Macskacécó

Új utcába költöztem. Már lakásnézéskor feltűnt, hogy kissé sok a macska a kertben. Ez csak egy kósza érzés volt, ahogy jött, úgy ment. Igaz, akkor hideg november volt, most nyár van, meleg nyár. De a kertben az egy négyzetméterre jutó macskuszok száma azóta is nőttön nő, mintha osztódással szaporodnának. Van cirmos, fekete, tarka, galléros, szmokingos, dominókockás. Szisztematikus nyomozásban kezdtem, istenuccse, kiderítem mi a nyávogás.

Először is a macskavándorutat próbáltam feltérképezni: honnan jönnek, kik ők, és hova tartanak. Az ódon, elhagyatott villák egybenyíló kertdzsungeléből bújnak elő, de a mi kertünkben napoznak, mert itt szó szerint ragyogóak a fényviszonyok. Ha csak napoznának, nem lenne baj. De mivel vegáncicusok is vannak közöttük, mégpedig szép számmal, a virágoskertemnek enyhén szólva annyi. Különösen az októberi varjúháj a kedvencük, mint nekem, továbbá a pozsgások, ezeket gyakorlatilag tövig rágták. Vagy kijátszották, vagy macskavécének használták. Mit tudom én! Egyik opció sem jobb a másiknál. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamilyen növénykártevő pusztítja a vegetációmat, de nem, a macskák voltak a tettesek. Mit ne mondjak, egyáltalán nem töltötte el a szívemet gyönyörűség, amikor a teraszomról kissé oldalt lenézve a szomszéd garázs tetején felfedeztem a macskamatriarchátust. Három szoptatós cila, és vagy tizenvalahány ciculi. Mivel igen bolhásak lehettek, sztereóban hallottam, ahogy az anyamacskák tűhegyes fogai között roppannak a pukkadásig jóllakott bolhák.

De vajon ki etetheti a populációt? Ki lehet az az elszánt, krisztusi lélek, aki a lándzsahegyes kovácsoltvas kerítéseken áthatolva életét kockáztatva macskaéleteket ment? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Teltek múltak a napok, újabb csipás kismacskák szédelegtek elő a szomszéd kertből, és tényleg nem értettem, miért a mi parányi telkünkön töltik egész napjukat.

Egyik este úgy fél tíz tájban fura alakot pillantottam meg az utcai kerítésünkön kívül. Először a kerítés mellett tévelygett, jobbra-balra nézelődött, majd megállt, szembe fordult a házunkkal és hosszan bámulta a sötét kertet. Aztán derékszögbe hajolt, és perceken át így maradt, arccal a kertet vizslatva. Felmerült bennem, hogy bizonyára alhasi fájdalmai vannak, le kellene szaladnom, hogy segítsek rajta. De mire ezt végiggondoltam, fogta magát, és eltűnt. Így ment ez másnap is, harmadnap is. Egy dolog nyilvánvaló lett, nem beteg a fazon. Mármint úgy értem fizikálisan, az emésztése is teljesen rendben van. Mentálisan viszont? Isten tudja.

Egy hét után eldöntöttem, nem cicózom: kilesem a titkát. Kidolgoztam a kispályás nyomozási tervemet. Villanyvilágítás nélkül, sötétben kell rajtaütnöm. Mert ha felkapcsolom a lépcsőházi villanyt, annak egyik kivezetése a ház oldalfalán felgyújt egy lámpát, és akkor megzavarom esti ceremóniamesterünket. Így is tettem. Lelopakodtam a lépcsőkön. Kétszer bicsaklott ki a bokám az izgalomtól, de gondoltam, ennyi belefér. Lassan kinyitottam a ház ajtaját, és ruganyos cirmilépésben csiribí-csiribá, ott teremtem. A látványtól tátva maradt a szám. Valóságos macskamenza tárult elém. Vagy huszonöt cicus morogva, fújva, dorombolva jóízűen falatozta a hozott anyagot. Volt abban minden, ami macskaszemnek, macskaszájnak ingere. Már erősen bűzös csirke belsőségek, kockára vágott konzervdarabok, és valamilyen máj, mert ennek a szagát is határozottan éreztem.

Szó szót követett. Megtudtam, hogy a fél kerület a mi kertünkbe hordja a háztartási hulladékát. Csak éppen most nyaralnak. Így ezt a szegény nyaralás nélkül maradt honfitársukat bérelték fel, hogy amíg lubickolnak a tengerben, vagy mit tudom én hol, a más kertjében nevelt házi kedvenceiket etesse.

