Már jártam erre vagy fogok
hol a valóság lehetetlen
hol ismeretlen az ismerős
és az ismerős ismeretlen
Sós víz mellett kis bolt van szemben
még a gyümölcs is idegen benn
míg nem ismerem ismerős
s ha megismertem ismeretlen
Valami nem látott jár az eszemben
idegen vagyok idegenben:
az ismeretlen ismerős
vagy az ismerős ismeretlen
(Illusztráció: Leslie White)
– Van olyan, hogy egy zene vagy egy zaj árt a babának? Úgy értem, az anya hasában.
– Hihetetlenül hangzik, de a magzat hamarabb hall, mint hogy elkezdene dobogni a szíve. A fül az első érzékszerv, ami működésbe lép. A beágyazódás előtt, az egy centinél kisebb embrió hallószerve már látható mikroszkóp alatt, a tizennegyedik héttől kezdve egyértelműen hallásról, a huszonkettediktől kezdve pedig differenciált hallásról beszélhetünk. Így könnyű belátni, hogy milyen nagy szerepük van ezeknek az ingereknek. Minden olyan zaj ártalmas lehet tehát, ami érzékelhetően kényelmetlen érzést okoz a magzatnak, és hosszan terheljük vele. Jellemzően az agresszív zajok, vagy a normál beszédhez és testzajokhoz képest diszharmóniát sugárzó zörejek árthatnak. Nem szeretik például a kemény rockot, vagy az emberi agresszióra utaló jeleket. Van azonban valami, ami talán ennél is fontosabb, de a csecsemő- és kisgyermekkor kapcsán emlegetjük többet: ingerekre szükség van! Azok a csecsemők, akik zajok nélkül növekszenek (pontosabban csak az anya testében hallható ingereket kapják), eltérő módon fejlődnek a normál környezetben növekvő társaikhoz képest. Egyrészt ők is azokra a zajokra lesznek fogékonyak, azoktól nyugszanak meg, amelyek emlékeztetik őket a magzati állapotra, másrészt túlérzékenységet mutatnak az ettől eltérő és az ismeretlen zajokra. Nyilván ingerelhetőbbek, hiszen a hétköznapi zajokat is idegennek érzik.
– El sem tudom képzelni, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy valaki zajingerek nélkül töltsön hónapokat az anya hasában…
– Ez valóban nagyon ritka, de előfordulhat, hogy a várandósság időszakában egy édesanya valami miatt elszigetelődik, és a magzat gyakorlatilag nem hall más zajt, mint az anya testének hangjait…
– A vonalban egy hallgató, jó napot kívánok.
– Jó napot. A csend témájához kapcsolódnék.
– Jól hallom, hogy autóban ül?
– Igen, úton vagyok.
– A városban van?
– A hegyekben vagyok.
– Hová tart éppen?
– Nem tudom.
– Egyszerűen csak autózik?
– Mondhatjuk így is.
– Tehát a csend… Milyen történetet tud velünk megosztani?
– Amikor kisgyerek voltam… Anyám mesélte, hogy az etetőszékben ülve, vagy a szőnyegen játszva, illetve, tulajdonképpen bárhol, bármikor el tudtam aludni, ha a rádió a rossz vétel miatt zúgni kezdett. Biztosan ismerik sokan azt a sistergős zajt. Na, arra aludtam. Egész kicsi koromból van is olyan emlékem (bár szerintem ő ezt nem ismerte volna el), hogy mikor letett aludni, bekapcsolta a rádiót, és beállította két állomás közé, hogy hamarabb elaludjak.
– A szülők nagyon leleményesek, ha altatási praktikákról van szó… Tud arról, hogy ez miért alakult így?
– Nem sokat. Anyám is olyan különleges, mint amit az előbb mondtak. Amikor terhes lett velem, lelépett az… A férfi. Akitől származom. Onnantól senkivel nem beszélt. Bezárkózott a szobájába. Vécére is csak akkor ment ki, ha nem volt otthon senki. A szüleivel lakott. Az apja nem is akart szóba állni vele, mikor megtudta, hogy a gyereke leányanya lesz. Az anyja meg, a nagyanyám, tehetetlen volt. Nem csak a férjével. Ezzel az egésszel. Meg amúgy is mindennel. Hát, így.
– Ez tényleg nagyon különös eset.
– A nagyanyám behordta neki az ennivalót a szobájába. Pontosabban, ha jól értettem, letette az ajtó előtt. Fogalmam sincs, mit csinált odabent egyedül hosszú hónapokig.
– Mégsem volt teljesen egyedül, hiszen maga ott volt a hasában.
– Hát, igen.
– Kitől tudja ezt a történetet?
– Az egyik rokonomtól. De ő is csak akkor mesélte, amikor az anyám és a nagyszüleim már nem éltek.
– Mostanában milyen hatással van magára, ha efféle zajt hall?
– Nem tudom. Nem hallgatok ilyen zajt, de az biztos, hogy nem zavar.
– Bizonyos szempontból szerencsésnek is mondható: van, akit ki lehet kergetni a világból, ha nem tiszta a vétel. Az édesanyja megosztott önnel bármit erről az időszakról? Beszélgettek róla?
– Tessék?
– Az édesanyjával sohasem beszélt erről? Mármint a várandósság időszakáról.
– Nem értem tisztán. Azt kérdi, mit mesélt? Soha nem mesélt semmi olyanról, ami előttem volt.
– És maga kérdezte ezekről?
– Mi van? Nem hallom.
– Lehet, hogy nagyon le van árnyékolva az antennája. Nem tudna félreállni egy olyan helyen, ahol jobban hallhatjuk egymást?
– Ha jól értem, amit mond: nem tudok félreállni. Nagyon szűk hegyi utak vannak erre felé, nem lehet csak úgy megállni.
– Rendben, akkor próbáljuk meg így. Tehát az édesanyja beszélgetett valaha erről magával?
– Amikor már gondolkodtam ilyen dolgokon, akkor kérdeztem az apám felől, de legföljebb annyit mondott, hogy „nincs apád”. Kérdezgettem egy-két rokont is, de ők sem szívesen beszéltek erről, talán megtiltotta nekik az anyám. Nem tudom. Aztán a halála után az egyik unokatestvére nem volt hajlandó tovább hallgatni, és kitálalt.
– Haragszik az édesanyjára?
– Nem tudom.
– Értem. És gyakran csinál ilyet? Mármint, hogy céltalanul autózik az országban.
– Nem azért hívtam fel, hogy erről beszélgessünk.
– Nem akar beszélni róla…?
– Tudja mit: most már tök mindegy. Én minden esetre nem fogom azt csinálni, amit az anyám. Nem zárom magamra az ajtót. Mert ehhez senkinek nincs joga…
– Nem tudom, jól értem-e: ön is hasonló helyzetben van, mint akkor az édesanyja?
– Mit mond?
– Ön állapotos?
– Terhes vagyok.
– És egyedül várja a babát?
– Mit mond? Nem értem.
– Szívesen hallgat zenét?
– Á, dehogy! Én csak a rádiózúgást szeretem. Milyen hülye kérdés! Persze, hogy hallgatok zenét.
– Mit szólna, ha a hallgatók számára most ajánlhatna egy számot, mi pedig az alatt adáson kívül folytatnánk a beszélgetést?
– Nekem mindegy.
– Ajánljon valamit!
– November. Úgyis november van, és ez a legpocsékabb hónap. Minden rossz ilyenkor történik. Van valami olyan szám, aminek szerepel a címében?
– Egy pillanat, technikus kollégáink máris jelzik, hogy megoldják. Kérem, maradjon a vonalban!
