Új utcába költöztem. Már lakásnézéskor feltűnt, hogy kissé sok a macska a kertben. Ez csak egy kósza érzés volt, ahogy jött, úgy ment. Igaz, akkor hideg november volt, most nyár van, meleg nyár. De a kertben az egy négyzetméterre jutó macskuszok száma azóta is nőttön nő, mintha osztódással szaporodnának. Van cirmos, fekete, tarka, galléros, szmokingos, dominókockás. Szisztematikus nyomozásban kezdtem, istenuccse, kiderítem mi a nyávogás.

Először is a macskavándorutat próbáltam feltérképezni: honnan jönnek, kik ők, és hova tartanak. Az ódon, elhagyatott villák egybenyíló kertdzsungeléből bújnak elő, de a mi kertünkben napoznak, mert itt szó szerint ragyogóak a fényviszonyok. Ha csak napoznának, nem lenne baj. De mivel vegáncicusok is vannak közöttük, mégpedig szép számmal, a virágoskertemnek enyhén szólva annyi. Különösen az októberi varjúháj a kedvencük, mint nekem, továbbá a pozsgások, ezeket gyakorlatilag tövig rágták. Vagy kijátszották, vagy macskavécének használták. Mit tudom én! Egyik opció sem jobb a másiknál. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamilyen növénykártevő pusztítja a vegetációmat, de nem, a macskák voltak a tettesek. Mit ne mondjak, egyáltalán nem töltötte el a szívemet gyönyörűség, amikor a teraszomról kissé oldalt lenézve a szomszéd garázs tetején felfedeztem a macskamatriarchátust. Három szoptatós cila, és vagy tizenvalahány ciculi. Mivel igen bolhásak lehettek, sztereóban hallottam, ahogy az anyamacskák tűhegyes fogai között roppannak a pukkadásig jóllakott bolhák.

De vajon ki etetheti a populációt? Ki lehet az az elszánt, krisztusi lélek, aki a lándzsahegyes kovácsoltvas kerítéseken áthatolva életét kockáztatva macskaéleteket ment? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Teltek múltak a napok, újabb csipás kismacskák szédelegtek elő a szomszéd kertből, és tényleg nem értettem, miért a mi parányi telkünkön töltik egész napjukat.

Egyik este úgy fél tíz tájban fura alakot pillantottam meg az utcai kerítésünkön kívül. Először a kerítés mellett tévelygett, jobbra-balra nézelődött, majd megállt, szembe fordult a házunkkal és hosszan bámulta a sötét kertet. Aztán derékszögbe hajolt, és perceken át így maradt, arccal a kertet vizslatva. Felmerült bennem, hogy bizonyára alhasi fájdalmai vannak, le kellene szaladnom, hogy segítsek rajta. De mire ezt végiggondoltam, fogta magát, és eltűnt. Így ment ez másnap is, harmadnap is. Egy dolog nyilvánvaló lett, nem beteg a fazon. Mármint úgy értem fizikálisan, az emésztése is teljesen rendben van. Mentálisan viszont? Isten tudja.

Egy hét után eldöntöttem, nem cicózom: kilesem a titkát. Kidolgoztam a kispályás nyomozási tervemet. Villanyvilágítás nélkül, sötétben kell rajtaütnöm. Mert ha felkapcsolom a lépcsőházi villanyt, annak egyik kivezetése a ház oldalfalán felgyújt egy lámpát, és akkor megzavarom esti ceremóniamesterünket. Így is tettem. Lelopakodtam a lépcsőkön. Kétszer bicsaklott ki a bokám az izgalomtól, de gondoltam, ennyi belefér. Lassan kinyitottam a ház ajtaját, és ruganyos cirmilépésben csiribí-csiribá, ott teremtem. A látványtól tátva maradt a szám. Valóságos macskamenza tárult elém. Vagy huszonöt cicus morogva, fújva, dorombolva jóízűen falatozta a hozott anyagot. Volt abban minden, ami macskaszemnek, macskaszájnak ingere. Már erősen bűzös csirke belsőségek, kockára vágott konzervdarabok, és valamilyen máj, mert ennek a szagát is határozottan éreztem.