A cicuskák elvihetőek, mondtam kedvesen. Van sok papírdoboz a pincében, szívesen hozok fel, ha gondolja. Á, nem, nem, felelte, nem kell neki egy sem, ki nem állhatja a macsekokat. Csak hát megígérte a szomszédjának, aki valóságos macskabolond. Ide jár etetni saccperkábé már vagy öt éve. Nem ismerem véletlenül?

                                                                     

Mono

Andor már gyerekként imádott zongorázni. A billentyűk hullámzása közben alámerülhetett saját birodalmába, és kedvenc állatának, a kardszárnyú delfinnek képzelhette magát. Rokonságot érzett egyes cethalakkal, mert csak ők látták úgy a világot testükhöz képest igen apró szemükkel, mint a kis Andor. Gyermekkorát mégsem a veleszületett monokromácia, hanem a bálnales-helyszínek elérhetetlensége miatt érett csalódása árnyékolta be, a szürkék véget nem érő tartománya mintha egyáltalán nem zavarta volna. A szülei szemésztől szemészig hordták, hátha valamelyik előrántja majd az asztal alól a külföldi csodaszert némi paraszolvencia ellenében, de ők csak rendre széttárták a karjukat. Egy disszidens orvos is csupán annyit tudott írni válaszlevelében, hogy bár léteznek speciális szemüveglencsék, melyek Andorka retinájára varázsolnák szivárványt, azok jórészt elérhetetlenek, de legfőképp megfizethetetlenek.

A kisfiút elkeserítette, hogy otthon ferde szemmel és lesajnálón néznek rá, pedig színesfilmet élő ember abban az elkorcsosult országban, ahol egyébként senkit nem érdekelnek a bálnák, még sohasem látott, miért is kellene, hogy zavarjon bárkit is, hogy milyen képet közvetítenek az ő szemei, ha az csupán saját felhasználásra készül? Először arra gondolt, környezetvédelmi aktivista lesz Japánban, vagy talán egy kicsit közelebb, mondjuk Dániában, és felszólal a bálnák védelmében, de végül elhagyta a Magyar Népköztársaságot, és az Államokban találta meg a számítását mozigépészként, és én ekkor ismertem meg. Magas volt, jó vágású, fényérzékenysége miatt folyton napszemüveget viselt, mint valami szökött filmsztár. Mire jegyben jártunk, már valóban bedolgozott a Paramount Filmstúdiónak, a Metro-Goldwyn Mayernek, miközben saját céget alapított Andorra Enterprises néven, és azzal töltötte a napjait, hogy régi filmeket színezett újra. Később komolyabb, történelmileg is jelentős munkákat kapott. Második világháborús felvételeket olyan természetességgel színezett újra, mintha csak színesben vették volna fel. Minden elfogultság nélkül mondom, ő volt szakmájának a legjobbja. Bár, az igazság az, hogy nem is igen volt más a szakmában, hiszen a teljes monokromácia nagyon ritka betegség. Tulajdonképpen ő teremtette meg a szakmát. Egy igazi self-made Magyar man volt, de meg nem mondta volna róla senki, hogy csak egy kicsit amerikai, hogy csak a felesége révén az.

Amikor visszavonult, felvetettem neki, drágám, most, hogy már nyugdíjba mentél, végre teljes valójában láthatnál engem és a gyerekeidet meg az unokáidat is, mire azt mondta, jó, végül is, miért ne. A gyerekekkel összespóroltuk a pénzt a műtétre, és Amerika legjobb szemspecialistájához fordultunk Oregonban. A beavatkozás annyira jól sikerült, hogy az eredményeket az American Association of Ophthalmology szaklapjában is publikálták, Andor látása szakemberek szerint minden várakozást felülmúlt, a színélesség hibátlan, az idegek tökéletesen funcionálnak, a képalkotás éles, és a fényérzékenység miatt sem kell többé aggódni.

