tartani. Ahogy a fejezetek bevezetéséhez felhasznált korabeli idézetek is csak részben szatirikus kicsengésűek, vagy árulkodnak cinizmusról, és bőven akad közöttük teljesen tárgyszerű, sőt kifejezetten tragikus színezetű is, úgy a történetmesélés során is előfordul, különösen az ’56-os események taglalásakor, hogy az ironikus elbeszélőmód helyébe a tisztán tragikus hangvétel lép.
Szécsi Noémi regényében egyébként a rendkívül összetett és gyakran abszurd történelmi közeg teszi indokolttá a szatirikus, ironikus nézőpontot, a nem is kettős, hanem már-már „többes-látás”, a különböző nézőpontok groteszk egymásra csúsztatását. A főhős Budapest ostromát nemcsak kommunistaként, de nyilas fia és a szovjet katonák által majdnem megerőszakolt lánya szemszögéből is átéli. Sanyi sorsa jól példázza, hogy a felszabadítás- kontra megszállás-értelmezések mellett akár olyan egyedi élethelyzetek is elképzelhetők, amelyre mindkét tapasztalat egyszerre érvényes.
A főhős furcsa, ám nagyon is elképzelhető kalandjai azt a kérdést is felvetik, hogy mennyiben megbízhatóak az évtizedek során rögzült politikai klisék. A regényből az derül ki ugyanis, hogy létezik antiszemitizmus a kommunistáknál is, ahogy a szésőjobbon is felbukkanhatnak „buzeránsok”. (Sanyi zsidósággal szembeni averziója pedig nem zárja ki feltétlenül, hogy a vészkorszakban  zsidót mentsen, ahogy a zsidó nők iránti rajongást, szinte beteges nemi vonzódást sem.) A permanens rendszerváltások, az eligazodást már-már lehetetlenné tevő történelmi szituációk még az egyébként oly egyszerű Sanyi személyiségét is bonyolulttá, többsíkúvá teszik. A proli származású mészároslegény, odahaza nemesi ősökkel és hősi katonatiszti múlttal dicsekszik, az üzemben végzett hústrancsírozás mellett pedig, igaz titokban, vegetáriánus étrendet követ, csak fügét és dióbelet eszik. Ám a földalatti kommunista mozgalomban, ahol nyíltan lehetne mészáros, Gróf fedőnéven szervezi a kommunista sejtet. Ez a paranoid, a személyiség részévé váló kényszeres rejtőzködés meglehetősen kafkai, ugyanakkor teljesen idegen Voltaire és a felvilágosodás emberképétől.
A regényben felelevenített rendszerváltásokkal kapcsolatban, amelyek bár sok tekintetben valóban radikális fordulatot hoznak, az olvasónak mégis az az érzése, hogy a 20. századi történelem lényegében nem más, mint ugyanazon események ismétlődése, állandó körforgása. A Lenin-fiúk és a Prónay-különítményesek szadizmusát semmi sem különbözteti meg egymástól, hacsak az nem, hogy az egyik „ellenforradalmárokat” és engedetlen parasztokat, míg a másik kommunistákat akaszt fel. Csak a díszlet és a retorika változik:  „(-) pedig Tibor olyan kapkodva csukta össze az akasztófát, hogy még mindig ott himbálózik rajta egy varjúszárny bajuszos zsíros paraszt.”, „(-) a nyárfasorra akasztott kommunisták néha meglendültek az agusztusi szélben, mint megannyi inga, amely az ezeréves nemzet felett üti el a tizenkettőt.„Ahogy mindkét rendszer születését az erőszak, úgy kimúlásukat az ország kirablása kíséri: a fosztogatók mások, az élmény ugyanaz. S miként azt Sanyi egyik barátja keserűen megállapítja, ahogy az egyik rendszer által gyűlölt Károlyi, úgy a másik mumusa, Horthy is rögtön cserbenhagyja az országot, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy jóvátehetetlenül nagy a baj. Az áthallásoknak se szeri, se száma: az osztályellenségtől elkobzott aranyat, briliánsokat akkurátusan lajstromozó Korvin Ottóról a szerzőnek például az jut eszébe, hogy a titkosrendőrség vezetője éppúgy készíti el a listát, „mint előtte a török pasák, később a nácik, a nyilasok, meg az ávósok írnokai.”
A maró irónia, a szatirikus, fekete poénok közepette a szerző felvonultatja mindkét rendszer hiedelmeit, rögeszméit, előítéleteit. Mert mi is valójában a történelem? Nemde többek között ezen előítéletek, rögeszmék története is? De mennyiben igazak a rögeszmék, és mennyiben az ellentettjük? (Ha elfogadjuk például, hogy Károlyi Mihály nem volt hazaáruló, következik-e ebből, hogy hazafi volt?).
Különösen a Tanácsköztársaság rövid fennállását kísérte akkoriban és még ma is megannyi rémhír, legenda. Szécsi Noémi ügyesen ki is használja az ebben rejlő lehetőségeket: talán ezzel is magyarázható, hogy miért érzi úgy az olvasó, hogy a kommünről szóló fejezetek sikerültek a legjobban. A szerző nagy nyelvi leleménnyel vonultatja fel a migrénes, majd a bukás után lakonikusan a körmeit reszelgető Kun Bélát, az eleinte költészettel (!) próbálkozó, majd titkosrendőrré avanzsáló, púpos Korvin Ottót, a piaci kofákkal seftelő, állandóan fontoskodó Rákosi Mátyást. És természetesen Szamuely Tibort, „akinek hátrabrillantírozott haján megcsillant a közvilágítás”, s akinek „hátradugott kezében ott lapult az összecsukható akasztófa”. A kommünről szóló oldalakon csak úgy hemzsegnek a rendszerhez kapcsolódó mindennapi abszurditások, és a korabeli „kis színes” történetek: a IV. Károly császár és magyar király egykori kocsiján furikázó Szamuely Tibor, a Lenintől kapott ajándékok, az arany karóra és az előkelő kézelőgombok, a Szovjetházban dőzsölő népbiztosok, vagy az országot elkártyázó Károlyi Mihály és sorolhatnánk tovább. De helyet kapnak az egymásnak ellentmondó mendemondák, legendák is. Különösen Szamuely Tiborról, aki az egyik verzió szerint, mint valami sötét árny, halála után még évtizedeken át kísért az osztrák-magyar határon, míg a másik szerint, Szamuely nem is ember, olyan, akár egy batman, golyó nem fog rajta, ezért meg sem halhatott. (Szinte érthetetlen ugyanakkor, hogy miért hagyta ki a regényből a szerző az osztrák-magyar határon lebukott és ezért öngyilkosságot elkövető Szamuely Tibor eltemetése körüli groteszk bonyodalmakat. Miután az osztrák és magyar csendőrök Szamuely holttestét a bécsújhelyi izraelita temetőben az ottani zsidó hitközség tiltakozására nem tudták eltemetni, éjszaka titokban a határ túloldalán, az akkor még Magyarországhoz tartozó savanyúkúti sírkertben helyezték el. A falu lakói azonban gyanút fogtak, s mivel olyan nagy lett a zúgolódás, ki kellett hantolni a holttestet. Miután bebizonyosodott, hogy valóban Szamuelyről van szó, a hullát tovább kellett szállítani. Mivel azonban a szomszédos falvak hasonlóképp tiltakoztak, Szamuelyt végül Savanyúkúttól nem messze az országút melletti erdőben jeltelen sírba helyezték el.)
Szécsi Noémi szatirikus regényével 20. századi történelmünk ijesztően görbe tükrét tárja elénk. S teszi ezt úgy, hogy közben egy olyan, könnyedén olvasható, fordulatos kötetet vehetünk kezünkbe, melynek szokatlan, ám kifejezetten élvezetes stílusa bővelkedik nyelvi bravúrokban. Mindeközben az olvasó még történeti ismereteit is gyarapíthatja. A szerző ugyanis a regény megírásához látnivalóan alapos históriai tanulmányokat folytatott: nemcsak az eseménytörténetben, de a korabeli újságcikkekben és a kortárs visszaemlékezések szövevényes irodalmában is igyekezett tájékozódni. Kérdés persze, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a szatirikus történelemszemlélettel, a regényben megelevenedő múltunkkal? Ennek megválaszolására az írónő azonban nem vállalkozik: a tanulságok levonását az olvasóra bízza. Hiszen e posztmodern felfogásból az következik talán, hogy nincs is tanulság.
Bejegyzések

