Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.
Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt azt már feltételezni; még kevésbé azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.
Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.
Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.
Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.
Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.
Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.
Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, hogy eltűntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig-addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.
Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.
Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.
Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.
Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.
~
Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.
Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.
Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.
A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.
Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.
Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?
Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.
Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Vigyázzak az úton.
Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok indulnak; meglepődöm, hogy mit akarnak. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.
~
Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni se merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan, ahogy helyzetek sora kívánná, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, csak ez a doboz van.
Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, mint hogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.
Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet se láthatom rajta, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit más körülmények között a legénykorának hív.
A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.
Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.
Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.
A tengeren jár az eszem, rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.
Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?
~
Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél. Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.
Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a – nem hallom, milyen. A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.
Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.
Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.
Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.
Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.
Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.
Elismerően bólinthatunk.
Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?
Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.
Homlokán egy csöpp kinő.
Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna, lemaradhatna. De most, ezek után, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?
Mélyen hallgatunk.
Eszembe jut, miért vagyok itt:
Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.
Na, végre. Már besötétedett?
Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.
Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.
A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.
Hazaérek.
Az ablakból nézem az utcát, ahogy az, annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken, amilyennek tűnnek, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.
~
Anya már itthon. Anya alszik.
Be akarom hunyni, meg akarom jegyezni a képet, a meztelen testét, ahogy felhúzott térddel kinyílva maradt. Hátán egy hegnyi heg, rikító: túl fehér a bőréhez. Reszket. Nem érek hozzá, nem takarom be, nem akarom felébreszteni. Tudom, mi következne, összevissza beszélne, kihordana az álmából mindent – engem okolna.
Hagyom aludni, kilógni körvonalából. Teljesen elfáradok, ahogy nézem.
Reggelit csinálok, amikor csörögni kezd a telefon. Felköhög, nyikorog az ágy. A telefon tovább csöng. A fürdőszobába megy, a köntösét keresheti, meztelenül sosem veszi fel a kagylót. Valami még koccan, utána lesz csönd.
Azt mondja: halló.
Amikor végez, kijön hozzám, a konyhába, megsimogatja a fejem: sosem vagy itthon.
Eszünk. Attól félek, elalszik közben.
Mi van Pimmel? – pislog.
Hümmögök.
Mosogatok, kávézik.
A tüdőmet és a szívemet hallgatja, nem néz a szemembe, összpontosít, figyeli, mi van bennem, nincs-e valaminek oda nem illő hangja.
Mikor látlak?
Nem tudom.
Feltűröm a pulóverem. A vállamba nyomja a tűt. Vattapamacsot ad.
Szorítsd rá! – mondja ma utoljára.
Találhatnánk egy roncsot, még az is lehet, hogy csontváz is lenne benne, meg mindenféle régi dolgok, amiknek nincs jelentősége, vagy nem tulajdonítanánk nekik; rájuk sem ismernénk, mert a vízkő vastagon ülné őket, vagy, és ez is lehet, mert ezek a dolgok már nincsenek is. A Kapitány biztosan tudná a hajó történetét.
Gőzölög a termosz szája, finoman kortyol: a történetét mi is tudnánk, ha itt lenne.
Tartsa meg magának. Nem kedvelem ezt a Pimet. Hogy lehet valaki ilyen? Pedig micsoda kalandok várnának ránk a következőkben?
Most már egészen biztos, hogy duzzog. A jelvény a baj, gyerekes.
Ő nem hord ilyet. Nem mutatkozik ilyennel. Akkor ne hordja. Nem is hordja. De akkor én őt nem is ismerem, ha azt hittem. Régen tudtam volna. Ki tudja, még tetszhet. Az kizárt. Mert soha, ismétli, soha nem. És mi van a tengerrel? Honnan szedtem ezt az őrültséget? Csak azért csinálom, hogy feltűnősködjek. Kezdem azt hinni, ennek sosem lesz vége. Annak rendje és módja szerint sarkon fordulok. Azt beszél, amit akar, csak engem hagyjon ki belőle.