Szó szót követett. Megtudtam, hogy a fél kerület a mi kertünkbe hordja a háztartási hulladékát. Csak éppen most nyaralnak. Így ezt a szegény nyaralás nélkül maradt honfitársukat bérelték fel, hogy amíg lubickolnak a tengerben, vagy mit tudom én hol, a más kertjében nevelt házi kedvenceiket etesse.

A cicuskák elvihetőek, mondtam kedvesen. Van sok papírdoboz a pincében, szívesen hozok fel, ha gondolja. Á, nem, nem, felelte, nem kell neki egy sem, ki nem állhatja a macsekokat. Csak hát megígérte a szomszédjának, aki valóságos macskabolond. Ide jár etetni saccperkábé már vagy öt éve. Nem ismerem véletlenül?

Andor már gyerekként imádott zongorázni. A billentyűk hullámzása közben alámerülhetett saját birodalmába, és kedvenc állatának, a kardszárnyú delfinnek képzelhette magát. Rokonságot érzett egyes cethalakkal, mert csak ők látták úgy a világot testükhöz képest igen apró szemükkel, mint a kis Andor. Gyermekkorát mégsem a veleszületett monokromácia, hanem a bálnales-helyszínek elérhetetlensége miatt érett csalódása árnyékolta be, a szürkék véget nem érő tartománya mintha egyáltalán nem zavarta volna. A szülei szemésztől szemészig hordták, hátha valamelyik előrántja majd az asztal alól a külföldi csodaszert némi paraszolvencia ellenében, de ők csak rendre széttárták a karjukat. Egy disszidens orvos is csupán annyit tudott írni válaszlevelében, hogy bár léteznek speciális szemüveglencsék, melyek Andorka retinájára varázsolnák szivárványt, azok jórészt elérhetetlenek, de legfőképp megfizethetetlenek.

A kisfiút elkeserítette, hogy otthon ferde szemmel és lesajnálón néznek rá, pedig színesfilmet élő ember abban az elkorcsosult országban, ahol egyébként senkit nem érdekelnek a bálnák, még sohasem látott, miért is kellene, hogy zavarjon bárkit is, hogy milyen képet közvetítenek az ő szemei, ha az csupán saját felhasználásra készül? Először arra gondolt, környezetvédelmi aktivista lesz Japánban, vagy talán egy kicsit közelebb, mondjuk Dániában, és felszólal a bálnák védelmében, de végül elhagyta a Magyar Népköztársaságot, és az Államokban találta meg a számítását mozigépészként, és én ekkor ismertem meg. Magas volt, jó vágású, fényérzékenysége miatt folyton napszemüveget viselt, mint valami szökött filmsztár. Mire jegyben jártunk, már valóban bedolgozott a Paramount Filmstúdiónak, a Metro-Goldwyn Mayernek, miközben saját céget alapított Andorra Enterprises néven, és azzal töltötte a napjait, hogy régi filmeket színezett újra. Később komolyabb, történelmileg is jelentős munkákat kapott. Második világháborús felvételeket olyan természetességgel színezett újra, mintha csak színesben vették volna fel. Minden elfogultság nélkül mondom, ő volt szakmájának a legjobbja. Bár, az igazság az, hogy nem is igen volt más a szakmában, hiszen a teljes monokromácia nagyon ritka betegség. Tulajdonképpen ő teremtette meg a szakmát. Egy igazi self-made Magyar man volt, de meg nem mondta volna róla senki, hogy csak egy kicsit amerikai, hogy csak a felesége révén az.

Amikor visszavonult, felvetettem neki, drágám, most, hogy már nyugdíjba mentél, végre teljes valójában láthatnál engem és a gyerekeidet meg az unokáidat is, mire azt mondta, jó, végül is, miért ne. A gyerekekkel összespóroltuk a pénzt a műtétre, és Amerika legjobb szemspecialistájához fordultunk Oregonban. A beavatkozás annyira jól sikerült, hogy az eredményeket az American Association of Ophthalmology szaklapjában is publikálták, Andor látása szakemberek szerint minden várakozást felülmúlt, a színélesség hibátlan, az idegek tökéletesen funcionálnak, a képalkotás éles, és a fényérzékenység miatt sem kell többé aggódni.

