Most elmesélem neked Schuba Sándor történetét.

Egyszer volt, hol nem volt, olyan hajnali három óra körül határozott léptek nesze zavarta meg a Széchenyi tér túlvilági csendjét. Már csak két nap volt hátra az ünnepig, érthető hát, hogy Schuba Sándoron kívül miért nem járt az idő tájt egyetlenegy árva lélek sem a karácsonyi vásár kivilágított faházai között. Azon az éjszakán éppen tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja rótta a város utcáit éjjel-nappal, télen-nyáron, hóban-fagyban, csak mert örömét lelte benne. Szokása volt kivétel nélkül bárkit megszólítani az utcán, leginkább a társalgás szépsége miatt. Egész napját kint töltötte a belváros emberektől nyüzsgő, eklektikus labirintusában, és igyekezett kapcsolatot létesíteni vadidegen férfiakkal és nőkkel, pusztán azért, hogy gyakorolhassa legkedvesebb időtöltését, a felhőtlen cseverészést.
Tudományos fantasztikumnak tűnhet, hogy a mai világban léteznek még a múlt idealistái közé skatulyázott, ballonkabátos, kalapos őrök, akik felveszik a hölgyek elejtett zsebkendőjét, és hangos újságropogtatással állnak a villamosmegállóban, miközben ide-oda biccentenek, kezet fognak, aktatáskát lobogtatva várakoznak a főutca sarkán. És valóban, többnyire a fantasztikum dominál az iménti megállapításban, ugyanis Schuba Sándor soha nem hordott se ballonkabátot, se kalapot. Annál inkább kedvelte a vastag, kézzel készített, enyhén dohszagú irhakabátját a hozzáillő kucsmával. Olyannyira szerette ezt az összeállítást – amely vitathatatlanul kiemelte mélykék szemét –, hogy még nyáron, a legnagyobb kánikulában sem zavartatta magát, büszkén lépdelt téli szereléséhez járó irhamellényében. Mentségére legyen mondva, hogy kigombolva hordta, alatta pedig valamelyik képregényhős emblémáját viselte színes pólói tucatjain. Ennyit a fantasztikumról. A tudományos megállapítás azon része, miszerint úriemberként viselkedik a főutca sarkán, újságot olvas és aktatáskát himbál, biccent, kezet fog – ezek mind-mind igazak voltak Schuba Sándorra, aki ezeket a tiszteletreméltó szokásokat nemhogy nem hagyta kiveszni a város szürke mindennapjaiból, de még rá is tett egy lapáttal saját lénye elengedhetetlen és utánozhatatlan tulajdonságával: a közvetlen társalgással.
Portyái során megszólított bárkit, nemtől és kortól függetlenül, habár leginkább a fiatal, gyönyörű nőket kedvelte. Mert hát valljuk be: ő is csak férfiból volt; szerette a szépet, szerette az izgalmasat, és ugyebár a nők pontosan ilyenek. Az emberek többsége azonban átnézett rajta, vagy elhessegette magától. Olyan is volt, aki megpróbált erőszakhoz folyamodni, csak hogy megszabaduljon végre az irhakabátos úr, számára idegesítő jelenlététől. De szép számmal akadtak olyanok is, akik nyitottan fogadták közeledtét és közlékenységét, s hosszú percekig beszélgettek vele ilyen-olyan, többnyire jelentéktelen, hétköznapi dolgokról, abban a hiszemben, hogy a különc öregurat boldoggá teszik vele.
Hogy mekkorát tévedtek!
Noha Schuba Sándor mindennél jobban szeretett beszélgetni – talán még az irhakabátjánál is jobban –, a különc öregúr sohasem azért kereste a kapcsolatot a járókelőkkel, hogy boldog legyen. Kevés boldogabb embert hordott a hátán a föld a történelem során őnála. Mindene megvolt, és ami nem, az azért hiányzott tulajdonából, mert nem volt rá szüksége. Hétköznapi ember volt, egyszerű igényekkel, akinek a homlokára sohasem vetett árnyékot a búbánat.
Éppen ezért kezdte el unni saját életét. Megszállottan kereste az újdonságot, a különöset, és legfőképpen: a szomorúságot.
Bizony, a szomorúságot. A szomorúság olyan volt neki, mint a borkedvelőnek a jégbor, mint az ételkedvelőnek a Gasztroangyal, vagy mint a szépirodalom szerelmesének a Háború és béke. Ő szomorúságkedvelő volt. Egyfajta ínyenc. Az élet mozzanatainak kulináris híve, aki megszállottan kísérletezett az összetevők (a járókelők) ízvilágával (érzelmeivel), és kedvére volt belekóstolni mindegyikbe, hátha megtalálja a rég áhított, valódi, mélyből fakadó szomorúságot.
