Úgy, fél éve. Már éppen azon kaptam magam, hogy az arculatváltást fontolgatom – manapság nem divat a papíralapú irodalom. – A világháló meghódításnak tervezésébe beleszólt a bejárat csengettyűje. Egy új vásárló. …. Ő lesz az, aki visszaadja majd a hitemet az odaadó olvasókban. Ő lesz a következő.
Nekem minden ember egy nyitott könyv. Átlapoztam az elméjét a göndörkés, sötétszőke fürtök alatt. Micsoda lelkesedés! Olyan érzés volt őt megpillantani, mint mikor új bőrkötést kap az ember, vagy mikor egy szívszorító sor végén egy kemény arcú, nagy tiszteletben álló fizikatanár elhullajt egy könnycseppet.
Kedves szemek, lágy vonások, ízléses öltözet, első ránézésre, az a tipikus jó kislány. A szemeiben viszont megbújt az a vad kíváncsiság, amit annyira szeretek.
Erzsi, de sokaknak Liza. Édesanyja, Edit egy kevés tehetséggel, de nagy szívvel megáldott fél-sváb festőnő volt. Ő hívta így, ezért a lány a számára fontosakkal Lizának hívatta magát.
Szabadidejében sokat olvasott. Semmi nem okozott neki nagyobb örömet, mint egy antikváriumban órák hosszat keresgélni, végül egy újabb kinccsel hazatérni. Legnagyobb becsben tartott trófeája, az 1911-es kiadású Bűn és bűnhődés, ahol minden c-hez elválaszthatatlanul z társul és az összes ugye ú-val és kötőjellel szerepel.
Feszes combjáig lenyúló szövetkabát volt rajta és ahhoz színben tökéletesen illő kötött sál, kesztyű és sapka. Lágyan hömpölygő hajzuhatagán gyöngybe fordultak a hópelyhek. A hidegtől megpirult orrocskájával nagyot szippantott a sárgult papír-, naftalin- és por szagból. Elgémberedett orcáit egy apró mosoly emelte meg.
A fél áron, vagy ingyen elvihető példányok felé fordult. – Ezek egy nagy ládában várakoztak, a bejárattól balra. – Hogy mélyebbre túrhasson a sok könnyű préda között előrehajolt. Ami a ládában volt, az már vagy megvolt neki, vagy nem érdekelte.
Még nem járt ebben az üzletben, de érezte, hogy itt talál majd valamit, valami olyat, amivel még nem volt dolga. Amikor már csak féllépésnyire volt tőlem, belekezdtem.
Álltam a polcon, viszont volt mellettem annyi hely, hogy ha oldalra dőlök, akkor jól lehessen hallani. A huppanásra odakapta tekintetét és jól szemügyre vette a gerincemet. Az első alkalom zavart izgalmával végigsimította csigolyáról csigolyára. Puha érintése alatt fortyogni és tekeregni kezdett a bőröm. Minden csigolya után egyre erősebben éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet.
Mint mindenki ő előtte, azt látta, amit látnia kellett. – Érdekes, csak akkor tudom meg, mi fogja meg őket a külsőmön, ha az izgalomtól magukról megfeledkezve elmormolják. Apró szavak, melyek hirtelen lefoszlanak az ajkaikról, aztán elsárgulnak a levegőben.
– Basz…! – Lizának csak ennyi hagyta el a száját. Nyers, félénk és kíváncsi. Tökéletes.
Bátortalanul nyúlt hozzám másodszorra is. Alig kapott levegőt, mikor belekukkantott az előszóba. Már biztos volt, innen gyerekjáték az egész.
Egy ilyen irodalom-bolond lányt annyira könnyű tőrbe csalni. Megkockáztatom, hogy már Majdnem szégyellem is magam.Gondoltam, egy hónap és megleszünk. Elvégre, ott volt az egyetem, a zongoraórák, meg a kis csajos esték Nikivel, meg néha Katával. Na jó, esetleg másfél. – Rosszul hittem: 21 nap(!). Ilyen gyorsan még soha sem sikerült. Már-már kínos volt, hogy négy álló nap les se tett, az ötödiken is csak azért, mert a mama rájött, hogy csak színleli a rosszullétet és elküldte ikolába. Másnap aztán, hazaérve, rögtön berohant a szobába és megint falni kezdett. Rá egy reggelre arra ébredt, hogy gyűrötten ott pihenek a nem éppen nagy, viszont észveszejtően formás mellein.