(Illusztráció: River Black)
Bevezetés
A múlt század 60-as éveiben Pesty Frigyes történettudós kezdeményezésére hatósági segédlettel községenként összeírták a földrajzi neveket – vagy ahogyan nevezték –, a hely- és dűlőneveket. Pesty az országos méretűre tervezett gyűjtés előkészítéséhez 1862-ben fogott hozzá. Elgondolását két nagy tekintélyű tudományos társaság, az Akadémia és az Erdélyi Múzeum–Egyesület is felkarolta. A nagyszabású munkához azonban meg kellett nyernie a hivatalos szervek, a Magyar Királyi Helytartótanács és az Erdélyi Főkormányszék támogatását is. E hivatalok — belátva a kezdeményezés fontosságát — vállalkoztak arra, hogy az ország közigazgatási apparátusának felhasználásával megszervezik a gyűjtést (Hoffmann–Kiss 1996: 3).
Tanulmányomban a XIX. századi nyelvi állapotot, a földrajzi helyhez kötött nyelvi identitást vizsgálom meg nyelvi elemzésen keresztül. A hatalmas korpuszból a tatárjárások emlékeit emeltem ki jelen tanulmányomban, de előtte ismertetem a Pesty-anyag megjelentetésének módjait. A témával a legbehatóbban Mizser Lajos nyelvész foglalkozott (lásd A tatárjárások emlékei Pesty Frigyes helynévtárában). Mizser megállapította, hogy az 578 helységből 111 esetében tartották fontosnak, hogy az ún. tatárjárásról közöljenek több-kevesebb információt.
Pesty Frigyes gyűjteménye alapvető történeti és nyelvészeti forrásanyag. A magyar nyelvtudomány egyik feladata a határokon túli anyagok kezelhetősége, közzététele. Azért tartom fontosnak felkutatni ezt a történeti forrást, mert a mai, modern helynévkutató számára szinte megkerülhetetlen a Pesty-féle gyűjtés. Meggyőződésem, hogy a szlovák helységneveket, a szlovák nyelvű bejegyzéseket is figyelembe véve, hatékonyabban tudja ezt elvégezni egy szlovákiai magyar nyelvész, hiszen Nógrád megye bizonyos szeletei a mai Szlovákia területére esnek. Pesty Frigyes az ország minden tájáról beérkező kérdőíveket 15 éven át tanulmányozta, megyénként rendezte és értékelte. A nem kielégítő feleleteket küldő helységek elöljáróit a Helytartótanács ismételt válaszadásra kötelezte. Ennek ellenére nagyon sok település hiányzik, vagy ha meg is van, hiányos, csonka a közzététele. Sok esetben nem tudjuk, meddig tart a névtest, a térszíni formára vagy a művelési ágra utaló szó. Az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában fellelhető, illetve mikrofilmen hozzáférhető 63 vármegye által beküldött 28365 fólió egyedi kézírásos formájában 35000 oldalt tesz ki. Hajdú Mihály megemlíti, hogy először az 1950-es években hallott fölbecsülhetetlen értékeiről Lőrincze Lajostól, aki szomorúan állapította meg, hogy senki nem hasznosítja a hatalmas anyagot, pedig a neveken kívül nyelvjárási, néprajzi, településtörténeti szempontból is hallatlan becse van. Hajdú szerint a magyar tudomány feladata lenne a határokon túli területeknek az eredetivel teljesen megegyező, tehát betűhív anyagának közlése, a felhasználást megkönnyítő, megfelelő mutatókkal együtt. Cél tehát a határokon túli területek Pesty-anyagának teljes megjelentetése is. Mivel a vizsgált korpusz egy szelete a mai Szlovákia területére esik, rögtön adódik, hogy benne szlovák és más nyelvű feljegyzések és helynevek is szerepelnek. Példáim zöme a Nógrád megyei részéből nyeshető ki, amelyet már a korábbiakban megtettem vizsgálódásom tárgyává.
Bognár András szerint e gyűjtemény hazánk legnagyobb és legértékesebb dűlőnév-archívuma más írott források mellett. Számos leírásában figyelembe vették és megtartották az akkori helyesírás minden jellegzetességét, még az egy-egy szövegegységen belül mutatkozó következetlenségeket is – akár magyar, akár idegen nyelvű szövegről van szó. Figyelembe vették a magánhangzók-mássalhangzók hosszúságát-rövidségét, a szerb-horvát és a szlovák szövegek sajátos ékezeteit és a központozás minden jegyét. Az idegen nyelvű szövegrészek közül csak a latin anyagot fordították magyarra, a délszlávot, a németet és a szlovákot nem (Bognár 1984b: 9). Sokszor találkozunk olyan esettel is, hogy egy-egy adat (név) több nyelven is szerepel, vagy ugyanannak a tereptárgynak különböző nyelveken is van – nem azonos, ill. egyik nyelvről a másikra fordított – neve. Ilyenkor minden nyelven felvették a lejegyzők az adatot a mutatóban. Pl. Szigetzsép esetében: Mali dugatské–Langtheilacher és Langtheil acker (Bognár 1984b: 10). A többnyelvűség megjelenésére számos példát találunk Bognár könyvében (Hont vármegye és kiegészítések). Ezek a kategóriák szervesen ráhúzhatók a Pesty-archívum Nógrád vármegyét érintő részeire is. Ezek elkülönítésére sajátos, egyedi kategóriákat állítottam fel. Ezek a következők:
A Pesty-anyag megjelentetése
A Pesty-anyag közzétételének négy módja fordult el eddig:
a) Egyes települések vagy kistájak névtani (vagy történeti) monográfiájának történeti helynevei közé besorolták, beillesztették Pesty gyűjteményének ide vonatkozó helynévadatait. Elsősorban névélettani, etimológiai kutatásokat szolgálhatnak az ilyen munkák, s leggyakrabban Szabó T. Attila élt az ilyen típusú adatközlésekkel.
b) Településtörténeti monográfiákban szó szerint vagy betűhíven közölték a településre vonatkozó teljes Pesty-anyagot. Névtani szempontból is hasznosítható. Leginkább Janitsek Jenő és Szőts Lajos munkáiban találkozhatunk ilyen típusú közlésekkel.
c) Nagyobb helynévi összeállításokban, gyűjteményekben a történeti és jelenkori nevek közé beépítették a Pesty-adatokat. Ez az első típushoz hasonlóan megfelel az önelvű névkutatás elveinek, s névélettani szempontból hasznosítható. Ilyenek az Országos Helynévgyűjtő Mozgalom, a Debreceni Egyetem megjelent kötetei.
d) Önálló kötetben adták ki egy-egy nagyobb táj- vagy megye teljes Pesty-anyagát teljes egészében pontos, betűhív átírásban, jegyzetekkel, mutatókkal különböző intézmények. A komplex névtani kutatásokhoz (néveredet, népetimológia, stb.) és a helytörténet, néprajz, gazdaságföldrajz stb. számára ezek a kiadványok adják a legértékesebb, legjobban használható anyagot. Amennyiben pontos, betűhív a közzététel, nemcsak hogy az eredetivel megegyező értékű, hanem a könnyebb olvashatóság és a megfelelő mutatók következtében jobb is az eredeti kézírásos munkánál. Így jelent meg a Jászkunság, Külső-Szolnok, Hont, Békés, Bihar, Veszprém stb. megye anyaga (Hajdú 2006: 206–207). Nógrád megye anyagát ezzel a módszertani eljárással szeretném megjelentetni. Hajdú javasolja, hogy a leendő közlések a Bihar anyagát feldolgozó köteteket kövessék, mivel személy-és tárgymutatót is tartalmaznak, valamint a mellékelt térképhez külön helységnévmutató is tartozik (lásd. Hoffmann István–Kis Tamás 1996. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1864. Bihar vármegye I–). Hajdú felsorolásából kitűnnek azok a vármegyék, amelyekről egyáltalán nem jelentek meg közlések, ezek még kihívásként figyelmeztetnek bennünket a feldolgozásukra. Álljanak itt azok a megyék, amelyeknek még nincs feldolgozva az anyaga vagy egy része sem: Aranyosszék, Árva vármegye, Brassó és vidéke, Alsó- és Felső-Fehér vármegye, Fogaras vármegye, Hunyad vármegye, Kőhalomszék, Krassó vármegye, Küküllő vármegye, Medgyesszék, Mosony vármegye, Nagysinkai szék, Nagyszeben, Nógrád vármegye, Nyitra vármegye, Segesvárszék, Szászsebes, Szászváros, Szepes vármegye, Szerdahelyszék, Székely városok, Temes vármegye, Trencsén vármegye, Újháziszék, Zaránd vármegye. Egyetérthetünk Hajdú véleményével, miszerint a határon túli települések anyagának nehézségei nem csupán a nehezen olvasható kézírásokban rejlenek, hanem sokkal inkább a gyakori idegen szövegek, nevek olvasásában (Hajdú 2006: 215). A biztosítékot azok a tudományos kutatók jelenthetik, akik a magyar mellett szlovák (esetleg román, szlovén stb.) nyelvismerettel is rendelkeznek.