Szóval a különc öregúr éppen a Széchenyi téren sétálgatott. Nem emlékezett rá, mióta volt talpon, vándorlásainak kezdete óta egyébként is egybefolyt minden napja. Az idő múlását az égen követte nyomon, szemmértékkel, az évszakok váltakozását pedig a bőrén keresztül tartotta észben. Talán ezért is volt rajta mindig valami irhából készült ruhanemű. Azon a téli éjszakán, három óra tájban, mikor a hajnali köd tejszerű fátylát még nem emelte fel a nap első sugara, Schuba Sándor, tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja először úgy érezte, valami baj van vele. A hosszú idő alatt felhőtlen kedvét egyszer sem fenyegette betegség, levertség vagy rossz közérzet. Azon az éjjelen azonban valamiféle változást vélt felfedezni testében. Belül. Egyfajta melegséget, ha úgy tetszik. Csak egy pillanatig tartott az egész, de a hatása annál nagyobb volt. Olyan, mint amikor valaki felhúzza a kocsiban az ablakot, ám mielőtt az üveg végleg befejezné fölfelé araszoló útját, egyszerre éles, fültépő nyikordulást hallat, amitől az ember kizökken a gondolataiból. Néhány perc múlva el is felejti az egészet, ám legközelebb már valamiféle különös érzés tartja fogva tudatalattiját, hogy egy kicsit lassabban kell le- vagy feltekernie az ablakot az adott szakaszon, mert kellemetlen hangot bocsájt ki. Valami ilyesfélét érzett az irhakabátos úr, mikor szállingózni kezdtek a hópelyhek. Furcsának találta, noha a vándorévek alatt jó pár furcsa dolgot tapasztalt. Talán a csontig hatoló – de az irhakabát alá, természetesen, beférkőzni képtelen – hideg, a köd és a szállingózó hópihék együttes hatása volt. Mindez mély benyomást tett Schuba Sándor önfeledt személyére, és attól a pillanattól fogva valami megváltozott benne.
Mialatt a különc öregúr gondolataiba merülve sétafikált a rendhagyó időjárás bájos forgatagában, egy ismeretlen erő, mondjuk a végzet, vagy a misztikus időjárás keze elvetette lelke veteményeskertjében a szomorúság babját. Fúrt neki egy kis lyukat az ujjával, belepottyantotta, betemette földdel, gyengéden megöntözte, és onnantól kezdve a búbánat csírája utat tört magának, és gyökeret vert Schuba Sándor mellkasában. Ő maga ebből az egészből csak egy meleg, majd minden további nélkül szörnyű, mardosó, jeges hidegbe átcsapó érzést tapasztalt. De az a hideg ott is maradt, nem illant el, csakúgy, mint a mindent beborító köd. Az irhakabátos úr órákig a padon ült, s miközben egyre csak masszírozta szúró mellkasát, mélyen elgondolkodott azon: mégis miért történik ez most vele? És akkor, mikor megérkeztek a nap első sugarai, és végre elült a hajnali köd, Schuba Sándort se kínozta tovább az a rejtélyes, hideg érzés.
Fel is kelt azonnal, és a szokásos jókedvvel indult útnak ismét. Úgy gondolta, ez csak amolyan „múló fájdalom” volt, csak beszúrt a szíve, és ennyi. Hiszen már nem olyan fiatal, most töltötte a hatvannégyet, a lábában is érzi már, szóval egyáltalán nem kell az eset csodájára járni – bárkivel megeshet ebben a korban. Fütyörészve bandukolt tovább, habár nyugtalansága korántsem múlt el teljesen. Alig várta, hogy egy kis reggeli csevejre fogékony alkattal hozza össze a sors, s akkor legalább erről a kínos rosszullétről is megfeledkezhet.
A nap hátra lévő részében, szokásához híven, a városban téblábolt, s jobbára szabados életén töprengett. Közvetlen természetének köszönhetően rengeteg ismerősre tett szert az évek során, akiknek a legtöbbje kerülte őt, mondván, túlságosan pozitív egyéniség. Optimizmusa valóban nem ismert határokat, mindig mindenben meglátta a dolog jó oldalát. Kár, hogy az emberek többsége hajlamos elcsüggedni, és még csak bele sem gondol soha, hogy valami jót mindig ki lehet hozni a legnyomorultabb helyzetből is. Ő mindig ezt vallotta, és aki nem volt sült bolond, az meg is értette, kivel áll szemben, ha netán a különc öregúr félbeszakította mondandóját. Az esetek többségében azonban a hallgatóság csak egy kézlegyintéssel adott hangot véleményének, annyit téve hozzá grátiszként:
– Sajnálom, nincs nálam apró.
Ilyenkor fanyar mosoly jelent meg Schuba Sándor szája szegletében, és folytatta útját más, kissé nyitottabb társaság felé. De előfordult olyan is, hogy nem állt el eredeti szándékától, és a durva visszautasítás ellenére sem engedett, sőt, szent céljának tekintette, hogy ha már kéregetőnek nézték, valóban lehúzza a delikvenst.
– Hé, öcsikém, én nem vagyok hajléktalan! Gyere, szagolj meg nyugodtan!
– Dehogy szagolom, normális maga?! Mit akar?!
– Hát, most, hogy így kérded, egy kis apró tényleg jól jönne.
– Az előbb kért. Mondtam, hogy nincs apróm. Hagyjon békén.
