A nap reggeli függönyét még nem húzta el az ég. Éles csattanást hallottam magam mögött, amikor kiléptem a gangos, ódon kiépítésű lakás kapuján. Ahogy a kapu becsapódott, pár zöld festékdarab peregni kezdett róla a földre.
A buszhoz siettem. Hajnali 5 óra volt, az utcák kongtak az ürességtől, a lámpák sárga fényei néhol gyengéden ráfeküdtek a sötét horizontra, az orromba a fémes illatú, dohos, ázott falevél szag kopogtatott. Fent, a lakásban, két nyikorgó parketta-lépés között született meg a haditerv a fejemben: busszal megyek. Semmi kedvem és türelmem nem volt 12 percet sétálni az Ecseri úti megállóhoz, pláne ebben a szürke félhomályban.  Séta közben látni való sincs –  se fàk, se szép házak, csak a nagy város egyik széles sávú bevezető útja. A látvány mindig ugyanaz: néhány korán útnak indult sofőr, akik fáradtan maguk elé bámulnak.
Vékony barna szövetkabátomat vettem fel. Elegánsabb akartam lenni a mai találkozómra, így a vastag meleg bomberdzseki nem jöhetett szóba. A kapu csattanása után három vagy négy lépést tettem, és akkor váratlanul meleg szellő simította végig a bőrömet. A barna szövetkabáton, a kék cipzáras pulóveren és a fehér alapon világoskék csíkú ingen keresztül is éreztem, ahogy a mellkasomig hatol.
Régóta vártam a zord tél első melegebb napjait. A madarak a fák koronáin trónolva csiripeltek. Mégis erősebb volt bennem a vágy a zenére, mint a természet dallamaira. Sötétkék fejhallgatómat kibányásztam a tokjából, és a reggeli hidegzuhanytól még kissé nyirkos fejemre tettem.
Benyomtam a hangtompító gombját. Kattanás. Csak én és a zene.
Ilyenkor egy ördögi vágy hajt: bármilyen érzésvilágot teremthetek magamnak, ha megfelelő dallamokat választok. Néha felteszem a kérdést, vajon manipulálom-e magam?
Tegnap este az ablakban cigarettáztam. Bágyadt melankóliával figyeltem a távoli benzinkút pirosas-zöldes fényeit. A fejhallgatóm rajtam volt. Mintha Kharón csónakjában ültem volna, s a Sztüx habjain csillantak volna vissza a távoli fények. “Olvaszd fel jégszívemet” – zúgott a fülemben. Legalább háromszor-négyszer meghallgattam. Hol csendesen, hol énekelve két füst eregetés között.
Ahogy a hangtompító gombja kattant, ez a tegnap esti emlék villant be az agyamban.
Ki is kerestem a számot, majd elindítottam. A haditerv hamar füstbe ment tervvé változott. Nem akartam sétálni, de a zene most más irányba sodort. Elindultam hát. Hadd lássam a kopár tájat.
Pár perc sétálás után, az írásaimon kezdtem el morfondírozni, ahogy egy szülő figyeli gyermekét, merre terelgette a csemetéket – a szavakat, hogyan fejlődnek, szépülnek. De jó lenne végre kötet formájában összefogni e sok gondolatot, érzést, melyek végig mossák a lelkem. Izgága vizuális képességem hamar képekké formálta a gondolatokat. Láttam magam a színpadon, finom öltönyben. Hamar beletekertem a filmbe. Ott voltatok mind, barátaim, útitársaim, szeretteim. Láttam, ahogy kijöttök megölelni, gratulálni, velem osztozkodni az örömben és sikerben.
A sok ruha réteg alatt forró melegség tapadt a mellkasomra, mintha a zene belülről sugározná a forróságot. “Olvaszd fel jégszívemet” – szólt tovább a dal. Mintha csak engem szólítana fel névrokonom. “Olvadj fel Szilárd!”
Ekkor léptél be a képbe Apa, először ültél a figyelő hallgatóság között. Majd kijöttél a színpadhoz, hogy te is gratulálj. Zavarban voltál, vegyes érzéseid nehezen fejezted ki. Akárcsak pár évvel korábban, mikor Neked írt versemet olvastam fel a nappaliban születésnapod alkalmával. Nehezen tudtál szemembe nézni, mintha tűző nappal kellett volna farkasszemet nézned. Egy-egy pillanatra azt hihettem volna, hogy nem is figyelsz. De a felolvasás végén az esetlen, de szeretetteljes ölelésed, és az “ezt majd küldd át, kirakom az irodámban” mondatod jelezte, igen is figyeltél.
Szokatlan helyzet ez neked. Nekem is. A szemedben láttam a kényelmetlen zavarod legyőző büszkeséggel átitatott szereteted.
“Olvaszd fel jégszívemet” – szólt még hangosabban. Kattanás. A jég könnyekké olvadva folyt le a széltől piros arcomon.
Nem bömböltem, mint egy gyermek kitől kedves játékát elveszik. Nem örömömbe könnyeztem, mint szerelmes párok újra összetalálkozásukkor.
Sírtam. Megfoghatatlan lebegés volt ez, mely régóta szállni vágyott, s végre szabadjára engedték.
Jelen volt bennem a fájdalom. Miért oly nehéz e szép tiszta szeretetet egymásnak adni ajándékul köntörfalazás nélkül?
Jelen volt bennem a felszabadító öröm. Hisz szeretetem mindig feljebb való lesz, mint a harag, s elzárkózás hiúsága.
Oly szép élni – súgta testem. Megélhetem a fájdalmat, a feloldozást. Van ebben valami szeretet önmagam, s a világ felé. Ki tudja hány hosszú nap, hét, hónap, év után olvadt fel jégszívem egy deres darabja a zene lángoló kardja által?
A nap reggeli függönyét már félig elhúzta az ég. Tompa dobogást hallottam a talpam alól, amikor lesétáltam a metrómegálló szürke, márvány lépcsőin. Ahogy lejjebb lépkedtem, az utolsó pár szabadságtól csillogó könnycsepp is rászáradt az arcomra.