Egy utazó

Hozzászólás most!
Megállt az egyik peron melletti padnál, letette hatalmas utazótáskáját és rágyújtott. Ilyen hosszú utazás után nem árt szusszanni egyet, gondolta. Ez az utazás sokáig képtelenségnek tűnt föl előtte, olyasminek, aminek nincsen semmilyen reális alapja. A könyvekben ugyan olvasott hasonlóan hosszú utazásokról, de azt, amit olvasott, sosem hitte el teljesen. Az írók, gondolta, csak saját képzeletbeli utazásukat írták le anélkül, hogy bizonyították volna, egyáltalán lehetséges eljutni egyik helyről a másikra. Később inkább álomként gondolt az egészre. Az álmok természetesen sokkalta hihetőbbek, mint a könyvek, hiszen azokat mi magunk látjuk. De még ekkor sem hitt azoknak, akik szerint az álmok valóra válthatók lennének, hiszen az álmok, ezt bárki könnyen beláthatja, csak éppen akkor valóságosak, amikor álmodunk. Aztán ahogyan érlelődött benne saját regényének gondolata, egyre közelebbinek érezte a lehetőséget, hogy elhagyja szülőfaluját és a fővárosba utazzon, ahol kiadót találhat a könyvének.
És végül megérkezett.
A regény, mint ahogy gyermekkorában olyan sokszor az ébredés utáni másodpercekben, sorról sorra a fejében volt.
Most képzeletben végigpörgette a vaskos papírköteget, majd mélyen letüdőzte a cigarettát.
Amíg csak álmodta, hogy írja, emberfeletti megerőltetésnek tetszett fölidézni, amit egyetlen éjszaka alatt, vagy talán csak az ébredés előtti percekben álmodott meg. Tudta, mindez hosszú évek keserves munkája után nyerheti el olvasható formában is az alakját. És napról napra igyekezett minél több sorra visszaemlékezni, azt hozzáilleszteni a tegnapi, tegnapelőtti és az azelőtti álomhoz, míg végül odáig jutott, hogy képzeletébe tudott idézni több ezer sort is. Az utóbbi pár évben nem volt olyan órája, perce a napnak, amikor ne a könyv mondataival bíbelődött volna magában. Így most már csak a tényleges papírra vetés volt hátra.
Úgy tervezte, ha ki tud bérelni egy megfelelő szobát, egy-két év alatt sikerül megírnia az első kötetet. Bizakodva indult az aluljáró felé. Az első hirdetőoszlopról leszakította az első hirdetést, amit megpillantott, megnézte régi, kirojtosodott térképét, majd gyalog indult neki a hatalmas városnak, hogy megtalálja a Borz utcát. A zebrákon néha megállt, elmerülten bámulta a hídról alácsorgó végtelen kocsisort, a feliratokat, amelyek valamilyen idegen nyelv ismeretlen betűhalmazainak tűntek, a hatalmas plakátokat, amelyek bizonyára ugyanezt az idegen nyelvet beszélő emberek összejöveteleiről adtak hírt. Az emberek néha belébotlottak, valószerűtlenül nagy szemeket meresztettek rá és káromkodtak. De ő nem haragudott rájuk.
Meg kell értenem őket, gondolta, hogy ők is megértsenek majd engem.
Sokáig bolyongott így, megfeledkezve arról, hogy kövesse a térkép útvonalát.
Pár óra múlva kissé elbizonytalanodva megkérdezte az egyik szembe jövő, idősebb hölgyet:
– Elnézést asszonyom, erre van a Borz utca?
De a hölgy idegesen legyintett, mint aki kikéri magának, hogy ilyen kérdésekkel zaklatják, majd szó nélkül tovább ment. Ő is mosolygott, hiszen úgy érezte, máris többet tud a fővárosiak gondjairól, bajairól. Ezek szerint nem illik ilyen nyíltan a saját kérdésével előhozakodnia, talán előbb a hölgy egészségéről kellet volna érdeklődni, esetleg fölajánlani, hogy elkíséri egy darabon vagy segít a csomagjait cipelni. A következő hölgyet már udvariasabban köszöntötte:
– Kellemes délutánt kívánok, asszonyom! Nem akarja, hogy elkísérjem egy darabon, esetleg segítsek a csomagok cipelésében? – s már vette volna ki a szatyrot a hölgy kezéből, mire az ijedten sikoltozni kezdett, „Tolvaj, lakásmaffia, szatír!” és hegyes orrú cipőjével úgy rúgta bokán, hogy maga is felsikoltott.
Hm, hm, töprengett, s közben befordult az egyik mellékutcába, hogy mielőbb eltűnjön a hölgy körül összeverődött kis csoport szeme elől. Öt-hat sarok után végre biztonságban érezte magát, leült az egyik patinás épület lépcsőjére, ahol kétfelől két hatalmas kőmókus nézett le rá és végre alaposabban tanulmányozni kezdte a főváros térképét.
Néhány szál cigaretta után elindult arra, amerre, bár nem láthatta a magas tömbházaktól, a lenyugvó napot sejtette. Nyúl utca, Csíz utca, Rigó utca, Galamb köz, Rókafiak sarok, Medve tér, Hattyú park…, ismételgette hangosan a neveket, amelyeken keresztül céljához kellett érkeznie.
Közben sötétedni kezdett, s pár órai bolyongás után elkeseredetten döbbent rá, hogy megint eltévedt. Észrevette, hogy a forgalom egyre gyérebb, az utcák szűkebbek és a világítás is halványabb, amiből arra következtetett, hogy távolodik a belvárostól. Talán most már mégiscsak közelebb vagyok a Borz utcához, gondolta, amely a térkép szerint legalábbis jócskán távol esik a centrumtól. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy vajon jó irányba távolodik-e.
Karvaly utca, Sólyom utca, Turul köz, kezdte elölről a nevek ismételgetését, de végül úgy döntött, inkább iszik valamit az egyik kiskocsmában, ahonnan heves szóváltás hangjai szűrődtek ki. A barlangszerű helységben azonban csak egy ősz hajú, szakállas, vén alkoholista ült az egyik sarokban, a hangok a rádióból származtak. Éppen neves építészek és politikusok vitatkoztak a fővárosban építendő legújabb épületekről, városkép-tervekről, a közérzetről meg az új utcanév-táblák ízléses elrendezéséről. Érdekes, gondolta, egyetlen új táblát sem láttam egész nap, majd leült szemközt az öreggel. Bizonyára csak egyes kerületekben cserélték le a táblákat.
De miközben ezen töprengett, arra lett figyelmes, hogy az ősz hajú egyre csak őt bámulja besüppedt, karikás szemeivel. A szemgolyóit nem is látta a gyenge világításban, csak a két fekete szemüreget. Talán barátkozni akar. Vagy kunyerálni. Az öreg azonban meg se moccant.
Felhajtotta az italát és odalépett az asztalához:
– Ne haragudjon, hogy megzavarom! A Borz utca 12-t keresem. Nem tudná megmondani, hogy merre találom?
Az öreg komótosan föltápászkodott és intett, hogy kövesse. Az ajtóhoz lépve a szemközti házra mutatott. Majd a köszönő szavak után jóságos és megértő mosollyal nézett rá.
Kilépett a szabadba és megint rágyújtott. Elsétált az utca sarkáig, hogy megbizonyosodjon, tényleg ez-e a Borz utca. A sarki ház falán valóban ott állt a rozsdás felirat: Borz utca, 10-től 22-ig.
A 12-es számnál csöngetett, rekedt hang érdeklődött a kilétéről, majd berregni kezdett a kapucsengő. Elégedetten gondolt arra, hogy többnapos utazása után végre megpihenhet, holnaptól pedig hozzákezdhet a regény tényleges megírásához, és elindult fölfelé a hatodik emeletre. Apropó, a regény! Meglepve tapasztalta, hogy az utóbbi néhány órában amíg a városban bolyongott, egyetlen-egyszer sem gondolt a regényre, a térkép, az utcanevek, a városban való tájékozódás teljesen összezavarta, s megfeledkezett arról, ami az utóbbi években egyetlen pillanatra sem kerülte el a figyelmét.
Hogyhogy megfeledkezhettem róla? És éppen most, egy ilyen fontos pillanatban? De válasz helyett csak az utcanevek képe villogott a szeme előtt: Nyúl utca, Rigó utca, Nyest sétány… S közben egyre halványabban lobogtak azok a sorok, amelyeknek a leírásához holnap kezd hozzá. Talán csak a fáradtság, meg az idegen környezet, gondolta bizakodva, ám éppen ekkor ért föl a hatodik emeletre.
A megfelelő ajtó résnyire nyitva volt, bent már várta az öregasszony és megmutatta a szobát, amit ő rögtön kibérelt. Még teával is megvendégelte, amit halk kopogás után belépve a szobájába az asztalra tett. Teáztak.
Még sokáig a szobában maradtak így, kettesben, s ő, mintha hosszú, nyomasztó álomból ébredne, lassan kezdte fölismerni saját otthoni szobáját: a régi, karcolásoktól érdes, terítő nélküli asztalt, a könyvespolcot gyermekkora kedvenc kalandregényeivel, a kopott perzsát, a festményt, melyen egy férfi áll frakkban háttal a nézőnek, szemben a viharzó tengerrel … a háromlábú hamutálat… a székeket.
Az öregasszony csendben ült vele szemben és nézte. Megértően és jóságosan, mint az öregember a kocsmában. Emlékezete előtt lassan oszladozni kezdett a fátyol, valami érthetetlen meggyőződés, valami ismeretlen, néma félelem kerítette hatalmába. Az öregasszony tekintetéből lassacskán ki tudta olvasni, hogy most valami történik vele. Az öregasszony pedig azért ül vele szemben némán és jóságosan, hogy mindezt tudassa vele. Egy idő után meg is kérdezte rekedt, túlvilági hangján, mintha a gyomrából beszélne:
– Most már tudod? – de ő még nem mert válaszolni. Nem merte kimondani azt az ostoba és bugyuta szót, a hely nevét, ahova érkezett.
Mintha tényleg csak álmodta volna, álom lett volna minden, amit valóságnak, eddigi életének gondolt. És most, úgy tűnik, vége. Sírni akart, de érezte, ez is értelmetlen lenne.
– A legtöbben ebben a fázisban zokogni kezdenek – mondta az öregasszony.
Milyen szép is volt… s milyen békésnek tűnik innen az egész. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen észrevétlenül jön. Én hülye, még boldog is voltam, hogy végre megérkezhetem. De az öregasszony elébe vágott a gondolatainak:
– Nem volt igazad. Látod, mégiscsak lehetséges eljutni egyik helyről a másikra. De ha átléped a határt, vállalnod kell a lemondást meg a következményeket.
A vonat, a város, az utazás … mind azt hittem, valóságosak…
Az öregasszony arca világított, akár egy ikon. Ahogy nézte, megnyugvást érzett, hogy itt legalább nincsen egyedül.
– Tényleg, én már ott vagyok? – kérdezte, hogy bizonyosságot szerezzen végre. De rögtön megijedt, hogy ki akarta mondani azt az ostoba szót.
– Igen, itt vagy – felelte férfiasan dörmögve Perszephoné, a vénséges öregasszony.
Bejegyzések