– Nana! Az előbb meg sem szólaltam, te mondtad, hogy nincs apród. Azt sem tudtad, mit akarok. Csak meg szerettem volna kérdezni, merre van a buszpályaudvar, erre te hajléktalannak nézel, és elküldesz melegebb éghajlatra – búgta jókedvűen Schuba Sándor. – De mivel nem kérdeztem, van-e nálad pénz, és mivel nem is néztél rám, csak a telefonod pötyögtetted közben, arra kell következtessek, hogy mégiscsak van a birtokodban néhány érme. Megtennéd, hogy megszánsz egy-két százassal? Már csak azért is, mert valóban szegény vagyok, reggel óta nem ettem, ráadásul a büszkeségemet sértetted meg, méghozzá igen mélyen, így ezt a krátert csak egy kis adománnyal tudom befedni, amely… – és így tovább, egészen addig, amíg a szerencsétlen meg nem elégelte a flúgos öreg folytonos zaklatását. Ilyenkor jókedvűen zsebre vágta a pénzt, meghajolt, és másfelé vette az irányt.
Pedig volt félretett pénze. Éveken keresztül a saját és a felesége nyugdíjából élt, aki a halálos ágyán arra kérte, felejtse el őt.
– Sándor, ne törődj a múlttal! Az élet elszáll. Élj meg minden egyes napot! Nyugdíjas vagy, végre időd is lesz rá, hogy azt csináld, amit mindig is szerettél volna. Hogy emberekkel foglalkozz, beszélgess, korzózz, lazulj, világi életet élj. Legalább én sem foglak zavarni közben… Ígérd meg, hogy elfelejtesz!
És Schuba Sándor betartotta az ígéretét. Ötvenkét évesen ment nyugdíjba a rendőrségtől, ugyanabban az évben veszítette el a feleségét. Nem kell lefesteni, mit érezhetett, el tudja azt képzelni akárki. Ám kötötte őt az ígérete. Egész addigi életében szolgált, s most, mikor végre elkezdhetné azt, amiről huszonéves kora óta álmodozik, hogy egyszer végre nyugdíjba vonul, az utcákat fogja járni, és még több tapasztalatot gyűjt a világról, naprakész lesz, minden hírt, pletykát első kézből fog hallani, az új időket nyitottan fogadja, a szlengeket eltanulja, idősekkel sakkozik a gyógyfürdő termál medencéjében – röviden: hogy tiszteletreméltó öregúr lesz, akinek unokája helyett unokája, fia helyett fia lesz az egész város; most úgy kell mindezt véghez vinnie, hogy a nő, hű társa, élete szerelme halott, és a nyirkos, férgektől hemzsegő földben enyészik el egy egyszerű koporsó fenekén.
Mit lehetne mondani? Nehéz volt. Nehéz volt, de az évek alatt megtanulta kezelni a dolgot, és azt hitte, megtalálta önmagát. Már nem gondolt az asszonyra, nem törődött a fájdalommal – minden percét lekötötte az, hogy a jelenben éljen. Haza is csak aludni járt, már ha hazament egyáltalán. Általában sétált, ide-oda, keresztül-kasul, mindenfelé. Ha úgy volt, cigarettát lejmolt, és konyakot ivott az egyik elegáns étterem teraszán, máskor gyorsbüfékben ebédelt, olykor egyik hajléktalan ismerősét és a kutyáját hívta meg egy szendvicsre – tehát túlzás lenne azt mondani, hogy napjai egyhangúan, boldogtalanul teltek, és hogy a veszteség miatt kissé becsavarodott. Nem, erről szó sem volt. Álló nap azért küzdött, foggal-körömmel, hogy örömet szerezzen másoknak. És persze saját magának is. Hogy lelkiismerettel adózhasson a legtisztább élvezet, a hedonizmus totemoszlopának. Carpe diem. Jól csinálta, nagyon jól.
Azon a hajnalon, három óra tájban, mikor elkezdett szúrni a szíve, és a padon ült mellkasát markolászva, arra a következtetésre jutott, hogy az a tizenkét év, amelyet az utcákon töltött, egy idő után már kifejezetten boldogan, és amely nélkül el sem tudta volna képzelni életét, az a tizenkét év hibás. Hiányzik belőle valami. És már ízlelgette is a választ, de akkor a nap felkelt, a köd felszállt, ő maga pedig megkönnyebbült, a fájdalmas, hideg érzés nélkül kelt fel a padról, és folytatta útját, igaz, nem oly derűsen, mint addig, de kifejezetten jó kedéllyel.
És aznap – valószínűleg a hajnali események hatására – a megszokottnál jóval több embert szakított félbe. Nagyon nem is emlékezett, kiket-miket, miről beszéltek, hányan voltak, és a többi. Csak annyi maradt meg benne, hogy ide-oda rohangál a hóesésben, békésen összeverődött társaságok, turbékoló gerlepárok, régi ismerősök bizalmas beszélgetései között utazgat, és időről-időre elhajtják, vagy ő maga megy el, mert hallgatósága elképesztően tág, merev szemekkel bámulja őt. De ő csak folytatta, rohant ide, caplatott oda, itt egy kis ilyen, amott egy kis amolyan, ez a téma, az a téma, mígnem egyszer csak a főutca közepén nem találta magát, a hideg kövön ülve. Nem tudta, mi történik. Forgott körülötte a világ, az emberek távolodó-erősödő hangja monoton zúgássá vált fülében, homlokán a kemény mínuszok ellenére is kiütött a veríték. Elhatározta, hogy rendbe szedi magát.
