I Viniziani, se si considera i progressi loro, si vedrà quelli sicuramente e gloriosamente avere operato, mentrechè feciono guerra loro propri, che fu avanti che si volgessino con l’imprese in terra, dove con li gentiluomini e con la plebe armata operarono virtuosamente; ma come cominciarono a combattere in terra, lasciarono questa virtù, e seguitarono i costumi d’Italia.

(Niccolò Machiavelli:. Il Principe. cap.  XII.)

A  Velencét járó magyarok elragadtatva beszélnek a város esztétikumáról, „titokzatosságáról”, de az irodalmi igényű Velence-beszámolókban kevés szó esik a város különleges társadalmi formájáról, ami ennek a páratlan „titokzatosságnak” keretet ad.
Velence a magyarok számára irigyelt, áhított, soha el nem érhető nyugat, miközben Nyugat-Európa számára a kelet kapuja. Velencét természetesen nem népvándorlás-kori népek alapították, hanem Itália polgárai, akik keleti függésben, bizánci mintára alakították ki sajátos államformájukat. Fénykorában a város mindig kelet felé terjeszkedett, Konstantinápoly elfoglalásakor állt hatalma teljében – tehát talán nem követünk el nagy hibát, ha a velencei köztársaságot egy páratlan kelet-közép-európai társadalmi kísérletnek is tekintjük.
Magyarország és Velence politikai kapcsolatai közismertek. Két Árpád-házi királyunk (a második és a legutolsó) is velencei születésű, ráadásul egy dózse-ivadék, Lodovico Gritti még a XVI. században is kísérletet tett a magyar trón megszerzésére. Hasonló volumenű (vagy egyáltalán bármilyen komolyabb) befolyásszerző akcióra magyar oldalon nem került sor, ami azért is furcsa, mert Magyarország és Velence évszázadokig háborúzott Velence birtoklásáért. Azt kell gondolnunk, hogy a magyarok számára nem volt igazán áttekinthető Velence társadalmi berendezkedése.
És ez nemcsak a kora-újkori Velencében vagy Padovában tanuló fiatal értelmiségiekre igaz, hanem a Velencét a szecesszió óta (újra)felfedező magyar alkotókra, Asbóthra és Szerb Antalra. Igazi álomváros, a kamaszkor, a halál és a szerelem emblematikus kapuja, a szépség és romlottság szimbóluma – de hogy milyen társadalmi viszonyok alakították ezt a különleges teret, amely a fentiek megtestesítőjének tűnhet, az nem foglalkoztatta ezeket a regényírókat.

Szabályos intézményi áttekintés helyett én most – bevallottan kelet-európai szemmel – a velencei társadalomtörténet három aspektusára térnék ki: a szegénység (társadalmi igazságtalanságok) problémájára, a véleményszabadságra és a generációs ellentétekre.

Velence társadalomtörténetét nemcsak a Bizáncból átvett intézményrendszer, hanem a város különleges földrajzi fekvése is befolyásolja. Velencében nincs igazi hegycsúcs, azaz magaslat, és a mindvégig megőrzött társadalmi mobilitás mellett talán ez is közrejátszott, hogy itt nem jött létre „elit negyed” és társadalmi elkülönülést szolgáló elitklubok és elit iskolák. A paloták többsége a Canal grande partján épült, de a csatornától jóval messzebb is találunk csodálatos palotákat – nagy kérdés persze, hogy hogyan értelmezzük a „messzit” vagy a „távolit” egy ilyen kicsi városban. A középkori Európa első szociális intézményeit működtető Velencétől idegen volt a kelet-európai elit társadalmi gyakorlata: a szegényektől való fizikai elkülönülés (kastélyok, elit iskolák, elit negyedek) mellett meghirdetett, az alsóbb osztályokat uniformizálni akaró törekvések.
A hivalkodást és szuverenitást ekkora becsben tartó városban az uniformizáló egyenlőség-eszmény természetesen nem is verhetett gyökeret.
A meglepően korán kialakult szociális hálónak (nyugdíj, viszonylag magas munkabérek) nyilván nem is ideológiai, hanem gazdasági, vallási, esztétikai, katonai okai voltak. A középkori Velence „proletárjai” magasan kvalifikált, nehezen pótolható szakmunkások voltak, a hajóipar és az üveggyártás nagy tapasztalatot, innovációs készséget igénylő iparágak. A velencei gályákon nem pénzért vett rabszolgák, hanem velencei polgárok szolgáltak – és mi sem rontja inkább a honvédelemre való hajlandóságot, mint a tudat, hogy éhhalál fenyegeti a hozzátartozóinkat. (Macchiavelli épp a hadsereg „népi” jellegével, az egymás mellett szolgáló nemesekkel és nemtelenekkel magyarázta Velence katonai sikereit.) Ráadásul a nyomor nem is szép látvány. A megtollasodott kereskedők nyilván boldogabban nézegettek a palotájuk erkélyéről elégedetten kavargó, ügyeiket intéző sokaságot, mint éhségtől felpuffadt hasú gyerekeket.
A lagúnákban kevés a hely, nincs hova száműzni a szegényeket. Egyetlen megoldás, ha nincsenek. Ha szegénység vagy az elnyomás nem gyomorfogató vagy elviselhetetlen.
A legnehezebb helyzetben talán nem is a kétkezi munkások, hanem az elszegényedett nemesek voltak. Rangjuk, neveltetésük tiltotta az „alantas munkát”, nekik sokszor nem volt más lehetőségük csak a katonaság vagy egy gazdag kereskedő fegyveres szolgálata. Ennek a rétegnek igazi megoldást és életcélt a korán (már a rokokóban) professzionálissá lett álomváros-ipar, vagyis az idegenforgalom biztosított. Már a XVIII. században – a dzsentri-kérdés sajátosan velencei megoldásaként – „hercegi” küllemű, operettbe illően „előkelő” szállodaportások és krupiék szolgáltak a velencei idegenforgalom védjegyéül.
De nemcsak a társadalmi mobilitás eszménye, a tisztességes nyugdíjak és bérek, a közös ünnepek és felvonulások garantálták a társadalmi békét, hanem a kora középkori egyház is. A polgárok többsége a középkori városokban sem volt szabad, valamelyik szent „szolgálatában” állt, és ez különösen igaz a velenceiekre, akik Szent Márk hűbéreseiként építettek birodalmat. De a velencei társasélet egyéb szentek, testvériségek oltalma alatt is zajlott – ezek a kora középkori scuolák klubként, tényleges iskolaként, ”szegények bankjaként” szolgáltak – a leggazdagabb velencei scuola épülete ad ma is otthont a velencei városi kórháznak.