Baldachin

Hozzászólás most!
   Hirtelen, ahogy megtorpan a pókhálósan finom csönd, az űrbe veti magát egy beméretlen, név nélküli csillag, vagy elpusztul egy gyanútlan hal, majd lassan a víztükörre fúvódik tenyérnyi, piros oldalával, nevető hiénák foga közt ketté törik az antilop gerince, egyszer csak a tenger sötét vonala alól föltámad a nedves szél és megkoccannak az olajfák ágai, buborékozni kezd a forrongó-folyékony égbolt (aqua sky), csapzott, nehéz madár mozdítja faroktollát, és suhanva irányt vált, alapjáraton koppan valami a vasmén váltóházában vagy egy borzas, részeg halál tör a kedélyre, kisebesedett láb merül a laguna sós vizébe, észrevétlenül és selymesen olajfoltra rohan az ellentartott első kerék, véget ér/elkezdődik egy szerelem, kialszik a fölfeslett alkonyi nap, elfogy a test alig megszaporodott melege és megmerevedik a pupilla, kéjes nyöszörgés tör föl, megremeg boldogan az öntudat, összehúzza magát egy szimatoló, az éjszakai országúton önmaga mellé gömbölyödő sündisznó, Morpheusz a gondosan megterített asztalhoz ül, elrugaszkodó könnycseppel kiszakad egy hosszú-gyönyörű szempilla is, szóval hirtelen, egészen hirtelen, a mostnál is előbb Jamató Legbátrabbja (Jamató-take-ru) hatalmas méretű baldachinos ágyában a hátára fordult, és a pehelypaplant combja közé gyűrve, minden érzékével Shiori liliom illatát kóstolgatta; hol a nyelvére vette, és kiszakadt, keményen göndörödő szőrszál szúrósságában érezte kapálózó viháncolásának részegítő, fanyar-édes ízét (Cinzano, dry), hol álmosan a bizsergető virágillatba (Kenzo, Flower) vetette magát, és a testén végighullámzó lúdbőr csillóin az orgazmus kapujáig osont, ott meg némi ártatlan simogatást kicsikarva lábát maga alá húzta, és Shiori fülcimpájába csimpaszkodva 183 lovas R1-ének mélyre szerelt kormánycsutkáitól kihorzsolt és megkékült tenyerével, utolsó erejét összeszedve titkon és alattomosan fehéren vérző boldogságba markolta magát, valahol az ébredés vagy az elszenderedés málna tapintású bársonyhatáránál, éppen ott és akkor, amikor a Neverin végigsöpört a megszaggatott habtükör fölött hintázó sirályok tollán, a halászhajók az öböl felé fordultak, és a visszahagyott hálókból rákok kitépett ollója merült a világ nyugalmasan zúgó sötétségébe… A Hold-sziget partjainál véletlenül megtalált mitikus bárányok bégettek, a csillagok meg mind összekucorodtak, mint amikor a hiányzó felhőpaplan melegét lomha, kövér-fekete testébe szívja a déli éjszaka, egyetlen pontba zsugorodik az emlékezésszerű látás, amely akár egy vágyakozó vagina, megfelelő fekvés esetén fölfénylik-ébred, vagy könnyesen elszenderedik, kagylókat álmodik-remél, a szamuráj vak tapogatózása közepette megtalálja katanája markolatát, hideget, mesét hasít a lecsüngő selyem egyhangú mintázatába, ibolyaszínű, kipattanó erekció mutatja az álom világosságát, amely beragyogja a szürkületet, akár alkony, akár hajnal előtt.
    