A legközelebbi étterem felé vette az irányt. Bent barátságos meleg és egy kecses pincérlány fogadta, pár perc múlva pedig már egy erős körtével a hasában, forralt borral a kezében ült egy tál gőzölgő tyúkhúsleves fölött az ablak melletti kétszemélyes asztalnál.
Az ebéd lassan telt, a gondolatok vadul kavarogtak fejében. Feldúlt lelkiállapotban volt, és nem értette, miért. Tudta, hogy a köddel kapcsolatos, hogy a mellkasi, szúró fájdalom is közrejátszik benne, és hogy valamiről megfeledkezett – de ennyi, és semmi több. Nem ugrott be neki semmi más, csak ezt a három dolgot ismételgette unásig, rögeszmésen.
A leves után felkelt, kiment a mosdóba, hogy megmossa az arcát. Óráknak tűnő percekig tanulmányozta magát a tükörben. Feje búbján már kopasz volt, de hátul még fejedelmi acélszínben pompázott a haja, amely most borzasan kandikált az ég felé. Vastag lencséjű, kerek szemüvege mögül véreres udvarban egy pár tengerkék, nyugtalan szempár nézett vissza rá. Örökké mosolygó szája szélén most is ott ült a csibész vonás, de arcának belső aggodalomról tanúskodó ráncai elvonták róla a figyelmet. Befejezte a mosakodást, megitta a forralt bort és kiment rágyújtani. Egy idő után feltűnt neki, hogy újra elkezdett szállingózni a hó, és hogy a füst, amelynek útját mindig figyelemmel kísérte, most mintha eltűnt volna, hiába kereste, nem látta, hova száll, ékes bizonyítékaként annak, hogy újra beborította a várost a köd. Esteledett. Lemondóan csóválta a fejét, és éppen elnyomta a cigarettát, amikor a szíve tájékán újra visszatért a szúró, hideg érzés. Kétségbeesetten rohant a főutca tejszínű áramában, a szállingózó fehér pihék között; úgy zihált, mintha egy gyilkos üldözné, mintha a nyomában lenne, és elmebeteg kacajával a hátát karistolná, mert az jobban vág, mint az a hatalmas kés, amelyet a kezében szorongat.
Egészen a padig rohant. A padig. A hajnali pihenőig, ahol kiheverte fájdalmát, amely most, úgy tűnt, a korábbinál sokkalta erősebben tért vissza. Időközben az összes bódé kinyitott: a levegő telis-tele volt a sült gesztenye, a forralt bor, a pácolt csülök, a főtt káposzta, a lócitrom, a szalmabála, a pálinka, a gumicukor, a kürtőskalács és még ki tudja, mennyi minden más ingerlő illatával. A szagok és a zsúfolt tér ellenére is nyugtató hatással volt idegeire a lassú hóesés. Csak arra koncentrált, és az idő mintha lelassult volna körülötte. A szürke, ködös háttérben csöndes, lassan szállingózó pihéket látott maga előtt. A világ megállt. Végre nyugodtan lélegzett, és azt kívánta, bárcsak mindig ez a tiszta, ünnepi béke venné körül.
Azután először a fahéj, majd az alma, és sorra egymás után a vásár többi illata is felerősödött, csakúgy, mint a zsivaj, és rosszulléte minden addiginál erősebben tért vissza. Hol a hasát, hol pedig a fejét fogva görnyedezett a padon, és keservesen nyomorultul érezte magát. S ekkor, nyomorában, félájultan, az öntudatlanság küszöbén, mélyen mellkasába lógó fejjel, alig hallhatóan suttogva a feleségét szólította.
– Irénke…
A szó formát öltött, megtöltötte a levegőt, a teret, s talán még az időt is. A világ lelassult, érzékei elmosódtak, testi fájdalmai elnémultak. Az a drága, szent szó, amelyben benne volt tizenkét év néma fájdalma, most hangosan kimondatott; az az elfeledett, varázslatos név, amely most úgy hangzott, mintha azt mondta volna: élet.
Pedig életről szó sem volt, tudta jól. Hogy is lehetne, mikor Irénke már tizenkét éve a temetőben nyugszik? Ám a válasz valahogy nem érdekelte. Csak tudta, érezte, hogy amit elfelejtett, amit el kellett felejtenie, az most visszatért, és többé nem hagyja el. Szeretett feleségének emléke most már mindig vele lesz. Érezte. Elkíséri, míg oda nem ér, míg le nem eresztik őt is a hideg, nyirkos földbe, egy egyszerű koporsó aljába, s rá nem hajítják a földet, hogy elfedjék vele testének romlandó mivoltát.
Schuba Sándor, az örökifjú, az optimizmus két lábon járó példája, aki tizenkét éve nem volt szomorú, úgy zokogott azon a padon, mint egy kisgyermek. Az öröm könnyei voltak, azok peregtek fényes, kék szeméből. S mintha a természet is meg akarná tartani ezeket a tiszta, gyöngéd könnyeket, a decemberi hideg megfagyasztotta a cseppeket, éppen azután, hogy legördültek volna a szemüvege alatt mindig mosolygó szája felé, talán azért, hogy eltehesse őket emlékbe, hogy mindig emlékezhessen arra az emberre, aki tizenkét évnyi boldog feledés után rájött, miért szép és sokkalta boldogabb emlékezni, mint elrejteni azt, ami fáj.

