A rémálom

Nesta

(…)

Megszoktam már a lépcsőzést… Ja, mégsem. Enyhén lihegve értem fel, és pár mély levegő után kinyitottam a friss levegőre. A hűvös friss levegő szinte mellbe csapott, de jólesően kitisztította a fejemet. Még senki sem volt odabent, így hát leültem a földre, és megpróbáltam néhány nagy lélegzettel lelassítani a szívverésemet. A gondolataim folyamatosan elkalandoztak, így szemügyre vettem a tájat, ami megint egy kicsit máshogy nézett ki. A reggeli fényességben a távoli tó hűvösnek nézett ki, a fáknak kicsit fakult a színük, a felhők lejjebb kavarogtak, a köd pedig a fák között tekergőzött. Úgy nézett ki, mint egy misztikus labirintus.
– Szép jó reggelt, Nesta. Remélem kipihented magad – lépett be kecsesen Annybell.
Nyugodtan meredtem rá, csak pillanatok múlva jutott eszembe, hogy talán válaszolni kéne.
– Ööö, igen, köszönöm. Te?
– Talpra, ma sem lazsálhatunk.
– Jaj… – nyögtem fel, amikor feltápászkodtam.
A hátamba fájdalom szúrt, de egy két hajolgatással, és nyújtással el is tüntettem. Tudtam, hogy valami bajom van, de nem akartam ezzel terhelni a Szél Istennőt. Majd meggyógyul a hátam magától.
– Először is meg kell találnod a harcmodorod. Tudtommal nem fogtál túl sokszor fegyvert – kezdte Annybell.
– Nem fogtam még, csak azt a kardot az erdőben.
– Van bármi előérzeted? Közelharcban vagy távolharcban vagy jobb? – A közelharc kicsit jobban megy.. Pár évig tanultam, de nem sokszor jártam el rá – feleltem bizonytalanul. – De a célzásom elég jó.
– Remek – Annybell kezében egy kard jelent meg.
Ezüstös fényű penge. Könnyűnek tűnt. Rövid, fekete markolatú és éles pengéjű volt. Felém nyújtotta, én meg elvettem a kardot. Pár pillanat után megtaláltam rajta a fogást. A súlyozása nem volt az igazi. Könnyűnek tűnt, de nem esett kézre mégsem. Valószínűleg leolvasta az arcomról, hogy nem az igazi, mert azonnal visszavette.
– Nem jó… De mit szólsz ehhez? – nyújtott felém egy nagyobb kardot, aminek nagyobb volt a markolata.
A pallos méretű monstrumot ugyan meg tudtam tartani, de hogy én ezzel mozogjak, az képtelenségnek tűnt. Ráadásul le is konyult a vége. Erőlködve helyeztem át az egyensúlyom, hogy megtartsam, de a vége csak nem akart egyenesen állni.
– Nem jó… – ismételte Annybell, és a kezébe teremtett két rövid kardot. – Ezek esetleg?
A kezembe fogtam a két könnyű pengét. A hűvös markolatuk belesimult a kezembe, azonnal megtaláltam rajtuk a tökéletes fogást. Megmozgattam a kezemet, és próbaszerűen suhintottam párat. Könnyű,és jól irányítható volt. Ez volt az.
– Tökéletes – mosolygott Annybell.  – A harci beállásnak a lényege, hogy ne tudjanak kidönteni az egyensúlyodból – mind a lelki, mind a fizikaiból –, és hogy tudj mindent csinálni: arrébb lépni, lebukni, ugrani, rúgni… Meg minden mást.
Felvette az alapállást, és a kezében feltűnt egy vékony kard. Megpróbáltam utánozni, de én közel sem voltam olyan kecses, mint ő. A kardot eltüntette kis időre, és odalépett hozzám. Hosszas magyarázás és mutogatás után kiderült, hogy ugyan jól fogtam meg a rövid kardot, de nem jól tartottam. Könnyen le lehetett volna fegyverezni.
