Malvin

I. fejezet

melyben tisztázódnak a tisztázatlan körülmények

 

 

 

Malvin 1993. október 1-jén született. Aznap abszolút nem volt az időjárás őszies. Sütött a Nap úgy, mint augusztus végén és még a szaga is olyan volt a levegőnek.  A parkban a lakótelepi házak között gyerekek szaladgáltak, babakocsiban aludtak már a még béna újszülöttek és fecsegtek fölöttük önfeledten a 10 kilóktól megfosztott friss anyukák. Malvin még béna volt és az anyukája nem egészen szabadult meg a 10 kilóktól. Valószínűleg soha nem is fog. Malvin már a méhszáj kapujában úgy döntött, hogy az anyjának nincs joga több súlyvesztésre, mint amit ő maga okoz neki. Tehát az újdonsült anyuka annak örülhetett, amit már eddig leadott. Másra hiába várt.

Malvin nem volt nehéz szülés. Minden úgy alakult, ahogy annak lennie kellett. Majdnem minden. A fényesen zöldre festett falak között egyszer csak kidugta a fejét egy aránylag szép, de középszerű fej. Nem sírt, és nem csak ez adott okot az aggodalomra az ott lévők körében. Azt gondolták – mivel az ultrahang azt mutatta –, hogy kisfiú fog születni. De útközben valahol a baba elhagyta a fiúságát. Az anyuka sokáig azt gondolta, hogy akkor, amikor egy pillanatra megállt a méhszájnál, beakadhatott és ekkor következett be a malőr. Mindenesetre Malvin kislány lett. Az érdekessége a történetnek azon felül, hogy nem sírt – később talán azt is elárulom, hogy miért – az, hogy ha kisfiú lett volna, akkor is Malvinnak nevezték volna őt. És ennek is megvolt a maga oka. Az anyukának arra már igazán nem volt ideje a kórházba sietés, a vajúdás és a szülés között, hogy még a gyerek nevén is gondolkozzon, tehát megkérdezte az ápolónőt abban a pillanatban, amikor a gyerek is pihent benne a méhszájnál, hogy milyen névnap van ma? Az ápolónő először értetlenül állt, majd elmosolyodott és valamiért érthetetlen izgatottság tűnt fel a kifejezéstelen arcán. Malvin, hát Malvin nap – mondta. Mint utóbb kiderült, a macskáját hívják így és ez nagy ünnepség egy egyedülálló, harmincas ápolónő életében. Tehát így alakult a Malvin első pár perce a szülőszobában. A nevét egy macskáról kapta, ha fiú lett volna, ha lány.

Mindezek ellenére Malvin igen jó kisbabának bizonyult. Az anyuka felkészült ugyan a legrosszabbakra, de teljesen váratlan módon Malvin úgy viselkedett az első pillanattól fogva, mint egy magányos, harmincas ápolónő. Reggel 7-kor kelt, nem sírt, reggelizett, de csak annyit, amennyi előtte volt, de nem is hagyott meg belőle semmit sem. Mikor az ápolónőnek nincs dolga és ügyeletes, alszik. Malvin is aludt. És éjszaka is aludt. Nem ébredt fel. Édesanyja ezért úgy gondolta, hogy Malvin már elég nagy ahhoz, hogy éjszaka egyedül maradjon otthon, így ő elvállalhatott végre éjszakai műszakokat a cipőfűző gyárban, ami már 3 hónapja oly hiányzott az életéből. Anyuka minden este 9-kor indult el otthonról, miután Malvinkát megetette, megfürdette, bepelenkázta és lefektette aludni. Szépen lassan osont ki mindig az ajtón, nehogy felébredjen a baba. Ettől egyébként nem igazán kellett volna tartania, hiszen Malvin nem aludt, de azzal tisztában volt, hogy ezt kell mutatnia az anyukának, különben soha nem menne el otthonról. Malvin szeretett egyedül lenni otthon. Pláne este. Ilyenkor mindig a hátára fordult és nézte a felette pörgő játékot, amit az anyukája készített színes cipőfűzőkből. Próbált egy hatszöget kifeszíteni ezekből és minden egyes csúcsnál lelógatni egy cipőfűzőt, aminek a végét összecsomózta. Más gyereknek pillangók repdestek a feje fölött éjszaka, de Malvinnak cipőfűzők. Talán emiatt volt az, hogy Malvin nem félt a kígyóktól, sem az infúziótól. Ez azért fontos, mert Malvinnál egy igen ritka betegséget, Kozmosz-szindrómát állapítottak meg.

