Az anyai nagybátyám, egy nagyon furcsa ember. Amióta ismerem, mindig is az volt az érzésem, hogy leszarom-tablettán nőtt fel. Ritkán erőltette meg magát, mindig elfogadott mindent úgy, ahogyan van. Soha sem küzdött, mint malac a jégen. Ő inkább az a típus, aki megvára, amíg a jég beszakad alatta és onnan süllyed egyre mélyebbre. „Ez van, ezt kell szeretni”, ezt is szokta mondani. Minden napja egyformán telt. Reggel felkelt, elment dolgozni, majd hazaért és addig ivott, amíg az alkohol álomba nem nyomta. Ez nem történt ma sem másképpen.
Nagybátyám, akit egyébként Bélának hívtak, kimerülten érkezett meg VIII. kerületi lakásába. Ráérősen battyogott fel a lépcsőn, ugyanis a lift már lassan egy hete nem működött, pedig már régen megígérték, hogy megjavítják. De úgy gondolta, hogy ezek szerint ő az egyetlen ember ebben a házban, aki nem elég fitt a mindennapos lépcsőzéshez.
– Azok a szadista állatok… – Motyogta magában lihegve, mikor felért a harmadik emeletre. Azonban a nagybátyám valóban nem kisportolt testéről volt ismeretes. Mikor nyáron betonozni kell, mindig ő az, akinek fél óránként árnyékba kell vonulnia. Leül, és mindig addig issza a vizet, ameddig csak tudja, hogy minél később kelljen visszamasíroznia a többiek közé. Sokszor ezután még beiktat egy taktikai pisiszünetet is, elvonul a Toi Toi WC-be, ahol a kelleténél több időt tölt, mint amire szüksége lenne. Béla felért a megfelelő szintre, majd lassan vonszolta végig fáradt testét az üres folyóson lakása ajtajáig. Nehéz lihegését talán az egész társasházban hallani lehetett, mocskos csizmájának ragadós visszhangjával együtt.
– Bazdmeg! – Káromkodott mikor próbálta előhalászni festékes nadrágja zsebéből lakása kulcsát, de az leesett. Nehezen hajolt le érte, miközben jobb karjával szorongatta sörös kartonját, majd felvette a kulcsot, elforgatta a zárban és megérkezett szerény otthonába.
Szegényes, rendetlen kis lak volt. A nappali, a konyha és a háló mind egy légtérben voltak, a fürdőt is csak egy rozoga ajtó választotta el, amit már nem is lehetett teljesen becsukni. A sötét, kopott színek domináltak. Beázás a plafonon a sarokban, bevetetlen ágy, mosatlanok a keskeny konyhapulton, néhol egy-egy üres, már behorpasztott sörös doboz, régen elfogyasztott vodkás üveg gurgulázása, na meg pár elszívott cigaretta csikk a földön. Ráadásul még por és penészszag kevercse is terjengett, de ehhez már régen hozzászokott az orra. Benne ez csak az otthon, édes otthon érzését keltette. A sörös kartont óvatosan letette az ócska fotelje melletti fa asztalkára, majd meglátogatta a slozit, ahogyan ő hívta. Miután végzett, lassan kezdte el levenni magáról festékes, betontól néhol megkeményedett munkás ruháit. Már-már olyan professzionalizmussal hámozta le a darabokat és szórta szét őket apró lakásában, mint egy chippendale fiú. Hopp! És a csizma a szoba két sarkába szét is repült. Hopp! És a kabát a fotelre már ki is terült. Hopp! És egy kifordított pulóver, ami már majdnem a ruhás szekrényben landolt. Kicsatolta övét is, ami egész nap szorította, mivel úgy gondolta, hogy a kisméretű, nem túl hatékony hűtője felé vezető úton, majd úgyis lekúszik róla és el is van intézve. Azonban mikor lábát próbálta kibújtatni, megbotlott és arccal előre elvágódott a koszos padlón. A nagybátyám mogorva szomszédja bizonyára azt hihette, hogy Béla bombákat tesztel lakásában, akkora volt a puffanás, amit még jobban fokozott az azt követő cifra, fantasztikusan improvizált káromkodása.
Miután feltápászkodott, a ruhadarabot nemes egyszerűséggel ott hagyta a földön.
– Ott rohadjá’ meg! – Mordult fel, miközben kicsit még fel is törölte nadrágjával a padlót lyukas zokni fedte lábával. Majd végül elérte célját és a hűtő felé nyúlt. A tátongó üresség mellett nem volt nehéz megtalálnia a tegnap este rendelt maradék pizza szeletkéit egy tányéron. Hamar ki is vette onnan, majd miután pár perc alatt megmelegítette a mikróban helyet foglalt ütött-kopott, ám nagybátyám állítása szerint nagyon kényelmes halványzöld foteljében. Mikor belehuppant, méretese hasa úgy ingott meg, akár egy kocsonya, vastag tokájával együtt. Óvatosan bontotta ki dobozos sörét, nehogy véletlenül kifusson annak tartalma, majd nagyokat kortyolt belőle. Az alkoholt olyan mohósággal itta, mintha víz lenne és éppen most jutott volna ki a sivatagból több napi bolyongás után. Miután a szája sarkából lefolyó sárga cseppet is letörölte kezével, a távirányító után nyúlt és bekapcsolta TV-jét.