Hosszú órákon át gyakoroltatta velem az alapmozdulatokat, és hogy egyes dolgokra hogyan reagáljak. Majd hirtelen fegyvert fogott, és egyet hátra lépett. Támadott. Felülről, széles ívben csapott le rám. Ijedten felkaptam a kardom. A kezem is beleremegett, olyan erős volt. A hátam sajogni kezdett, de nem engedtem. Gondoltam egyet, és a másik kezemmel a hasa felé böktem. Ő megperdült, egyszerre kiverve mindkét kezemből a kardot.
– Védtelen maradtál.
– De te is – kontráztam.
Mintha egy átlagos nap lenne, valamelyik átlagos ismerősömmel. Annybell olyan hétköznapi volt. A tevékenység viszont még annyira sem.
– Támadj! – biccentett, és támadóállásba állt.
Ránéztem az állására. A kardot lazán a hasa előtt tartotta. Trükközni próbáltam, úgy tettem, mintha a fejére mennék, majd megfordítottam a pengét, és a lába felé vágtam. Elugrott, és megperdülve egy tökéletes visszakezes vágást adott le. Az idő lelassult. Elhajoltam, a fájdalom a hátamban elviselhetetlenné fokozódott, ami miatt csendesen sziszegni kezdtem. Annybell egy pillanatra kiesett az egyensúlyából, de igen gyorsan összekapta magát. A harc közben kissé megváltozott. Eddig sem volt érzelemdús, de most kifejezetten kifürkészhetetlenné vált. Érzékelve, hogy egész ügyesen felveszem vele a harcot, egyre jobban bekeményített. Érdekes volt, ugyanis nem volt nagy tapasztalatom a fegyverek terén, de mintha a testem emlékezett volna valamire. Lehet, hogy egy könyvből memorizáltam? Nem rémlett semmi ilyesmi, és mégis milyen könnyedén ment. Persze, Annybell sokkal jobb volt nálam, de ő ki tudja mióta gyakorolt már, én meg először csinálom.
Bár eddig mindig ő nyert. Ha ellene sincs esélyem, akkor, hogy győztem le majdnem egy Prohoma’kallét?
– Ez nem volt rossz – dicsért meg, amikor egy ügyetlen mozdulatomnak köszönhetően a kardját a torkomnak szegezte. Pár pillanat után leengedte a pengét, és elismerően nézett felém. – Sokat fejlődtél, és gyorsan tanulsz. Most menj ebédelni, majd menj… Menj Cecilyvel! Vele fogsz dolgozni. A harmadévesekkel.
Fájdalmasan grimaszoltam ahogy felvettem a kardomat és a hátam ismét sajogni kezdett. Ahogy felnéztem, láttam,  Annybell engem bámult Élénk kék szeme az arcomat fürkészte, a kardját megint eltüntette.
– Fáj valamid? – kérdezte nyugodt hangon, de a tekintetében mintha aggódást is láttam volna megcsillanni. Lassan bólintottam és halkan kezdtem magyarázkodni.
– Még a szemlén megsérült a hátam, amikor leestem a Prohoma’kalléről a hátamra. Szerintem eltört egy bordám, mert nagyon fáj azóta, ha hajolgatok, vagy ha megerőltetem. De néha meg nem fáj, szóval lehet, hogy csak megzúzódott…
– Ez nem jó – óvatosan megfogta a vállam és megfordított, majd finoman nyomkodni kezdte a hátamat. Az érintése gyengéd volt, de én ösztönösen sziszegtem, amikor fájdalmas részre ért. Kicsit erősebben nyomta meg, mire az ajkamba haraptam. – Jól van, nem tört el. Szerintem csak megzúzódott, vagy megrepedt. Ha eltört volna, fájna a lélegzés is.
– Ohh… Rendben – sóhajtottam fel. Igaza volt. A lélegzés nem fájt.
– Nemsokára jobb lesz. Egy-két nap maximum. Azért ne erőltesd.
– Sokkal egyszerűbb, ha nem kell ezer isten előtt hajolgatnom – ismételtem, mire elnevette magát, és témát váltott.
– Vacsora után relaxálunk egyet, úgy készülj – továbbra is derűs volt a tekintete, majd csettintésre emelte a kezét.