Étvágya nem volt, reggeli helyett kávét kért, mert már nem bírta a hajnalba nyúló légyottokat. Az órákon csak bámult ki az ablakon. Ha szóltak hozzá, jó, ha meghallotta.

Majd, tartott egy kis szünetet. Niki és Kata (Anya beleegyezésével, sőt támogatásával) elrabolták otthonról. Pizsiparti: illatos gyertyák, valami nyálas film, töménytelen édesség és Baileys.
– Mi van veled? – aggodalmaskodott Kata, majd krémlikőrben oldott nyelvvel folytatta – Hallod, Lizu, úgy nézel ki, mint egy lecsúszott bölcsész. Így egy srác se venne észre az orvosin.
Semmi válasz. Liza csak hallgatott és zavartan mosolygott.
– Alig alszol! Hallom otthon se kajálsz! A büfében is csak kávét, vagy kólát kérsz. És ne gyere nekem ezzel a „Niki, hallod, nem vagy az anyám” szöveggel. Szedd már össze magad! Liza! Lizus, tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz. Hallasz, baszki?
És megint néma csend. De most nem mosolygott, elaludt. A lányok stabil oldalfekvésbe tették, betakarták és kimentek a konyhába rágyújtani. Kata sírni kezdett. Együtt nőttek fel és most nem is ismer rá. A konyhából visszafelé Niki levert egy gyertyatartót és az olvadt viasz Liza takaró alól kilógó kezére folyt. Erre se riadt fel.

Hajnali négy óra tájt jött a telefon. A lányok szerint Lizának sürgős orvosi segítségre van szüksége. Edit, persze, mint minden rendes anya, azonnal kocsiba ült és meg sem állt Katáék házáig, onnan meg az ügyeletig.
Én addig csendben vártam. Feküdtem az ágyon és Lizára gondoltam. – Vajon milyen lesz a vége? Szép lesz, vagy felkavaró, esetleg megalázó? – faggattam magam. Aztán számolgattam, hogy vajon mennyi lehet még vissza neki. Talán még egy hét. Miután hazajön, persze. És nemsokára biztosan így is lesz, hiszen, amint kialudta magát, rögtön hazaküldik.
Eltelt egy nap, meg egy másik, meg még egy, aztán a negyedik magányos reggelemen– nagy meglepetésemre – egy Lizához jól láthatóan heves szerelemmel vonzódó huszonegy-két éves taknyos kölyök csak úgy fogott és kihurcolt a házból. Próbáltam menekülni, de esélyem sem volt. Túl erősen szorított.
Végül, rájöttem, hogy csak a korházba akart becsempészni az ő hőn szeretett Lizájának. Úgy látszik, hódolók és hódítók hűbérlánca van kialakulóban. Meg kell valljam, pozitívan csalódtam. A kórteremben csak éjszaka lehettünk kettesben, amikor senki se látott.
Halkan, lassan és biztosan munkálkodtam. Liza állapota a korházban is egyre csak romlott az átheveskedett éjszakák miatt. Napközben valamennyicskét aludt, de képtelen volt kipihenni magát. Én pedig egyre mélyebbre és mélyebbre vájtam magam, egészen a szívéig.
Végül eljött a mi kis héjadalunk utolsó akkordja is. Liza teljesen az enyém volt. Még egyszer végigsimította gerincem vonalát, olyan gyengéden és félve, mint akkor, először. Majd a gazdátlan test üres tekintettel megindult a kijárat felé.
A nővérek vagy a teakonyhában kártyáztak, vagy a beteghordók félreérthetetlen célzásaitól kacagták el magukat. A portásnak enyhén oldalra bukott a feje. Szájából vékony nyálkötél ereszkedett egy salátásszélű Rejtő kötet lapjaira. Egy szürke-szőke árnyék nesztelenül kilépett a főkapun.

A talpa alig érte a csúszós járdát. Az utcalámpák pislogásában lebegett a parkig. Már nem volt messze, amikor kormos arcát letörölve előbújt a Hold. Elkísérte lábnyomait végig az utcán, a dércsípte füvön egészen a befagyott tóig. A törékeny jég nyöszörgött meztelen talpacskái alatt, míg fel nem adta. Egy szemvillanásnyi riadt csendet követően süvöltve futott végig a rianás minden irányba és Liza testét elnyelte a tó. A csobbanásra még a pad alatt kucorgó kóbor kutya sem ébredt fel.