Nógrád megye anyaga az akkori beosztás szerint a 68–69. tekercseken található a 30 kötetben és 505 levelet tartalmazott. Jelenleg az OSZK Kézirattárának 46. sz. tekercseként van számon tartva. Mivel a mikrofilmek nehezen olvashatók, tévesztésre adnak lehetőséget, digitalizálták őket. A digitális másolata jelenleg 520 fájlt tartalmaz. Mivel célom megjelentetni a vármegye teljes anyagát betűhív formában, meg is kezdtem a munkálatokat. Az eddigiek során a következő településeknél végeztem már teljes lejegyzést: Abelova, Agárd, Alsó Bodony, Alsó Petény, Alsó Szécsényke, Alsó Sztregova, Alsó Told, Andrásfalva, Balassagyarmath, Balás Huta, Bánk, Bárna, Becske, Berkenye, Berzencze, Bisztricska, Baglyasallya, Bokor, Bolgárom, Borosznok, Buják, Bussa, Csalár, Csákanháza, Cseh Brezó, Csengerháza (a települések az akkori alakjukban szerepelnek). A települések azonosításánál az akkori, Bach-féle közigazgatási beosztást vettem figyelemne, ahogy tette azt Pesty is. Ebből adódik, hogy a községek zöme ma már Szlovákia területére esik. Összesen 72 település helyneveit sikerült összegyűjtenem az adattárból. A Nógrád megye településeiről beküldött válaszokat is jellemzi az egyenetlenség, összességében azonban megállapítható, hogy a helyi szervek többsége alapos munkát végzett.
A tatárjárások emlékei a települések leírásaiban
Jelen dolgozatomban szeretném felvázolni, hogy mely települések közöltek valamilyen adatot róla. A tatárok Kun László korában, a XIII. sz. utolsó harmadában jöttek a Kárpát-medencébe (KRISTÓ 2003: 251). Elnevezésük vándorszó (ném. Tatar, cseh Tatar, oszm. Tatar), amely a török nyelvekből terjedt el. A TESz. szócikkének megalkotásakor a személynevek tanúsága alapján állapította meg, hogy e népnév a XII. századtól már ismerős lehetett a magyar nyelvben, de a honfoglalás előtti szóátvételt valószínűtlennek mondja. Török eredetre vezethető vissza a török népnév (türk, ujg. türk, TESz.), amely a Kína szomszédságában a VI–VIII. századig élt török nyelvű törzs és birodalom neve volt. A TESz. szerint a magyarság már a honfoglalás előtt ismerhette e népnevet vagy egy, vagy több, meghatározhatatlan török népre és nyelvre vonatkoztatva. Ez az elnevezés a XIV–XV. században lett az akkoriban megjelenő oszmán-törökök jelölőjévé (Rácz 2008: 10).
A leírások jó része azt sugallja, hogy az 1241–42-es mongol invázióról van szó, nyilván azért, mert helységük régiségét bizonyítják. A tatárjárások általános velejáróit (gyilkolás, rablás, felperzselés stb.) sok helység megemlíti. További megnevezések: tatárpusztítás, tatárdúlás, -csata, -csordajárás -foglalás, -berontás, -világ, tatár-pogányjárás, tatárok bejövetele. Mivel a tatár szót alkalmazták lejegyzőink a “hondúló hadak”-ra, egyrészt általánosítás is történt, másrészt viszont ez a szó felvette a ‘kegyetlen, gyújtogató, gyilkos ‘jelentést is nemzetiségtől függetlenül. Megtörtént tehát az, hogy a “hondúló hadak”-at összekeverték tatár címszó alatt. Lejegyzőink a következőket említik (gyakorisági sorrendben): tatár, török, lengyel, német, kuruc. Országos jellegű támadás csak egy volt, a többiek helyi jellegűek voltak, néhány megyét, olykor csak néhány falut érintettek. Északkelet-Magyarországon a teljesség igénye nélkül a következők: 1241–42, 1285, 1566, 1594–95, 1599, 1617, 1647, 1657, (lengyel is) 1658, 1660–70 (a legnagyobb az 1661-es volt), 1693, 1705, 1717. (Mizser 1997: 78). Érdekesség, hogy szólásainkban is megjelenik a tatár népnév: nem hajt a török, híre van, mint a török járásnak stb. Az iménti példákból kitetszik az anakronizmus: a török régebbi, mint a tatár. Először Dugonics András helyettesítette a tatár szót a törökre értvén a XVIII. században Jeles mondásaiban.
A leírásokban különbséget kell tennünk abban, hogy az a tatárjárás milyen aktusára vonatkozik. Vannak olyan leírások, amelyek a helység régiségére utalnak. Példaként szolgáljon a Mizser említette Gyulaháza (Szabolcs) leírása: „… ezek előtt több százakkal még az ellenségeskedések előtt a Török, Tatár futás alatt, és mikor Csehek voltak itt, akkor is ezen a néven volt”. Példatáramból Alsósztregova leírását ragadtam meg: „A helység eredete igen régi mint a monda tartja valaha itt Török is lakott, és hogy a N. Madách család régi Kastélya var lett volna, A század elején a mostani birtokos eleje ugynevezet Polyâkokat telepítet meg a helységbe és kösztök földeket osztatot ki…” Balassagyarmatnál szintén ugyanezt találjuk: „A tatárjárás uraló időben neve oklevelekben említetik, nevezetesen 1244 april 22én..’’
Becske keletkezését szintén a törökök jelenlétével magyarázza a leíró jegyző: „A község eredetéröl sem okmány sem hagyomány nem létezik, azonban valószínű, hogy törökök magyarok – morva; hagyomány szerint a midön Törökök az országot bitorolták, mi/onnan is képzelhető mi szerint a határban egy dűlő töröktemetőnek neveztetik, és egy – minden ajakról egyformán hangzó történelem tanúsítja.“ Dejtár leírásában a következőket olvashatjuk: „A község a legrégibb hagyomány után már a törökök itt léte kor is állott, mit több török adományok – melyek Esztergomban a primási adományok közt. léteznek – tanusitanak…“ Patak község válaszaiban a török idők szintén a település régiségéhez adnak támpontot: „A község a legrégibb hagyomány után a törökök itt tétele előtt is állott- mit több a községben található török okmányok- és egy forrásnak elnevezése tanúsít…“. Sipeknél ugyanezt találjuk: „Sipek községe igen régi eredettel bir. Midőn Magyar hazánk a török iga alatt nyögött, Sipek már akkor mint kiterjedt falu emlitetik történet iróink által.“
Diós Jenő leírása bizonyíték arra, hogy a törökök pusztítást végeztek a faluban: „későbbi idökben a helység felett éjszakra fekvö dombon a Törökök által szét lövetett templom romjaibol, a R. Catholicusok magoknak a most fen aló templomot epitették…“.
