Nincs más, csak a tenger, gondolta Riolda.
Az undok, a gyűlöletes. A romlott, a veszélyes. De ha az ember hajóra száll, bármi megtörténhet.
– Nem érdekel – mondta Sjön, mintha kihallgatta volna Riolda gondolatait – én már nem szeretem a bármit. Inkább azt akarom, hogy vége legyen. Nem megyek veled.
– De én még nem tudlak elengedni – sóhajtott Riolda –, hisz én nem akarok meghalni.
De minden együttérzése ellenére nem szívesen hallgatta volna ki Sjön gondolatait.
Mért nem addig becsültél meg, míg egészséges voltam?
Miért tűntél el évekre, mikor kamaszodtak a gyerekek?
Miért nem engedtél soha közel magadhoz?
Riolda lehajtotta a fejét, és inkább arra a furcsa ragadozóra gondolt, amit a norvégok az Idő szigetén láttak. Egy pillanatig sem hitte, hogy a mindannyiukat megbetegítő, az ifjúságukat elrabó állat macskaféle lett volna. Hanem talán az a rettegett farkas, ami a germánok hite szerint a téli napforduló idején legyőzi a fényt, a világot sötétségbe taszítja. De tulajdonképpen mit számít? – Ha meg kell halnunk, meg kell halnunk. De ne gondold, Sjön, hogy bárki képes volna a helyünkbe lépni. Kydet csak a halászás, a sör és a kugli érdekli. És Vörös Sjön, ő vajon különb? Vagy Shiobian, ez a lusta álmodozó? Belőlük egy is elég, hogy a szigetünket romlásba taszítsa! És ezek a szorgok! Akárhány év telt el, nem tudjuk, mi van a fejükben. Azt sem tudjuk, mit tennének, ha egyedül maradnának ezen a szigeten.
– Nem tudom, nem érdekel – dünnyögte Sjön.