… És eltűnt.

Boldogan mentem le ebédelni, és vigyorogva közöltem Cecilyvel, hogy vele leszek. Denimy bosszúsan fújtatott, amikor ő is meghallotta. Morgott valamit, hogy egy egy napja itt lévő leelőzi, majd tovább kanalazta a levesét. Halvány mosollyal néztem rá, tudtam, hogy csak zsörtölődik, igazából nincs baja.
– Hát, ma erőnléti edzés lesz… Kint… És cudar hideg van – mondta Cecy két kanál leves között. – Öltözz melegen, és készülj fel a kilométerekre…
– Mázlisták, én meg sülhetek meg Ronan mesternél. Hülye másodév… – morogta Denimy.
– Hajrá! Kitartást – mosolyogtam rá biztatón.
– Nesta, ha tényleg velünk leszel, akkor siess az ebéddel. Javaslom, hogy melegen öltözz, úgy, hogy jól tudj futni. Mert a délutánunk hátralevő részének minimum felét ez fogja kitenni – figyelmeztetett Cecily.
– Ajajjj – nyögtem fel.
Pont ez kell még nekem. Egy pszichopata, aki egész végig futtatni fog. Sóhajtottam egy nagyot, bekaptam még gyors pár falatot, majd felpattantam, amit a hátam alapos sajgással jutalmazott.
–  Mikor kell gyülekezni?
– Öhm… 10 perc múlva – lesett az órára Cecy.
– Oké. Sietek… – motyogtam, azzal intettem, és elrohantam.

Jobbra, balra, egyenesen, jobbra, fel. Fel, fel, fel… Megjöttem. Benyitottam, és körbe kémleltem. Senki nem volt itt… Akkor miért éreztem mégis azt, hogy figyelnek? Kirázott a hideg, de nem törődtem vele. Gyorsan felsiettem a lépcsőn, és kinyitottam a szekrényem. Három edzőruha… Megvizsgáltam mindegyiket, és rájöttem, hogy az egyik bundás, a másik nagyon vékony, a harmadik meg a szokásos. Átvettem a ruhámat a bundásra, majd szoros fonásban rögzítettem a hajamat a fejem körül, korona stílusban. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, mert gyanítottam, hogy szokásomhoz híven megint késében vagyok.
Gyorsan leszaladtam a nagy aulába, és azonnal megpillantottam Cecilyt is. Már messziről integettem, Cecy vidáman intett vissza. Rajta is edzőruha volt, vörös hullámos haját egyszerűen befonta
– Szia! Na, végre. Azt hittem, sohasem érsz már ide – köszöntött.
– Bocs… Mire én felérek oda…! És mire le… – szabadkoztam.
– Épp időben… – bökött oldalba.
Megérkezett az emlegetett személy, akiről eddig csak azt tudtam, hogy a gyerekek futtatása és kínzása a kedvenc hobbija.

(…)