Szakal leírása majdnem ugyanezt mondatja velünk: „A 16ik században, mint a hagyomány mondja, a törökök által, e helység földig lebontatott.“ Szécsény jegyzője pedig a következőket jegyezte fel: „Hogy mikor emlitetik e néven legkorabban az nem tudható, annyi bizonyos miként a törökök gyakori pusztításának volt kitéve, sőtt hajdanta vár, mint azt a még meglévő, s itt ott latható bástya falak is igazoljak.–“
Divény Oroszi leírásában a településnév népetimológiai magyarázatakor bukkannak fel népnévként az oroszok, akiket talán a tatárokkal is azonosíthatunk: „Ami Divény Oroszi község elnevezésének eredetét illeti, a monda szerint ezen helyet Oroszok laktak, s kiktöl minekutána vissza tértek a Római katholikus Egyházba az „Orosz“ elnevezés által származott azon helyre, melyet a mostani nép lakja.“
Előfordulnak olyanok is, amelyek a település teljes pusztulásáról írnak. Mizser a következő példát említi: Újfehértó (Szabolcs): „…hagyományból annyit tudhatunk, hogy e község ez időben alakíttatott mikor a Törökök Debreczent bírták, s valóban szánandó bősz dühökben e vidéken hagyomány szer ént 17 falut elpusztítottak…”. Bánk leírásában is ezt olvashatjuk: „A ʼ tatárjárásban a ʼ török bitorlás alatt ezen helyen végképp elpusztúlt falunak nevéről nincs tudomás.” Galsa (akkori nevén Ipoly-Galsa) leírásánál ugyanezen aktus olvasható: „…de 1240 év körül a tatárjárás alkalmával elpusztítatván, állítólag 5 családból álló kis helysé az Ipoly közelében…”. Legéndnél pedig ezt olvashatjuk: „1595 török pusztította el mind a helységet mind anafcianus népséget, nem sokára ez után meg jövének magyarok…”. Érdekes Karancs Apátfalva esete, amelynél a török-tatárokra a „pogány csorda” megnevezést húzták rá: „A hagyomány szerint a község elpusztítatván a pogány csorda által, lakosai futás közben felkonczoltattak nagyobb részint…”. Arra is van példa, hogy a lakosság szerencsésen elmenekült, és az eredeti helyhez nem messze új községet épített, pl. Bácsaranyos (Szabolcs): „a nép monda szerint e község bár más helyen Bács névvel a tatár járáskor elpusztíttatván lakosai a mostani helyen telepedtek le s e helyet Aranyosnak nevezték Bács előnévvel”. A lakosság más helységekbe is menekülhetett, és ott telepedett meg. Vaja (Szabolcs): „Vajának a lakosai a Tatárok és Törökök által elpusztított Luskod lakosai egy részéből népesíttetett.”
Arra is találtam példát, hogy egy dűlőnév utalhat a tatárok jelenlétére, mégpedig Buják település esetében: Tatárvölgy (néveredetére, a névadásra utaló hátterére nem találunk magyarázatot). Fülekkovácsi esetében Török Rétek– „hajdan törökök tanyáztak.” Patak esetében a helynév a törökökre utal: „Egy forrás a hagyomány azt állítja róla hogy a Drégely várában székelő Török fő úr egyik nevének kedvencz ivó vize volt.”
A vallási harcokra és az az elől való menekülésre is találtam példát (Dengeleg község esetében): „Most tótok lakják, 45 része ev. vallásuak, az egykori vallási üldözések elől, részint Cseh országból, Hont megyéből sat. ide húzódtak, – minthogy az akkori földes urak b. Podmaniczkyak szinte ev. vallásuak vóltak._”
Előfordul olyan eset is, amikor a lejegyző egy helynévmagyarázatban említi a törököket a dűlő régiségére utalva: „Vincze-hegynek is neveztetik, régi idökböl szölö ültetvények vóla, …az ös emberek mesélték vóla, hogy azok még a török idejéböl valók.” (Dolyán leírásában). Lest leírásában ugyanezzel találkozunk: „Stražište, községtöl nap nyugat felé a Dacso-Lami határ szélén fekvő hegy onnét vehette nevét hogy hajdanta honunkbani török gazdálkodás idejében a lakosok e hegyen strázsat vagy is őröket állíthattak, kik őket a közelgő vészröl értesíthettek, mivel e hegyröl minden oldalra a legmesszibbre terjedő kilátás nyúlik.”
Ecsegh esete viszont azt példázza, hogy a lakosság szerencsésen elmenekült, és az eredeti helyhez nem messze új községet épített: „Népesítése valószinüleg Tatárok elöl menekültek által történt…”. Tarnócznál is erre találunk utalást: „Tarnoczy nevezetű ember birta, ki azonban a Tatárok üldözése elöl menekülendö soha többé visza nem tért.”
Felfalu leírásában szintén a teljes pusztulásra találunk adatokat: „…a török háborúban elpusztítatván pusztának nyilatkoztatott…”.
Fülek leírása a török uralmat említi és IV. Béla korát teszi meg a város legkorábbi említéséül: „Ezen Város 1200 évben IV Béla alatt említetik, akkori földes, és Várura, 1553 évtöl fogva 1593-ig s igy 40 évig a török birtokába vólt.-„ A 7. pontra adott válaszban a helynevek között felbukkan a Bégtemető, amelyet a lejegyző a következőképpen magyaráz meg: „nevét veszi Bég török basától ki masirolva e helyen elesett és eltemettetett.-”
Fűrész (Píla) leírásában csak utalás történik a tatárjárásra, de érdemit nem közöl róla a lejegyző: „…a községröl a tatárjárás több nevezeteséggel bíró nemlétezik.”
Kékkő mezővárosnál a kérdőívekre adott válaszokban a tatárdúlás elleni védelmet olvashatjuk: „A vár a XIII. század elején építtetett, állítólag a tatárok berontása ellen.”
Kis Oroszi esetében a 3. kérdőpontra adott válaszban azt találjuk, hogy volt-e hajdan a községnek más elnevezése is: „Kis Oroszi helységnek hajdan Kis Oroszfalva elnevezése volt, mert így említtetik 1544.-ben, mikor azt a Törökök elfoglalták, sőt ily nevezéssel élt hajdani szabadságában is.”
Nagy Oroszinál csak arra utaló bejegyzéseket találunk, hogy a lakosság sokat szenvedett a tatárok pusztításától: „Annyi bizonyos, hogy tatárjárás és török pusztításkor e vidék sokat szenvedett…”.
Mohovánál a török száz éves ottlétére találunk nyomot: „A törökök száz éves uralma alatt elég szenvedés kijutott neki is, gyanithatni, a határában található török táborozás helyiségeiröl…”.
Nagy Zellő leírásában a monda említi a törökök jelenlétét a községben: „e réteken valaha egy agyonütött török hullája találtatván…”.
Pilínynél az 5. válasznál ezt olvashatjuk: „A népesedés, a Tatár és Török pusztítások után meg maradottaknál eredhet.”
Sámsonháza kérdőívében a vár építésére találunk utalást: „hegy a Tatárok pusztítása után építetett.”. Szalmatercs leírásában a falu népesedésére találunk adalékokat: „A népesedés a Tatár és Török pusztítás után megmaradottakról eredhet.”
Szirák községnél a név eredete török eredetű, mint azt a leírás tanúsítja: „A Sirach név, úgy látszik török eredetű.”