A norvégok közül a legerősebb már hetven-nyolcvan éves aggastyánként tipegett-topogott a parton. Riolda ott loholt a sarkában, és megpróbálta kiszedni belőle, pontosan hol is találták meg az Idő szigetét. – Miféle sziget! Nem tudom, nem érdekel – nyögte a norvég.
– De hát nem akarsz meggyógyulni?
Nem, Brage már semmi mást nem akart, csak egyetlen falatot az anyja főztjéből. Egy utolsó kortyot az apja söréből. Haza szeretett volna jutni.
– Nem volna jobb megint fiatalnak lenni és megnősülni?
Brage legyintett: nem akar még egyszer a ragadozóval találkozni. Nem akar arra a szigetre lépni. És nem akar már megnősülni. Igen, régen minden más volt. Azért követte Hakant a semmibe, a nyílt tengerre, mert olcsó feleséget akart. Az ő családjának nem telt volna egy hónapos lakodalomra, ezért rabolni akart magának egyet. De már nem feleségre vágyik, hanem hogy elköszönhessen a szüleitől.
Megvakarta az orrát, és véreset köpött a fenyérre.
Esze ágában sincs visszatérni.
Micsoda elátkozott tavasz, gondolta Riolda. De annyit azért elárult a haldokló Brage, hogy a Madarak szigete után elkapta őket egy áramlat, és északra fordította a hajójukat.
Riolda igyekezett minden szót a fejébe vésni.
Tizenegy hely a norvégok hajócskájában, se több, se kevesebb.
Tizenegy, töprengett. Tizenegy… Egyen és önmagán kívül mással oszthatatlan, akár az emberi élet. Sok ilyen szám van, de a tizenegyes különleges, ha leírod arab számokkal, szembesülsz az oszthatatlanságával.
De ki ismeri az ő szigetén az arab vagy római számokat? Az írek és a szászok annyi csomót kötöttek a zsebkendőjükre, amekkora mennyiséget fejben akartak tartani. No és a szorgok! Sjön szerint az ő nyelvükön két szóval fejezték ki a számokat: kevés és sok. És bár az ősi nyelvüket csak titokban használták, ma sem tudott egyetlen szorg sem válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy hány gyereke van.
Az anyanyelv alakítja a világot, gondolta Riiolda, és ettől még jobban elkedvetlenedett.
Szerencsére az alattvalói egy cseppet sem törődtek a „tizenegyes” reménykeltő vagy baljós jelentésével. A hétköznapokat a rokoni viszonyok, gyerekszülések, lakodalmak, közös halászatok befolyásolták, a vagyont a halrajok, a költöző madarak, a birkák szabályozták, ezekről pedig ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy „kevés” vagy „sok”. És ugyan mért lett volna a legtöbb szigetlakónak az ellen kifogása, hogy a fiatalok világot látnak? Legalább több hely marad futkározni a kicsiknek a parton.
A Nyugati szél szigetén nem a halál, hanem az unalom volt a legnagyobb ellenség. Ugyan mi baj történhetne fiúkkal a nyílt tengeren? Megkomolyodnak. És ha visszatérnek, majd több tisztelettel bánnak az idősebbekkel.
– Talán nem térnek vissza – vetette közbe Riolda.
De a „messze” a Nyugati szél szigetén csak annyit jelentett, egy meleg szigeten ücsörgök, langyos tengeráramok cirógatják a lábam, és miközben szeretettel gondolok Uwe bátyóra vagy Otte anyóra, gyönyörködöm a fehét tollruhájukból kivetkőző tündérlányok kecses táncában. A „máshol” csak egy csábos és ismeretlen hely volt. Nem komoly családapáknak, hanem fegyelmezetlen, a felkelő napot harsány diadalordítással üdvözlő kamaszoknak való.
A szorgok, ezek az emberhez hasonló, de gyámoltalan teremtmények természetesen félelmetesnek, sőt felkavarónak tartották, hogy Rioldával és a férjével együtt bárki is elhagyja a szigetet. Hiszen az idő a nők méhében, és nem valami titokzatos szigeten, a rejtélyes messzeségben születik újjá. Akinek meg kell halni, az békéljen meg, és hagyja a gyerekeire a csontjait. A vízben csak emberevő, féktelen szörnyek élnek, akik a szófogadatlanok kétségbeeséséből táplálkoznak, ezért olyan visszataszító és nyugtalan a tenger.
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Hát kinek jutna eszébe az időt visszafordítani?
És miközben a kamaszok sorshúzással döntöttek, ki tartozzon a győztes tizenegyhez, Riolda a könyvtárába menekült, hogy útibeszámolókat és térképeket keressen. Esztelenség lenne pár beteg norvég útmutatása nyomán nekivágni a tengernek. A marsiliai Pütheasz biztosan járt a Brit szigeteken, ő volt az első görög, aki megvetette a lábát Skandináviában, aki megpillantotta Bergiont, azaz Írországot. Aztán ez az expedíció is beleveszett az Utolsó Thulét körülvevő jeges borzongásba. Ezt hírneves Pütheaszt a rómaiak irgalmatlan hazudozónak tartották, aki talán ki sem mozdult a szülővárosából, és még a birodalom álmokba vesző partjait sem látta a saját szemével.
Sarki fény?! Váratlanul felvillanó, zöld fénypászmák?!
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Riolda lapozgatta a görög betűkkel teleírt lapokat. Lám-lám, a megismerés határait tényleg a nyelv jelöli ki. Nem a gyávaságunk és nem is a jeges tengeráramok.
Ez a Pütheasz tulajdonképpen semmi rendkívülit nem látott. Egy átlagos ír hajós sokkal több elátkozott, mesebeli földdarabot ismer: szigeteket, ahol a kövek az embereket megpillantva véresek lesznek, országokat, ahol egy esztendő alatt száz év telik el, furcsa völgyeket, ahol az idő visszafelé folyik. Riolda tudta, hogy mindenki csak azt képes észrevenni, amit ésszerűnek gondol, ez a derék görög még akkor sem vette volna észre az Idő szigetét, ha a tenger egyenesen odalöki.
De ha túl sokat gondolkodik, akkor bele sem vág az utazásba. Sjönt addig lassan-lassan megfojtja a búskomorság, őt a csüggedés és az aggodalom.
Indulni kell. Indulni, indulni… Reggelig összeírta hát a tennivalókat.