Zoé ott várta Ádámot a koripálya padján. Nem tudta, mit akar, vagy mit vár ettől a találkozástól. Gyújtóját keresve zsebre vágta a kezét.
Megfogadta, hogy leszokik – Ádám ki nem állhatta a cigarettafüstöt. A nikotin fojtogató szaga olyan természetessé vált Zoé számára, hogy észre sem vette Ádám prüszkölését, köhögését… miközben Ádám is vele dohányzott.
Hol van már? Hol van ez a szar? Megint otthon hagytam volna?
Végül feladta a keresést.
Mikor tekintete találkozott a templom órájával, előhúzta telefonját, és megcsörgette Ádám számát. Kicsöngött. Nem vette fel. Ezek szerint még nem ért haza a kirándulásról. A hétvégeket mindig a családja társaságában töltötte, valahol az isten háta mögött. De a lakása itt volt, a másik utcában, amire pont rá lehetett látni.
Nem akarta többször felhívni Ádámot, nem akarta zavarni. De már két órája várt rá.
Zoé körmét a tenyerébe mélyesztette. Még mindig nincs itt… Hol lehet? Idegességében fel-alá járkált a leterített szőnyegen, miközben a kaput bámulta. Ádámnak azonban nyoma sem volt.
Amikor kedvese lakása felé pillantott, észrevett egy mentőautót a ház előtt. Úristen, mi történt? Mi van, ha rosszul lett? Mi van, ha nincs kéznél az inzulinja? Vajon Ádámhoz jöttek?
Torkát szorította a rémület. Mintha a félelem láthatatlan keze fojtogatná, miközben mélyen legbelül ezer tört szúrt volna mellkasába. Csak a villogó piros és kék fények váltakozását látta, és Ádám ablakát.
Nem késlekedhetett. Levette lábáról a korcsolyát, majd Ádám háza felé sietett. Ádám lakása a negyedik emeleten volt. Lépteit gyorsan szedte, párosával libbent fel a lépcsőfokokon.
Mikor fölért, lihegve a korlátnak dőlt. A panel repedésein át, a lakásból egy hangos női kacaj szivárgott át. Az ismerősen csengő női hang Ádám egyik barátjától származott. Volt, amikor Ádámnál is aludt a nő. Mikor Zoé rákérdezett, hogy miért töltenek ennyi időt együtt, Ádám mindig csak az felelte, hogy „Olyan, mintha a testvérem lenne. Nem kell aggódnod, gyerekkorunk óta ismerjük egymást.” Zoé nem furcsállta ezt a kapcsolatot. Végig arra gondolt, hogy Ádámnak szüksége van barátokra.
Jéghideg kezét az arcához emelte, ami olyan forró volt, mintha ő is abban a meleg szobában feküdt volna egészen eddig. Tovább fülelt. Ádám hangja is kihallatszott, ahogy önfeledten nevet. Nem akarta tovább hallgatni őket, befogta a fülét, de ez sem segített. Olyan hangosan nevettek, hogy tenyere sem tudta tompítani a boldogság keserű hangját.
A legfurcsább mégis az volt, hogy Zoé nem gondolt bele, hogy milyen dolgok történhettek azon az ágyon, amin ő és Ádám aludt. Nem gondolt semmire. Pontosabban: Semmi olyanra.
Mikor leengedte kezét füléről, döbbenten állt a lépcsőházban, azt hallgatva, ahogy még mindig nevetnek.
Nem bírta tovább, ökölbe zárta ujjait, összeszorította fogát, majd kopogásra nyújtotta kezét. Be akarta törni az ajtót, elhallgattatni őket… De nem tett semmit. A keze súlyosabb lett, a kopogást visszatartotta valamilyen megmagyarázhatatlan erő, ami ellen nem tudott harcolni. Életében először most érzett egyszerre szégyent, vágyat és féltékenységet, amely lebénította mozdulatát.
Csak egy jelzést akart adni Ádámnak. Hogy itt van. Hogy várt. De az mit számít? Ádám tudta, hogy várják. Zoé lassan maga mellé engedte kezét.
Megfájdult a feje – ez segített visszaterelni a gondolatait a jelenbe, a lépcsőházba, ahol most is várt.
Egy határozott mozdulattal végül bekopogott az ajtón. Kívülről hallani lehetett a papucs csattogását, ahogy közeledett a bejárati ajtó felé.
– Igen? – Nyitott ajtót egy magas, vékony, harmincas férfi.
– Kerestelek.
– Bocsásson meg, de nem tudom, ki maga – Lökte be az ajtót Zoé előtt.
– Zoé vagyok, Ádám.
Ádám szeme kikerekedett, végigmérte Zoét, majd egy hümmögés után becsapta maga mögött a lakás ajtaját.
– Fogytál – húzta félmosolyra ajkát.
– Igen, egy kicsit.
– És mit keresel itt? – kérdezte lágy hangon.
– Csak erre jártam. Láttam a pályát, és eszembe jutottál. Gondoltam, ennyi év után talán…
– Elég! – vágott Zoé szavába Ádám ­– Ne kezdd megint!
– Csak gondoltam, hogy beszélhetnénk – suttogta Zoé.
– Figyelj…­– pillantott a lépcső felé Ádám. ­– Semmi közünk egymáshoz. Akkor sem volt. Emlékszel? Szakítottunk. Te kezdtél a találkáiddal zaklatni.
– Csak azt hittem, hogy még szeretjük egymást – Zoé könnyeivel küszködve rogyott a lábtörlő szélére.
A lakásból egy vörös, szeplős női arc bújt elő. Szempilláit rebegtetve, megrázta fejét.
Zoé összeráncolta homlokát. Átfutott az agyán az a sok-sok év, amit azzal töltött, hogy újra egymásra találjanak Ádámmal. Aztán most itt áll ez a nő élete nagy szerelme mellett. Az a nő, akit mindig csak a húgaként emlegetett.