A lány szájtátva bámult az irhakabátos úrra. Nem fázott, pedig hideg volt: órák óta ült a padon, sapkáját és vállait jótékonyan elfedték a szálldosó hópelyhek, és azt is érezte, ahogy könnyeinek maradékát megfagyasztja a levegő. Éppen úgy, mint Schuba Sándorét – éppen úgy, ahogyan azt az imént elmesélte neki a különc öregúr.
Mélyet sóhajtott. Vacogott. A bundás úr kigombolta kabátját, átkarolta a vállát, és ráterítette a meleg ruhaneműt. A lány még mindig őt bámulta, percek óta nem pislantott. A különc öregúr türelmesen hallgatta, mit mesél a lány csöndje. Úgy érezte, meg tudta győzni, s ez így van jól. Nem bánta, hogy vacsora helyett leült mellé, és vigasztalni kezdte zokogásában. Nem bánta, hogy meghallgatta, mi bántja. Ahogy azt sem bánta, hogy elmesélte neki Schuba Sándor történetét. Azt a történetet, amelyet ő sem ismert több, mint két nappal ezelőttig, amikor is az egészet átélte éppen ezen a padon, itt, ahol most a karjában tartotta az összetört lányt, és ahol most mélyen elmerültek a gondolatok kútjában.
Nincs is ennél szebb: rájönni, hogy a feledés megmérgezi az embert, míg a végén őrületbe nem hajszolja. A fájdalmat be kell építeni önmagunkba, mint a téglát, hisz ami egyszer már megsebzett minket, az többször nem tud, a fájdalmat pedig örömmel kell megszilárdítani, habarcsként használni, s mikor ez a két végletes ellentét, a szilárd fájdalom és a gyengéd, puha boldogság érintkezik, olyan elpusztíthatatlan, áthatolhatatlan falként tárul fel szemünk előtt, amelyet többé nem dönthet le senki és semmi, még önmagunk sem, és amelyet más néven csak úgy hívnak: lélek.
Erre gondolt a különc öregúr, amikor a lány megmozdult. Hozzábújt, jó szorosan, szinte érezte, ahogy fiatal szíve lassan megnyugszik, és már nem ver olyan ütemtelenül, mint előtte. A lány rámosolygott, megpuszilta borostás arcát, majd azt súgta áhítattal:
– Köszönöm.
Azután felállt, és lassú, kimért léptekkel eltűnt a köd sűrűjében. Nem nézett vissza. Az irhakabátos úr pedig elmosolyodott, feltápászkodott és begombolkozott.
– Talán még látjuk egymást – mormolta maga elé.
Majd ő is elindult az ellenkező irányba, és ugyanúgy, mint előtte a lányt, lassan őt is elnyelte a szakadatlan hóesés.
Körvonalai még akkor is ott lebegtek homályosan a köd és a hóesés közepén, mikor már régen az igazak álmát aludta az otthonában.
És álmában a feleségével táncolt.