A különféle scuolák ma is aktívak, és teret adnak a kispolgárok társaséletének, de emellett például a migránsokkal is jótékonykodnak.
Ez a nem ideologikus, egyenlőségre nem törekvő szociális háló túlélte a nagyhatalmi státusz és az önálló gazdaság (ipar) bukását. A jó élet Velence ismérve lett, ahogy a szent Márktól örökölt szárnyas oroszlán. Már nem gyártanak hajókat az Arsenalban, a muranói ajándéküzletek tele vannak kínai kacattal, de a velenceiek már annak a gondolatán is felháborodnak, hogy hajléktalan lenne bárki közülük. Az őket körülvevő szociális háló túlélte a történelmi sorscsapásokat. Az ingatlanirodák kirakatában szembesülsz azzal, hogy „kis lakások” nincsenek is ötven négyzetméter alatt – a velenceiek nem laknak patkánylyukakban.
Hiszen velenceiek. Megtanultak vigyázni egymásra.

A velencei intézmények és az állam szilárdsága párját ritkító, ez pedig számos kortárs csodálatát kivívta a középkorban és a kora-újkorban. Természetesen a velencei intézmények is rugalmasan változtak, de egy lagúnákra épített város nem engedhet meg hosszadalmas polgárháborúkat. Velence a gazdasági és földrajzi törékenységét az intézményei szilárdságával egyensúlyozta.

Ez az örökös egyensúlyra-törekvés nem ment a szabadságjogok sajátos átértelmezése nélkül. A velencei polgár szabadon üzletelhetett, oda költözött, ahova akart, illetve kellő vagyon és tekintély birtokában kivehette a részét a közügyek intézésében – de nem lehetett politikai véleménye. A polgárháborútól, széthúzástól való irtózás nemcsak az ellenzéki véleményt tette nem-kívánatossá, hanem a politikai intézményekről folytatott, bármiféle racionális vitát. Velence fénykorában a városban munkát vállaló katonákat, mestereket azonnal halálra ítélték, ha bírálni merték a Serenissimát – de akkor is távozásra szólították fel, ha nyilvánosan dicsérték a velencei intézményeket. (Aki veszi a bátorságot, hogy dicsérjen, az megteheti, hogy holnap bírálatot fogalmazzon meg.) Nem a kritika volt tilos, hanem bármiféle önálló állásfoglalás.
A szólásszabadság elleni harc legendásan kegyetlen eszközökkel (besúgók, gyilkosságok, éjszakai kivégzések) zajlott évszázadokig. Ám ez a háború bármilyen álnok, kegyetlen és (mint látni fogjuk) kontraproduktív volt, kelet-európai szemmel már-már elegánsnak hat. A szörnyűséges Tízek tanácsa csak az életedtől akart megfosztani, nem a méltóságodtól. Ha halálra ítéltek, nem rágalmaztak, nem gyűjtöttek ellened aláírásokat, nem kényszerítették rokonaidat „önkritikára”.
A Serenissima soha nem használta a népet gyűlöletkampányokra. És semmitől nem félt annyira, mint a tömeghisztériától.
Persze nincs az a méltóság vagy szuverenitás, amit levágott fejjel is sokra tarthatunk. Nagy kérdés, hogy ez az állásfoglalásoktól, verbális kifejezéstől, bármiféle szókimondástól való irtózás, a törvények hatására nyilvánvalóan fellépő öncenzúra milyen befolyással volt a velencei művészetre és gondolkodásra, amely se filozófiában, se szépirodalomban nem tudott a zenéhez és képzőművészethez hasonlóan kibontakozni.
Más gondolkodók természetesen sokat foglalkoztak Velencével, ezzel a különös államalakulattal – de a velenceiek nélkül meg lehetne írni Itália filozófiatörténetét vagy az olasz politikai filozófia fejlődését. Ám a nyílt vitától való irtózás Velence jövőjét is befolyásolta.
A polgárháborútól és zűrzavartól való rettegés miatt nem létezhettek alternatívák, és ezeknek hiánya épp akkor lesz fájdalmas, mikor a keleti terjeszkedés lezárul, és Velence hanyatlani kezd.
Vajon a nyelv az egyetlen oka, hogy Velence – Svájchoz hasonlóan – nem tudta a XIX. században megőrizni a függetlenségét? Vagy hagyományai avíttsága miatt nem lett – mint arra sokan számítottak – az olasz egységesülés motorja?
Az alternatívák hiánya, a véleményszabadság korlátozása végső soron nem szolgálta Velence fejlődését.