Majd hazajöttünk a kórházból, és rájöttünk, egész mást mutat a kép. Azt gondoltam, az a pár nap vakság tette a kötés alatt, talán csak újjászületés utáni depressziója van, ennek tudtam be, hogy így magába fordult. De aztán teljesen kikelt magából, és eltorzult arccal üvöltötte félig magyarul, hogy őt belekényszerítették ebbe a műtétbe, mert mindenkinek olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ő csak ezt akarhatja, látni azt, amit mindenki más. Azok a sarlatánok még csak nem is figyelmeztették, hogy a műtét irreverzibilis, hogy örökre így marad. Pedig az ő színei… mennyi szín a fehér és fekete tartománya között! Acélszürke, ámbraszín, cirmosszürke, csókaszín, az ezüst és a füstszín, a króm, a kvarc, a nickel és az ón színe! És minő tévedés, hogy a fekete szín, mely valójában nem szín, de mostmár azt is csak egynek látja a többi közül. A vállaimnál fogva ragadott meg és ordította az arcomba, hogy undorodik a bőrömtől, annyira rózsaszín, igazán belisztezhetném, vagy valami, mert ő abba a nőbe szeretett bele, akinek olyan fehér volt az arca, mint a porcelán. Hiába bizonygattam, hogy már akkor sem volt olyan, megvetően bámult tovább, és közölte, én csak ne hullassam a krokodilkönnyeim. És hogy különben is, mikor neki, a vaknak színekről beszéltek, jól kiszínezték a történeteket – fele se volt igaz annak, amit összehordtak. A fehérnek mondott emberek bőre minden, csak nem fehér. Mert ugye, itt vagyok például én. Rózsaszínes, vöröses keverék borít, a fehér megcsúfolása, még annál is rosszabb, amit valaha elképzelt. És fekete embert se lát, egy darabot se, a legsötétebb bőrű, feketének hazudott modell az interneten fellelt képek alapján még csak meg sem közelíti az általa ismert, tiszta feketét. Mi meg itthon folyton feketézünk mindenkit, akkor legalább lennénk rendesen PC-k, vagy valami. Majd akkurátusan átválogatta a gardróbját, és csak a fekete, fehér és szürke ruhadarabjait tartotta meg, állítólag a többi színt aljas módon én csempésztem be a szekrényébe, nem hitte el, hogy azokat élete során merő véletlenségből ő maga vásárolta.

Teltek a hetek, és csendes őrjöngését lassanként felülírta a tettvágy, hogy kilépjen a házból, és azt hittük, végre hajlandó lesz érdeklődni az új világ iránt, de csak a festékboltig jutott. Fehérre mázolt minden falat, az ajtókat pedig szürkére festette, miközben végtelenítve hallgatta a Rolling Stones Paint it Black című számát, pedig, mióta csak ismerem, jazzongoristákat hallgatott, s nem különösebben rajongott a rockzenéért. Egyedül Betsyt engedte közel magához, aki valóban tiszta fehér, Betsy ugyanis egy hosszúszőrű szamojéd. Andor kisajátította a kutyát. Leköltözött a vendégszobába, és a kutya is ott aludt mellette.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy egy munkásbrigád dolgozik a háztetőn. A cserepeket ledobálták, és antracitszürke lemezpaneleket szereltek fel. Állítólag Magyarhonban nagyon megy ez a szín, a főtereket is minden megyében letérkövezték bazalttal, az új építésű tetők pedig pont ilyenek, mint amilyen a miénk lesz, ugye milyen modern? Hiába próbáltam megállítani a teljes tébolyt, hiába érveltem a fellelkesült megrendelőnek, hogy talán elfelejtetted, hogy Californiában élünk?! De mintha csak a frissen meszelt hülye falainak beszéltem volna. Talán egy pillanatra felém fordult, mikor közöltem vele, akkor én többet nem főzök neked jázminrizst, ezentúl egyél, amit találsz, és hiába csukod be a szemedet, ha főtt tojást eszel, attól még igenis, sárga a közepe, te idióta sznob.

A terapeutám, akihez a férjem nem volt hajlandó elmenni, azt mondta, Andor mániás szakaszba került, ami idővel majd elmúlik. El is múlt, mire a felismerhetetlenségig újjáépítette a házunkat valamiféle ronda erőddé, ide se feketék se fehérek ne jöjjenek, puffogott a biztoságtechnikai cég szerelő munkatársának, aki kisfurgonjának szélvédőjére ragasztott, black lives matter feiratú matricával közlekedett, még jó, hogy a fickó poénra vette, és visszakérdezett kameraszerelés közben, hogy akkor mi lesz a sárgákkal, mire Andor hónapok óta először nevetett fel.

Ezután azonban regresszív állapot következett, újra bezárkózott a vendégszobába Betsyvel, és hetekig csak tévézett, a készülék színeit ilyenkor teljesen kontrasztosra állította. Néha azon kaptam, hogy a filmes munkáit nézi, és Betsy bundájába temetve az arcát, sír. A színdiétáját már nem tartotta olyan szigorúan, ha csúsztattam a rizséhez egy kis húst, vagy zöldséget, megette. Mintha javult volna az állapota, már nem tiltakozott a sorsa ellen, szoktatta magát a látványomhoz is, de nem tért vissza a szobánkba. Egyre gyakrabban járt el úszni, vagy csak a parton üldögélt, talán többször is követtem ilyenkor, mint kellett volna. A gyerekek a kicsikkel is egyre többet jártak haza, olyankor mintha kicserélték volna, és valamelyest lefoglalta, hogy Madisont és Nicót zongorázni tanította.