Ma öt éve annak, hogy elhunyt. Azóta sem látta a gyermekeit; négy búzaszőke, stramm fiú, már rég felnőttek és saját családjuk van.
Mint eddig minden ilyen nap, ma is kiment a temetőbe, hogy egy nagy csokor virágot és pár gyertyát helyezzen a sírra. A Nap élénken sütött, de a szél csípősen fújt; áprilisban már csak ilyen bolond az időjárás.
Útközben szembe jöttek vele a szomszédasszonyok. Rájuk köszönt, azok visszamosolyogtak, de aztán ahogy elhaladtak, vénséges kuncogás tört fel belőlük.
– Ó, szegény bolond!
– És még mindig…!
Továbbment, nem szentelt rájuk több időt.
Nem messze csámpázott errefelé két férfi, akik még a fiúk barátai voltak régen. Azóta persze az ő fiainak jólfizető munkájuk van, ezek meg csak a pultot támasztják a kocsmában. Még nincs fél tizenkettő, de ezek már nem teljesen józanok…
– Csókolom! Hogy teccik’ lenni? Jó’ megy minden?
Igen, igen, jól. Hová mentek?
– Csak a kocsmába… csak pár kupicával…
– Ésszel! – dorgálta meg őket finoman, de a férfiak csak röhögve, bólogatva mentek tovább.
– Vajon mikó’ jön rá a vén szatyor?
– Vajon mikó’, vajon mikó’? Majd ha az ura kiszáll a sírbó’, aztán maga mondja el!
A távolban meglátta a tanárt. Ő tanította annak idején a fiait, mindegyiket. Most már ő is öreg, a nyugdíjas éveit élvezi. Még emlékezett az érzésre, hogy milyen volt minden délután, az iskola udvarán megpillantani azt az embert…
– Tanár úr! Elnézést, tanár úr! – amennyire az ízületei engedték, úgy sietett oda az idős férfihez – Talán maga tudhat valamit, amit mindenki, de én nem?
– Önnek is szép napot, asszonyom! – felelte a tanár úr meglepődötten. – Mire kíváncsi?
– Miért súgnak össze a hátam mögött?
– Ez egy kis falu, asszonyom. Itt alapja a dolgoknak, hogy mindenki pletykál.
– De mégis!
– Hát nem emlékszik…? Amikor idekerült? Még mindig nem?
Az asszony hazarohant, nem ment el a sírhoz. Való igaz, valamikor nagyon régen, fiatalkorában volt egy balesete. Elvesztette az emlékezetét, de a férje hazahozta, miután erőre kapott.
Rossz érzés öntötte el az asszonyt. Soha életében nem kételkedett, de amit a tanár hangjában hallott. Most azonban… mikor még élt a férje, nem kutakodott, nem kérdezősködött, csak elfogadta, hogy van. Minden csak van.
Nem talált semmit. Nem talált önmagáról egyetlen fotót sem a gyermekek előtti időkről, amin ő is rajta lett volna. Nem talált hivatalos dokumentumot, sem a házasságáról, sem a gyermekek születéséről.
Ahogy szemügyre vette a képeket, nem is talált semmi hasonlóságot, ami a bizonyította volna, hogy azok az ő fiai.
Létezne…? Nem, ilyen nem történhet meg…
De ha mégis…? Ha mégsem az ő gyermekei…?
Akkor ki az anyjuk? Ki ő maga egyáltalán?