Összegzés
Összesen 30 település leírásában találhattunk lenyomatot a tatárok vagy a törökök jelenlétére. A leírások nem egy időpontot tükröznek, hanem több hasonló eseményt egyesítenek. A leggyakrabban a tatárokra utaló leírásokkal a kérdőív 4. és 5. pontja alatt találkozunk (4. A község mikor említetik legkorábban?, 5. Honnan népesítetett?), ritkábban a 3. pont alatt (Volt – e hajdan a községnek más elnevezése? Vagy tán csak különféle kép iratott a mostani helynév?). Apró adalékok ezek a történelemtudomány számára, a kérdést azonban a buktatók ellenére is jobban megvilágítják. A leírások mind a történelem-, mind a néprajztudomány számára hasznos adalékokat szolgáltatnak. Nem lett volna haszontalan minden leírást megvizsgálni, de munkám terjedelmi határai miatt válogatásra kényszerültem. Mindezek ellenére dolgozatomban többé-kevésbé sikerült rámutatnom a tatárjárás nyelvi nyomaira a dűlőnév-archívumban. Az előfordulásokból tisztán látszódik, hogy a legtöbb nyelvi emlék a község régiségére utal, s főleg a XIII. századi tatárjárásokat idézi meg, kevésbé utalva a későbbi korok különböző pusztításaira.
Felhasznált irodalom
ANGYAL László 2014. Nógrád megye többnyelvű dűlőneveinek nyelvi elemzése Pesty Frigyes helynévtára nyomán. In: Az identitás metamorfózisa irodalomban és nyelvben II (szerk. Alabán Ferenc), Univerzita Mateja Bela, Banská Bystrica, Belianum, 2014, (Nemzetközi tudományos konferencia anyaga), 145–163.
BENKŐ Loránd 1947. A Nyárádmente földrajzi nevei. MNyTK 74. sz.
BOGNÁR András 1979. Külső-Szolnok: Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Szolnok: Katona József Megyei Könyvtár–Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár.
BOGNÁR András 1984a. Útmutató Pest megye földrajzi neveinek gyűjtéséhez. Pest megyei Levéltár – Pest megyei Müvelődési Központ és Könyvtár.
BOGNÁR András 1984b. Hont vármegye és kiegészítések. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Pest megyei téka 7. Szentendre: Colorprint, Peet megyei Művelődési Központ és Könyvtár.
BOROS Edit 1987. A Káli-medence helynevei Pesty Frigyes gyűjteményében. Helytörténeti füzetek 3. Veszprém: Eötvös Károly Megyei Könyvtár Sokszorosító Üzeme.
GÖZSY Zoltán 2005. Pesty Frigyes helynévgyűjtésének tanulságai. In: Somogy megye múltjából: levéltári évkönyv 36. 7–17.
HAJDÚ Mihály 2006. Pesty Frigyes helynévgyűjtésének megjelentetése. In: NÉ 28. 205–15.
HOFFMANN István 1993. Helynevek nyelvi elemzése. Debrecen.
HOFFMANN István – Kis Tamás 1996. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1864. Bihar vármegye I. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. Debrecen.
HOFFMANN István – Kis Tamás 1998. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1864. Bihar vármegye II. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. Debrecen.
KÁZMÉR Miklós 1957. Alsó-szigetköz földrajzi nevei. In: MNyTK 95. Budapest.
KRISTÓ Gyula 2003. Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Bp.
LÉTAY Miklós 1995. Pesty Frigyes óbudai helynévtára. In: Óbuda évszázadai. Kiss Csongor – Mocsy Ferenc (szerk.) Budapest: Kortárs Kvk.
LŐRINCZE Lajos 1947. Földrajzi neveink élete. Budapest.
MIZSER Lajos 1997. A tatárjárások emlékei Pesty Frigyes helynévtárában . In: Szabolcs-szatmár-beregi levéltári évkönyv 12. 77–84.
MIZSER Lajos 1999. Ugocsa és Ung megye Pesty Frigyes 1864–66. évi Helynévtárában. Nyíregyháza.
MIZSER Lajos 2001. Szatmár vármegye Pesty Frigyes 1864–1866. évi Helynévtárában. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár Bereg M. Lvt.
NY. NAGY István 2000. Pesty Frigyes kéziratos helynévtára. Történelmi Veszprém vármegye. Pápa: Jókai Mór Városi Könyvtár.
PESTY Frigyes 1984. Pest-Pilis-Solt vármegye és kiegészítések. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Szentendre: Coloprint, Pest megyei téka.
PESTI János 1969. Földrajzi neveink alsó-, felső- (~al-, fel-) helyzetviszonyító elemei. Nyr. 93: 229–231.
PASTINSZKY Miklós – TAPOLCAINÉ SÁRAY SZABÓ Éva 1977. Pesty Frigyes helynévgyűjtése. Tatabánya: József Attila Megyei Könyvtár.
RÁCZ Anita 2008. Helynévképzők az ómagyar kori népnévi eredetű helynevekben. In: Magyar Nyelvjárások 46. 103–125.
SZABÓ T. Ádám 1986. Magyar-román-német párhuzamos helynévadás: Brassó – Brasov –Kronstadt. In: NÉ 8. 54–57.
TÓTH Anita 2007. Bihar vármegye dűlőneveinek nyelvi elemzése Pesty Frigyes gyűjteménye alapján. Debrecen: Debreceni Egyetem, Bölcsésztudományi Kar, Magyar Nyelvtudományi Tanszék.
TESz. = A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára I–III. Főszerk.: Benkő Loránd. Budapest. 1970–1984.
TÓTH Valéria 2001. Névrendszertani vizsgálatok az ómagyar korban. Debrecen.
lovak – Sámán-hegy – Bajszos kurgán
Nem könnyű befejezni, de muszáj lesz. Kezdettől fogva úgy terveztem, hogy nem nyújtom el a dolgot, igyekszem rövidre fogni a beszámolót, ez persze nem sikerült. De annyi minden történt velünk ez alatt a 28 nap alatt, hogy lehet, nem is lett volna megvalósítható most. Talán hagynom kellett volna jobban leülepedni az élményeket, és biztos is vagyok abban, hogy három hónappal, vagy fél évvel később egészen máshogy állnék a dologhoz, de hátha lesz még alkalom – más formában persze – , hogy írjak még az útról hosszabban.
Augusztus 13-án elindultunk Dél felé, átszelve Baskíria nagy részét, hogy a Kazah határhoz érjünk le, Arkaimba, ahol egy Szintasta-lelőhely található, melyet az orosz kollégák mindenáron meg akartak mutatni a magyar régészeknek. Útközben még gyönyörködtünk a baskír tájban és a Tyemjaszovo-i múzeumnál igazi helyi vendéglátásban volt részünk: népviseletbe öltözött asszonyok és nők köszöntöttek minket, s míg a többiek a múzeumban végignézték a baskír történelem különböző szakaszait bemutató kiállítást, addig én igyekeztem a mostani állapotokról készíteni néhány felvételt.
Sanyi mindenáron szeretett volna az általa készített filmbe a helyi lovak vonulásáról egy drónos felvételt, és a délután folyamán ezt is sikerült elkészíteni.
Arkaim egy furcsa hely. A sztyeppe közepén ott áll egy fehér, hatalmas épület, mely egy tökéletesen felszerelt múzeum, s ha belép az ember, azt gondolná, hogy Ufában van – vagy legalábbis egy helyi város valamelyikében –, és nem a semmi közepén. Két „hegy” is található itt, a Bölcsesség hegye és Sámán-hegy, s a kettő között egy afféle orosz Ozora-fesztivál nyomaira bukkantunk, nem egy régészeti lelőhelyre. Rengetegen jönnek ide évről évre, hogy – Wells Tower novellista szavaival élve – kozmikus élményeket éljenek át, amiben egyébként (én legalábbis úgy éreztem) mégiscsak van valami.