A terapeutám azt mondta, mindenképpen jó irányba tart a fejlődése, a sport pedig mérföldkő az ő állapotában. Egyetértettem vele, különösen azután, hogy egyik hétvégén bejelentette, bálnalesre utazunk Santa Barbarára. Különösnek találtam, hogy kettesben szeretne menni, de azzal nyugtatott, hogy az unokák még túl kicsik ehhez, vonuláskor pedig veszélyesebb kimenni a nyílt óceánra. Romantikus lesz, kacsintott rám úgy, ahogy régen, és én ennyi év után is majd’ elolvadtam. Mióta itt élünk, Andornak csak egyszer volt lehetősége kihajózni, de csalódottan tért vissza, mert kedvence, a kardszárnyú delfin nem bukkant fel. Pedig a globális felmelegedés miatt egyre inkább távolodnak az Antarktisztól, magyarázta.  Többször is ellátogattunk az Akváriumba, de ő csak egyszer jött el, ott is csak fanyalgott, szerinte Bilbo, a bálna nagyon leharcolt, különben sem akar fogságban élő állatokat nézegetni, és tapsikolni a fogvatartóiknak.

Amikor felszálltuk a hajóra, mintha újra önmaga lett volna, mintha teljesen megbékélt volna a világ sokszínűségével, vagy legalábbis a nagy kékséggel, ami körülvett minket. És akkor végre megtörtént, amire régóta várt: egy kardszárnyú delfinraj közeledett felénk. Percekig megigézve állt mellettem, majd észrevettem, hogy levált a csoporttól, és megindult a hajó tatja felé, honnét a bálnák érkeztek. Az orkák alapvetően monogám életet élnek, a nőstények egész életükben egy családban maradnak, de a hímek vándorolnak, harsogta a túravezető a hangosbemondóba. Minden nagyon gyorsan történt, Andor már korláton kívülre került, mire a legénység odaért. A parti őrség három napi keresés után sem találta meg a testét. A tengerbiológusok szerint a gyilkos bálna nem támad emberre, mert nem tekinti prédának. Nagyapa bálna lett, állítja Nico. Felkapaszkodott Willy hátúszójára, és az lehúzta őt a mélybe, ahol olyan fekete a tenger, hogy nem látni semmit. De hát a gyilkos bálnák emlősök, nem úsznak le az aljára, levegőt kell venniük odafent, okította Madison.

Apám az esküvő előtt figyelmeztetett, a magyarok, ha kell, képesek az igazukért akár a végsőkig is elmenni. És Andor tényleg ilyen volt, egy megátalkodott Magyar. A műtét előtt még újraszínezte nekem a Római vakációt. Csak én tudom pontosan, milyen színű valójában Audrey Hepburn szoknyája, és ezt a titkot magammal viszem a sírba.