Kép: Paul Klee

Negyvenötödik fejezet

A liliom víz és ásványi só, ami napfény hatására alakul, gondolta Tünde miközben a fürdőszobacsempét takarította. Mozaiksor futott körbe a csempelábazat fölött, melyben nyolc virág botanikai sziluettje ismétlődött. Helsinkiből hozta a mozaikokat évekkel ezelőtt. Amikor megvette fogalma sem volt róla, hova fogja majd felragasztani, csak abban volt biztos, valamikor szüksége lesz rájuk. Egy teljes napja volt már Helsinkiben, cél nélkül mászkált a városban, és a Balti-tenger partján kirakodóvásár kellős közepébe csöppent. Eredetileg halért ment a partra, félig fedett bárkákból mozgóárusok kellették portékáikat. Éppúgy lehetett náluk frissen fogott nyers halakat kapni, mint sültet és pároltat. Az egyik halárus, mélyen barázdált arcú férfi mellett hozzá illő idős hölgy karcolgatott valamit. Tünde szóba elegyedett vele, kiderült egyszemélyes szigeten laknak, nem messze a fővárostól, a férj halászik, ő pedig kerámiákat készít. Többnyire gipsz faliképet. Járja a szigetet, és ha nyomathoz való virágot, levelet, termést talál hazaviszi, ez adja az inspirációt a következő falikép elkészítéséhez. De újabban csempéket is éget, mondta, és egy papírdobozt hozott ki a bárka belsejéből. Tündének elakadt a lélegzete, ilyen szép, aprólékos kézimunkát nem látott még soha. Szeretnék venni belőlük, mondta. Hányat?, kérdezte a nő. Az összeset. Az üzlet megköttetett, csak az volt a kérdés, hogy elbírja-e a szállodáig. Elbírta, a többi ment, mint a karikacsapás, gurulós bőröndbe tette, a repülő pedig elhozta.

Végzett a fürdőszobával. A napfény, mint váratlanul érkezett revizor, megvilágította a teret, és amit Tünde tisztának, befejezettnek hitt, egyáltalán nem volt az. Repedésekben megbújó festékpöttyök, elmázgált, szöszös pacsmagolások éktelenkedtek a csempés falon. A tükörről meg jobb nem beszélni. Maszatos volt az egész, ahogy Rebeka néni szokta mondani, kezdhette az egészet elölről. Jó, jó, végigment újra a felületeken, de ez már jóval könnyebb volt. Tünde jelképet látott a jelenségben, mi van, ha a saját életére is csak napfény nélkül tud ránézni. Mi van, ha a jó döntésnek, vagy boldogságnak gondolt felszínen, éppilyen pöttyök, szöszök, maszatok vannak, mint a fürdőszobájában. Jó lenne, ha lenne egy ajtó, amin ha átlépnénk, mutatná, hol vagyunk „maszatosak”. Elmosolyodott. A fürdőszobám már kész van, ragyog, most következem én.