Gyerekszülés?
Az asszonyok sem szívesen beszélnek róla. Csak legyintenek, mintha egy legyet hessentenének el, vagy mindentudón összekacsintanak, mint a katonák, akik mintha másra sem emlékeznének a háborúból, csak a nagy ivászatokra.
A legvéresebb, legkomolyabb dolgokra nem találunk szavakat.
És Hildi, az öreg normann hercegnő  nem volt se legyintgetős, se kacsingatós fajta. Tizenegy magzatot hordott ki, tizenegy csecsemőt táplált a saját tejéből. Ötöt temetett el kisgyerekként, hármat gyilkoltak meg a szeme láttára, és három felnőtt gyereke tűnt el nyomtalanul. Most ötven esztendősen akkora volt, mint egy hatalmas gálya, egy feldíszített hadihajó, amivel diadalmas királyok hozzák-viszik a hadizsákmányt. Csak éppen Hildinek nem volt senkije. A gyerekei már földdel teli szájjal, örök álomba merülve várták a feltámadást – merthogy a feltámadásra vártak, az nem lehetett vitás.
A normann hercegnőt két komor képű keresztény szerzetes kísérte a tanácskozásra.
Hildit ennek ellenére megkülönböztetett tisztelet övezte.
De csak lassan, kínlódva foglalt helyet, és felszisszent, ahogy a párnákon elhelyezkedett – mert akárhány miatyánk sem segíthet a meglazult méhizmokon, amelyek fájdalmas bőrzacskóvá teszik a kiszolgált méhet.
Riolda elszörnyedve számolgatta: vajon hány órát lovagolhatott Hildi, mire a kíséretével megérkezett Ettenburgba?
De bármennyire is hasonlított egy megöregedett, megsebzett, magát kínlódva vonszoló bölényhez, hatalmasan és betegen is szép volt. Hildi elképedve bámulta: a nyaka karcsú és ránctalan, a vonásai szabályosak és tetszetősek, és nagyon hirtelen őszülhetett meg, mert úgy tűnt, a feje körül selymes, fehér szalagokból font glóriát visel a feje körül. Vagy a hirtelenszőkék másként öregszenek? Minden szőke nőben van valami csillogó, valami ünnepi, jutott eszébe Illighaen egyik régi bölcsessége, és most megint elfogta az a kislánykori irigység, mint mikor Hildi fátylát cipelte a normann udvarban. Hildi, aki a metszően kék szemén kívül más ékszert nem viselt, most is átnézett rajta.
És bár mindenki ügyefogyottnak és gyengének tartotta, ő volt a legfontosabb vendég, számtalan uradalom, kastély, hajó és erdő ura. És vajon erényeink miatt szeretnek minket? Erényeink miatt tisztelnek. A férfiak, akiket Hildi szeretett és elárult, holtan és láthatatlanul most is körbevették.
Az angolszászok ráfüggesztették a tekintetüket, de csak a két szerzetes beszélt Hildi helyett: buzgón keverték az angolszász szavakkal a latin végződéseket, az összefogást az üdvösséggel a közelgő világvégével, a múltat a jövő idővel, az ír királyokat a viking fejedelmekkel…
Etelrid, az angolszász király nem bírta tovább.
– Mi a véleménye az összefogásról a mi kegyelmes nővérünknek?  Hogy vélekedik a távolba-látásról? Hogy tetszenek a csodafegyverek?
A felriadt Hildi úgy bámult Etelreidre, mintha megbolondult volna.
Hogy micsoda…? Távolba-látás? Csodafegyverek?
Előredőlt és felsorolta, hány katonát, hány lovat, és mekkora uradalmakat biztosít majd az északi szövetségnek. És hogy a felajánlást megtoldja, tíz évre lemondott húsz szláv rabszolgájáról és három kereskedelmi vitorlásáról. Vaskos ujjain számolt, akár a parasztasszonyok, akik birkákra alkusznak a piacon. Ám a hajók, a rabszolgák, a katonák, a mezők és a patakok valóságosak lettek attól, hogy Hildi felemelte az ujjait.
–  Ennyi – mondta.