– Január 10.-én holtan találtak egy nőt otthonában. Az elkövető, valószín… – És ekkor már el is kapcsolt a híradóról. A nagybátyám nem szerette az erőszakot, emellett a bemondó férfi hangja és személye is idegesítette. Miközben ráérősen nyomkodta a gombokat és majdnem minden csatornánál elidőzött egy kicsit, megmelegített pizzáját is nagy falatokban falta. A tányér a fotel melletti kis asztalkán pihent és a vékonyka szeleteket egyenként emelte szájához. Azonban az egyik harapásnál, egy szelet sonka úgy döntött, hogy még jobban megnehezíti szegény Béla életét, így öngyilkos akcióba kezdett. Lassan lecsusszant, majd fehér (a sárga izzadtságfoltoktól eltekintve) atléta pólóján landolt, fürdőzve a piros, paradicsom színű vérben.
– A te anyádat is. – Így szólt Béla az öngyilkos sonkának, majd virsli ujjaival felcsípte és megette, nehogy még kárba vesszen. A pazarlás nem volt rá jellemző.
Hosszú ideig haladt ez, amíg a csatornák között lapozgatott. Egy korty sör, egy falat pizza, sör, pizza, újabb doboz sör, pizza, egy kis maradék sajtos chips a földön, sör… Majd a pizza elfogyott, így maradt a chips, na meg a sör, egy újabb dobozzal. Végül egy olyan adásnál állapodott meg, amiről már többször is elkapcsolt. Egy kecses alak ragadta meg a figyelmét, ami feltűnt a képernyőn: Egy csinos, bögyös kishölgy a konyhában, aki éppen rántottát készített. Szép, telt idomai voltak, fehér, virágmintás ruhájából mélyen kilátszott dekoltázsa. Mézszőke haja hullámokban omlott vállára, arca bájos, szelíd volt és éppen koncentrált, hogy időben kimenekítse a serpenyőből a tojásokat. Pont a nagybátyám ideálja volt a hölgy. Óvatosan szedte ki a rántottát a tányérokra, még egy kis zöldet is vágott a tetejükre, majd az asztalra helyezte őket.
– Kész a reggeli! – Szép hangja dallamosan járta át a fényes szobákat. Először a gyerekek érkeztek meg nagy ujjongás közepette. Két szép kerek arcú fiúcska és egy lány. Óvodás vagy kisiskolás korúak lehettek. Sorban leültek az asztalhoz, majd mohón falatozni kezdtek.
– Szívem, kérlek segítenél nekem megkötni ezt? – Suhant be a szép hölgy férje az étkezőbe. Feleségével nagyjából egymagas lehetett, kissé pocakos ember, tömzsi végtagokkal. Legalább jól állt rajta a fekete öltöny. Világos vonásai, mosolygós arca volt, így a nagybátyámnak elsőre fel sem tűnt. Csak akkor vette észre, amikor a kamera ráközelített a halványzöld nyakkendő megkötésének mozzanatára.
– Mi a tököm? – Förmedt fel Béla, előrehajolva foteljében, mikor meglátta magát kivasalt öltönyben, szép feleséggel, gyerekzsivajjal a háttérben egy boldog családapaként. Sanda gyanúval pillantott rá a sokadik sörös dobozra a kezében, majd végül rárakta a kisasztalkára, magától a lehető legtávolabb és kikerekedett szemekkel figyelte tovább a műsort. Ahogy egyre tovább nézte, úgy lett egyre haragosabb. Felháborodott. Neki ott kell lennie, ahol most van. Ott, és nem máshol. Mit feszít ott a képernyőn olyan büszkén abban az öltönyben? Neki most itt kell ülnie ebben a fotelben, szűk lakásában és nem máshol.
– Mit képzelsz te ott magadról? Hm? Te pojáca! Te köcsög! Azt hiszed ellophatod a testemet? Az életemet? Az én életemet… – Azok a forrongó indulatok, mintha fokozatosan alakultak volna át bizonytalansággá és zavarodottsággá.
Miután a szép hölgy seperc alatt megkötötte férje nyakkendőjét és egy lágy csókot nyomott vastag ajkaira, leültek a kacagó, ám még kissé álmos szemű gyerekekhez az asztalhoz és hozzá láttak a reggelihez. Átlagos témákról beszélgettek, mint iskola, hétvégi programok, nagy családi vacsora a nagyszülőkkel, nagynénikkel. Olyanokról, amikben a nagybátyámnak nem igazán volt része. Itt van egyedül, 38 évesen egy kis albérletben, amit épphogy ki tud fizetni. Életének legfontosabb összetevői pedig: A munka, az alkohol, a cigi és a magány. De persze ő ezt nem így fogta fel. „Ez van, ezt kell szeretni”, szokta mondani.
A nagybátyám nem nézte túl sokáig ezt a műsort sem. Lekapcsolta a TV-t azután, hogy a férj elégedetten ért haza fizetésemelésével, és a csinos feleség a nyakába ugrik, miközben a gyerekek a háttérben ujjonganak. Pár pillanatig csend volt és feketeség a szobában. Majd Béla felállt és a sötét lakásban elbotorkált rendezetlen ágyáig, betudva az egészet annak, hogy túl sok doboz sör fogyott el.
– Micsoda röhej. Én egy ilyen jó kis bigével és ennyi kölökkel…Szusszal sem bírnék ennyit megcsinálni… – Kuncogott magában, mikor bevágódott párnája és takarója közé. Az ágy nagyot reccsent.
Másnap egy új nap kezdődött. De valami soha nem változik: Béla ma sem tudta bekötni a nyakkendőjét.