(Illusztráció: He Cares – honor card )

Manapság már nem megy úgy a koncentrálás, mint régen. Hiába: megöregedtél. Pedig, mintha csak tegnap lett volna, hogy betöltötted a tizennyolcat. Aztán huss!, egy nap kinyitod a szemed a keményre dermedt paplan alatt, és hirtelen negyven vagy. Először alig hiszed el, de azután lassacskán, cseppenként, néha kicsit nagyobb mennyiségben, akadozva, mint a reggeli szeánsz, amit fél kézzel a falon, fél kézzel a gatyádban matatva végzel prosztatád kényétől-kedvétől hűségesen függve, eljut a tudatodig, hogy az életed – kegyes esetben – fele, csakúgy, mint egy jó szombat esti film játékideje, elrepült. Pár pillanat múlva már a tükörbe bámulsz, kétnapos borosta keretezi a szemráncod, meg a halántékodnál deres, zsíros hajad, és csodálkozva teszed fel magadnak a világtörténelem eddigi legnagyobb és egyben legmegmagyarázhatatlanabb kérdését, hogy mégis hol rontottad el. De válaszolni már nem tudsz rá, és ha valamilyen csoda folytán mégis felderengne egy-két értelmes szó, nem tudod végigvinni a gondolatmenetet, elmegy a kedved az egésztől, a reggeli kávétól, az öt órára gondosan beállított fűtéstől, a tegnap esti jól megérdemelt pofa sörtől, a feleséged és a gyerekeid szuszogásaitól, amik egyenetlen hullámokban érik el megereszkedett füled cimpáit a nyitott ajtón keresztül, és amikről máskor olyan jólesően úgy gondoltad, milyen nyugtató is mindez, milyen kézzel fogható is az egész, hogy minden, amit csak kívánhattál akkor, mikor álmaid kovácsolása esedékes volt, bekövetkezett, a szerető család, a szép ház, a példás élet, ez az egész, amiért megérte gürcölni, amiért megérte küszködni, olykor hónapokig szűkölködni, ezért az életért, amit a hetilapok borítóján láttál, és ezért az életért, amit akkor a végső állomásnak hittél – ez az élet, mintha elvesztette volna az értékét.
Utána még lassabban, mint akkor a tükör előtt, mintha körvonalazódni kezdene fejedben az elhatározás, de újra és újra elveted, mert gyengének érzed a tagjaid, a lelked, összeszorul a gyomrod, a nyelved a szájpadláshoz tapad, elönt a kétségbeesés, aztán a gyávaság, vagy azért mert felelősséggel tartozol a családnak és ki tudja, kinek még, talán mindenkinek, talán az egész világnak, de elsősorban mégiscsak a munkának, persze, és akkor, mikor ez már megvan, és lépnél tovább, belép a titkárnőd és kizökkensz a gondolataidból, visszabotorkálsz a ködbe borult város koszos panorámájától az íróasztalodhoz, és beleveted magad a munkába, újra, miközben a harmadik kávéd ott jegesedik az orrod előtt, majd egy elvétett mozdulattal felborítod, és nézed, ahogy a fekete folyam eláztatja mindazokat a fontos iratokat, amelyek végső soron a gyökereidet jelentik, amelyek a legfontosabb kapaszkodók a siker gyorsvonatán, de nem idegeskedsz, mert szerencsére nem kerültek még rájuk a szignók, meg a pecsétek, meg amúgy is, még a legszörnyűbb helyzetekből is van kiút, és akkor, egy pillanatra a nagy kapkodásban, elkap a nyugalom, az a kísértetiesen varázslatos, langyos pillanat, mikor megvilágosodsz, és felfogod, mit is kell tenned valójában, hogy végre kijuthass abból a csendes, őrlő, monoton szürkeségből, amiben eddig léteztél. Akkor, de csakis akkor, talán még magad is kissé csodálkozva tapasztalod, mennyire megnyugtat a tudat, hogy mindent, ami eddig te voltál, elönt a ragyogóan feketén is hideg és visszafordíthatatlan változás.
Eltelik pár hét, aztán pár hónap, a karácsonyt még a megszokott keretekben töltöd el, mosolyogsz, eszel a bejgliből, iszol a borból, jól érzed magad. Kívülről semmi változást nem vesznek észre rajtad, és már te is kezded azt hinni, hogy hülyeség az egész, múló hóbort, netán kibontakozóban lévő depresszióvirág, de aztán vége az ünnepeknek, és minden kezdődik elölről, és rájössz, ez az egész olyan, mint egy több száz kilométeres robogás az autópályán. Ott is vannak kisebb szünetek, mikor megállsz tankolni, vagy egy pihenőnél benyomni egy szendvicset, ám ezek végső soron csak a nyugalom apró szigetei, ahol feltöltöd magad erővel, hogy aztán folytathasd az utadat, vezessen bárhová.
És azután itt a nap, amitől annyira rettegtél, és amitől még mindig félsz, és ahonnan már nincs visszaút. A levelet a konyhaasztalon hagyod, bevett szokás, ez a mindennapi üzenőfal, habár a szavaid nem épp mindennapiak, de ez már nem számít. Nem viszel magaddal sok mindent, elég egy sporttáska a ruháiddal, a tárcád a titkosított bankkártyával, rajta az összes pénzzel, amit azóta gyűjtöttél magadnak, hogy elkezdtél dolgozni, és egy fénykép a családodról. A kezedben a régi naplód, telis-tele egykori reményekkel, álmokkal és tervekkel.
Még visszafordulsz a küszöbről, a januári szél belekap a kabátodban, könyörtelenül, csapkodva-szaggatva a szövetet; elmosolyodsz, hálát adsz ezért az egészért, mindenért, amit elértél, elmormolsz egy imát, aztán csendesen, tapintatosan, mint egy magából kifordult tolvaj, kilopod magad a családod szívéből, és elhagyod az otthonod.