Nem tervezett semmi különöset, dobozokat akart átnézni, szortírozni szerette volna a benne lévő tárgyakat. Szükséges, jó lehet még valamire, és szükségtelen kategóriákat határozott meg, ezek mentén dolgozott. Nem végzett öt dobozzal sem, amikor rá kellett jönnie, mennyi, de mennyi szükségtelen dolgot halmozott fel az évek során. Csak a kényszerbetegek és bizonytalan egoisták éreznek rá kényszert, hogy dolgokat gyűjtsenek, jutott eszébe egy filmből. Elmosolyodott. Már nem emlékezett, mi volt a film címe, de nem is volt fontos. A fontos az, hányadán áll a tárgyakkal. Tudta, nem a tárgyak teszik boldoggá az embert, mégis, ahogy az ember formálja tárgyakon keresztül a világot, a tárgyak is formálják az embert. Ha megszeretünk egy tárgyat, abba lelket lehelünk a szeretetünk által, eltűnik belőlük a hideg könyörtelenség. Van abban valami gyöngédség, ahogy megtalálja a helyét egy tárgy az életünkben, gondolta Tünde, és a mozaikokra gondolt, a helsinki kikötőre, a barázdált arcú halárusra, az asszony friss mozdulatára, ahogy előhozta a félig fedett bárka mélyéről a mozaikokat. Milyen szépen körülvette és megszépítette a mozaikokat a feltáruló emlék, és Tünde azon kapta magát, hogy már nem csak a finom ízlést, az egyszerűségében is végtelen szépséget hordozó csempéket látja, hanem a saját képzeletével megfestett, illatosított, élővé vált apró, virágmintás testeket. Ha rájuk nézett, kozmikus harmóniát érzett a mozaikok és saját lelke között, szíve megtelt gyönyörűséggel, és érdek nélküli tetszéssel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egész egyszerűen bejött neki a saját fürdőszobája, miért nézné le ezt a hétköznapi, szürke örömöt.

A kastélyszálloda félreeső folyosóján látott néhány megsárgult, szakadozott felvételt a kerti házról. Rájuk fotózott, és a felújításkor igyekezett minél inkább megőrizni a kisház eredeti jellegét. A dobozolás szüneteiben hanyatt feküdt az ágyon, és elmerült a régi fotók böngészésében. A fedett verandán meghagyatta a falikutat, melyből annak idején Gizit és Gézut abrakoltatták. A falikút alatt meglepően jó állapotban maradt meg a falrész, alig kellett vakolni, mehetett rá a festék. A munkások jelezték, hogy a falikút mellett lehet a falban valami, valószínűleg falba épített cserépkályhaajtó helye, mert akárhányszor rásimítják a vakolatot, alig láthatóan körberepedezik, ne bontsanak-e bele. Semmiképpen sem, utasította őket Tünde. Most, hogy újranézte a fotókat, érdekes dologra bukkant. A falikút mellett férfitenyérnyi repedés mutatta magát, mely ugyanolyan selyemtapétával volt fedve, mint a fal, csak az apró rés mutatta az ajtócska helyét. Tünde felugrott. Kiment a nappaliba. Letérdelt, oldalra biccentette a fejét. A repedés most is ott volt, és a felújítás óta nagyobb lett. Vésőt és kalapácsot vett elő, takarófóliát tett a parkettára, és elkezdte a bontást. Az első ajtó kinyílott, vagy inkább kiesett a parkettára. Hála a többszörös fóliának nem lett a parkettának semmi baja. Aztán egy vasajtócska következett, ennek zárját elette az idő. Évszázados rozsda foga tartotta szájában, Tünde kopogtatta, kaparta, kalapálta, véste . Végre! Kinyílott és feltárult a csoda. Egy sötétbarna bőrkötéses könyv! Tünde nem nyúlt érte, nem kapta ki az évszázados odújából. Hátát a falnak támasztotta, mert szédült, forgott vele a fedett veranda. Úgy érezte magát, mint akit bekötött szemmel repülni visznek, és amíg repül és várakozik az ígért csodára, emberfeletti mámorban van része. Mert az öröm, amit remél, ezerféle lehet, de amikor leveszik a szeméről a kötést, és megmutatják neki a meglepetés tárgyát, mind a kilencszázkilencvenkilenc eshetőség egy szemvillanás alatt elillan. Marad az a bizonyos lelences egy.