   Így aztán Jamato-take-ru azt sem értette, mit keres ő ebben a puhaságban, honnét a szálldosó tollak, miért nem a földön alszik/ébred, hová tűnt a keménység, miféle pazar boldogság ez…
Bejegyzések

A szép Eusebia

Hozzászólás most!

− Graz és Velence illatos hölgyei, gyermekkorom parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők, ezek a női ruhás démonok elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang nagyon ünnepélyesen. Várakoztam az erdőben. Lábam előtt sötét violák nyíltak, és tudtam, befed a kék ég, mint egy hatalmas koporsó. Apró vadász a Dráva-parti mocsarakban. Körülöttem a háború, amely úgy parázslik, mint szikra az augustusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát, szép hölgyemet, Eusebiát, kit a versekben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Esusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba se ősszel, se télen, se a következő tavasszal. Csak versekben vigasztaltam az én szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedők és mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett mennem Péter öcsémmel. Nem indulhattam el ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg.
Talán forral valamit ellenem, talán Trakostyánban más mátkát várnak. Talán Draskovics más vőlegényt, a Frangepánt látná szívesen, tépelődtem. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, én magam helyett verseket küldtem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén félelmes, ismeretlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Még mindig nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban, engem türelemre intett, követeimet álnokul etette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök mind eltakarodtak, talán a fagyos ujjaikat dörzsölgették. Én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Követeket hiába küldtem, azokat Draskovics mézes szavakkal megetette. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Viola a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét. Aztán az erősítés- és utánpótlástant, a hadviselést, a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics Gáspár megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a mennyegzőre. De bármit is főztek ki a Draskovicsok, az én Violám csak tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Szép mátkám egy szót se szól, ha kérdezem, csak rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg. Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én szép személyét olasz szavakkal becézgettem, míg Marinót idéztem lelkesedve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre dönteném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül, dalmát, horvát, stájer, olasz lovászai. És könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodhaott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a mennyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nem csak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a kéj, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, hol lovászai élén riogatta az erdőt, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem, de ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Talán ily sebes szívet a szavak nem nyugtatnak meg, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, a Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit, láttam, még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe, minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje. Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt megöleltem, eszembe jutott, miért nem siettettem jobban az esküvővel Draskovics Gáspárt – Eusébiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem vörös ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában, talán örülni fog, ha dárdásan lát. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz, oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, nőm nevetett.
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is leszúrtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást, csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet. Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, láttam, katonáim elnémult ajakkal tiszteltek Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel, hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Viola emlékét belefojtom majd a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén. Szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába kerestem a rengeteg, az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a thrák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. De lettem bár a dicsőség rabja, az álnok arcú Fortuna igába hajtója, mint a legnemesebb szerelem, úgy kísértettek engem a vércseppek. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.
 

Ahogy Filostrato a grófot hallgatta, eszébe jutott egy részlet az isteni Alighieritől. Bár nem volt szokása, most mégis dalra fakadt, és elénekelte a hölgyeknek:

 

Göndör, fonott fürtjét, ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kímélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint őzikét a medve.
Most még úgy tartja a kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelről nézek ám szemébe,
a vergődésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szívére.

 