Aztán megint a papjai vették át a szót: elosztották a várható évek számát a Jelenések könyvében található összes jövendöléssel, a húsz szláv rabszolgát a babiloni fogságból hazatérő családok számával, és megtoldották még Hildi felajánlását egy muszlim hitre tért tudós, Illighaen hagyatékával. Riolda felszisszent, de Hildinek, a gyermektelen anyahercegnőnek szempillája se rebbent.
– A láthatatlan ellen csak láthatatlan fegyverekkel lehet harcolni – bólogatott Etelreid.
A csendesen pihenő Hildi összébb húzta a köpenyét:
– És végül adok még pár zsidó rabszolgát. Éltek már muzulmán országban, ügyes fiúk, könnyen tanulnak. Egy jó kém megfizethetetlen. Többre mentek velük, mint a böjtökkel, csodafegyverekkel, tudós madarakkal.
A szerzetesek rögtön tiltakozni próbáltak, miközben Riolda eltöprengett: ez a lomha Hildi honnan szerzett vajon kémeket? Melyik épeszű zsidó az, aki háború idején kiteszi a lábát Hispániából?
No de Hildi nem arról volt híres, hogy fecsegni szeret.
Etelreid felé fordulva, nagy kínlódva, tenyerét a hasára szorítva felemelkedett.
Kedves-drága-egyetlen testvérem!
Isten áldja meg szent seregeidet!
Rioldára rá se pillantott.
Ámen-ámen-ámen. Isten-áldjon-meg- minden-tettedben-kedves-testvérem.
Most szemtől szemben álltak az angolszász királlyal, de nem tudták, hogy melyikük hajtson először térdet.
Mint mindig mindenben, most is Hildi volt az erősebb.
Etelreid félszegen meghajolt előtte.
– És bocsásd meg testvérem, hogy nem foglalom el a nekem rendelt várat. Beteg öregasszony vagyok, jobb lesz nekem a saját sátramban.

Ebben a bíborfonállal díszített, szőnyegekkel díszített, hatalmas sátorban látogatta meg aznap délután Riolda. Elámult a rettenetes anyahercegnő vakmerőségén: egy háromlábú széken egyes-egyedül ült a sátor közepén. Vagy még sincs egyedül?
Ki lehet az a fiúcska, aki ott bujkál a sátorponyvák között.
–Hát nem ismersz föl, kegyelmes hercegnő? Riolda vagyok.
Hildi elmosolyodott: – Jól felvitte Isten a dolgodat! Nem te lennél, ha nem az induló sereg körül sertepertélnél, Riolda.
A sátorban nyoma sem volt feszületnek, keresztény képecskéknek, ereklyéknek, de még egy másik – kisebb – széknek sem, ahova a papok letelepedhetnek, hogy Hildi mellett kivonjanak, osszanak, szorozzanak.
– Ezek a keresztények a legjobbak – szólalt meg anélkül, hogy Riolda kérdezte volna. – Ha imádkozol, akkor békén hagynak. Mért hadakoznék én olyanokkal, akik nálam is erősebbek? Akik már otthon vannak a frank udvarban? Az északi széllel sem szokás hadakozni, hiszen mindannyiunknál erősebb.
És bár most nem fújt az északi szél, csendes, őszi délután volt, mind a ketten hallgattak. Az eső úgy motoszkált, úgy dobolt körülöttük, mint a lelkifurdalás.
–Te voltál, aki utoljára látta Vilmos gyermekeit, az én három legkedvesebb magzatomat.
Riolda engedett a büszkeségéből, és lekuporodott melléje.
Kamasz voltam, gondolta. Betöltött a kalandvágy, a saját tizennégy évem, alig emlékszem a gyerekekre.
De mondani nem mondott semmit. Csak hallgattak, vártak valamire.
– Következő évben aztán egy másik szolgát küldtem hozzájuk. Küldtem vele pénzt, ennivalót, csizmát, a szolgát megeskettem, hogy senkinek sem árulja el a rejtekhelyüket. A feleségét és a gyerekét túszul tartottam az udvarban, de a szolga visszajött a kétségbeeséstől őrjöngve. Nemcsak a halászt nem találta meg, akire a gyerekeket bíztam, de még az öblöt, a falut sem. Aztán a fríz hadjárat után én magam kerekedtem fel, katonákkal kutattam át az öblöket, kivallattam a parasztokat, de soha senki nem hallott a faluról, ahol elbújtattam a gyerekeket.
Riolda elképedt.