Van két sor málnám. Összesen húsz tő. Anyámmal ültettük néhány éve tavasszal. Minden vessző gyökeret eresztett, és már azon a nyáron málnás joghurtot ettünk. Évről évre egyre jobb a profitrátám. Ezt azért mondom, mert tavaly nyáron az egyik szomszédasszonyom feldúlva érkezett a piacról. Milliomos leszel, kiabálta rám, mint egy átkot, milliomos leszel! Hogy mi leszek én?, habogtam. Hát a málnából, felelte. Aranyárban mérik, egy gyufásdoboznyi négyszáz forint. Megmondom őszintén, nagyon örültem a hírnek, mert ilyen felháborító és pofátlan meggazdagodás szezonális reménye eddig még egyetlen munkámmal kapcsolatban sem csillant fel.

A málna a legenda szerint az olümposzi istenek kedvenc csemegéje volt, s az Ida hegy lejtőin látta meg a napvilágot. Innen származik a neve is: „vadszeder az Idáról”, azaz Rubus idaeus”. Kis hazánkban a málna népies neve boldogasszony csipkéje. Lekvár, kompót, zselé, szörp és bor készül belőle. De az elvetemültebbek pálinkává is főzik. Tavaly egy könnyű nyári grillezés alkalmával megkínáltak málnapálinkával, és mit ne mondjak, egyáltalán nem ízlett. Brrr! Tudom, hogy mindenből kotyvasztanak szeszt, de Boldogasszony Anyánk csipkéjéből mégsem kellene pálinkát főzni.

Elárulok egy titkot: nekem állandóan a málnáskertem bővítésén jár az eszem. Ez akkor kezdődött, amikor egyik kora nyári reggelen két darab két euróst találtam a kerti bakancsomban. Jó vicc! Még aznap bedobtam a templomban a perselybe, és kértem az Urat, hogy az aktuális valutaárfolyamon, vagy valamennyivel felette változtassa málnatövekké. Az imám akkor nem talált meghallgatásra. De hát azt még egy bébikeresztény is tudja, hogy mindennek rendelt ideje van. Ez az idő pár hete jött el: egy hajdúsági tanyán az őszi málnatelepítés lehetőségeiről cseverésztem egy gazdatársnővel.

Szégyen, nem szégyen, ha málnáról van szó megalomániás leszek. Hiába intenek középparaszt őseim: Minél többet ültetsz, annál többet kapálsz, hékás, tudod? Persze, hogy tudom, de álmodozni tán csak szabad, nem? Egyszer azt álmodtam, hogy málnás nagyhal vagyok, és az összes málna kishalat felfalom. Borzasztó álom volt. Kivert a hideg veríték.

Rengeteg emlékem van a málnáról, legtöbbjük traumatikus. Egyszer gyermekkoromban anyámmal elmentünk egy leégett tanyához. Az üszkös falakról és kormos fekete pókhálókról csak úgy sütött a gyász. A mendemonda szerint az idős házaspár egymást ölelve lépett át a másvilágra. Természetesen rejtélyes módon történt a haláleset, azóta sem derült ki semmi kézzelfogható. Mindenesetre a ház mögött takaros kis málnáskert mutatta magát. Én olyan szép kertet még soha életemben nem láttam. Ez az egy öröme volt szegény szerencsétlen asszonynak, szipogta. Egyél, szemelgess, biztatott, de én nem tudtam egyetlenegy szemet se leszakítani.