Bejegyzések

Arról, hogy tudnak-e a szavak focizni…Esterházy Péter: Semmi művészet

Hozzászólás most!
Lassan hozzászokunk ahhoz a jelenséghez, hogy a fontosabb futballesemények kötelező velejárójaként (pláne amióta ezen történések német nyelvterületen következnek be) egy-egy focis könyv is megjelenik Esterházy Pétertől. Amíg azonban az első kötetben (Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006.) a nyelv tulajdonképpen labdába sem rúgott, addig a mostani könyvben a szerző nem hagyta a kispadon. Mert egy olyan játékosra, mint a(z) (anya)nyelv az egész mérkőzés során (beleértve a hosszabbítást is) szükség van. A kötet zöld borítója már eleve arra hívja fel a figyelmet, hogy a szöveg elsődleges játéktereként a futballt kell meghatároznunk (tanulságos lehet ebből a szempontból, hogy az előző focis könyv nem kapott ilyen borítót). A színválasztás ezenkívül a Harmonia caelestisssel, valamint a Javított kiadással is kapcsolatba hozható, mert ahogy előbbi kékje a családra, utóbbi vöröse az ügynök-apára, hasonló módon a Semmi művészet zöldje a futballra (s első ránézésre önellentmondásként) és ezen keresztül az anyára utal. A kötet több Esterházy szöveget is fel- illetve beidéz. Jellemzőek azonban a Kis magyar pornográfiára, a Harmonia caelestisre, valamint természetesen A szív segédigéire tett utalások (a szöveg ezenkívül néhány alkalommal jelölten idézi az előző focis könyvet). Kapcsolatba hozható azonban a Termelési regénnyel is, csak itt nem a gazdaság, hanem a futball nyelve áll rendelkezésre a magyar szocialista rendszer működésének a leírására. Elég például itt a szövegben a karrier, vagy a gyár helyzetének felívelésére gondolni (Anyám ekkoriban kezdett ívelni), vagy Az ereklyék ideje véget ér című szövegre, mely a sportújságok nyelvén írja le a pártiroda falán található „szentképek” helyzetét: „Lenin tartotta magát a legjobban, és Engels teljesítménye hullámzott leginkább (ahogy a futballszaksajtó írná: pedig egy jó Engelsre nagy szükség volna.)” Mindez azt is jelenti, hogy a futball, akár a történelem lehetséges leírásának lehetőségeként is megjelenik (1952-es berni döntő) és nem pusztán az előbb említett nyelvi paródiák szintjén. A narráció töredezettsége maga is úgy jelenik meg, mint egy bírói sípszó által különböző nagyságú darabokra tagolt mérkőzés.
Az anya pozíciójára jellemző a szövegben, hogy egyes esetekben úgy viszonyul ehhez a játéktérhez, mint egy demiurgosz, aki harisnyája lehúzásával megteremti a világot jelentő gömböt, s melyet ezt követően a magyar futballtörténelem titánjainak adja játékszerül (Anyám, Bozsik és Puskás kedvéért, lehúzza a bugyiját, nem a harisnyáját). Másrészről azonban elképzelhető egy ettől különböző mitológiai kontextus is, ami azonban az anyát inkább bíróként helyezné a játéktérbe (annak is a középpontjába), amit az is megerősít, hogy a szövegben az anya közbeszólásai gyakran a történetmondás közben bekövetkező valamiféle szabálytalansághoz köthetőek (például Puskásnak: Ferenc, úriember nem beszél így!) olyannyira, hogy az ezt követő Puskás megjegyzésben egy kiállítás lehetséges esete forog fenn („hát ki állította, hogy én egy úriember vagyok?!”, vagy: „Kisfiam te is öregedő férfi vagy…”134.o.) A szöveg egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a megidézett szereplőket gyakran beszélőként is megjeleníti a szövegben, mint például Emma nénit az Anyám félelme című részben, de ugyanígy beszélőként lép fel a Mágus is, és segédei, akik azonban szinte erőszakkal próbálják uralni ezt a játékteret (erre utalhat a Mágus Ne szólj közbe! fordulata). A Mágus (és segítői) képében megjelenő erőszak tulajdonképpen a szöveg játékteréhez viszonyított külsődleges elhelyezkedésükre is ráirányítja a figyelmet, amire nem más, mint az anyaegyesülettel kapcsolatos viszonyuk utal.
Az apa és az anya figurája mint a nyelv referenciális és figurális működése kerülnek egymás mellé és egymással szembe. Mivel pedig az anya feltámasztása maga is a nyelv figurális működésének következtében előállt illúzió, ezért a szöveg folyamatosan arra törekszik, hogy az anya halálát megjelenítő referenciális erőszakot kizárja a szöveg játékteréből. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Lajos bácsi látogatása című rész, mely teljesen átszituálja A szív segédigéiből ismerős kórházi jelenetet, méghozzá (nem véletlenül van e szöveg már a kötet hajrájában) azáltal, hogy Lajos bácsi a fiú helyére cserélődik be, míg a fiú az anyát helyettesíti: „Lajos bácsi befeküdt a teknőszerű mélyedésbe, amit az én testem vájt.” – „Helyet csinál, befekszem a teknőszerű mélyedésbe, amit az ő teste vájt.”/ „De már összesározta a lepedőt” – „Látom, mégis összesároztam a lepedőt.”/ „Ne mozogj a sebed, mondta Lajos bácsi váratlanul” – „Ne mozogj a sebed.”[1] A fiú választása a szövegben – ahogy ez már korábban is kiderült – egyértelmű: az anyát választja a Mágus által képviselt apafigurával szemben, akinek a megjelenése mindig mintegy külső erőszakként valósul meg a szövegben. Mindez abban a megszólítási különbségben is megjelenik, ahogy az anya (kisfiam), és a Mágus (fiacskám) belebeszél a szövegbe. A Mágus ezenkívül valamiféle tisztázatlan viszonyban áll a főhős anyaegyesületével. Az anya-egyesület szó azért is érdekes, mert feltételezhetően a szöveg maga az anyaegyesület pályájának feleltethető meg, mely egyesülés a már említett – A szív segédigéit idéző – kórházi jelenetben be is következik. A Mágus kapcsolata akár úgy is felfogható az anyaegyesülettel, mint az apa és anya viszonyának allegóriája. Erre utalhat a fiacskám megszólítás, valamint a halántékon szerzett sérülése (195.o.), mely az apa hasonló sérülését imitálja, megteremtve ezáltal a két személy egymásra cserélhetőségét. A Mágus szövegei (ne szólj közbe), akár az apa – szójátékban is többször idézett – kuss! mondatának a parafrázisaként is felfogható. Mint azt a 195. oldalon megtudjuk a Farkasvölgy FC, tehát a fiú anyaegyesülete a Mágust elzavarta (ami így a Fancsikó és Pinta szövegét is idézheti a válás allegóriájaként). Az említett kórházjelenetben a fiú éppen az anyaegyesületben van, éppen ezért nem tud, és nem is akar elmenni a volt osztályvezető temetésére, ahol beszédet kellene mondania: „Meghalt a Mágus, és már el is temették, és én hol az anyámban voltam akkor”. Tulajdonképpen az egész szöveg felfogható egy olyan játéktérként, mely ezt az anya-egyesülést, egyesületet jeleníti meg.