Munkalehetőség

Épp az örökösen lenémított telefonom jegyzettömbjében foltozgattam legutóbbi versemet, amikor váratlanul befutott egy messengeres hanghívás. Elsötétült az egész képernyő, kiikszelni nem akartam, de felvenni sem. Viki volt az, egy régi barát, biztos már a telefonszámom sem tudja. Legalább másfél percig hezitáltam, de csak nem rakta le. Felvettem hát. Helló, mondta olyan hangon, mintha csak tegnap este búcsúztunk volna el utoljára, képzeld, kivel találkoztam a piacon, a Katival, ő mondta, hogy te vagy az én emberem. Szia, köszöntem félszegen, nem tudtam mit válaszolhatnék, de nem is kellett, mert levegővétel nélkül folytatta. Említette, hogy az anyukájáéknál takarítasz, és nagyon meg vannak elégedve veled, nem magától jutott eszébe a téma, csak épp hezitáltam neki, hogy kéne valakit keresnem, mert nem jutok előbbre anyánál, annyi a fellépésem mostanában. Ugye vállalod? Bocsáss meg, nem fér bele több az időmbe, motyogtam magam elé. Nem tudják, de Katinál is csak azért vállaltam el, mert jó barátok vagyunk, és nagyon kétségbe volt esve, na meg nekem sem árt némi pénz, ha már csak honorárium nélküli folyóiratok hozzák le az írásaimat.  Ismerem Vikit, mindig mindenre rámondja, hogy mi is barátok vagyunk, például amikor megtudta, hogy mással mentem kirándulni, pedig ő is hívott. Hogy mondtad? Kérdezte. Ne haragudj, egyszerűen nincs többre kapacitásom. Sok helyen takarítasz, tele a heted, kérdezte, nem ingyen kérem én sem, biztos jól jönne, nem az, mondtam, azért alapvetően nem csak erre kell időt szánnom, na de heti pár óra még csak belefér, nem? Lefagytam, közben hallottam, hogy lefőtt a kávém, olyan hangosan szörcsögött a gép, lehet, hogy már a tömítés is megégett, papucsba bújtam és kicsoszogtam a konyhába, milyen jó, hogy nem videón hívott. Nem fér bele, próbáltam határozott lenni. Meg nem azért vannak a diplomáim, gondoltam, hogy takarításra dobjam ki az időmet, bár a legjobb témák, ötletek az ilyen mechanikus munka alatt szoktak megtalálni… De végül csak hallgattam, ő pedig győzködni próbált, közben a háttérből meghallottam az anyukája hangját, Viki eltakarta a mikrofont, nem, anya, nem vele beszélek, tudod, a Zsuzsival, igen, régen sokat járt nálam, nem, nem ma próbálunk, csak holnap, ma este én csinálom a vacsit, persze, a Zsuzsi meg szerintem már a héten jön hozzád, hogyhogy miért, segít kitakarítani, igen, nagyon szívesen jön, örül, hogy újra találkozhattok. Én addig a sarokban lévő pókhálót bámultam, szurkoltam a póknak, aki épp megpróbált elkapni egy legyet, topogtam egyik lábamról a másikra. Na, akkor melyik nap felelne meg, kérdezte Viki éles hangon, egyik sem, feleltem, nem vállalok több takarítást, de akkor a Katiéknál miért csinálod, megint majdnem kicsúszott a számon, hogy mert barátok vagyunk, de inkább hallgattam, ne haragudj, most mennem kell, épp dolgozom, takarítasz, kérdezte, nem, rendesen dolgozom, és bocs, hogy nem tudok segíteni, szia. Kinyomtam. Megkapaszkodtam a konyhaasztal szélébe, mély levegőket vettem. Valahol igaza lehet, töprengtem, aztán letiltottam a face-en, és írtam a kisvárosi apróhirdetős csoportba, hogy takarítást vállalok, pofátlanul magas áron.

irodalmi félreolvasások 108., 109.

 

irodalmi félreolvasások 108.

elfagytak a tatabányai Turul lábujjai
(eltűntek)
*

már esszéisták is vannak akik a fidesz bukásáért szorítanak
(már Eszéken is)
*

minél többször vereti meg magát Ethan Hawke annál közelebb kerül az igazgatósághoz
(igazsághoz)
*

információk a reumatikus számok bemutatóiról
(tematikus)
*

Közeli Simon krónikája
(Kézai)
*

Szépilona csokiszín
(kocsiszín)
*

magas szintű szakmai tudatlanságukkal segítették a munkát
(hozzáértésükkel)
*

múzeumi flótás
(fotós)
*

lelőtt a kávé
(lefőtt)
*

ötödével nőtt a költők száma
(költések)
*

Árakból jön a törpe
(Árokból)
*

eltűnt Varga Mihály kis pejlova a népdalból
(a vagyonnyilatkozatából)

 

irodalmi félreolvasások 109.

2025-ben a magyar film elkurvult
(elárvult)
*

Jő hegyeken szövegelve
(szökellve)
*

a vizuális marharépa eszközeivel hoz létre személyes és kollektív élményeket
(narratíva)
*

az 1950-es években a kiadói vasműben dolgozott fizikai munkásként
(kladnói)
*

csak ő képes a barakk képzeletet a kisember humorával ötvözni
(barokk)
*

csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával öntözni
(ötvözni)
*

ezer zsebből vérzik a kínai agyaghadsereg
(sebből)
*

Csucsára erősödött a forint
(kétéves csúcsára)
*

indul a három az egyben képzés: összekapcsoljuk a bölcsődéket és az egyetemeket
(technikumokat)
*

meggyanúsította a rendőrség azt a férfit aki ellophatta Egressy Béni telefonját
(Egressy Máté)
*

Párzás a magasból
(Párizs)
*

Isten atlétatrikója
(atlétája)

 

(Illusztráció: Mark Maggiori: A Missing Horse)

Menazséria parafrázis, üvegfalak nélkül

Rimóczi László recenziója Gulisio Tímea “Filozoofia” c. verseskötetéről

Hát, ez meredek menet volt – gondoltam, amikor befejeztem Gulisio Tímea verseskötetét, és nem azért, mert lenyűgöztek, nem is azért, mert meghatódtam, hanem inkább azért, mert a szerző teljesen egyedi munkamódszerrel közelít a vershez. Ünnepiesen kivilágított szonettkoszorúk és virágos giccskalodák helyett masszív stílus-állványozással dolgozik. Eredeti, őszinte és friss hang. A kötet egy sajátos, játékos „állatvilágot” épít fel: rendszertani nevekkel, terráriumi tapasztalatokkal és gyermeki képzelettel keveri a groteszk humort, miközben az állatokon keresztül nagyon is emberi dolgokról beszél: szeretetről, bezártságról, szabadságról, halálról és arról, hogy vajon ki is nézi valójában a másikat.