Azt mondják, hogy az ilyen betegek sokszor a születés pillanatát sem élik meg, de Malvin megélte és még ezután sok mindent átélt, de ki tudja, hogy mi járt a fejében.

 

 

(Illusztráció: Palmeri)

Nem biztos

Nem biztos, hogy megéltem. Ha jól emlékszem csak megálmodtam. Már azt sem tudom, mikor volt, egyszerűen csak megtörtént. Ha valami után nagyon vágyom, akár egy perc alatt képes vagyok elfejteni a valóságot és valami megtévesztő utópiába zuhanok, ami életem végéig mérgezi a lelkemet. Szépen lassan megöl, amíg megfeledkezem önmagamról, az életről. Olyasmi érzést kelt bennem, mint a drog. Segít, hogy tovább álmodhassak. A kérdés csak az volt, mi minden képes még megbabonázni, elvenni tőlem a cseppnyi, tiszta tekintetet. Mintha egyedül maradtam volna, kitágult pupillákkal. Szégyelltem magamat, de akkor is jó volt úgy kinézni az ablakon. A vonaton ültem és egy részeges legyen kívül, senki nem volt a fülkémben. Nem vártam akkor semmit. Persze örültem volna annak, ha elindul a vonat, de nem bántam volna meg azt sem, ha esetleg ott ragadok az állomáson, míg ki nem nyír valaki a szürkületben. Abban az órában szartam az életre vagy a halálra, mert csak ülni akartam és kifelé bámulni az üres vágányokra. Mielőtt behunytam volna a szemem, váratlanul elindult a szerelvény. Kinyitottam egy üveg bort, amit jó nagy lendülettel meg is húztam. Jóval kesernyésebb volt és tapadósabb. A fű könnyen el tudja baszni a borok ízét, de ez mit számított… A második korty már egyáltalán nem volt olyan vészes. A külvárosra tekintettem, ahol számtalan romos házat körbeölelt a nap felé törekvő borostyán. Magányosan, térdig érő kabátban flangáltak a hajléktalanok a roskadozó kunyhók mellett, amik között szürkés ruhadarabok lengtek egy kifeszített drótszálon. Fasza egy kilátás – gondoltam magamban –, de aztán észrevétlenül felváltotta a nyomornegyedet a kifürkészhetetlen, kopott erdő. Megmarkoltam ismét az üveget, hiszen folyton kiszáradt a szám. Kezdtem unni, hogy egy órája be vagyok állva. Jobban szerettem mindig is, ha részegen tekintek ki a sötétedő tájra. Amikor az üveg felénél jártam, felálltam egy percre és lehúztam az ablakot. Elővettem egy szál cigarettát és rágyújtottam, majd minél hamarabb el akartam szívni, nehogy felszólítsanak. Végre úgy éreztem magamat, mint egy nappal ezelőtt. Az élet ritmusa, akár meg is adhatja a napi rituálét, de az életet elveheti… Visszaültem a helyemre, a füstös ujjamat szagolgattam, míg meg nem állt a vonat. Az ég sötétkéken feslett, felkapcsolódott az összes lámpa a fülkékben. Néhány utas felszállt, de egyik sem akart az én társaságomba csapódni. Hát erre voltam én jó, ezen már meg se lepődtem. Végül kinyílt az ajtó. Nem bántam meg, hogy egyedül voltam egész idáig, hiszen abban a pillanatban egy viperával utazhattam tovább, akiről le sem tudtam venni a szemem. Szembe ült velem és jobb lábát a balra tette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány szép vagy ronda. Később rájöttem, hogy csúf semmiképp sem lehet. Kissé vágott szemei voltak és tépett haja. Barnás bőre csillogott az álmosodó fényben. Vékonyka bokái egyből felállították, a farmernadrágja pedig fel volt tűrve a sípcsontjáig. Éreztem, hogy engem néz, és amikor rávetettem a tekintetem, mint védtelen halra a hálót, egyből a loholó tájra pillantott. Játszott velem, csakhogy nem voltam játékos