A szöveg  képzeletbeli gyepén az olvasó folyamatosan azzal szembesül, hogy a szavak összejátszanak. Ez az összejátszás elsősorban a szavak hangzásának összecsengésében, tehát a paronomázia alakzatában valósul meg. A paronomázia úgy is meghatározható, mint az a metafora, amely a hangzáson alapul, s ezáltal az imitáció egy olyan formájaként jelenik meg, melyben a szó szerinti jelentés a figuratívat utánozza.[2] Mindennek következtében írja Kulcsár-Szabó Zoltán a paronomázia a jakobsoni poétikai funkció mestertrópusává válik, mivel pontosan azt valósítja meg, amit Jakobson a poétikai funkció második definíciójaként ad meg: az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti.[3] Különösen fontos szerepet tölt be a paronomázia, amikor az egybehangzás ténylegesen a szöveg jelentése szempontjából is kulcsfontosságúvá válik, mégpedig úgy, hogy maga az elbeszélő állítja előtérbe a(z) (anya) nyelvnek ezt a működési módját. A paronomázia, ahogy erre Szabó Gábor is felhívja a figyelmet, meghatározó eleme például a Bevezetés szövegének is: „Gyakorta találkozhatunk a Bevezetésben olyan visszatérő szavakkal, szókapcsolatokkal, amelyek ritmikus ismétlődése csaknem a teljes szövegfolyamot behálózza.”[4] A szavaknak ez a paronomazikus összejátszása a Semmi művészet című kötet megértésének is kulcsmomentuma, ami nem pusztán olyan esetekben jelenik meg, mint például a kuss és az akadémikuss szavak összehangzása (a kuss egyébként egy EP szöveg mottója is egyben (Spionnovella), és a maga brutális következetességében az apa-fiú kommunikáció lényegét is a szövegbe idézi), vagy az Ernőként említett női fodrász kapcsolata a nőkkel, hanem egyes esetekben egész oldalakat is meghatároz. Nem véletlen, hogy a paronomáziát a különböző retorikák leginkább csak a szatírák illetve a komédiák írói számára ajánlják, mivel a szójátékok elsősorban a humor, vagy a gúny forrásaként jutnak szerephez.[5] A szavak összejátszása azonban nem minden esetben jelenik meg (sőt!) a humor lehetséges forrásaként a szövegben. A bulváron zajló üldöztetés leírásában például (A kis Túr) ilyen az ok szónak különböző szavakban való visszatérései: „mire valók a kérdések, ezek a keresztkérdések, ezek csak zavart okoznak, arra valók”,majd a szó ezt követően még hatszor fordul elő a szövegben. Hasonló módon szaporodik el a köz szó az Anyám és a szex című szakaszban, valamint az ív az Anyám és az ív-ben. Ha a paronomáziát úgy határozzuk meg, mint a hangzás alapján bekövetkező jelentésátvitelt, vagy áthelyezést, átadást (latinul translatio) akkor ismét a futball játékterébe kerülünk. Ahogy az ív, vagy az ok szó egyik szóról a másikra helyeződik át: folyamatosan a labda átadásának szituációját imitálja. A paromáziával kapcsolatban azonban még egy fontos megjegyzést kell tenni. Az olvasó, ha így olvassa a szöveget, könnyen olyan egybehangzásoknak is értelmet tulajdoníthat, amelyek csak véletlenszerűek. A szöveg több helyen is reflektál erre a jelenségre (például a tarack szó kettős használatakor 33.o.), de a legerősebb kikötést a halasztás szó értelmezésekor adja meg: „A halasztáshoz (nem szójáték ! – ilyesmiket időnként ki kell kötni, mert a nyelv megy előre, mint a vaddisznó, megy a saját feje után, és hát ki lát abba igazán bele?!)”. A játékot tehát nem az író, vagy az olvasó, esetleg a kritikus játsza, hanem maga az anyanyelv, mivel a szó – halasztás – szintén az anyától származik: „A szó, halasztás, is tőle van, persze, mi nem, az anyanyelvemen írok”.
A paronomázia azonban a szöveg azon pontjain kerül igazi kulcspozícióba, amikor az így létrejövő ismétlődés a jelentésképzés folyamatát is egyértelműen befolyásolja, mint például A félelemről szóló szövegben: „Anyám 1945 óta félt, amikor meglátta az első (neki első) <lehet, hogy nem véletlenül olvastam először neki esőnek> orosz katonát, aki betántorgott a nagyapám házába, nem volt részeg, ami még félelmetesebbé tette, és enni kért. Amikor enni kezdett, akkor jött csak a félelem. Úgy evett az a fiú, mint aki még sohase, annyira az életéért evett – ha itt elhangzott volna az előétel szó, kisfiam, azonnal mindenkit halomra lőtt volna – , hogy anyám rögtön felfogta, egy másik világ jön, amelyben ő idegen, amelynek ő nem érti a törvényeit, és őt sem fogják érteni.”A szövegben egymást követik az evéssel kapcsolatos kifejezések, de ennél sokkal fontosabb, hogy nem pusztán a szöveg értelme kapcsolja egybe az étkezést az anya és részben a katona félelmével, mely saját életbenmaradásukra irányul (különösen érdekes, hogy az életéért szó az ételéért anagrammája), hanem hangzásukban is összejátszanak a fél – él, félelem – élelem szavak. Végül a szituáció leírásában az előétel szó érzékelteti magát a fenyegettetést, különösen azért, mert az anya közbeszólása arra mutat rá, hogy ennek a szónak a kimondása közvetlen oka lehetett volna a lelövetésnek. Mindez a szituáció kontextusában természetesen az előétel miatti késlekedés következtében történt volna meg, másrészt azonban az anya beszéde, mintha arra is rámutatna, hogy az előétel szóban elhangzó lő szó maga hívná elő J a lelövetést. A szövegben nem egyszerűen a szavak egyfajta passzolgatása jelenik meg, hanem világos különbség tehető egy támadó és egy védekező fél között. A félelem egyértelműen a védekező anya pozícióját jelöli ki, míg az evéssel kapcsolatos kifejezések a katona támadó viselkedését hangsúlyozzák. Az anya félelme azonban egybehangzik az élelem szóval, ami a katona vágyának a tárgyát képezi (a katona támadásának iránya áthelyeződik az élelemről az anya félelmére, az anya és a katona ebben a szóban érintkezik). A félelem – élelem szavak azonban folyamatosan egybehangzanak az él szó ismétlésével is, mely ezt követően az előétel szóban fellelhető étel anagrammájaként ugyan még megjelenik, de a lőtt szóból már hiányzik. Az anya félelme az élelem szóra helyeződik át, ami talán éppen azért hajthatja végre ezt a helyettesítést, mert mindkét szó az él szót ismétli, s ezáltal az életbenmaradást. A helyzet éppen ezért pont akkor válik fenyegetővé, amikor a lő szó az élelemmel kapcsolatban megjelenik, miközben az élt már nem ismétli el (csak anagrammaként), hogy végül a fenyegetettség a lőtt szóban csúcsosodjon ki, melyben már sem az étel sem az élet nem hangzik el. Az étel-élet szópár eltűnése a szövegből az ételnek a katona általi elfogyasztását allegorizálja, melynek lehetséges következményeként jelenik meg a lelövetés. A lövés szó azonban nem pusztán az élet kioltására irányul, hanem amint a szövegből később kiderül akár szexuális konnotációt is hordoz, mindenesetre a lövés mindenképpen az orosz katona támadásának a lezárulását jelöli.