Van-e filozófiája a csótánynak? És ha van, vajon mennyivel különb a miénknél? A kérdés első hallásra talán komolytalannak tűnik, de Gulisio Tímea új kötetének, a Filozoofiának éppen az az egyik vezérmotívuma, hogy következetesen nem hajlandó komolyan venni azt, amit az emberiség évszázadokon át komoly dolognak nevezett. A költő ugyanis fogja a filozófiát, beleteszi egy terráriumba, mellé helyez egy csótányt, egy madárpókot, egy békát, egy kígyót, és vár. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a filozófia nem a csótányról szól, hanem rólunk. Sőt, talán a csótányról még pontosabban lehet beszélni, mint az emberről, mert a csótány legalább nem ír filozófiai tanulmányokat arról, hogy miért csótány.

Gulisio Tímea könyvének címe már önmagában pompás nyelvi csúsztatás: a filozófia és a zoológia házasságából születik meg a „filozoofia”, azaz valamiféle szeretetteljes tudomány az élővilág iránt. A latin fajnevek ott sorakoznak a versek fölött, mintha egy komoly természettudományos albumot lapoznánk, alattuk viszont rendszerint olyan képzeletbeli univerzum nyílik meg, amelyben a madárpók rokona a Golden Retrievernek, a béka lehet bankrablási segédeszköz, a kaméleon pedig azért váltogatja a színét, mert véleménye van a világról. A rendszertan így lassan átváltozik bohózattá, a bohózat pedig – és ez a könyv egyik finomabb paradoxona – költészetté.
A kötet szerkezete maga is ezt a kettősséget követi. Az „Ízeltlábúak birodalma” után a „Puhatestűek”, majd a „Kétéltűek”, „Pókszabásúak”, „Hüllők” és „Emlősök” világa következik. A tudományos osztályozás tehát rendet akar teremteni, a versek azonban minden egyes alkalommal felrobbantják ezt a rendet. A fajnév még azt ígéri, hogy most megtudunk valami fontosat a Gromphadorhina portentosa természetéről, mire a következő sorban már egy ókori római fürdőben találjuk magunkat egy sziszegő csótány társaságában. A természetrajzi lexikonból így lesz családi anekdota, a családi anekdotából abszurd helyzetjelentés, ami végül egy olyan lírai pillanatban kulminálódik, amelyben egyszer csak ott állunk a lét nagy kérdései előtt.

Hogy lettem bogaras?

Meleg volt,

izzadtak a falak.

Megindították a szülést,

mondván a doktor holnap nyaralni megy.

Jó volt nekem a puha melegben,

nem akartam kijönni.

Mégis kiszedtek.

Amit Mama felébredve meglátott:

egy nagy, szelvényes csótány.

Szaftosan roppant a nővérke papucsa alatt.

 

A szerző egyik legfontosabb költői kelléke a perspektívacsere: nem az ember nézi az állatot, hanem az állat néz vissza az emberre. Sőt, olykor mintha az állat volna a józanabb lény. Az ezerlábú például mit sem törődik azzal, hogy odakint országok esnek egymásnak, hogy Budapestet elönti a Duna, hogy az emberek szakítanak és kibékülnek: ő eszi a banánt, majd összegömbölyödik. Az ember viszont, aki mindezeket tudja, közben ugyanúgy él, mint az állat: eszik, dolgozik, alszik, újra dolgozik, és közben azt hiszi, hogy ez valami különösen magas rendű életforma. A kötet egyik visszatérő, nagyon is mai felismerése, hogy az ember nagyképűsége valójában meglehetősen törékeny konstrukció. A Filozoofia ezért nem egyszerűen antropomorfizál, hanem inkább zoologizálja az embert. A csótányból ember lesz, a békából ember lesz, a pókból ember lesz, de közben az ember is egyre inkább bogárrá (Helló, Gregor Samsa!), békává, pókká változik. A különbség köztük végül nem olyan hatalmas, mint szeretnénk hinni. (Aki találkozott már az ágyi poloska költészetével, az többé nem tekinthet teljes nyugalommal a házasság intézményére sem: a poloska itt „rossz szerető”, vért szív, mégsem lehet tőle megszabadulni. A biológiai tényből egyszer csak párkapcsolati metafora lesz, s a humor mögött ott vigyorog a kellemetlen felismerés: némelyik emberi kapcsolat valóban kevésbé civilizált, mint egy rovarkolónia.)