Majd hazajöttünk a kórházból, és rájöttünk, egész mást mutat a kép. Azt gondoltam, az a pár nap vakság tette a kötés alatt, talán csak újjászületés utáni depressziója van, ennek tudtam be, hogy így magába fordult. De aztán teljesen kikelt magából, és eltorzult arccal üvöltötte félig magyarul, hogy őt belekényszerítették ebbe a műtétbe, mert mindenkinek olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ő csak ezt akarhatja, látni azt, amit mindenki más. Azok a sarlatánok még csak nem is figyelmeztették, hogy a műtét irreverzibilis, hogy örökre így marad. Pedig az ő színei… mennyi szín a fehér és fekete tartománya között! Acélszürke, ámbraszín, cirmosszürke, csókaszín, az ezüst és a füstszín, a króm, a kvarc, a nickel és az ón színe! És minő tévedés, hogy a fekete szín, mely valójában nem szín, de mostmár azt is csak egynek látja a többi közül. A vállaimnál fogva ragadott meg és ordította az arcomba, hogy undorodik a bőrömtől, annyira rózsaszín, igazán belisztezhetném, vagy valami, mert ő abba a nőbe szeretett bele, akinek olyan fehér volt az arca, mint a porcelán. Hiába bizonygattam, hogy már akkor sem volt olyan, megvetően bámult tovább, és közölte, én csak ne hullassam a krokodilkönnyeim. És hogy különben is, mikor neki, a vaknak színekről beszéltek, jól kiszínezték a történeteket – fele se volt igaz annak, amit összehordtak. A fehérnek mondott emberek bőre minden, csak nem fehér. Mert ugye, itt vagyok például én. Rózsaszínes, vöröses keverék borít, a fehér megcsúfolása, még annál is rosszabb, amit valaha elképzelt. És fekete embert se lát, egy darabot se, a legsötétebb bőrű, feketének hazudott modell az interneten fellelt képek alapján még csak meg sem közelíti az általa ismert, tiszta feketét. Mi meg itthon folyton feketézünk mindenkit, akkor legalább lennénk rendesen PC-k, vagy valami. Majd akkurátusan átválogatta a gardróbját, és csak a fekete, fehér és szürke ruhadarabjait tartotta meg, állítólag a többi színt aljas módon én csempésztem be a szekrényébe, nem hitte el, hogy azokat élete során merő véletlenségből ő maga vásárolta.

Teltek a hetek, és csendes őrjöngését lassanként felülírta a tettvágy, hogy kilépjen a házból, és azt hittük, végre hajlandó lesz érdeklődni az új világ iránt, de csak a festékboltig jutott. Fehérre mázolt minden falat, az ajtókat pedig szürkére festette, miközben végtelenítve hallgatta a Rolling Stones Paint it Black című számát, pedig, mióta csak ismerem, jazzongoristákat hallgatott, s nem különösebben rajongott a rockzenéért. Egyedül Betsyt engedte közel magához, aki valóban tiszta fehér, Betsy ugyanis egy hosszúszőrű szamojéd. Andor kisajátította a kutyát. Leköltözött a vendégszobába, és a kutya is ott aludt mellette.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy egy munkásbrigád dolgozik a háztetőn. A cserepeket ledobálták, és antracitszürke lemezpaneleket szereltek fel. Állítólag Magyarhonban nagyon megy ez a szín, a főtereket is minden megyében letérkövezték bazalttal, az új építésű tetők pedig pont ilyenek, mint amilyen a miénk lesz, ugye milyen modern? Hiába próbáltam megállítani a teljes tébolyt, hiába érveltem a fellelkesült megrendelőnek, hogy talán elfelejtetted, hogy Californiában élünk?! De mintha csak a frissen meszelt hülye falainak beszéltem volna. Talán egy pillanatra felém fordult, mikor közöltem vele, akkor én többet nem főzök neked jázminrizst, ezentúl egyél, amit találsz, és hiába csukod be a szemedet, ha főtt tojást eszel, attól még igenis, sárga a közepe, te idióta sznob.