kedvemben. Ahhoz túlságosan sokat szívtam… Ittam… Még nevetni sem volt erőm. Az arcom úgyszintén perzselődött a melegtől, de amikor megnyaltam a felső ajkamat, erős, sós íz húzta össze a képemet. Az ismeretlen lány síkos bőrét nem ilyennek képzeltem el. Minél tovább szemléltem, annál jobban szertefoszlott a szívem. Dübörgött a torkom, kedvem lett volna hozzászólni, csakhogy nem mertem. Édes verejtékéből akár tüzet is rakhattam volna, hiába volt nyitva az ablak. Szívesen harapdáltam volna csúszós melleit, vagy habzsoltam volna a szerteágazó fullánkját. Talán nem is a melegtől fakadt ki a pofátlanul ömledező verítékünk, hanem attól, hogy egymás pillantásaival szegezzük magunkat a székhez. Ujjaival belefésült a hajába, majd megcsillogtatta az alkarját. Fényessé váltak az ajkai, kis teste hirtelen megnyúlt az ágaskodásban. Egy pillanat alatt kivirágzott előttem, majd megcsapta az orromat az erőtlen parfümillat. Teljesen kiszámíthatatlan volt számomra ez a teremtény, de talán ez…. Zavarba hozott azzal, ahogyan kéjeleg az éjszakának és apró pillantásait rámereszti. Visszanyomtam a dugót az üvegbe, és gyors léptekkel kimentem a mosdóba. A falhoz préseltem magam, és szemem gödrével a tükörhöz simultam. Nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogyha visszamegyek hozzá, megszólítom vagy legalább megkínálom a borból. A szerelvény ismét megállt. Magamra zártam az ajtót, lehúztam a sliccemet. Nem tudtam semmit se kiengedni magamból, mert a farkam önszántából fel akart robbanni. Hát, segítettem magamon. Még jobban folyt rólam a víz, a kezemen kitüremkedtek a hosszan elnyúló erek. Végül teljesen elernyedtem és lezuhantam a vécé mellé. A hugyos deszkát bámultam, amin egy pár göndör szőrszál kamatyolt egymással. Kis pihenés után úgy döntöttem, visszamegyek a fülkémbe. Lenyomtam a kilincset, nagy sóhajjal megtettem az első lépést. Mintha követett volna, direkt bosszantana azzal, hogy újból és újból felállítja. Amint a szemébe néztem, mentem volna vissza a mosdóba, hogy megint könnyítsek magamon, de inkább átadtam neki a terepet. Az ujjai között gyűrődött egy megtekert cigaretta. A vonat elindult, én pedig kibámultam ismét az ablakon. A bornak már csak a negyede maradt meg, bár nem nagyon zaklatott fel ez a tényállás, hiszen az út felénél jártam már. Reménykedtem abban, hogy kibírom annyi piával. Jelentéktelen, sárga pontokat láttam a messzeségben, amik körül a sötétség hánykolódott. A holdat kerestem, de sehol nem találtam. Csak az apró házakat figyeltem és a nagy semmit. Nyomottabb lett a levegő, jobban a hátamra tapadt a póló. Kíváncsi voltam, hogy mikor fog megjelenni újból a lány. Pár perc elteltével megállt a fülke ajtajánál. Mosolygott, én pedig bizonytalanul viszonoztam. Ártatlanul állt ott teljes egyedül, pedig a tekintetével ölni tudott volna. Nem tudom, hogy miért láttam a szemében az efféle hajlamot, hiszen egy kóválygó, fekete bárány veszett el benne. Az ölni vágyás mögött ott volt a szeretet és a visszafogottság. Vékonyka lábait összefonta és engem nézett. Akkor sem szóltunk egymáshoz, hanem a szemünk tükréből próbáltuk megérteni egymást. A púpos sínek miatt, olykor feldobott minket a vonat, ezért erősen kapaszkodott a csomagtartó hálójában. Redőtlen arcát simogatta, majd lejjebb húzta a felsőjét. Melege volt és izzott a bolondos gondolattól, amit ketten szültünk a néma csöndben.