Madagaszkári bütykös csótány (Gromphadorhina portentosa)

Madagaszkári sziszegő csótány.

Hat lába van, mégis kígyónyelven beszél.

Fél tenyérnyi rovaregyéniség.

Hangosan csámcsog az uborkán.

Szőrös csápját lógatva szendereg

a rothadás biztonságában.

Mint egy ókori római fürdőben,

gőz, testek, gyümölcsöstál.

Unalomig jóllakatva.

Gulisio humora ráadásul nem steril, nem irodalmi szalonhumor, nem akarja a nagy ősök szellemi örökségét restaurálni: testi, szagos, nyálas, szőrös, kitines humor ez, amely nem fél attól, hogy a szépet azonnal össze is maszatolja. A gyászbogárnak például almaillata van, a ragadozó bogár karamellszagú, a béka hideg és puha, mint egy májdarab, a madárpók pedig egyszerre lesz állat, házi kedvenc, családtag és abszurd lakótárs. A költői kép nála nem fölemeli a tárgyat, hanem közelebb húzza a testhez. Ezért lehet egy pók potroha kiwi, egy béka puding, egy kígyó pedig locsolócső és kísérleti patkány szerelmének gyermeke. A metafora itt nem díszítés, hanem szemléletmód: úgy láttatni a világot, ahogy addig nem láttuk – és mivel így kellő mértékben takarékoskodik a költő a poétikai energiáival, a vers nem is használja el önmagát.

És itt kezd igazán érdekessé válni a kötet. Mert első pillantásra könnyű volna gyerekverseknek nevezni ezeket a szövegeket. Valóban jelen van bennük a gyermeki képzelet fékezhetetlensége, a meghökkentő hasonlat, a játékos túlzás, a családi szereplők – Anya, Apa, Nagyi, Keresztapa –, a rajzfilmszerű átváltozás és az a boldog kegyetlenség, amellyel a gyermek még képes mindenből mindent csinálni. A béka lehet szuperhős, a békakirályfi lovagolhat antilop szőrszálán, a Frogzilla pedig egyszerűen beköltözik a városba, hogy végre a brókerek is megtapasztalják a természet erejét. Mégse marad meg a gyermeki játék szintjén: a játék mögött folyamatosan ott áll a halál. Nem véletlenül szerepelnek olyan állatok, amelyek mérgeznek, ölnek, ragadoznak, vért szívnak vagy éppen elpusztulnak. A halál azonban itt nem tragikus kulissza, hanem a természet mindennapi működésének része. Az egyik lény megeszi a másikat, az egyik állat megszökik, a másik meghal, egy harmadik újranöveszti a végtagját. Az élet nem erkölcsi rendszer, csak megtörténik. És talán éppen ez az, amit az ember képtelen elfogadni: hogy a természet nem azért van, hogy nekünk legyen róla véleményünk.

A kötet egyik legszebb vonulata ezért az állatok és az ember közötti szeretet paradoxona. A szerző láthatóan kötődik ezekhez a lényekhez, gondozza őket, nevet rajtuk, neveket ad nekik, félti őket, ugyanakkor tudja, hogy ezek az állatok fogságban élnek. A terrárium egyszerre otthon és börtön. A gondoskodás egyszerre szeretet és birtoklás. Az ember pedig, miközben megmenti az állatot a külvilágtól, egyben el is választja attól. Ez a kettősség különösen erősen jelenik meg a gőte, az axolotl, a teknős vagy a madárpókok történeteiben. A „háziállat” így lassan filozófiai kategóriává válik: mit jelent az, hogy valaki velünk él, miközben nem hozzánk tartozik?

Vándorsáska (Schistocerca gregaria)

A bibliai Tízcsapás egyike a sáskajárás.

A vándorsáskák hatalmas rajba verődnek,

és fekete fellegként éjszakába borítják az eget.

Jönnek, mint egy átok,

csupasz ágakat hagyva maguk után.

Megeszik a termést, az emberek éhen halnak.

 

Kecskepofájukban úgy tűnik el a fűszál,

mint iratmegsemmisítőben a dolgozatok.

A sáskán nem sok harapnivaló van,

combja hosszú, száraz, feje, tora kemény,

potroha vékonyka.

A béka is meghagyja ínségesebb időkre.

Fején ül és akrobatikus mozdulatokat végez.