A terapeutám, akihez a férjem nem volt hajlandó elmenni, azt mondta, Andor mániás szakaszba került, ami idővel majd elmúlik. El is múlt, mire a felismerhetetlenségig újjáépítette a házunkat valamiféle ronda erőddé, ide se feketék se fehérek ne jöjjenek, puffogott a biztoságtechnikai cég szerelő munkatársának, aki kisfurgonjának szélvédőjére ragasztott, black lives matter feiratú matricával közlekedett, még jó, hogy a fickó poénra vette, és visszakérdezett kameraszerelés közben, hogy akkor mi lesz a sárgákkal, mire Andor hónapok óta először nevetett fel.

Ezután azonban regresszív állapot következett, újra bezárkózott a vendégszobába Betsyvel, és hetekig csak tévézett, a készülék színeit ilyenkor teljesen kontrasztosra állította. Néha azon kaptam, hogy a filmes munkáit nézi, és Betsy bundájába temetve az arcát, sír. A színdiétáját már nem tartotta olyan szigorúan, ha csúsztattam a rizséhez egy kis húst, vagy zöldséget, megette. Mintha javult volna az állapota, már nem tiltakozott a sorsa ellen, szoktatta magát a látványomhoz is, de nem tért vissza a szobánkba. Egyre gyakrabban járt el úszni, vagy csak a parton üldögélt, talán többször is követtem ilyenkor, mint kellett volna. A gyerekek a kicsikkel is egyre többet jártak haza, olyankor mintha kicserélték volna, és valamelyest lefoglalta, hogy Madisont és Nicót zongorázni tanította.

A terapeutám azt mondta, mindenképpen jó irányba tart a fejlődése, a sport pedig mérföldkő az ő állapotában. Egyetértettem vele, különösen azután, hogy egyik hétvégén bejelentette, bálnalesre utazunk Santa Barbarára. Különösnek találtam, hogy kettesben szeretne menni, de azzal nyugtatott, hogy az unokák még túl kicsik ehhez, vonuláskor pedig veszélyesebb kimenni a nyílt óceánra. Romantikus lesz, kacsintott rám úgy, ahogy régen, és én ennyi év után is majd’ elolvadtam. Mióta itt élünk, Andornak csak egyszer volt lehetősége kihajózni, de csalódottan tért vissza, mert kedvence, a kardszárnyú delfin nem bukkant fel. Pedig a globális felmelegedés miatt egyre inkább távolodnak az Antarktisztól, magyarázta.  Többször is ellátogattunk az Akváriumba, de ő csak egyszer jött el, ott is csak fanyalgott, szerinte Bilbo, a bálna nagyon leharcolt, különben sem akar fogságban élő állatokat nézegetni, és tapsikolni a fogvatartóiknak.

Amikor felszálltuk a hajóra, mintha újra önmaga lett volna, mintha teljesen megbékélt volna a világ sokszínűségével, vagy legalábbis a nagy kékséggel, ami körülvett minket. És akkor végre megtörtént, amire régóta várt: egy kardszárnyú delfinraj közeledett felénk. Percekig megigézve állt mellettem, majd észrevettem, hogy levált a csoporttól, és megindult a hajó tatja felé, honnét a bálnák érkeztek. Az orkák alapvetően monogám életet élnek, a nőstények egész életükben egy családban maradnak, de a hímek vándorolnak, harsogta a túravezető a hangosbemondóba. Minden nagyon gyorsan történt, Andor már korláton kívülre került, mire a legénység odaért. A parti őrség három napi keresés után sem találta meg a testét. A tengerbiológusok szerint a gyilkos bálna nem támad emberre, mert nem tekinti prédának. Nagyapa bálna lett, állítja Nico. Felkapaszkodott Willy hátúszójára, és az lehúzta őt a mélybe, ahol olyan fekete a tenger, hogy nem látni semmit. De hát a gyilkos bálnák emlősök, nem úsznak le az aljára, levegőt kell venniük odafent, okította Madison.