   Közelebb lépett hozzám és a kicsinyke, éles fogaival harapdálni kezdte az ajkaimat. Nem tettem semmit, mozdulatlanul ültem előtte, mint akinek ki akar ugrani a szíve. Arcomat simogatta, mintha ápolgatna vagy sajnálna valamiért. A borhoz akartam nyúlni, de nem hagyta. Hirtelen elvesztettem a kontrolt magam felett, körmeimmel a vállába kapaszkodtam és a nyakán megállíthatatlanul kerestem a sodródó izzadságcseppeket. Olykor megéreztem az apró fogait, amik szelíden lapultak a nyelvéhez, amikor újfent rám nézett. Abban a pillanatban én akartam visszacsókolni, csakhogy lassított a vonat, ő pedig váratlanul felállt. Egymásra néztünk. Mosolygott, kissé elpirosodott zavarában. Szerintem én is elpirosodtam, noha ezt nem akartam elhinni magamról. Talán az élet könnyelműségét akarta megmutatni vagy azt, hogy még tud valaki szeretni ebben a világban. Nem tudtam eldönteni, melyik oldalt képviseli, bár ahogyan rám tekintett, hinni akartam az utóbbiban. Lassan már fékezett a vonat, de még kaptam egy búcsúcsókot. Valóban édes íze volt, mintha először csinált volna ilyesmit. Félénken távozott el. Behúzta a fülkeajtó előtt porosodó függönyöket, majd álmosan eltűnt árnyékával együtt a folyosón. Mintha tudta volna, hogy mit akarok ezután. Pillanatok alatt megértett. Behúzta a függönyöket, nem hagyta, hogy megigyam a megmaradt bort. Pontosan tudta, hogy ezek után magam akarok lenni ismét, és a nemrég megtestesült emlékekből akarok lakmározni a végállomásig. Óvott az unalomtól és az elkeseredéstől. Amikor mindenki leszállt a szerelvényről, odasétált az ablakhoz, azután rátette a tenyerét. Én is odatettem, de az arcát nem láttam, mert a kocsi túl magas volt neki. Sajnáltam, hogy ott hagyott. Nem voltam benne biztos, hogy akkor kellett volna leszállnia, mintha valami célja lett volna még velem. Megint sípolást hallottam, a mandulaszemekre szegeztem a tekintetem. Miután megfontoltan elindult a vonat, apró termetét hamar ellepte a sötétség. Akkor láttam utoljára, akkor fájt először ennyire a szívem. Újra a sötét végtelenségbe bámultam kifele, lassabbnak tűnt az idő. Ránéztem az elhúzott függönyökre. Közelebb léptem hozzá és mélyen beleszagoltam. A töménytelen por egyből az orromba szállt, nem éreztem a lány illatát. Odaléptem a székéhez, semmi jelét nem láttam annak, hogy ott ült volna. Végleg elveszítettem…

   A végállomás már csak fél órányira volt. Addig ki kellett valahogyan bírnom az utat. Ránéztem a borosüvegre, aminek hirtelen nagyon megörültem. Rajta maradt néhány zsíros ujjlenyomat. Gyengéden magamhoz szorítottam, és az arcomhoz nyomtam az enyhén hűvös üveget. Éterien görgettem le-föl a homlokomig, amíg el nem mosódtak a szemrevalóan összecsengő nyomok. Emlékszem, épphogy hozzáért, ennek ellenére tisztán megmaradtak a derűs vonalak, mintha erősen megragadta, majd magához szorította volna.  Kihúztam a dugót és jóízűen belenyaltam a borba. Akkorra már annyira ízlett, hogy kénytelen voltam még többet inni, míg végül le nem húztam az egészet. Szokatlanul édesebb lett, de sűrűbb és teltebb.