 

 

A Nyugati szél szigetének polgárai egyetlen szokásukhoz ragaszkodtak. Akár viharos orkán tombolt, akár lágy szellő fújdogált, ők reggelente lesétáltak az öbölhöz, hogy szép napot kívánjanak a szomszédjaiknak, és barátságosan hátbaveregessék egymást. Ez a reggel sem ígérkezett másnak. Riolda derűs arccal lesétált a partra, de ott csak egyetlen szorg asszonyt talált. Már éppen odalépett volna hozzá, hogy a gyerekeiről vagy a házastársáról érdeklődjön, mikor az asszony odahajolt Rioldához, és azt sziszegte: – Hova rohannál te, szerencsétlen? Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
De a kis, viking hajót nem kellett elképzelni, az ott ringatózott a lábuk előtt. Csábítóan és valóságosan. És annyi vita, annyi eredménytelen sorshúzás után a fiatalok végre döntésre jutottak, és immár Sjön sem tiltakozott túlságosan. – Te, ugye mindennél jobban szereted, anya, a tengert? – kérdezte Kyd, mikor az apját besegítette a hajó tatjába.
Riolda gyűlölte a tengert. Soha nem igazodott ki rajta, azt sem tudta, hogy eleven vagy élettelen, hisz a tenger önmagán kívül semmilyen más lényhez nem hasonlított.
De Rioldának esze ágában sem volt a tengert a füle hallatára vérig sérteni, úgyhogy bólintott: – Igen, szeretem.

És az eget és a földet szétválasztó végtelen víz mintha meg akarta volna hálálni ezt a kis hazugságot.
Jó széllel indultak, a szigetre megtelepedett vándormadarak, mint magasban lebegő, ezüstös tajték, órákon át kísérték a hajójukat. Még maga Sjön is élénkebbnek látszott.
Talán minden jóra fordul.
Ahogy tervezték, két nap múlva kikötöttek a Madarak szigetén. Itt forrásvizet vettek, kurjongatva ugrándoztak, majd visszaszálltak a hajóra, némán várva a hideg tengerárt, a láthatatlan sodrást, amely már-már észrevétlenül átemeli őket az Idő szülőhelyére, a világ legtitokzatosabb szigetére.
A fiúk nem bírtak hallgatni, egyre jobban féltek, úgyhogy félhangosan kérdezgetni kezdték egymást: vajon hogy lehet teherbe ejteni a hableányokat? És igaz-e, hogy a legpompásabb nők, ha leülnek a gyepre, kiégetik maguk alatt a füvet…
Riolda csak rettentő fáradtságot érzett, megfogta Sjön kezét, miközben hagyta, hogy ez a hirtelen álmosság, mint valami jótékony hullám, a feje búbjáig betakarja… Meglehet, gondolta Riolda, a fiúk is alszanak, hiszen az utolsó viccen már senki nem nevet…