Apám az esküvő előtt figyelmeztetett, a magyarok, ha kell, képesek az igazukért akár a végsőkig is elmenni. És Andor tényleg ilyen volt, egy megátalkodott Magyar. A műtét előtt még újraszínezte nekem a Római vakációt. Csak én tudom pontosan, milyen színű valójában Audrey Hepburn szoknyája, és ezt a titkot magammal viszem a sírba.

Épp az örökösen lenémított telefonom jegyzettömbjében foltozgattam legutóbbi versemet, amikor váratlanul befutott egy messengeres hanghívás. Elsötétült az egész képernyő, kiikszelni nem akartam, de felvenni sem. Viki volt az, egy régi barát, biztos már a telefonszámom sem tudja. Legalább másfél percig hezitáltam, de csak nem rakta le. Felvettem hát. Helló, mondta olyan hangon, mintha csak tegnap este búcsúztunk volna el utoljára, képzeld, kivel találkoztam a piacon, a Katival, ő mondta, hogy te vagy az én emberem. Szia, köszöntem félszegen, nem tudtam mit válaszolhatnék, de nem is kellett, mert levegővétel nélkül folytatta. Említette, hogy az anyukájáéknál takarítasz, és nagyon meg vannak elégedve veled, nem magától jutott eszébe a téma, csak épp hezitáltam neki, hogy kéne valakit keresnem, mert nem jutok előbbre anyánál, annyi a fellépésem mostanában. Ugye vállalod? Bocsáss meg, nem fér bele több az időmbe, motyogtam magam elé. Nem tudják, de Katinál is csak azért vállaltam el, mert jó barátok vagyunk, és nagyon kétségbe volt esve, na meg nekem sem árt némi pénz, ha már csak honorárium nélküli folyóiratok hozzák le az írásaimat.  Ismerem Vikit, mindig mindenre rámondja, hogy mi is barátok vagyunk, például amikor megtudta, hogy mással mentem kirándulni, pedig ő is hívott. Hogy mondtad? Kérdezte. Ne haragudj, egyszerűen nincs többre kapacitásom. Sok helyen takarítasz, tele a heted, kérdezte, nem ingyen kérem én sem, biztos jól jönne, nem az, mondtam, azért alapvetően nem csak erre kell időt szánnom, na de heti pár óra még csak belefér, nem? Lefagytam, közben hallottam, hogy lefőtt a kávém, olyan hangosan szörcsögött a gép, lehet, hogy már a tömítés is megégett, papucsba bújtam és kicsoszogtam a konyhába, milyen jó, hogy nem videón hívott. Nem fér bele, próbáltam határozott lenni. Meg nem azért vannak a diplomáim, gondoltam, hogy takarításra dobjam ki az időmet, bár a legjobb témák, ötletek az ilyen mechanikus munka alatt szoktak megtalálni… De végül csak hallgattam, ő pedig győzködni próbált, közben a háttérből meghallottam az anyukája hangját, Viki eltakarta a mikrofont, nem, anya, nem vele beszélek, tudod, a Zsuzsival, igen, régen sokat járt nálam, nem, nem ma próbálunk, csak holnap, ma este én csinálom a vacsit, persze, a Zsuzsi meg szerintem már a héten jön hozzád, hogyhogy miért, segít kitakarítani, igen, nagyon szívesen jön, örül, hogy újra találkozhattok. Én addig a sarokban lévő pókhálót bámultam, szurkoltam a póknak, aki épp megpróbált elkapni egy legyet, topogtam egyik lábamról a másikra. Na, akkor melyik nap felelne meg, kérdezte Viki éles hangon, egyik sem, feleltem, nem vállalok több takarítást, de akkor a Katiéknál miért csinálod, megint majdnem kicsúszott a számon, hogy mert barátok vagyunk, de inkább hallgattam, ne haragudj, most mennem kell, épp dolgozom, takarítasz, kérdezte, nem, rendesen dolgozom, és bocs, hogy nem tudok segíteni, szia. Kinyomtam. Megkapaszkodtam a konyhaasztal szélébe, mély levegőket vettem. Valahol igaza lehet, töprengtem, aztán letiltottam a face-en, és írtam a kisvárosi apróhirdetős csoportba, hogy takarítást vállalok, pofátlanul magas áron.