   Aztán az angyalok moraját hallgattam és az ördögök… nem is tudom, kacaját… Váratlanul két oldalról ráncigáltak, lassan szédültem bele én is az üres, zajtalan homályba. A torkom összeszűkült, a lámpa pislákolni kezdett. Az üres üvegre néztem és inni akartam belőle, de aztán rájöttem, hogy amiatt fulladozok. Hangosabban kezdett zakatolni a vonat, élesen hallottam a hangokat. Az őrület határát kapizsgáltam, amíg el nem kezdett habzani a szám. Csak ültem az egyre erősödő tükörképem mellett és bámultam magamat, ahogyan az utolsókat rúgom. A szemeim vérvörösek voltak és kidülledtek. Erőm semmiképp nem volt, akkor is csak a lányra tudtam gondolni. Minden testnyílásomból vérezni kezdtem, csonkig elhagyott a szerencse. A fekélyes torkomból egy árva hangot nem tudtam kiadni, csak az elhúzott függönyökre néztem és kinyújtottam a karomat, de aztán feladtam minden reményt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan is lehet szenvedni, levegőért küzdeni, másra gondolni a halálunk helyett. Nem akartam sokáig vergődni a méreg keresztjén, így hát visszatartottam a lélegzetem, meg akartam menteni saját magamat a fájdalmaktól. Lassan már a kialvóban lévő lámpa is hunyorított. A függöny mögött egy árnyék állt ismét. Láttam, hogy integet és összefonja a haját, majd elfut hirtelen. Magamra lettem hagyva, csak a vonat dobta fel néha a mozdulatlan testemet. A vörös hab egyenesen lefolyt a gégémig, míg fel nem szívódott a pólóm nyakánál. Senki nem ült velem szemben, nem láttam akkorra már semmit. Sokáig szenvedtem. És sikerült elaludnom. Azt hittem a „fülke” lesz az életem kezdete, de végül az lett a halálom. Remélem csak egy félresikerült „valami”, nem pedig a valóság.

Szeretném hinni, hogy az volt, mert akkor még lenne hova zakatolnom, lenne miért élnem… Nem biztos, hogy megtörtént velem, de ha jól emlékszem… ha jól emlékszem megálmodtam. Én csak egy valaki voltam abban a fülkében, aki utazott valamerre, és most senki mondja meg, hogy hova.

 

 

(Illusztráció: view)

Híres japán tankák a X. századból

Régi és új dalok gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötete, 878.)

 

Téma nélkül.                                                                          Ismeretlen szerző

 

Szívem bújára
vigasztalásom nincsen,
szarasinai
Nénjét Otthagyó-hegyen
fénylő holdat ha nézem.[1]

 

 

Régi és új dalok hat kötete (Ötödik kötet, 3360.)

 

Öv.                                                                                             Tomonori

 

Keleti útnak
végét körülöleli:
Hitacsi övnek[2]
csatja bár hozzád fűzne,
akár csak egy percre is!

Fordította: Fittler Áron

0

Ki no Tomonori

IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin Wakashū) egyik szerkesztője. Tankái több költői versenyen (utaavasze) is szerepeltek, valamint feltehetően Koretaka herceg (844–897) és trónrra lépése előtt Uda császár (867–931) udvarában is megfordult.

[1] A vershez egy legenda kapcsolódik, amely többek között a Jamatói történetek (Jamato monogatari, Yamato monogatari) című, X. században keletkezett verses regény 156. fejezetében is szerepel. Eszerint egy férfi – akit anyja helyett nagynénje nevelt – miután megnősült, nehéz megélhetésük miatt felesége javaslatára kitette a hegyre idős nagynénjét, ám furdalta a lelkiismeret, és bánatában ezt a verset költötte. A hold szépségéről híres hegyet onnantól kezdve Obaszute- (Nénjét Otthagyó) hegynek nevezik. A Japán középső részén található Sinano tartomány (ma Nagano megye) Szarasina nevű járásában található.

[2] Hitacsi tartomány a mai Tokiótól északra található Ibaraki megye nagy része, az akkori fővárosból (a mai Kiotó) kelet felé vezető országút végpontjaként tartották számon. A Hitacsi-övet a Hitacsi tartományban lévő sintoista Kasima szentély ünnepén volt szokás felajánlani: a szerelmespárok ráírták egymás nevét egy övre, majd felajánlották az isteneknek, a szentély papja pedig összekapcsolta őket, jelképesen összekötve a szerelmesek életét.