Pontosan persze nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, mikor felsétáltam a Sámán-hegyre (ami inkább egy dombocska), valószínűleg egyszerűen arról van szó, hogy Arkaim egy jó, békés hely, ahol a naplemente gyönyörű és lehetőség van arra, hogy az ember kikapcsoljon és abban higgyen, amiben szeretne, ami jólesik neki.
A szállásunk egy igazi kozák házban volt, ami mintha egy skanzen része lenne, de szintén egyedülálló épület a pusztán, tehát önállóan kevés ahhoz, hogy átfogó élményt nyújtson arról, hogyan is éltek a kozákok egykor. Csak néhányunknak volt lehetősége a ház belsejében aludni, tehát újra elő kellett kapni a sátrakat, amiket még az Ujelgi-tó mellett csomagoltunk el. Az első este az élmények felelevenítésével, némi koccintással, a Sanyi által addig készített felvételek megtekintésével, és Szergej Botalov érzelmes beszámolójával telt az orosz nép helyzetéről és fogyatkozásáról.
Arkaim – nagyon úgy tűnt – összegyűjti a legkülönfélébb arcokat; komoly olvasztótégely az amúgy is ezerarcú Oroszországban. A Kazah határ közelsége és a fesztiváljelleg csak még jobban ráerősít, hogy egészen különböző kultúrájú és életszemléletű emberekkel találkozhassunk ezen a helyen. Lichtenstein Lacival például egy kazah család kis bodegájába jártunk reggelente teázni, de az út mentén egy olyan fickó is árusított tejes teát, akit mintha az egyik Kusturica-filmből teleportáltak volna ide. A Szintasta-lelőhely megtekintését koordináló vezetőnk pedig Tarkovszkij Sztalkerjának pontos mása volt.
Elvitt minket a lelőhelyre is, ahol egyszerre látható a feltárt település egy része, és annak rekonstruált mása is, mely jól bemutatja, hogyan éltek a Szintasta-kultúra lakosai a Kr. e. 15-12. század környékén.
A második napon még kurgánrekonstrukciókat is megtekintettünk, illetve egy olyan „Bajszos” kurgán maradványát, mely egy egészen különleges temetkezési hely a térségben.
Szergej Botalov a sztyeppe közepén tartott előadásában összefoglalta az elméletét, hogy a magyarok elődei miként is kapcsolódhatnak ezekhez a helyekhez, illetve a Baskíriában és a korábbi helyszíneken feltárt leletek miért is fontosak a kutatás szempontjából. A harminc évnyi csöndet követően újrainduló magyar kutatás egyik alappillére egyébként Szergej Botalovhoz kapcsolódik. Ugyanis hozzá kerültek azok a lószerszámveretek, melyek egy szintén cseljabinszki, Sztokolosz nevű régész hagyatékából bukkantak fel, s amiknek mintázata, a palmettás növényi díszítés egyértelmű rokonságot mutat a honfoglalás kori, Kárpát-medencében megtalált leletanyaggal. Ahogy álldogáltunk a pusztán és átfutott az agyamon az a néhány helyszín, ahol megfordultunk az ezt megelőző három hétben, és belegondoltam abba, hogy milyen hatalmas területről van szó, érteni kezdtem, milyen hihetetlenül nehéz dolga van az őstörténet-kutatóknak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon hasznos volna óvatosan fogalmazni bizonyos kérdésekben, s hogy a mostanában oly divatos a vélemény-újságírás, mely elsősorban a lájkszámra és a kattintásszámra blazírozik, milyen romboló tud lenni.
Defekt – dorbézolás – útban hazafelé
Arkaimot elhagyva még egy másik Szintasta-lelőhelyet is meglátogatott a csapat, majd Sanyival átestünk az első defektünkön. A jobb hátsó gumi darabokra szakadt, ám mindösszesen két kilométert kellett mennünk a következő településig, ahol azonnal orvosolni tudták a problémát – tehát megint óriási szerencsénk volt. Itt egy érdekes, bár Oroszországban talán nem ismeretlen szituációba „botlottunk”; a szerelőműhely ajtaja előtt feküdt egy fickó (ez nagyjából délelőtt tíz óra körül lehetett), aki az éjszakai vagy reggeli dorbézolást pihente ki éppen az egyre erősödő napfényben.
Délután odaértünk az utolsó sztyeppei táborhelyre, ahol 50-60 km/órás szél kísért minket, s az egyre inkább halmozódó fáradtság kellő lökés adott ahhoz, hogy úgy döntsünk Sanyival; egy fél nappal korábban indulunk el, vagyis már vasárnap este, ezzel is nyerve egy kis időt. Augusztus 15-én visszamentünk Cseljabinszkba, hogy ott várjuk be a csapatot, akik az utolsó lelőhelyen tiszteletbeli régésszé avatták Konyári Danit, akinek a legkülönfélébb, izzasztó próbákon kellett átesnie. Vasárnap délelőtt bevásároltunk a hosszú autóút előtt, a cseljabinszki múzeumnál aztán bevártuk a többieket, majd végigjártuk itt is a helyi kiállítást, mely szintén átível gyakorlatilag az egész helyi történelmen az őskortòl napjainkig.
Vasárnap este elbúcsúztunk a csapattól – akik innen Szentpétervárra repültek, hogy benézzenek az Operába és az Ermitázsba! –, és elindultunk Sanyival Budapest felé. Az első megállóhelyen, Ufa környékén, a már sötét, esős hegyvidéki tájon szinte elérhetetlennek tűnt Magyarország, és egyszerre éreztem azt, hogy mindennél jobban vágyom rá, hogy ismerős arcokat, házakat, kocsmákat lássak, s hogy ugyanakkor hiányozni fog az oroszországi csönd. És itt nemcsak arról van szó, hogy egy olyan helyen jártam, ahol korábban még sosem, s hogy olyan nyelven beszélnek, amit nem értek, s hogy teljesen mások a távolságok, a méretek, mint itthon, hanem arról, hogy egy olyan témába, olyan munkába csöppentem bele, ahol muszáj volt hallgatnom.
Három napig tartott az út hazafelé. A fehérorosz-lengyel határ rizikós helyzetét – amikor miattunk állt a sor háromnegyed órán át egy hiányzó autó-regisztrációs papír miatt –, és a második defektet leszámítva, viszonylag simán lenyomtuk a több mint négyezer kilométert. Az időzónák váltakozása, az eltelt hónap feszített tempója, és számtalan más ok miatt az egész hazaút mintha egy sűrű ködön való áthatolás lett volna, amiből néhány rövid vásárláson, az almát árusító idős nénin, az előttünk hosszan futó, szürke aszfalton és a változó tájon kívül nem sok mindent tudok felidézni.
Esős időben értünk az Ugocsa utcához, 19-én, éjfél körül, s mivel Sanyinak még Keszthelyig el kellett mennie, nem tudtunk leülni, hogy egy jó kávé mellett, kifújva magunkat, elkezdjünk beszélni erről a bő 11 ezer kilométerről.