Hogy megoldja a helyzetet helyettem – csilingelve kinyit a bolt.
Nem is kérem, összerakva vár a csomag. Minden rendben Pardó bácsival? Merthogy tegnap nem jöttem. Hallottam-e, hogy épülni fog? Valami emlékmű? Vagy micsoda?
Megint túl sokat kérdez; sietnék, mielőtt megfájdul tőle a fejem. Olyasmit válaszolok, amit akárhogy érthet. A lányát még az iskolából ismerem, de ő most is úgy csinál, mintha nem. Szemeteszsákokat pakol a polcra, aztán, miután végzett, a naptejes flakonokat forgatja a címkéjükkel felém. Rám se néz.
Várja a busz az utasokat, jár a motor. A tegnapi sofőr kicsit arrébb, a megálló mellett dohányzik. Azt hiszem, felismer. Nem köszönök, messze van. Annyira azért ma nincs hideg, hogy azonnal fölmenjek. Sétának tűnhet, amit csinálok. Olyan egyformák erre a házak, pedig meg kellene állnom valamelyik mellett. Úgy tennem, mintha nem is az ablakait nézném bizonytalanul, hanem valami más késztetne megtorpanásra, és csak véletlenül állnék meg pontosan ott, ahol. Mindegy lenne, a sötétítő függönyök behúzva mindenhol. Milyen közel van hozzánk, bármelyik legyen az.
Meg fogok fázni, ha sokat vagyok kint: ezt mondja egy kedves néni, akin látszik, hogy nem szívesen jött elő. Be is megy az egyik házba, amikor visszafordulok.
~
A zenedoboz nincs kint, az egyik sorból elnyelhette egy másik. A Kapitányból a dohánykupaca a hamutartóban és az a tömény, fűszeres illat a füst után. Két üres üveg idézi társalgásuk.
Van pár dolog, amiről muszáj tudnom.
Az éjszaka sokakat meggondolatlanná tesz. Azt hiszik, nem látszanak és nem is hallatszanak, vagy nem tudja, mit hisznek. Olyasmiket mondanak, amiket máskor nem mernének. Éjszaka meg, mintha nem is lehetne máshogy, hülyét csinálnak magukból – ugye tudom, hogy miről beszél –; valahol megérti őket. A város leleményes, fényeivel, zenével és tánccal rejti el önmaga elől ezt a bizonyos éjszakát. De ő már maradt kint éjjel, az igazi éjjel volt. Nem akárhol, a Lyukas erdőben, ott aztán meg lehet tudni.
Az erdőben, ott, mintha fölerősítve hallgatná, úgy hallotta magát, a szívverését, a tüdejét, a beleit – folyamatos üvöltés volt. Ahhoz képest. A csendhez. Nem félt, pontosabban nem félt az erdőtől, egy-egy reccsenés vagy szempár még nem jelentette, hogy valami közeledik is – az elkerülhetetlen –, amitől egész gyerekkorában a saját szabályai szerint rettegett, mert csak akkor és úgy lehetett, ha sötétben és egyedül volt, másra a rettegés nem volt érvényes; csak olyankor jöhetett valami őt megenni. Hogy miért megenni, ezt nem tudja, nem is fontos, mert már ott tartott, hogy nem félt semmitől sem, az erdőben – és ez új volt – megijedt saját magától, a zajtól, amely belőle jött, hogy ő milyen hanggal jár. Beszélni kezdett, csakhogy ne hallja a sajátját.
Ígérjem meg, hogy hallgatok.
És én már hallgatok is, azt sem hozom szóba, hogy itt esténként nincs semmilyen zene meg tánc. Leszedem az asztalt. Kipakolom az élelmiszert a táskából. Boldogan nézem, ahogy jóízűen eszik. Fáradtságának nyoma sincs. Máskor alig bír kikászálódni az ágyból, most meg már megfésülködve, megborotválkozva, tiszta ingben fal.
Szerezzek egy tolókocsit, mert annyit nem bír járni, amennyit ma kell.