Aztán arra ébredt, hogy összekötözve, karikára görnyedve fekszik egy fal tövében, és három fehér köpenyes férfi, írül, az ő anyanyelvén cseveg felette.
Emberrablók lehetnek? Riolda megborzongott: hiszen egyetlen kalóz sem vesződik öregasszonyok vagy javakorabeli nők foglyul ejtésével. Szentséges ég, hány órája fekhet a férje mellett? De ha nem ölték és nem is erőszakolták meg, akkor mit keres itt összekötözve? És hogy lehet, hogy átaludta, hogy három fickó egy hajóról a partra vonszolja?
Behunyta a szemét, és próbált a beszélgetésre figyelni.
De még életében nem látott ilyen szép férfiakat – úgyhogy a szemének nem akaródzott lecsukodni. Bár rongyosak és torzonborzak voltak ezek a daliák, bármelyik fejedelem a kíséretébe fogadta volna őket.
Vajon látott-e már valahol ilyen szép férfiakat?
Ők hárman a pogányok álnokságát és tudatlanságát szidták, akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy megzavarják Szent Reginaldus csontjainak nyugalmát. Akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy hörpintsenek a Szent Reginaldus fakasztotta forrásból, miközben az eleven igét és az élet vízét, a kereszténységet elutasítják. – Tengeri csavargók, babonás barbárok! – kiáltotta az egyik, és belerúgott a Sjön mellett heverő fiúba, egy nyakigláb kamaszba.
Kik ezek a fehérruhások, töprengett Riolda.
Talán szerzetesek, akik most Szent Reginaldusnak vagy kicsodának templomot emelnek, és próbálják a kíváncsiskodóktól megvédeni a szigetet?
De hogy ez a sziget az a sziget, afelől Rioldának kétsége sem lehetett. Itáliában is, Normandiában is látott sokféle szerzetest, fiatalt is, öreget is. De ezeknek a fiúknak a szépsége, a makulátlansága, a ránctalan bőre és ragyogó szeme nem hagyott afelől sok kétséget, hogy Szent Reginaldus miféle vizet őriz.
– Amici! – kezdte Riolda, élvezve a papok megrökönyödését – Engedjétek meg, hogy azon a nyelven szóljak hozzátok, amit jól-rosszul megtanultam Velencében és a Római tengeren. A Nyugati szél szigetéről Szent Reginaldust jöttünk köszönteni. Ezt a barátságtalan fogadtatást mivel érdemeltük ki?

(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi[1])

 

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollegái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.

Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiénia jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a be­csület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.

– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.

Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk, Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk. Két szép szemed hamisan kacsint le rám, S nóta közben súgom neked, hogy egy csókra szomjas a szám.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.

A nő elkacagta magát.

– Nagy selma vagy te malacka. De én éppen ezért szeretlek.

– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.

– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.

– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.

Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyja oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.

– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.

– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?

– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?

– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!

Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tisztavizű tó partján letáboroztak.

– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.

Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.

– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.

Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.

– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.

Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.

– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…

– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.

– Sej, haj, Rózi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.

Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.

– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?

– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.

– Csodálatos! Imádom a hallevest!

– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?

– Hogyne! Miért kérdezed?

– Legközelebb ezt fogom megmászni.

– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?

– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az exmérnök.

Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.

– Segítség!

Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.

– Olga, Jancsi, Juliskám!

Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszúnyelű seprűn száguldott.

– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?

Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.

– Tiszteletem, polgármester úr!

– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.

– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.

– Én, magát? Nem emlékszem.

– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.

– Jelenleg hol laknak?

– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?

– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?

– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.

Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Figyelem, figyelem! Kérjük a kedves űrutasokat, tartsák tiszteletbe a közlekedési szabályokat, és viselkedjenek kulturáltan, mert előbb vagy utóbb úgyis mindenki révbe ér. Alleluja, dicsérjétek az Urat!

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.

– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!

Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!

– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.

– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.

– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.

– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.

– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!

– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.

– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.

Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.

– Bocsánat!

– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?

– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.

– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.

– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!

Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.

– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.

Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.

– Jancsi, Juliska?

– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.

A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.

– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.

– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!

– Aludj jól, szép álmokat!

Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.

– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.

– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione[2].

Mint a régi szép időkben.

____________________

[1] Petrozsényi módra. (fr.)

[2] Kivétel nélkül. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Takács Zoltán – Katz úr álma)