Mindenféle pátosz nélkül írhatom – ebben, úgy gondolom, minden résztvevő egyetért majd velem –, hogy két hónapja ül rajtunk már valami, egy nyomás, fáradtság, egy hiány, ami folyamatosan alakul át vágyódássá és örömmé, merthogy végigjártuk ezt az utat, és nem is eredménytelenül.
elkísérsz itt vagy elképzelem
házról házra megyünk a máig érő múltban
a gyerekkorban ahol sok lakatlan út van
most is itt van az otthonom – csak az utca más –
de látod hiába élek szülőföldemen
nem lehet mindent elölről kezdeni itt sem
az utcák mélyén a múlt sugárzik
a megdicsőülés igénye nélkül:
a parkoló helyén állt szürke ház vak ablakokkal –
bár lebontották – még valahol van
látod a holt várost a fehérre meszelt tornácot:
az eresz alatt fecskefészek
bent a petróleumlámpa
a múlt mennyezetét világítja –
sorsok sírjai ház-nemzedékek – ismertem mind
akik egymást érintő körökben itt éltek:
ez az érzelmek tere szellem-utca
emberek szobák szerelmek múzeuma:
itt már minden megtörtént egyszer
zümmögöm mint egy régi dalt:
helyek és idők része vagy – múltba elvetett mag:
lélekben élő tanú-tárgyak vannak itt
a hirtelen felindulásból kidobott lomok
ruhák papírok bútorok
és a nemzedéknyi időt megélt törött vázák
nyugszanak valahol a tárgyak túlvilágán
egyedül maradtam a hiányukkal zsúfolt szobák
szemrehányó tekintetével
fukar a nap sápadtan világít mint akinek
mindene van de fél hogy kérnek tőle
sétálok az emlékezetemből
lebonthatatlan házsorok között
idő és térélmény kettőssége vonz
az utca egykor magában hordott óvott
ma úgy fogad mint ellenszenves idegent
nem enged jelenébe kitaszít kivet
kékesszürke árnyékokba fojt:
elillant belőle a múltam
nem jegyzett fel magának hogy voltam
az idősíkokból kivágott mozaik-tájon
a járókelőket nézem (gyanakvó szemek kísérnek)
intek egy régi szomszédnak megöregedett
felesége az udvaron ruhákat tereget
csak egy kicsit lett törékenyebb
férfiak beszélgetnek: mogorván biccentenek
az idegennek: nem ismernek meg ők sem
egy hangos jónapotot sajnálnak tőlem
fiúk lányok: túlfut rajtam a szemük színtelen a kép
nekik az én életem látatlanban is kevés
szemlélődöm némán: az utca elején régi ház
itt várt rám egyszer valaki
kihullott a név agyamból de állnak a falak
a múltam alatt futó betonjárda nem szép
az új kőburkolat sem – ráadásul nem is sima
megbicsaklik a lábam rajta
az élet rendje rendetlensége
kimozdított béke: az utak itt kezdődtek
és – indulás előtt – itt értek véget:
gyávaságom-gyengeségem emléke a szégyen:
nem tudtam a sárkánynak hány feje van
meg kellett volna vele küzdeni: talán papírból volt
vagy fényhiány vetítette elém: fantom ijesztett
befordulok a sarkon: visszatértem a mostba
fáradt zöldséges áruit rakodja
korán kellett ma kelnie
korombeli nők: kezükben citrom karfiol
együtt dolgoztunk valamikor
örülünk egymásnak nevetünk mint régen
panaszoljuk mi fáj: azután
könnyebb lélekkel visszük haza a magányt
az idő megáll vagy szalad
a napok egymásra hasonlítanak
tükörben öregszem: rejtőzöm árnyaiban
elmázolt festék-folyók mögöttem az évek
homályló tévedések felismert üresség:
nem a tánc volt a szép hanem a jelenlét
mondd megérted ebből a rútban a szépet
a múlttal keringőző öregséget?
meséld el nekem te is
életed megfejtett jelentéseit!
kép: Marco Mazzoni
rendőri szervek – plov – emberarcú sziklák
Elindultunk tehát Sanyival Cseljabinszkba: egy egész éjszakás út az atomkatasztrófáról híres város felé. Éjfél után valamivel – már mögöttünk volt vagy kétszáz kilométer – megláttunk egy szimpatikusnak tűnő benzinkutat (persze a másik oldalon), amihez kajálda is tartozott. Pár száz méter megtétele után megfordultunk, hogy visszamenjünk nyújtózni egyet, amikor is rendőri ellenőrzés következett. Cseljabinszk, Cseljabinszk, ezt ismételgettük; a rendőr persze kerekedő szemmel nézett, majd mutatta, hogy az a város bizony a másik irányban van – láthatóan nem nagyon értette, mit keresünk az útnak ezen az oldalán. Szerencsére a papírjaink rendben voltak, úgyhogy a csomagtartó ellenőrzése után utunkra engedett minket egy félmosollyal, s talán azzal a gondolattal a fejében, hogy „Szerencsétlenek, vajon mióta mehetnek a rossz irányba…”
Megtankoltunk a benzinkúton, ettünk és pihentünk is kicsit, majd én folytattam a vezetést. Kihajtottunk a benzinkútról: záróvonal. A gps mutatta, hogy nagyjából 10 kilométert vissza kéne menni egy körforgalomig; ott tudunk megfordulni. Írnom se kéne, hogy nem mentünk vissza, és ez abban a pillanatban vált érdekessé, amikor kb. száz méter megtétele után kilépett elénk ugyanaz a rendőr, aki nagyjából egy órával korábban is. Nem tudom, mennyire látszott, hogy vörös a fejünk, de nagyon is az volt, és ahogy húztam lefelé az ablakot, bizony a rendőr is furcsa fejjel bámult befelé. Egyrészt, azonnal kiderült, hogy látta a manőverünket, ami alapból nem jó. És az is érződött, hogy erősen gondolkodik, honnan vagyunk számára ennyire ismerősek. Kiállt az út közepére és határozottan mutatott lefelé, a vonalak irányába, jelezve, hogy valami olyasmit csináltunk, amit nem szabad. Aztán visszaállt az autó mellé, s láthatóan már nem élvezte annyira, hogy nem értünk a szavaiból egy árva mukkot sem. Itt jött el annak az időpontja, hogy a Joker-kártyánkat újra latba vessük: vagyis a hivatalos cseljabinszki meghívónkat nyomtuk a kezébe. A vezetőoldalról tényleg úgy festett; teljesen összezavarodott szegény, mert ugye a fejünk is ismerős lehetett, meg hát, Cseljabinszk is, és bizony, ezek a pecsétes papírok – igaznak bizonyult a jóslat! – nagyon komoly hatást gyakorolnak a helyi rendvédelmi szervek képviselőire. Komolyan gondolom, hogy – bár ezt sem értettem, de – szabadkozni kezdett, és mutatta, hogy jó irányba megyünk, s hogy nyugodtan haladjunk tovább.
Jekatyerinburgot érintve – beiktatva egy órás alvást – megérkeztünk Cseljabinszkba, ahol rögtön a pályaudvarra mentünk, hogy bevárjuk a többieket. Visszagondolva, biztos nem volt elég a rendőrös stressz nekem az úton, mert – bár gondolhattam volna, hogy Oroszországban ez nem annyira jó ötlet – fölmentem a helyi pályaudvar fölött húzódó hídra, hogy a vonatokat fotózzam. Tényleg két perc volt, és már ott is termett két katona, hogy érdeklődjenek, mit is csinálok tulajdonképpen. Pont attól, hogy nagyon korrektül viselkedtek, váltak félelmetessé, és jobbnak láttam, hogy ha látványosan megmutatom nekik, ahogy törlöm a képeket a kártyáról.
Itt is, mint a korábbi alkalmakkor, a csapat megérkezése után azonnal kimentünk az ásatási helyszínre, vagyis az Ujelgi-tóhoz, amelynek szintén köze van az atomkatasztrófához; a helyi legendák szerint még most sem érdemes megmártózni benne. Nem sok időt töltöttünk itt, mindössze egy éjszakát. A csapat – a tábor felállítása és a zászlófelvonást követően – délután beszállt, hogy az orosz régészeknek segítsen az új szelvények kibontásában, de valójában az itt tartózkodásunk arról szólt, hogy előkészítsük azt az Dél-Urál-kerülő túrát, mely a következő hat napban várt ránk.