~
Csavarodik, gyűrődik, feszül, még feszülhet. Átszakad. Úgy érzem, sosem áll el – dől a vér –, amennyi nincs odabent. Benne állok. Ahelyett, hogy a fürdőbe rohannék, mozdulni sem bírok. Összecsuklom, aztán gyertya állást erőltetek, hogy ne folyjon ki több, inkább folyjon vissza. Nem tudom, meddig bírom, nem érzem, ahogy a lábam koppan. Nem lélegezem. Nem merem kinyitni a szemem.
Pöttyök a nadrágomon, apró, sötét kis maszat a földön. Nehezen mozdulok, összerándulok a görcstől. Elférek egy szék alatt. Fogom, próbálom – amit csak lehet – kintről bent tartani. Eltotyogok a kádig. Bemászok, és miközben legyűröm a nadrágot és a bugyit, megengedem a hideget és a forrót.
Nem halok meg. Jobban leszek. Segít, a fürdőben csodás köd lesz.
Törülközőbe csavarom a hajam, köntöst és vattát keresek. Letörlöm a tükröt. Meglepően sötétek maradtak az erek is a nyakamon. Felhúzom és leeresztem a vállam.
A zsebkendőn céklalé csücsörít. A hűtő motorja hörgésbe kezd. Üresebb már nem is lehetne, belehelek. Dörömbölés. A kukucskálóba nyúlik Pim arca.
Nem tud bocsánatot kérni. Képtelen. Össze-vissza magyaráz, hogy nem úgy értette, nem azt és nem úgy akarta mondani. Ad egy helyes virágot. Homokkal szárította ki. Nem láttam évek óta ilyet, Cinnia. Aztán arcon vág azzal, hogy szeret. Azt a hülye jelvényt is hordja. Most mit csináljak? Mit akar ezzel az egésszel? Néz azzal a vizenyős kékkel. Attól lehet, hogy megcsókolom. Nem is levegőt vesz, szaglász. Az arcomat, az élét – elveszt – a garbó nyakát az orromig húzom.
Megkérem, hogy menjen el. A kórházba. Anyához. Én nem akarok, nem bírok. Kérjen tőle egy tolókocsit. Pardó bácsinak lesz. Ki akar menni az utcára. Nem is emlékezhetek, mikor volt kint utoljára.
Pim máris megy.
Lefekszem.
~
Kiselejtezett darab. Nyikorog ugyan, de szép kocsi. Fekete.
Nem ért rá. Sietett. Nem is kérdezősködött. Azt üzeni, hogy vastagon, rétegesen öltözzek fel.
Pardó bácsi kitölti a széket. Toljuk végig a kerületen. Pim tolja, néha én is segítek. Boldog a bácsi. Mosolyog, megérinti a kalapja szélét, ha szembe jön valaki. Senkit nem ismer. Néha megállít, elmondja, hogy az az épület, amire mutogat, milyen épület volt. Nincs a hangjában semmi.
Bemegyünk a bankba. Minket leültet, ő föláll. A papírjait keresi, az ablakhoz megy. Meleg van. Pim megsimogatja a hátam. Rámosolygok – nem is olyan nehéz. Jön egy alkalmazott, kávéval kínálnak. A bácsi elégedetten tér vissza. Elrak egy borítékot a kabátja belső zsebébe.
Folytatjuk a kirándulást.
A Lyukas erdőhöz akar menni. Nem lehetetlen. Egyszerűen nem ajánlott. Egy-egy fa bármikor kidőlhet; az aljnövényzet olyannyira elburjánzott, hogy nem is igen lehetne az erdőt a várostól elválasztani igyekvő finom, mégis elég erős dróthálónál beljebb menni, mert azonnal tüskék és mindenféle bogáncsok, liánok állítják meg a kíváncsiskodót. Figyelmeztet rá a tábla. Nem is tudna bemenni, nincs az a vastag avar, ami elbírná. Ő csak látni akarja azokat az öreg fákat, a kopár csúcsaikon a fészkeket, amiket a varjak telente nem laknak. Olyanok, mint mozdulatlan, sötét kis felhők.