Pár éve egy Tisza-parti szállodában szálltam meg. A svédasztalos reggelihez málna is dukált. De még milyen málna! Mézédes! Felugrottam és a recepcióshoz futottam: honnan való ez a málna?  Ősszel már hoztuk is a málnatöveket a gazdaasszonytól. A vesszőket az autó hátsó üléséhez támasztottam. Minden kanyarban és fékezésnél előredőlt a köteg, szétbomlott, s a fiam csupasz  karjába szurkáltak a málnatüskék. A többit el lehet képzelni. Azzal fenyegetett az én kis drága „szentem”, hogy az első adandó autós pihenőnél a kukába dobja a vesszőket. Ilyen marhaságot, és szakszerűtlen csomagolást! Ő tényleg nagyon toleráns, de ami sok az sok. Fogadjak sofőrt, és szurkáltassam agyon a málnatövisekkel, javasolta. Vagy tanulj meg végre autót vezetni, mondta. Nem azt mégsem, az nem tenne jót sem senkinek. Tűrtem a megaláztatást, tűrtem, mint Toldi, mert nemes célért szenvedtem. A málnáért.

Tavaly tavasszal egy kas méhecske lepte el a virágzó málnásomat. Persze, hogy felháborodtam. Nem engedtek be a saját tulajdon kertembe. Nincs ellenemre az értelmes munka, én is szívesen dolgozom napi nyolc órában. Na de ezek munkamániás bérrabszolgák voltak, és napkeltétől napnyugtáig hajtották a melót. Arra gondoltam, az ablakból sóvárogva nézve, hogy egy céhet alapítok, egy önszerveződő, önsegítő málnaklubot a kézimunka klubok mintájára. Szinte láttam magam előtt a málnatutorokat, akik a hozzám hasonló szerencsétlen málnaklienseket málnakócsok tevékeny közreműködésével lelki segélyben részesítik.

Egyszer részt vettem egy finn parasztlagzin. A menyasszony cuki kis nyírfakéreg kosárkában három aszalt málnaszemet lóbált. Hát ez meg mi a csoda?, kérdeztem a vendéglátóimat. Ezt fogja etetni a nászéjszakán az új emberrel? Majdnem ráhibáztam. Azt tartják a finnek, hogy a málna gyöngéddé teszi a férjet, felkészíti a feleséget az anyaságra, s megőrzi a házaspár egészségét. Szerintem a párterápiára járók is jobban tennék, ha a finn modell alapján közös málnatermesztésbe fognának, mintsem hogy méregdrága lélekgyógyászhoz hordják a fizetésüket.

Az meg egyenesen felháborít, hogy a filmes világban létezik egy úgynevezett Arany Málna-díj, Golden Raspberry Award, röviden Razzies. A filmipar legrosszabb alakításait díjazzák ezzel. Jó, jó, tudom, magyarul fordítják Citrom-díjnak is. De hát aki tanult angolt, annak a raspberry Kiskaproson is málna. Mostanában komolyan gondolkodom azon, hogy tényleg megalapítom a közép-kelet-európai málnacéhet. Összeállunk, egyesítjük erőinket, és az olümposzi istenek segítségével rajtaütünk Hollywoodon. Petícióban követeljük, hogy az Arany Málna-díjat cseréljék Bronz Áfonyára. Nincs mese, az őshonos málna kötelez. Hajrá!

(Megjelent  2019-ben A vitéz közalkalmazott című kötetben, Kortárs Kiadó)

nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. éjszaka van. kinézek az ablakon, ki megy kint ilyenkor? levél se hull, csak néha egy, az is csak csendesen, nehogy felébressze a madarakat, a lombot.

hattyúkat rajzoltam a fára, ülnek a fa tetején egymással szemben. süt nekik Nap is, világítanak a színes levélkék. aztán leesik egy sárga, egy piros, egy zöld. jaj, zöld esett le, mondja a bal hattyú ijedezve.

aztán egy kék, jaj, kék! jajong a jobb hattyú is. esegetnek lefele, hullámos szél simogatja a lombot. a bal hattyú óvón vesz szárnya alá egy türkizkéket. a jobb egy ibolyaszínűt. savanyú káposzta palacsintán, eszünk.

ki megy kint ilyenkor, kérdezem anyut. vagy ki nem mehet? az emberek nem mehetnek, mondja anyu. Nap se megy ilyenkor, de anyu azt mondja, az más. anyu mesél a hattyúkról, és álmomban is őket álmodom, besötétedik a Napjuk.

amíg alszom, leesnek a levelek, az egész nagyok is, nagy koppanással. ülnek a hattyúk az ágak végén. fáznak. amikor tél lesz, havak lesznek a fákon, és a hattyúkon is. hetek óta csak az eső, de nekik Napokat rajzolok. többet, mindig világítson egy.

nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. korábbi éjszaka van, egyre korábban megy le a Nap. fekete hattyút rajzolok. ahol fekete hattyú él, fekete hó esik. mikor leesnek az ágak, leesnek a hattyúk? Napokat rajzolok, egyre többet. nem tudom felkelni a Napot.

a hattyúknak biztos könnyebb úszni, ha nincs befagyva a tó, a tolluk. a felhők a súlyos Hold előtt. nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. egyre korábban. ha így megy, anyu egyszercsak azt mondja majd, nem mehetünk ki, amikor nappal lesz.

2020. 11. 12. 7:37 – 2024. 12. 23. 20:05:10

(Illusztráció: Eurisko Studios: Autumn Trees Landscape Digital Painting II; Antoinette Kelly: Black Swan)