A középkori udvari kultúra az ifjúság bűvöletében élt. Velence erejét viszont nem egy joven, egy tündökletesen szép, ifjú herceg, hanem a dózse, egy nagyhatalmú öregember testesítette meg. (Persze a velencei dózsék között is találunk meglepően energikus férfiakat, mint közismert, a meglepően karizmatikus Enrico Dandolo dózse 98 évesen foglalta el Konstantinápolyt.)

A város legfőbb döntéshozó testületeiben öreg férfiak ültek, és talán ezzel is – nemcsak a földrajzi fekvéssel – magyarázható a Serenissima mindenféle felfordulástól való paranoid rettegése.
Ebben a  „véneknek való” városban kevés tehetséges fiatalember élt – ők Velencét „kívülről” szolgálták, mint kalmárok, követek, katonák, diplomaták, zenészek, kalandorok. „Életpályájukat bevégezvén” a legtöbben haza akartak térni Velencébe, békében meghúzódni vagy tekintélyes aggastyánként intézni a város közügyeit.

A sikeres velenceiek többsége a városban született, de bizonyítani legtöbbször a város határain kívül „bizonyított”. A velencei Museo di Storia Naturale termeit felkeresve láthatjuk, hogy Marco Polo példája mennyire nem volt egyedülálló: a XIX. és XX. században is számos velencei fiatal kerekedett fel, hogy Óceániában és Latin-Amerikában új kultúrákat és népeket fedezzen fel – és ezek kincseit a lehető leghamarabb “kiállítsa” imádott szülővárosában. (A lopkodás, amit a velenceiek már valamilyen “kultúrává” fejlesztettek – lásd a város Szent Márk Bazilika Bizáncból elhurcolt “javait” –nyilván más megítélés alá esik egy olyan városban, ahol minden szeget, minden téglát a szárazföldről kellett “zsákmányolni”.)
Emellett a Serenissima által mindenekfelett oly kívánatosnak gondolt társadalmi békét is szolgálta a “szerzésre” és újdonságra (vagy esetleg küldetésre) áhítozó fiatalok rendszeres kirajzása. A legnagyobb velencei szentek, mint például Gellért püspök is, a város határain kívül tevékenykedtek. Ők is öregen tértek vissza szülővárosukba – ereklyeként vagy legendaként.

Így aztán sokkal többen tartották magukat velenceinek, mint akik a város határain belül laktak vagy ott ingatlannal rendelkeztek. Persze egyébként sem könnyű értelmezni a hűség, az identitás és honvágy fogalmát az itáliai miniállamokban (bár hogy ilyesmi nagyon is létezett, arra a Firenzére vágyakozó Dante a bizonyíték). Velence esetében nyilván nem a város intellektuális pezsgése, vagy a közügyek alakíthatóságába vetett hit jelentette az igazi vonzerőt, hanem talán az életforma és az esztétikum varázsos egysége, amely a velenceiséghez  tartozik.
Sokféle egyedülálló, meg nem ismételt társadalmi modellt és intézményrendszert ismer a történelem. Viszont Velence páratlansága talán azért nyűgöz le minket, mert itt a „más” vagy az „elmaradott” egyfajta esztétikumként tárulkozik föl. Csak ma már a társadalmi egyensúlyra való folytonos törekvést „kompozícióként”, a platonikus értelemben vett harmónia-keresésként látjuk viszont.

(Paolo Veronese: Kánai mennyegző)

Bélyegkép: Paolo Veronese: Lakoma Lévi házában