Mert sokféle várakozás létezik. Várhatunk olyasmire, amire valójában nem várunk, de kénytelen vagyunk, mert nem kerülhetjük el. Várhatunk közömbös, megszokott dolgokra, amelyekre igazán nem is várunk, csak elviseljük őket. De van az a várakozás, amikor a várakozás maga különös varázzsal tölt el bennünket. Ilyenre nem sokszor kerül sor az emberi életben. Ilyen félelmetesen gyönyörű volt Tünde várakozása. Minél tovább vár a könyvecske kinyitásával, annál jobban fokozódik a várakozás gyönyöre. Tudta, hogy a könyvecske tartalma egy másik világba fogja repíteni, és türelmetlenségével nem foszthatja meg magát ettől az élvezetes várakozástól. Sohasem volt mohó, az édesanyja többször is megsértődött, amikor kiderült, hogy a névnapjára, vagy születésnapjára kapott ajándékát kibontatlanul várakoztatja. Hogy bírsz mindent kivárni, én a helyedben azonnal kibontottam volna, mondta az anyja. Téged nem is érdekel, hogy napokon át rohangáltam az üzletekbe, hogy megvegyem neked az ajándékot. És ennyi a köszönet. Legközelebb bemegyek valahova, és ami először a kezembe kerül, megveszem. Hogy lehetsz ilyen hálatlan?

Nem hálátlan volt, hanem boldogtalan, magányos kislány, akinek a magány szokásává vált, mert amit érzett, arra nem volt kíváncsi senki. De sokszor hallotta az anyjától, hogy akár az életét és odaadná, csak a gyerekei boldogok legyenek. Vagy a fél veséjét, vagy mit tudja ő, mit. Egy kislány az édesanyjától az életét soha nem kéri, még csak az kellene, akkor legott árvává szerencsétlenítené magát. A fél veséjét is csak nagyritkán, és kizárólag medicinális szükségből. Amit kapni szeretne, az mondjuk egy tejbegríz, egy simogatás, egy mosoly, egy dicsérő szó vagy egy cinkos kacsintás. Tünde nem kívánta édesanyjától se az életét, se a veséjét, ő csupán annyit szeretett volna, ha felveheti azt a ruháját a családi ünnepre, amiben jól érzi magát. Olyan kicsi a melled ebben a ruhában, hogy ha borogatnád, elmúlna, mondta a vacsoránál az anyja. Tünde nem ugrott fel az asztaltól, nem rohant el sírva. Maradt az asztalnál, összeszorította ajkát, és belül sírt. Ezt a ruhát soha többé nem veszi fel, pedig de tetszett neki! Fehér-kék csíkos, tengerészfazon ceruzaruha volt, vékony piros spagettipánttal, amit jó hosszúra hagytak, és jó nagy masnit lehetett a vállon kötni. Erre a ruhára gondolt ültében. Hogyan hozta elő az emlékezete, rejtély. Képek, színek, s a hozzájuk tapadó emlékezet régen elfeledett sebeket tépnek fel. Némely sebek kivéreztek régen, mások éppen az emlékek felidézése által tisztulnak. Így is, úgy is, az emlékezet csodás ajándék, nem érdemes kibontatlanul tartogatni a kredencen, legjobb feltépni a csomagolópapírt, hogy minél előbb lássuk a medvét.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Dinamikus kontrasztarány)