Részben hasonló játék figyelhető meg az Egy szó (nagymamakitérő) című szakaszban, ahol csak áttételesen tudjuk meg, hogy miként nevezi az anyát a nagymama. A szöveg azért is érdekes, mert az adott szakaszban egymással szembe kerül a szöveg referenciális, valamint a nyelvi játékból kiolvasható jelentése. A szövegben a perikulózus kanyarokat jelölő olasz közlekedési tábla nyújt lehetőséget a nagymama szavának kitalálására. Magára a megfejtésre a kanyar szó olasz fordítása (ami nem utolsó sorban egy néhány évvel ezelőtt heves bulvárérdeklődést kiváltott könyv címére is céloz) derít fényt. A szöveg azonban ezzel a referenciával szembehelyez egy másik referenciát, ami a kanyar szóban érvényesülő szójáték következtében áll elő: „Arról a szóról, bármely összefüggésben, akkor is, ha csak olasz közlekedési tábla figyelmeztetett a perikulózus kanyarokra, azonnal az anyám jut eszembe. Ezért aztán jó a viszonyom evvel a szóval; szeretem.” Amíg a közlekedési tábla (ami egyáltalán nem követeli meg annak a nyelvnek az ismeretét, ahol áll, mivel ettől teljesen függetlenül utal arra, amit jelöl) olasz olvasatának fordítás nélküli magyar értelmezése referenciális szinten lehetővé teszi a nagymama utalásának a megértését, addig a nyelvi játék szintjén a kanyar szó, csak akkor képes jelölni az anyát, ha a szót úgy kezeljük, mint az említett közlekedési táblát, ami vizuálisan is megjeleníti azt (jelen esetben azonban hangzásában is), amire egyezményesen utal. A kanyar és az anya ebben az értelemben összejátszik, de ha a nagymama útmutatásának megfelelően a szót olaszra fordítjuk azonnal megszökik: az olasz szó már nem tartalmazza az anyát. Futballnyelven szólva a két magyar szó háromszögelése kijátsza az olasz szót, mivel tulajdonképpen egy olyan hangzás alapján bekövetkező jelentésátadásról van szó, amit az képtelen átvenni. A táblához fűzött kommentár éppen arra figyelmeztet, hogy a nyelv figurális működése következtében létrejövő referenciát a nyelv tulajdonképpeni referencialitása elé kell helyeznünk. A kötet A szív segédigéinek szövegsírjába temetett anyát a futball játékterében nem pusztán feltámasztja, hanem be is zárja ebbe a játéktérbe pontosan kijelölve azokat a kereteket, ahol az anya megjelenhet. A futball tehát az anyanyelv figurális működésének (s ezáltal újabb paronomázia által az anya) allegóriájaként jelenik meg. Anya csak ott és akkor van, ahol a szavak tudnak futballozni.
Az anya halálának leírása kerül színre az utolsó előtti fejezet befejező szakaszában a Célkeresztben című szövegben, valamint az utolsó fejezet két részében (Pascal, Bál). A Célkeresztben azonban mintegy megelőlegzi az anya halálát, mely – s erre utalhat a célkereszt – szintén a lelövetés, a lövés kontextusában jelenik meg. Az utolsó fejezet ehhez képest egy fordított logikát követ, mivel már nem a védekező, hanem a támadó csapat oldaláról közelíti meg az üdvösség, és a halál problémáját (a futball játékterében a gól fogalma mindig is két egymástól gyökeresen eltérő értelemben jelenik meg). Azok a szereplők akikre a fejezet címe  utal (Görög Miki. Utójáték, avagy egy másik anya) ténylegesen úgy kerülnek színre, mint egy másik anya és egy másik fiú, de a két anya-fiú kapcsolat az anyának és a fiúnak nevében mégis összekapcsolódik. A két utolsó szöveg a vallás kérdéseit – Isten létét illetve nemlétét – ábrázolja szintén a futball játékterében, egy olyan játékos elbeszélésében és szemszögéből, aki számára mindez tényleg csak a futball felől közelíthető meg. Ezt bizonyítja, hogy az elbeszélésben ifjabb Kaszás, mint zord hátvéd (később mentős), a Hév által okozott baleset, mint falt, az örökkévalóság pedig mint gólöröm jelenik meg. Görög Mikinek az anyja temetéséről adott elbeszélésében Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versére tett intertextuális utalások szerepelnek („a muter kék paplanja” – „mint az anyám paplanja, az a kék folt,”/ „néztem az eget, bazmeg, olyan, mintha ott is bál volna” – „az égbe bál van, minden este bál van”), melynek célja, hogy a Kosztolányi vers által megidézett patetikus részegséget azáltal fossza meg emelkedettségétől, hogy a vers szövegét egy olyan ember beszámolójában jeleníti meg, aki tényleg tökrészegen földelte el anyját hajnalban egy temetőben. A zárlat azonban az utolsó előtti fejezet zárlatának – s egyben az anya sírfeliratának – a visszavonásaként is értelmezhető. A Bál utolsó mondata Ronaldinho keresztvetését mintegy visszaírja Isten létének pascali bizonyítékába: „még a Ronaldinho is keresztet vet, ha gólt rúg.” Az a kérdés pedig, hogy miként kell elképzelnünk az üdvösséget, a gól értelmezésének kontextusába kerül: „Mikikém, hogyhogy mi, hát ha teljes terjedelmével átjut a labda a gólvonalon, szóval, gróf, rendesen el lett a muter temetve teljes terjedelmével, most egyezkednek a szappanszagúval, jól mondom?” Mindez nem pusztán azt jelenti, hogy a gólnak csak az tekinthető, amit a bíró megad, hanem magának a játéknak – és ezáltal a regény szerkezetének – a lényegére is rámutat, mely nem a mérkőzés befejezését tekinti a szövegtér zárlatának, hanem olyan módon zárja le a játékteret, hogy magát a játékot visszautalja annak kezdő(közép)pontjára: „Mindezt majd megírom még pontosabban is.”