Verébtemető

Tandori Dezsőnek

Kígyózik az utcakő,
Város zaját dünnyögő.
Félkörben a Vár alatt
Tabán szőnyege szalad.

Nyáron zöld színben hever
Télen mérges színt kever.
Tavasz lélegezteti,
Őszi hideg befedi.

Lépcső metszi kétfelé:
Kitaposott az éle.
Apadt égről hajol rá
A jegenyék szegélye.

Nincsen sok járókelő,
Hullámzó, emelkedő.
Rekedt szelet morzsoló,
Sötétbe ereszkedő.

Csak ő! A rézsűbe
Sírkertet telepítő!
Napsütötte fű alatt
Verebeknek temető.

Itt feküszik mindahány
Ki szíve táját érte.
Négy égtáj keresztjében
Az öröklétnek fészke.

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált

Ennek a könyvnek két címe is van. Mert a legutolsó fejezet különös alcíme (tudniillik magyarázat nélkül marad a szövegben) a következő: „Mirko Kovač emléke; bekezdések A kanizsai Hidegházhoz). Nos ez volt ennek a könyvnek az eredeti címe, munkacím persze, A kanizsai Hidegházból mint készülő regényből közölt részleteket 2013 novemberében a prae.hu, jelezve, hogy ez a kiadó fogja megjelentetni majd a kötetet, ugyancsak ekkor és így közölt részletet a kecskeméti Forrás, de a Vigília és az Új Forrás is. Ez hűvös, tárgyszerű cím – mint a kötet alaphangja, a tárgyszerű beszámolóé is -, és benne maradt címként a szövegben („Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem /…/”, olvashatjuk a könyv eleje felé, a 11. oldalon.) Az A bátyám hazavitte a halált új cím nagyon személyes, ezért és így vettem a kezembe a könyvet. A korábbi cím szürkébb ugyan, de a könyv anyagát tekintve pontosabb: és a rövid, bevezetőnek tekinthető szövegegység után (ez a Kanizsához láncolva), a könyvnek mintegy a második elején azonnal megkapjuk a Hidegház elnevezés jelentését: „A temető ravatalozóját nevezték nálunk, a családban, Hidegháznak /…/” (9. p.). Ha valami egységet ad ennek a könyvnek, akkor az a nagykanizsai ravatalozó, mert ez szervezi föl a temetések sorát, sorrendben: „az első temetés” a nagyapáé (39. p.), még a szerző vagy a visszaemlékező gyerekkorában, a második 1980 tavaszán a nagyanyáé (40. p.). Itt viszont álljunk meg egy pillanatra! A nagyanya halálának napján, de hét évvel később a rigai öböl partján emlékezett a szerző 1980. március 20.-ára, a halál napjára. Vagyis a 43. oldalon egy visszaemlékezést kapunk arról, hogy visszaemlékezett, vagyis mintegy beállt 1980 tavasza és a megírás jelene közé 1987 tavasza: emlékszem, hogy emlékeztem. Szinte minden egyes »emlékezés-blokkon« érződik a lecsiszoltság. Majd az apa halt meg, később az anya, és csak a sor végén, 2012-ben a báty. És mintegy toldalékként követi ezeket a Kafka szalmazsákja, a búcsú a Kerttől, Nádas Péter vadkörtefája, Bohumil Hrabal , majd megint a balti tenger az éggel, és végül a már említett Mirko Kovač emléke, félúton egy nem camus-i nyelv (a Közöny, a L’étranger nyelve) és az esszék tárgyiasabb nyelvezete között.

781805

De mi az egésznek a mozgatója? A báty halála óta „Azzal a sejtéssel élem hátralévő éveimet, hogy azon a napon, amikor meghalt, tévedésből az enyém helyett az Ő nevét kiáltozták az égből”, olvassuk a 8. oldalon. Vagyis a legközelebbi rokonok halálozási rendje »betartotta« a születési sorrendet, a »normális«, a szabályos rendet, nagyszülők, szülők, báty. És ezzel – bizton írhatom többes szám első személyben – magunkra maradtunk, vagyis ha a sorrend marad, már mi jövünk. „Amikor a Bátyám porhüvelyét a sírba helyezték, arra gondoltam, hogy már nincs, aki hazahívjon.” Az 59. oldalon meg is kapjuk a kulcsszót: „Árvaság.” Amikor már mindenki, aki idősebb volt nálunk, már elment au-delà, a túlsó világba. Valami olyasmi ez, mint a teológia nyelvén a Gelassenheit, az elhagyottság és az elhagyatottság.

