Hallstatt

 

Arra gondolok, hogy azok a
szavak, amiket használtam senkire
sem jók már, de ha a hangom
fogságát elviselik, akkor azt is,

mikor korlátuk nélküli létbe
kényszerítve állok, könnyebben,
mint én. Amíg a tagjaimat nem
mozgatja a más szemébe fényt

törő, benne nyugvó átok,
a parancsuk szerinti mozdulat
enyém. Bármilyen nehezen ejtve ki,
míg lustán, kötelességszerűen

aggódom miattuk, aggódásom
csak lépésekig terjed, amíg
árnyékomnál többre nem
vágyakozik. Nem jó szándékod

az egyetlen, ami nem vitatna
semmit, vagy, ha igen, az olyan lenne,
mint a beteg háztetők alatt a
házak oldalához szólított árnyék:

nyakunkon az erdő beesteledik.
Szokatlan a békülékeny hangnem
a gúny alatt, még számomra is,
aki így beszél, olyan, mint egy új,

meghitt ismerős, aki tartozást jön behajtani
és anélkül, hogy elijesztené, meggyőzéssel
próbál hatni az elszököttekre,
legyen az ember, vagy állat egyaránt,

mielőtt hurokkal csapdába ejti.
Sokszor estem el a beszédemtől fogva,
ha másért nem, majd ezért hallgatok.
Józanul belátom, hogy az illő szó is,

bár helyénvaló, de alkalmatlan lenne,
mert kopott, mint az ezüstöt tisztítani kell,
bármilyen nemes, az időtől, ami
csontjainkat néha kikaparja,
selyemből varrt szívünk fölött reszket.


kép: Johnson Tsang

Vélemény, hozzászólás?