Látunk varjút. Az egyik fészek széléről forgatja a fejét. Látunk egy embert is távolabb, befelé, az erdő irányába fordul a teste. Nem foglalkozik velünk. Pardó bácsi veszi észre, hevesen mutogat: egy vörös kutya emelkedik fel a földről, kíváncsian minket néz, aztán eltűnik a rengetegben. Beáshatta magát a kerítés alatt, de az is lehet, hogy régről ragadt bent.
Irány az Ismétlésbe! – mondja Pardó bácsi, túl hangosan, és azzal folytatja, hogy milyen is volt a kocsma, melyik volt a kedvenc slágere akkoriban. El is énekli, szép a hangja. Nem ismerjük a dalt, de amikor meghajol előttünk a kocsiban, megtapsoljuk.
Magas, görnyedt férfi szédül az Ismétlésben, vörös paca terjeng az arcán, olyan a szája, mintha megállás nélkül fütyülne. A szakadt kardigánján belelátni a lyukba. Nem messze a Kapitányék asztalától ül le, ahol már várják.
Pardó bácsi pénzt ad. Pim kér a pultnál. Közösen visszük ki az italokat. A bácsinak és a Kapitánynak is nagyon jó kedve van. Mr. Fóka kifejezéstelen. Szárított csikóhalat kanyarint a szájába.
A térkép mégsem lesz jó. Ellenőrizte. Még hajnalban járt a kikötőben. Megnyugtathat, a tenger és a hajója is megvan. Gyöngéden ringatózott, nehogy fölsértse. Gyönyörű volt. Utoljára egy képeslapon látott ilyesmit. A horgászok felett sirályok vitorláztak. Aztán látta azt a szobrot, letakarva vitték egy teherautón. Arról lehet hallani mostanában. Jó nagy lesz. Ezt sem jelöli, pedig régieket mutat. Ha működne a térkép – hogy így mondja –, már ezt is kellene.
Pardó bácsi elmondja, hogy szereti a kétszersültet, a konzerveket, a lekvárokat, gyümölcsöket, gyakorlatilag mindent. Nem finnyás a gyomra. Ennek mindenki örül. Megéhezek. A bolt még nyitva.
Majd a Kapitány hazatolja.
Ahogy Pim hóna alól, az ajtóból visszanézek, Pardó bácsi az asztalra rakja a borítékot.
~
Nem nehéz vagy könnyű – biztosan rájöttem –, szüksége lesz a tengerre. A Kapitánnyal és Mr. Fókával holnap éjszaka, körülbelül ugyanebben az időben kihajóznak. Ami több dolgot jelent: elsősorban azt, hogy nem jön vissza. Ne várjam naponta a parton. Azt nem lehet megmondani, hol lesz; valószínű arra, amerre sodródnak. Elég ennyit tudnom. Meg azt is, hogy hiányozni fogok. Ő már van olyan öreg, mondhat ilyet, sőt olyannyira öreg, hogy ennyi múlttal már az is kész csoda, hogy még van. Nem így, nem öregemberként indul; újra az lesz, aki volt, mielőtt ezt az öregedést megkezdte. Nem. Nem visz magával. Itt az anyám. Ne nézzek rá így. A pótkulcs maradjon, és ha hiányozna, jöjjek csak be. A dobozokat nem viheti. A dobozok itt lesznek, azokban benne van. Minden doboznak száma, minden számnak listája van, azon rajta, mi van a dobozban. Nézzünk példának egyet: kirándulás az állatkertben: 17db fekete-fehér fénykép (13×18-as); a 25. évf. 14. sz. (teljes); a 25. évf. 15. sz. 13-14. old.; a 25. évf. 16. sz. (teljes, utolsó sz.); Anna levágott hajtincse; géz és sebtapasz; 3db gomb; a vörös bögre füle; levél Annától – szeptember 21.; levél Annának – szeptember 21. (piszkozat); Űrhajós: csokoládépapír, rajta egy telefonszám; napszemüveg – fekete; a 126-os számú sorszám; 2db mozijegy – a film címe olvashatatlan; bevásárló lista, tételes összegek; csigaház (Monodonta turbinata). A listákat tartalmazó könyv itt lesz a könyvespolcon. Ha kíváncsi vagyok. Nem értek majd meg mindent, és olyan is lesz, amit megértek, de sosem értem meg. Ő is így van. Mindegy, mivel kezdem, úgysem tudom az elejéről, mert őt már ismerem. Valahogy és valakiként, valami óta. Már ez is menthetetlenül beleavatkozás. Ezt a képet adja. Ő csinálta.