Hogy az eredeti cím A kanizsai Hidegház volt, azért is jó és pontos, mert igen kevés információt kapunk, mi, olvasók, a halálok okairól (rák, szívinfarktus, stb.), annál részletesebb leírásokat viszont a temetési ceremóniákról. És a környezetről. Nem akarom »elpszichologizálni«, de ha el kellett mennem temetésre („A temetéseken való megjelenés a legnehezebb, még ha ezzel nem is vagyok egyedül a világon –súgtam oda a Bátyámnak, sokadszor is”, a 79. oldalon), jó eszköze volt a figyelem elterelésére különféle nevek olvasása egyéb sírokon, régebbi fejfák keresése, egy-egy gót betűs német felirat kibetűzése, és ha más nem, akkor az összegyűltek szemlézése. Például: „Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan bemélyedéseket húztam, hogy gyorsabban teljék az idő” (17. p.). A temetés, azt hiszem, a még élők színjátéka, családi kötelezőség, mert a végérvényességen jottányit nem változtat. Viszont a temetési napok környezetleírásai, az időjárási körülmények elbeszélése rendre vissza-visszatér a rövid szövegegységek elején, és ezek nagyon lírai intonáltságú elbeszélések és leírások. Talán anyai figyelmeztetésre: „Novemberi halott leszek, akárcsak az Apátok – szólt hozzánk egyszer Anyánk /…/. – A levegőt ólomszürkére festi majd a kezdődő hideg, de nyomokban kisüt a Nap. Ha kinéztek a Hidegház kapujáőn a szertartás alatt, kémleljétek az Eget; segíthet rajtatok” – olvassuk a 79. oldalon. Kezdődhet (és folytatódhat) a gyászmunka.
És ebbe az elhagyatottságba belevegyül egy másfajta elhagyatottság is: ami abból ered, hogy az elbeszélő 18 éves korában elhagyta gyerek- és kamaszkora színhelyét, Kanizsát, hogy egyetemre járjon, messze a fővárosba. Nem csak az élők halnak meg sorba, de a város is, vagy a szűkebb környék, ha nem is halódik, de megváltozott. „/…/ mert az idő eljárt a lovak és szenesek fölött, nincs se merre, se tovább, csak a vesztőhely illata vár rájuk a város külső, északi szegélyéhez kuporodó vágóhídon” (23. p.). Nyomaiban van meg a gyerekkor (például a Kert igazán szép leírásában), mert a családban a halálok sorozata nagyokat töröl ebből az ontológiailag már megsemmisült gyerekkorból. Miközben persze megvan a szövegben az emlékezés és a felejtés dialektikája is, vagyis az emlékezés pontatlanságának vagy éppen pontosságának a kérdése, megüli az egészet a temetés (a halál és az ezt követő kegyeleti munka) végérvényessége. Egyébként, már jeleztem, hogy a visszaemlékezések többszörösek, lecsiszoltak. Például ilyen rákészülésnek tekintem a viszonylag régen, 1998-ban az Új Forrásban megjelent rövid írást, melynek címe: Kanizsa eleste. A betemetett bombatölcsér. Itt is előkerült a Kertben a valaha megvolt bombatölcsér, előbb a nagyapa elbeszélésében, valamint a 119. oldalon: „A vak bombatölcsér, a történelem csöppnyi ásónyoma, a mi kertünk pörkszagú kísértete is lassan elfogyott a szemünk elől /…/”. Ráadásul az emlegettem végérvényesség a kötet egészére is érvényes: mondatról mondatra összevetettem a folyóiratbeli részletek közléseit a könyv szövegével, és nem leltem a legkisebb változtatásra sem. Úgy tűnik, olyan nagyon kimunkált szövegekről van szó, amelyek nem tűrik a mégoly kevéssé folyékony halmazállapotot sem. Engem a halálban mindig a definitív, a végérvényes, a megváltoztathatatlan volta bűvöl el.
Befejezésül az új – és ezek szerint végleges – címről mondanék néhány szót. A kötetből az olvasó számára a ház, a kert, a temetőbe vezető út rajza igen plasztikusan áll elő, az egyes személyek kevésbé, és láttuk, hogy a – majdan még folytatódó – sor végén a báty – ideiglenesen – hangsúlyos helyet, kiemelt szerepet kap. De még az ő alakja is kissé homályos. Vajon miért? Erről csak sejtéseim vannak, vagyis arról, hogy bárki báty egyszerre igen közeli és igen távoli. Bátynak lenni – az öcs számára – természetes funkció. Vagyis ő testesíti meg valamennyi jó és rossz hajlamunkat, tulajdonságunkat, ő a mi Jekillünk és Hyde-unk. Mivel a vérségi kapcsolat és a közösnek mondható gyerekkor okán igen közeli, ezért – amíg élünk – nem is foglalkozunk vele különösebben, eltávolítjuk magunktól, mert nagyon ismerni véljük, ismerni véljük, mint tenmagunkat. Többször merengtem azon, még életében, hogy sokkal többet tudok, mondjuk, József Attila élettörténetéről vagy Balassi Bálintéról, mint a bátyáméról (távoliság). De ha valamelyik írását folyóiratban megjelentette, nagyjából három hónap átfutási, „beszerkesztési” idővel számolva, pontosan tudtam – a jelzőiből, a határozószavakból, a megfogalmazás ujjlenyomataiból -, hogy három hónappal ezelőtt milyen lelkiállapotban volt (közeliség). És akkor egyszer csak ez a detektíves olvasás is megszűnik.