Illusztráció: Boss – Man in a long black coat

Addig kell keverni a ragasztót, Góré, amíg el nem oszlik az utolsó csomó, mondja Márió, utána meg addig-addig, amíg elég sűrű nem lesz annyira, hogy ha Góré rávágná a falra, bizony nem akaródzna leesnie onnan a bestének.

Hiába, Márió már csak így beszél. Rendkívüli tehetséggel keveri a divatos szlenget az idejétmúlt tájleírás elemeivel, akkor is, ha épp fáért megy alkudozni a tüzépre, és akkor is, ha épp az ikreiről mesél. Kint lakik falun, messze Szegedtől, fél óra kocsival, meg egy szívroham, annyi a kóbor kutya útközben, na de hát ott mindenki így beszél, kérem, el kell eztet fogadni. Góré meg csak keveri a ragasztót, dagasztja – ha szakkifejezéssel szeretne élni –, és közben nem gondol másra, csak Dórikára.

Dórikát már azóta ismeri, hogy először betette szakadt sportpapucsát az óvoda küszöbén. Együtt cseperedtek, játszottak babásat, papásat-mamásat és hercegnőset, az udvaron meg együtt rúgták a bőrt, kardoztak könnyen hajló fűzfavesszőkkel, és bújócska-fogócskáztak, míg nem kiabált Piroska néni, hogy most már ideje bemenni csendes pihenőre. Dórikával egy osztályba is jártak, ahol aztán megismerték először a saját testüket, majd hallottak ezt-azt a másik nem felépítéséről, és alig észrevehetően elkezdték tartani a távolságot. Talán szégyenlősök voltak, talán féltek, nem tudni biztosan, annyi a lényeg, hogy nyolc évig pihentették egymáson a szemüket, azután pedig elballagtak. Góré maradt, Dórika ment, de hogy miért, és hogy hová, azt Góré sosem tudta meg. Arra eszmélt fel, hogy egyik napról a másikra eltűnt valami az életéből, egy biztos pont, egy bója a tenger közepén, amire jó volt nézni néhanapján, akár mindennap egyszer, vagy többször, néha percenként, néha csak óránként, de mindenképpen jó volt, és hogy ez most elveszett, és vissza sem tér talán soha. Nem volt mit tenni, el kellett hessegetni a gondolatokat, és meg kellett úszni ép bőrrel a szakközépet.

Az élet meg olyan volt, mint a tengerparton – voltak jobb napok, de voltak rosszabbak, mikor kiöntött a víz, és nem hagyta élni az embert, Góré viszont túlélte, napról-napra élt és úgy él még ma is, élni, élet, életet élni, csak egy dologra koncentrálva, mert azt hallotta a kollegáktól, hogy így kell, mert aki tervez, arra rájár a rúd, egy biztos pont legyen, az esti sör, meg a hádétévé, másra nincs szükség, lehet élvezni az életet, aki pedig tervezgetne, ne adj Isten!, álmodozna, arra bizony rájár a rúd, mert az élet, Góré komám, nem olyan, mint a fenékig tejfel, hanem inkább olyan, mint a betonkeverő: teszel bele ezt, azt, meg amazt, jól összerázod, kaptál egy tisztességes anyagot, ami néhány perc múlva jól összeáll és lehet vele kezdeni valamit, már éppen kifújnád magadat, hogy ez igen, erről van szó, de aztán egy csepp az arcodra csapódik, letörlöd, nézed-nézed, jól van, megesik, aztán meg jön a többi, de ezek már egyre nagyobbak és csak úgy záporoznak, te pedig hitetlenül veszed tudomásul, hogy a kiegyensúlyozott életet szimbolizáló betonkeverőbe tett értékek, álmok és szorgalom bizony másodpercenként pofánköp, méghozzá saját hiú naivságoddal, vagy akár naiv hiúságoddal, teljesen mindegy.