[1] A szív segédigéi, in: Bevezetés a szépirodalomba, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2004. 716.o.
[2] Kulcsár-Szabó Zoltán: Irodalmiság és medialitás a költészetben, in: Metapoétika, Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben, Kalligram, 2007. 32.o.
[3] Roman Jakobson: Nyelvészet és poétika, in: Bókay Antal – Vilcsek Béla: A modern irodalomtudomány kialakulása, Szöveggyűjtemény, Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 455.o.
[4] Szabó Gábor: „…Te, ez iszkol”, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című műve nyomában, Magvető Könykiadó, Budapest, 2005. 166.o.
[5] Historisches Wörterbuch der Rhetorik, Herausgegeben von Gert Ueding, Band 6, Max Niemeyer Verlag Tübingen, 2003. 651.o.
Bejegyzések

A prímszám esete (Vincze Ferenc: A macska szeme NAPKÚT Kiadó, 2007.)

Hozzászólás most!
„Maradék nélkül csak eggyel
és önmagával osztható”
Novelláskötet. 15 szöveg. Főszereplő: Marosán Tihamér szabadúszó újságíró. Helyszín: régi bérház gangja, Tihamér cikkeinek lapjai és álmai. Pontos lokalizálásuk és szétválasztásuk az összekapcsolódó, eltűnő, ismét előbukkanó szálak miatt, Vincze Ferenc szövéstechnikájának köszönhetően szerencsésen problematikus.
Tihamér egyik reggel a konyhában, kávézás, cigizés közben elkezdi összeszámolni a kockákat az előtte fekvő asztalterítőn. Többszöri nekifutás után (hol kevesebb, hol több négyzet) megállapítja a végösszeget: 3611. „nem tetszett neki az eredmény. Nem lehet páratlan szám, biztos kiszámolta, aki csinálta.” Nem nyugodhat, Tihamér odáig jut, hogy az élettársa varrókészletéből elővett ollóval minden egyes kockát kivág, borítékba helyez, a fehér és barna négyzeteket egyenként számlálva átteszi egy másik borítékba és alkoholos filccel mindegyiknél a falra, később az ajtóra strigulákat húz. Bárhogy is számolja 3611, egyre az a gondolat bántja, nem állhat páratlan számú kockából egy terítő.
Állhat. (Túl sokszor jön elő a szövegben a 3611 dolga ahhoz, hogy ne számoljon utána az ember.) A nagy valószínűséggel bölcsészképzésben részesült újságírót a páratlan szám zavarja, hogy miért, arra a szöveg nem ad választ. Nagyobb baj az, hogy a 3611 prímszám (csak eggyel és magával osztható). Tihamérnak ez nem tűnik fel.
Képzeljünk el egy terítőt, egyszerű, konyhába való barna-fehér kockákból álló viaszosvásznat. Ha meg akarnánk számolni a rajta lévő négyzeteket, legkönnyebb lenne széltében és hosszában is számba venni őket, aztán összeszorozni. Az abrosz-létből következően, a hétköznapi kockásokon négyzetsorok vannak egymás mellett (amíg nem bolondul el a bölcsész a nagy számolásban és darabokra nem vágja), 3611 csak akkor lehetne, ha ennyi darab kocka lenne egy sorban egymás után, az abroszokat jellemző tulajdonságokat figyelembe véve ezt a lehetőséget kizárhatjuk, tehát ennyi kockákból nem állhat egy asztalterítő.
Kikeveredve a matematika négyzethálós mezejéből, most tulajdonképpen az a helyzet, hogy Marosán Tihamérnak van egy (lehetetlen) prímszám-összegű négyzetekből álló asztalterítője, amit 3611 darabra vágott. Érzi, valami nincs ezzel rendben, de végig nem jön rá a dolog nyitjára. Az olvasó meg arra, hogy élettársa, Szidónia, hogy nem veszi észre az alkoholos filccel rajzolt strigulákat a lakás különböző pontjain, se azt, hogy az abrosz eltűnt a szokott helyéről és 3611 darabban borítékokban hever. A novellaszövegek pedig több helyen, (az egy szál fehér krizantémban nagyon is) hangsúlyozzák: a lényeg a részletekben rejlik, mert azok vezetnek el a megértéshez.
A világon vannak történetek. Kevés van belőlük. Afféle alaptörténetek. A gerincükig lecsupaszítva látszik, hogy ugyanarról szólnak, a különbség abban áll, hogyan mesélik el őket. Egy férfi, egy nő, szerelem, kapcsolat, összeveszés, aztán kibékülnek vagy nem. A kötetben a jénai esete a bemondónővel. Hogyan lehet egy elcsépelt történetből érdeklődésre számot tartó szöveget létrehozni, milyen fogást használ a szerző?
Nem meséli el. Az olvasó nem azokat a kockákat kapja a borítékból, melyekhez hozzá van szokva, csupán jelzésértékű félmondatokból tudja meg az alaphelyzetet: a férfi hajnalban állít haza, a vendégágyat vetette meg neki a nő, reggel darabokra törik a jénai tál, követi a bögre meg a pohár. A megbékélésre esetleg abból következtethetünk, hogy a kötetben hátrébb elhelyezkedő szövegekben is együtt él még a pár. (Az oldalszámból viszont nem következik egyértelműen, hogy időben is később vagyunk).
A szóban forgó szöveg vagy nyolc oldal. Megtudja az olvasó, hogy pontosan hány órakor mit álmodott a férfi, hogy szaladgál a kapuk alatt egy nyest, és milyen időjárást jósol aznapra a rádió búgó hangú bemondónője, csupa olyan dolgokat, mindennapi részleteket, melyek nem szokták egy novella tárgyát képezni. A női rikácsolás esetleg sírás, közben a szitkok, a férfi üvöltözés esetleg dörmögés, közben a mentségek, várhatnánk. Az elcsépelt történet, a nem-megírtságával válik érdekessé.
A kötet tartalomjegyzékét végigfutva feltűnik az a furcsaság, hogy a medve, a puska és az ajtó cím kétszer szerepel, azokkal a különbségekkel, hogy először három pont áll a cím végén és hiányzik az és szócska. Egy tragikus történet két hangszerelésben, a borítékból elsőre kihúzgált kockákat visszaöntötték, majd megismételték a műveletet. Több kockát kétszer kivettek, bizonyos szövegrészek szóról-szóra mindkét novellában szerepelnek, mások nem. Néhány vonás más szövegekben is előkerült, egy idegesítő vénasszonyról, aki állandóan a gangot kémleli, mindenkit bosszantva a leskelődésével. Tihamérnak egyszer lehetősége lenne belelátni az asszony életébe, bemegy a lakásába, szinte ok nélkül, maga is furcsállja az esetet, de inkább nem foglalkozik az egésszel.
A két szöveg külön-külön is olvasható, de még mindkettőt ismerve is számos kérdés tisztázatlan marad. További hangszerelésekben is érdekes lenne. A kötet illusztrációinál itt ugyanaz a kép van lerajzolva, az egyik szemből, a másik oldalnézetből. (De nincs hátulról, alulról, felülről…)
A szövegek egy része egyes szám harmadik személyű elbeszélés, másik részük egyes szám első személyű, megoszlási arányuk körülbelül azonos. A gangon játszódó történetek mind elő szám harmadik személyűek, míg amiket Marosán Tihamér ír, esetleg álmodik a második csoportba tartoznak. A szövegeknek (az így mesterségesen kialakított) két csoportja stilárisan is elüt egymástól. A „gangos” elbeszélések az élőbeszéd hangján szólalnak meg, egy-egy cifrább káromkodás is belefér, a másik csoport csöppet sem nyers, finomabban csiszolt, festőien érzéki, mint például a buborékokban.
Akad szöveg azonban, amely ellenáll ennek a kategorizálásnak. Az akik elcsángáltak ilyen. Gazdag szöveg, de nem zsúfolt, a fennkölt álomszerűség békésen megfér a kiábrándító valósággal, gond nélkül áll egymás mellett a „szenteltessék meg a te neved” csendes zúgása a farkaslakai sofőr „Isten rohassza rátok a templomot” felkiáltásával és egy szerb dal soraival. Úgy gondolom az akik elcsángáltak a kötet legjobb darabja, (és nemcsak nyelvi megformáltságával az).
„érezni akartuk, hogy végre mozdul valami, hogy végre elindul az idő, s végigszánt ezen a kegyetlen sötétségen. Így álltak itt őseink is,… Kárpátok…ismeretlen…ázsiai lovak meleg párájában…tovább kell menni…egyetlen éjszaka megismételhetetlensége.” Merev részegen, ezt máshogy nem is lehet. „közben egyre fogyott a sör és a vodka, és a Vajda nemes egyszerűséggel beledobta a vodkával teli poharat a korsóba,…forogtak…felhajtotta…kigombolt ingén…felvetette magát az asztalra, lerugdosta a korsókat s lehunyt szemmel üvöltötte…” Egy szerb népdalt. Megfordult a helyzet, a nyelvjárásgyűjtésre érkező egyetemista fiatalok délelőtt még szánakozva nézték a kihalóban lévő állatfajt, az őseiket, most a helybeliek nézték őket (az állatkert rácsainál egy gyors perspektívaváltás) „a helybeliek rémülten néztek ránk, nézték a múltat,…s látták minden idők legnagyobb Vajdáját…beleordít a moldvai éjszakába, hogy a környező dombok és a lapály örökre visszhangozza egy szerb dal sorait…”
„Azon az éjszakán megszakadt valami. Feküdtünk a pusztinai főutcán…s a föld friss illatával hányásszag keveredett” a kötet legszebb novellájában.
A címadó macskáról nem lehet érdemben úgy beszélni, hogy ne ártsunk a szövegek végére kialakuló kafkásan furcsa helyzet csattanójának. Többnyire jól felépített ívben érkezik el az olvasó ehhez a bizonyos végszóhoz, gondosan „elszórt” utalások kötik össze a szövegeket és vezetnek a végkifejlethez, megjelenik például a 3611-es számú kolléga, a központból érkező titkos munkatárs, (thrillerbe fordulnak az események, de ki nem szereti az izgalmakat) aki hibásan jár el a rá bízott operatív feladatban, alkalmatlansága miatt leleplezés fenyegeti a …

Irodalmi és Társadalmi Portál