Mohai V. Lajos kitüntetett érdeme egy hangnem kimunkálása, a lírai tárgyilagosság működtetése. Lassú, figyelmes olvasást ajánlok.

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált (Elégikus víziók a Halottaskönyvhöz), Prae.hu – Palimpszeszt Kiadó, Budapest, 1914.

A medál

Akivel most találkoztam, az sokáig ellenlábasom volt anélkül, hogy ismertem volna.
Bár tíz évig hallottam az anyósomtól nap mint nap, hogy Sanyika különb vő lenne, mint én; snájdigabb, mint én; jobban keres, mint én; nem rajzolgat a tervezőasztalnál, mint én, hanem dolgozik, nem úgy, mint én; három unokája lenne tőle, Verának, nem egy, mint tőlem; s az is meghalt, mit kezdjen ő egy halott unokával.
A kisfiunk halála után Vera eltűnt. A nyomozás nem vezetett eredményre. Anyósom a házából kipenderített. Nekivágtam a nagyvilágnak. Nem tudtam hova, merre menjek. Albérletektől szerzett csömör után vettem egy víkendháznak nevezett roskatag épületet.
A jó öreg , aki atyai áron adta el az „új” hajlékomat, az átadásra maga helyett a vejét küldte. Megjelent a kapuban egy züllött külsejű alak, aki bűzlött az alkoholtól, ötméteres távolságból is elviselhetetlen volt. Még a pórusai is savanyú szagot árasztottak. Ezen a délutánon – az ügyvédre várva – kiderült, hogy ő   a „Sanyika!”
Ahogy ráeszméltem, kitört belőlem:
– Te, szarházi! Van neked fogalmad, hogy én mit szenvedtem a te felülmúlhatatlan emberi nagyságod miatt? Te szarjankó, te senkiházi! Legszívesebben szétrúgnám a valagadat!
Sanyika apró egérszemeivel riadtan nézegetett, méregetett. Látszott rajta, hogy legszívesebben elmenekülne . De mielőtt eliszkolhatott volna, mint a kutya, megjött az ügyvéd.
–De jó, hogy megjött ügyvéd úr! – hebegte a falhoz lapulva.

Húsz év telt el azóta, hogy vityillóm küszöbét először átléptem. Egészségem már nem a legjobb, de így is vetettem, ültettem. Mindegy, hogy ki arat vagy szüretel.
Tavasszal a betemetett ásott kút mellé gyümölcsfát akartam ültetni. A gödör alján egy ezüstláncot találtam medállal, Vera és Béla felirattal.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info