Persze egy-két dologról muszáj említést tennem, mielőtt továbblépünk: érkezésünk előtt nem sokkal tártak fel egy sírt; Ebben az eltemetett személy maradványai mellett egy egész ló csontvázát találták meg, mely teljesen egyedülálló az Urálnak ezen a részén. Lichtenstein Laci, aki állatcsont-specialista, „rá is vetette magát” a leletanyagra; izgalmasan telt számára ez az augusztus 8-ai este. Szergej Botalov közben birkából főzött nekünk plovot, ez egy rizzsel és hússal készülő orosz étel. Ránk is fért egy jó adag finom vacsora a reggel ötös indulás előtt.
Az este főleg a tábortűz körül telt. Az oroszok itt is bebizonyították, hogy nehéz őket túlszárnyalni, ha a jókedvről és a közösségi gitározásról-éneklésről van szó, és a klasszikus rock-számok mellett jó sok orosz (nép)dalt is meghallgathattunk, miközben nekem újra kedvem támadt a Mester és Margaritához.
A reggel tényleg kemény volt. Nemcsak azért, mert mindenki majd’ szétfagyott az éjjel, hanem mert a sietős indulás miatt a sátrakat úgy, a dértől nedvesen kellett elcsomagolni, aminek, tudtuk, meg lesz a következménye. A napfelkelte fantasztikus a pusztán, ahogy a pára beborít mindent, mint egy lepel, s ahogy a Nap korongja szétcsúszik az ég alján, sárgává színezve a táj távolabbi részét.
Nyolc óra körül már egy volt áldozóhelynél jártunk, ahol emberarcokra emlékeztető sziklák húzódnak egy olyan kék tó mellett, amilyet még sosem láttam.
szauna – szarmata aranykincs – baskír tejút
Baskíria felé vettük aztán a nap folyamán az irányt, és késő délután össze is találkoztunk a baskír régész-kollégákkal, akik, az említett Szergej Botalov mellet, a vezetőink voltak néhány napig. Kellően meggyötörtnek éreztük már magunkat ahhoz, hogy egy semmilyen szempontból sem várt, illetve remélt esemény következzen be. Főleg, hogy az aznapi szállásunkra egy olyan 70 km hosszú földúton mentünk végig a sötétedés után, amit késő délután még úgy jellemzett Danyir, a helyi múzeum egyik fő-főnöke, hogy az egy olyan új autópálya-szakasz, amit még ők sem próbáltak ki sosem. Hát, el is hittem neki – mikor Sanyi a kiborulás határán volt, hogy mi is lesz az autó lengéscsillapítójával –, hogy jó rég nem jártak már arrafelé. Este aztán volt még egy várakozós körünk egy sorompónál, ami Baskíria határát jelzi, majd megérkeztünk egy folyóparti faházhoz, mely szaunával is rendelkezik! Ez – tisztában vagyok vele – nem egy hihetetlen információ, de a jekatyerinovkai hőség, a permi eső, az ujelgi hideg és az eddig megtett több ezer kilométer után nagyon is komoly hír volt számunkra. Az izzadós buli előtt még egy olyan igazi koccintós-tósztos vacsorában is részünk volt. A tíztől kettőig tartó időszakról a személyiségi jogokra való tekintettel nem közlök képeket; annyi bizonyos, hogy a szauna és a merülőmedence tájékán a magyar kultúrát (is) megreformáló gondolatok születtek egy cseppet sem letargikus hangulatban.
A következő napot Ufában, Baskíria fővárosában töltöttük, ahol részt vettünk egy leletmegmutatós-sajtónyilvános eseményen az Ufa II-nél (ez egy legendás ásatási helyszín a város közepén), s ahol Türk Attila és Langó Péter – Szergej Botalovval együtt – sajtótájékoztatót tartott az eddigi magyar vonatkozású eredményekről és az együttműködés lehetőségeiről.
Délután beiktattunk egy rövid városnézős-vásárlós körutat, illetve megnéztük a helyi múzeumban a régészeti leletanyagot, és azt a 300 kiállított, de valójában több mint 4000 tárgyból álló szarmata aranykincset, ami tényleg hihetetlen.
Az Ufában eltöltött éjszaka után elindultunk Baskíria belseje felé, hogy a helyi mitológiával és magával a tájjal is jobban szembesüljünk kicsit. Nem egyszer volt egyébként olyan érzésem a baskír vidék láttán, mintha Erdélyben járnék.
Nagyságrendileg 4 és fél millió ember él egy közel 140 ezer négyzetkilométernyi területen, ami nemcsak gyönyörű, de nagyon is rendben tartott, és egyértelmű, hogy ez egy külön ország Oroszországon belül. A konvojban haladás nem volt egyszerű számunkra, mert az oké, hogy az oroszok pörögnek a Ladáikkal, és hogy a Toyota terepjárónak meg se kottyan a murva, de mi, ketten Sanyival, a közel húsz éves Audiban ülve bizony sokat imádkoztunk azért, hogy a kaszni egyben maradjon.
Két napot Shulgan-Tash közelében töltöttünk, mely a baskír mitológia egyik központja. Itt található az a három és fél kilométer hosszú barlangrendszer, aminek a feltárása még most is zajlik: a hagyományok szerint Shulgan, a baskírok egyik őse itt ment le az alvilágba, és a Káosz termében található az alvilág kapuja, amit mi is megtekintettünk egy komoly, három szintet bejáró barlangi túra során.
A barlangban egyébként a legutolsó jégkorszakból, és az előttről származó barlangrajzok találhatók, főleg lovakról, mammutokról, és egyéb, az akkor itt élők számára fontos állatokról. Shulgan-Tash áldozóhely is volt, és a barlang mélyén feltárt csontokból kiderült, hogy fiatal lányokat áldoztak anno az isteneik előtt.
A baskírok remek vendéglátók, és elhalmoztak minket mindenféle jóval. Minden egyes étkezésnél kiderült, hogy a közösségi létnek mennyire fontos szerepe van nálunk; a közös éneklésnek, egymás meghallgatásának. Az első közös vacsoránál még én is mondtam egy tósztot, amit hol Attila, hol Budai Dani fordított oroszra, Füredi Ági és Ilés-Muszka Andrea pedig kellően ráhangolt mindenkit arra, hogy együtt énekeljünk vendéglátóinkkal.
Szerdán, augusztus 12-én Aybullat Gabidullinnal, aki az ufai múzeum egyik koordinátora, lehetőségem nyílt egy picit szabadabban mozogni. Elvitt a szülőfalujába, ami nem messze található Shulgan-Tashtól. Meglátogattunk egy idős hölgyet, aki a kedvemért népviseletbe öltözött, és nagy szerencsémre még a barátnői is átjöttek közben, úgyhogy találkozhattam az idősebb generáció képviselőivel. Főleg, hogy aztán Aybulat szülőházához is elmentünk, ahol a szülei és a nagymamája láttak vendégül egy délutáni rövid kis teázásra.
Baskíria nemcsak a táj jellege (és a Tejút látványa) miatt volt egészen más, mint a korábbi helyek és a későbbi Alakul, de igazi pihenés, átszellemülés is volt a csapat számára.
Régészeti szempontból pedig egészen új terület, ahol valóban úgy tekintenek ránk, mint a nyugatra szakadt rokonokra, ami – akárhogy is van – nyitottságot és szeretettel teli befogadást jelentett, ami különösen jól jön a magyarok számára. A Shulgan-Tash-i tartózkodás után aztán dél felé vettük az irányt, hogy egészen a Kazah határig jussunk le, a valódi sztyeppére, egy Szintasta-lelőhely közelébe, mely egy kr. e. 15. és 12. század között működő kultúra volt a dél-uráli térségben.
fotók: Szöllősi Mátyás
