Kétezer méter vagy négyezer lépés. Nagyjából négyezer lélegzetvétel. Attól  függ, hogy sietek-e, vagy nem, hogy mennyire vagyok nyugodt, vagy mennyire vagyok ideges. Ha így közelítem meg, akkor négyezer lélegzetvétel lehet a két kilométer, mert az utóbbi időben nem vagyok nyugodt. Eltelt egy év a kiküldetésből, de hátra van még ugyanannyi. Hiába európai a közeg, még sosem éreztem ennél idegenebbnek magam. Körülöttem francia, angol, német és holland nyelv kavarog, a parlamenti közegben pedig az összes latin és szláv nyelvcsalád visszaköszön. Természetesen ott vagyunk mi is, a magyarok, mint kis sziget a népcsoportok óceánján.

Ahogy látom a többi magyart, mindenki megtalálja a helyét. Beolvadnak, és megkockáztatom, hogy a többségük jól érzi magát. Legalábbis feltételezem, hogy az alapvető megingásaikat nem a kívülállóság érzése okozhatja, hanem a rájuk nehezedő mindennapos elvárások. Mosolygós a közeg, legalábbis érdemes kellemes benyomást kelteni, hiszen a kamerák és a fényképezőgépek, vagy éppen a mindkettőnek megfelelő telefonok mindig résen vannak. Nálam is mindig kéznél vagy mindkettő, de már jó ideje nem használom.

Csak az én arcomat hervasztja a melankólia. Persze jobb lenne felhagyni az olyan reflexekkel, amelyek mindig arra ösztönöznek, hogy másokhoz mérjem magam. Hogy megfelelek-e az elvárásoknak, vagy hogy képes lennék-e megfelelni az elvárásaiknak, ha nyíltan megfogalmaznák. De kimondani sosem fogják. Ez nem az a hely. Egy-két őszinte hang akad, akik olykor-olykor szóvá teszik, hogy a jó dolgokra kellene fókuszálnom. Hogy kevesebbet panaszkodjam. Pedig magyarok, és az a hiedelem járja, hogy a negatív hozzáállás a vérünkben van. Mégis úgy látom, hogy ez a toposz nem igaz. Inkább csak kitaláció, egyfajta adalék a népi öngyűlölethez. Nem vagyunk komorabbak, nem vagyunk kevesebbek, inkább csak elszigeteltebbek a többieknél. Magam részéről ezt az adottságunkat a hatványára emeltem.

Üvegfalak vesznek körül az albérletben. A lakóparki panorámának tavasztól őszig megvan a maga bája: az erkélyre benyúló fák, a nyughatatlanul fecsegő és fecsegve repkedő arapapagájok, és az éjszaka közepén a torka szakadtából ordító róka. Ő is egyedül van, de nem érdekli: csak ordít, hátha egyszer válaszol valaki. Nekem pedig marad az üvegablak, a körülöttem terjengő park és a bevásárlóutcák. A birodalmi intézmények üveg-és betonrengetege, és az a meggyőződés, hogy hiába ordítanék, senki sem értené. Irigylem azokat az embereket, akik tavasztól nyár végéig kint fekszenek a fűben, vagy felolvadnak az egymást érő rendezvények forgatagában. Okot találnak a boldogságra, vagy pontosabban mindenben megtalálják a boldogságot. Csak én állok értetlenül, azon töprengve, hogy mit kezdjek az idegen emberek sodrásában. Sosem hittem volna, hogy az elszigeteltség miatt olyan mélyen kell majd néznem önmagamba, hogy végül az italospohár alja néz vissza rám. Hosszasan pislogunk egymásra: én és a bennem tátongó mélység, ami sötét ugyan, de nem üres. Pedig jobban örülnék, ha én dönthetném el, hogy mivel töltöm fel, és nem a fel-felbukkanó emlékek meg érzések kerítenének a hatalmukba.

Hónapok óta elemzem magam. Nem akartam, egyszerűen így alakult. A befelé forduló alkatom végül csapdába ejtett, és hiába kezdődik mindig egy új nap, a mardosó dilemmák reggeltől estig ott suttognak. Szívem szerint kimenekülnék a világból, ha azzal megszabadulhatnék saját magamtól. Mert ha nem volnának érzéseim és vágyaim, még az üres percek is nyugodtabban telnének. Ehelyett viszont létezésem meghatározója az idő múlása lett. A túlzottan távoli célpont délibábja, hogy egy év múlva már ismét otthon leszek. De minél távolabbi a cél, annál nehezebb megbirkózni az oda vezető úttal, mert túlzottan közelről nézve még a legapróbb göröngy is hegynek tűnhet. Nem a feladatban rejlik a kihívás, hanem hogy a nehezítő körülmények hatására ne adjam fel. A nehezítő körülmény pedig magam vagyok. Se nem jó, se nem rossz. Inkább valahol középen, de egészen biztosan kívül a közösségen.

És amikor majd itt hagyom Európa fővárosát, elhagyom ezt az országot és ismét magyarul beszélnek majd körülöttem az utcán, a szórakozóhelyeken vagy éppen a szomszédban… Mi változik majd? Hiszen önmagamat nem cserélhetem ki. Talán addigra kiürül a tátongó mélység, a nyomorúságos érzések, az emlékek és a vágyak helyett pedig a semmi uralkodik el. Úgy állok majd az ablak előtt, ahogyan most, együtt a fülembe suttogó gondolattal: vajon hogyan tovább?