Vedlik, és még nagyobb sáska lesz belőle,

pár nap múlva pedig egy még nagyobb, szárnyas

szörnyeteggé fejlődik.

Ekkor kinyitom az ablakot.

Hagyom, hogy kimenjen,

majd gyorsan becsukom,

be ne jöjjön a természet.

A kötet nyelvében mindehhez sajátos, játékos pontosság társul. Gulisio nem akarja a verset fölöslegesen ünnepélyessé tenni, inkább lerántja róla a költői fátylat, így előbukkanhat alóla egy sáska. A sorok gyakran egyszerűek, beszélt nyelviek, s éppen ezért tudnak váratlanul nagyot ütni. A humor ritmusa sokszor a csattanóra épül, de a jobb darabokban a csattanó mögött ott marad egy második, komorabb jelentésréteg. Az olvasó előbb nevet, aztán észreveszi, hogy amin nevetett, valójában róla szólt. És ebben rejlik a Filozoofia valódi izomereje (csáprágója?). Nem azt akarja, hogy tudományosan pontos zoológiai kézikönyv legyen, és nem is azt, hogy mindenáron „mély” verseket tartalmazzon állatokról. A kötet sokkal ravaszabb ennél: a komolyságot a humorban rejti el. Miközben a szerző azt kérdezi, milyen állat ez vagy az, valójában azt kérdezi: milyen állat az ember? Miért félünk a póktól, miközben a pók talán csak élni akar? Miért irtjuk a csótányt, miközben egy másik csótányt megvásárolunk házi kedvencnek? Miért nevezzük magunkat civilizáltnak, miközben ugyanúgy területet védünk, zsákmányt keresünk, szaporodunk, menekülünk és kapaszkodunk?

A kötet végére érve a cím már egészen másképp hangzik. A Filozoofia nem valamiféle állatokról szóló filozófia, hanem az emberi filozófia állati változata. Egy terrárium méretű metafizikai labor, ahol a világ nagy kérdései néha nyolc lábon másznak, néha nyálkásan csúsznak, néha pedig egy béka szemével néznek ránk. És talán ez a legszebb ebben a különös atmoszférájú világban: Gulisio Tímea nem akarja megszelídíteni a természetet. Inkább beköltözteti a nappaliba, ráülteti az íróasztalra, megeteti, megnevezi, néha megijed tőle, …aztán egyszer csak észreveszi, hogy miközben az állatot figyeli, az visszanéz rá. És a költészet éppen ebben a pillanatban kezdődik: amikor már nem tudjuk egészen biztosan, melyik oldalon van a terrárium üvege.

Vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans) /részlet/

Büdös a szád, moss fogat.

Nincs fogam, felelné a teknős,

de már teli a szája szárított hallal.

Ropog a kagyló, köhög a héjától,

ejnye, a diót is előbb fel szokás törni.

Garnélarák, tarisznyarák, kecskerák,

olyan vagy, mint a thai emberek,

akik még a marhapörit is rákszósszal eszik.

 

A Vörösfülű ékszerteknős egy növőbajnok,

ötforintos nagyságúról pár év alatt két tenyérnyire nő,

nagy akvárium kell, sok kaja, gyakori vízcsere.

A nagy medence pedig sok helyet foglal,

így marad a fürdőkád, amiben nem tudom

kinyújtani a lábam miatta.

Felzabálja a karácsonyi halászlébe valót

és telepisili a vizet.

/…/

KAPCSOLATMORZSÁKBÓL; SZILÁNKOK XI.

 

KAPCSOLATMORZSÁKBÓL

Dettó

Ma is érzem a szerelmet
várhatom, ám nem szakad vége
ott ragadtunk és vergődünk
egy pillanat horgán.
vérszívó szavak között
a veszíteni tudás méltóságát keresve.

Magánymonológ

Ambivalens beszédfolyam
magánymonológ, monológ a magányról –
az indulatból elkövetett beszédmódok
visszapattannak a szerelem árváiról.

Maradnak

Szomorodnak tovább az évtized-roncsok
közé szorult, mozdulatlan életek.
maradnak a kiszámíthatatlan
ki és belépések
a körül ajnározások utáni fájdalomokozás:
a nyelvi bravúr éles ollóival ,aztán a mély
sebbe ragadt géz hirtelen letépése.

 

SZILÁNKOK XI.

KÉZ

Megérint híven
játszadozik fejeddel
mégsem emel fel.

A létről

Zárójelekbe
ékel nincs szabadulás
csupán jel vagyok.

Oltár

Halott pillangók
mint színes virágszirmok
fehér abroszon.

 

(Illusztráció: Elisabeth Lucas: Weeping Willow in Spring)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info