Most már jól emlékezett a hatalmas körtefára, a farönkből faragott asztalra, ahol a halásszal, a gyerekek gondviselőjével beszélgetett.
– Ha a teremtő isten úgy szeretne minket, ahogy a papjaim mondják – jajdult fel Hildi – a világ nem űzhetne ilyen gonosz tréfát velem.
És ahelyett, hogy a puffadt hasára ejtette volna vissza a felemelt tenyerét, a combját püfölte.
– Ha még élnek, akkor szeretném viszontlátni őket! Ha meghaltak, ott akarok állni a sírjuk mellett. Hogy viseljem el, hogy a gyerekeim névtelenül fel-alá ténfergő halottak lettek?
Lüktettek a kézfején az erek, de sírni most sem tudott.
Rioldának kedve támadt megkérdezni, miért nem menekült el hajón a gyerekekkel, pontosan úgy, ahogy a férje, Vilmos azt megtervezte? Mi szükség volt az árulásra, az intrikákra, a kicserélt, titokban elrejtett gyerekekre?
És eszébe jutott, hányszor de hányszor hallotta a titokzatos eltűnésekről rémüldözni Illighaent és Vilmos herceget. Ez talán valami normann hagyomány lehet? Csillapíthatatlan félelem a személytelenségtől, gyógyíthatatlan rettegés az önfeladás és a névtelenség gyalázatától? Meglehet, ezért irtóznak a germán nagyurak a Prófétától. És meglehet, ezért nem menekült Hildi hajóval Dániába: ott névtelenül kellett volna élnie.
– Nyugodj meg, Hildi, könyörgöm!A gyerekek nem évtizedekben mérik az időt. Akármennyi nap vagy év adatott meg nekik, te világra hoztad őket,megajándékoztad a lélegzeteddel, a bőröd melegével…
De a hercegnő oda se figyelt.
Lázasan hadarva magyarázta, hogy a Bretagne-ban elrejtett gyerekekeit néhány utazó igenis látta: megfogták a kezüket, megtapintották a hajukat. A gyerekek pedig boldogan eldicsekedtek apjukkal, Vilmos herceggel… Csak az a szörnyű, az a felfoghatatlan, hogy ezek a találkozások mindig alkonyatkor estek meg! Amikor ő, Hildi felkeresi ezeket a titokzatos völgyeket és erdőket, semmi nyoma nincs a hercegi gyermekeknek, ennek a három kivételesen szép teremtménnynek. és felfoghatatlan, hogy maguk az utazók sem találnak vissza ugyanazokra az ösvényekre. Mert ez a három gyerek egy másik időben él. Egy másik időben… a maga elmondhatatlan, tökéletes szépségében.
A sátor mélyén megint meglebbent az árnyék.
Egy furcsa sapkát viselő, idegen kisfiú. Talán Hildi mégsem tud egészen egyedül lenni.
– Mondd csak, Hildi, zsidó rabszolgák gondoskodnak rólad?
Kotnyeleskedő, udvariatlan kérdés volt, de Hildi nem fortyant fel.
És ahogy másról kezdett beszélni, csillapodott is a dühös reszketése.
–Talán hallottál a navirokról, mi Normandiában csak keresőknek hívjuk őket. Misztikus utazók, akik nem tudják elviselni, hogy a tizenkét törzsükből tíznek nyoma veszett. Mások látták őket erre-arra-amarra, de zsidó még nem találkozott velük színről színre. Ha pedig egy nép ekkora hűségre képes, akkor én, egy szegény öregasszony mért ne kerestetném saját gyerekeimet?
Riolda soha életében nem hallott a navirokról.
Biztos volt benne, hogy szegény, öreg, gyámoltalan Hildi szélhámosok markába került. No de gyerekek híján mindenki arra fecsérli a pénzét, amire akarja.
– Annak örülök, Hildi, hogy támogatod a szövetségünket.
A hercegnő most először elmosolyodott.
– Ne gondold, hogy bolond vagyok, gyermekem. Én még a mórok ellen sem támogatok beszélő gépeket, szárnyas nemtudommicsodákat. Mintha nem a gyerekszülés lenne a legnagyobb, legfelforgatóbb titok. De te józan és okos ember vagy. Ha te bejárod a földet, és sehol nem találod a gyerekeimet, elmúlnak a kínjaim, megnyugodhat az én méhem, nyugodt szívvel átléphetek az örökös sötétségbe.