Nézem, ahogy háttal ülsz, mert az arcodnak nincs hely. A kedvenc szoknyámban vagyok, az ünneplőben, amiről minden alkalommal meg akartak lógni a felhők. Hogy tudok egyfolytában mosolyogni? Az oldaladnak támaszkodom. Milyen magas vagy! A nézők is előre néznek, nem rám, hanem arra, ami innen nem látszik. Nekem még nem kellett, mert minden ezekért a részletekért van.
~
Eszemben sincs elmenni. Elmondom háromszor.
Tudja-tudja – mondja Pim.
Látom, megnyugszik valamennyire. Búcsúzóul a szokásosnál is tovább ölelem, még integetek is, amikor beszáll a liftbe.
Otthon azonnal pakolni kezdek. Csak a legszükségesebbeket, meleg és még melegebb ruhákat gyömöszölök a hátizsákba. Kimelegszem, elfáradok. Ráérek befejezni délelőtt.
Lefekszem, elájulok.
Anya ébreszt reggel – nem hiszem el.
Reggeli is van. Anya jókedvű. Elmondja, mi mindent látott a városban. Kikkel találkozott. Alig figyelek. A karomat tartanám. Pardó bácsi. Mi van Pardó bácsival?
Amikor jött haza, akkor futottak össze. Egy másik öregember tolta. Táskát vittek. Nem mondott semmit; jó hangosan köszönt. Hova mennek?
Kapkodás, idegesség, öltözködés. Pardó bácsi elmegy.
Innen? Hova?
Nem tudom. Nem árulta el. Elhajózik a Kapitánnyal – már zokogok.
Várj! – kiált utánam, de becsapom az ajtót. A hátizsákot elfelejtem, mindegy.
A bácsi lakása teljesen üres. Egyetlen doboz se maradt, egyetlen levél, egyetlen fecni se. Csak a bútorok.
Kiszaladok az utcára, majdnem elüt egy szemetes. A megálló felé rohanok, pedig tudom, hogy nem lesz busz. Mit tehetek? Mit tehetnék? Futok, amíg bírok, aztán gyalogolok, sírok, futok. Alig látni embert. Egyetlen nyavalyás autó sem jön, pedig most stoppolnék. Megyek és megyek az út mellett, aztán egyszer csak felismerem a helyet. Egy elkerülő, köves utat, amelyik egyenesen a partra vezet.
Apával jártunk erre mindig. Bevillan egy kép.
~
Az üres tolókocsi megfeneklett a homokban. Ahhoz képest, hogy az indulás előkészületei a lehető legnagyobb titokban zajlottak, se vége, se hossza a part menti nézelődőknek. A szőrős kapucnik, kendők, sapkák, kalapok csak úgy emelkednek és süllyednek. Töltik magukba azt a sós lét. Nincs, egyáltalán nincs olyan hideg. Milyen szépek, színesek a kabátjaikban. Zászlókkal vagy esernyőkkel is integethetnének.
A sirályok vonalakba rendeződnek. A felhők is elvánszorognak egy darabig. A nap már javában helyet cserélne a holddal. Minden sokkal lassabban van, mint ahogy az lehetséges. Nézik, nézzük elkerekedve: hogy kaphat léket, ha tengerből van a hajó.
(Illusztráció: Samantha Keely Smith)