Figyelsz te rám egyáltalán, Góré, keverjed mán, az ég szerelmére, nem érünk rá egész nap.

Márió kissé feldúlt, már menne javítgatni az ablakok helyén tátongó cifra lukakat, de Góré nem sértődik meg, azonnal visszatér a valóságba, nincs mese, a feladatot el köll végezni és kész. Márió legalább dolgozik, nem bagózik folyton, mint a többiek, nem telefonálgat ide-oda, igyekszik legjobb tudása szerint eljárni, még ha ács létére nem is a saját feladatát végzi.

Góré szó nélkül nyújtja a vödröt Máriónak, majd térül-fordul lapátért és seprűért, szedegeti össze a téglaforgácsokat. Ma már nem fog leállni gondolkodni, ha munka van, hát munka van. Márió helyeslően bólint, előveszi kantáros nadrágjából a ceruzát meg a centit, és húzni kezdi a jeleket a vakolt falra, amit Lacinak bizony javítani kell majd, mert imitt-amott elég trehányra sikeredett.

Góré, gyere ide azonnal! – száll a parancs, Keri az, a vállalkozó, Góré hallotta is a traktorhangú, motorhibás Fordot megállni a ház előtt, nem tétovázik, leteszi a lapátot és már kint is van a kapunál. Keri zömök pasas, őszül, de még nincs ötven, viszont kemény, mint az acél, és amilyen hirtelen haragú, olyan megértő és kedves. Góré szeret mellette ténykedni, de azért tart is tőle, ha felmegy benne a pumpa, képes lenne testeket aprítani puszta kézzel. Most azonban jó hangulatban érkezett, és már veszi is ki a húszasokat a zsebéből. De jó, most végre megkapja a félhavi fizetését, amivel lógnak neki, de Keri csak azt mondja, hogy idefigyelj, Góré, negyedóra múlva jön a sóder, fülelsz meló közben, és ha hallod bippegni az ifát, rohansz, mint akire rájött a cifrafosás, nyitod a kaput, elzavarod a munkásokat, és segítesz betolatni. Aztán kifizeted a faszit, itt van hatvanezer forint, jó nagy kupacot fog ledobni a ház mellé, de te ne ijedj meg, amint kész van, fogjál hozzá a talicskázáshoz, ából bébe tegyed, látod?, igen, oda, kérlek, kemény lesz, de bízom benned, ezért is hagyom rád a pénzt, tanulj egy kis felelősséget. Nem lehetetlen küldetés, de készülj fel, hogy egész nap talicskázni fogsz. Ha valaki szólna, hogy segíts, hát csak pihenésképp, tíz percet, nem többet, mert ezt ma be kell hordani, holnap hozzák a térköveket, azokat is ide fogják letenni. Én most rohanok tovább, árajánlat kell az Olajos utcába, jövő hónapban ott fogunk burkolni, ha minden jól megy, és nem szakad ránk az ég, mert akkor tuti, hogy csúszunk, a kurva életbe.

És Keri már ott sincs, bevágja a kocsi ajtaját, és csattog tovább a félautomata kocsival.

Górénak dagad a melle, hiába egy utolsó segédmunkás, nála van a lóvé, ez csak jelent valamit. Mennyire büszke lenne rá az anyja, ha látná, és nem hagyta volna el őt és az apját, mielőtt betölti a tizenkettőt, de hát ez van, Svájcban jobban keres az ember, akármi is lesz belőle, még akkor is, ha a nyomor tetejéről jön. Csak azt tudja, hogy ő nem hagyja itt, amit elkezdett. Ahova születünk, ott is rohadjunk el – hallotta már sokszor.

Ha Dórika visszajönne, ő bizony nem engedné el még egyszer. Legutóbb is mondani akarta neki, hogy ne menjél, mert. Neked itt a helyed, nekünk játszanunk kell, nekünk élvezni az időt, nekünk beszélni és nevetni és ölelni. Nekünk ez kell, mindig. De Góré nem szólt, Dórika pedig nem köszönt el, egyszer csak eltűnt, a játszón mondták a lányok, Góré még csak nem is bólintott, csak felkapta a labdát, és szaladt vissza a betonosra, mert ők jöttek kirúgással. Most viszont felnőtt, felelősségteljes, fizető állása van, csak idő kérdése, hogy mikor teszi le a szakmait, nem hiába tanulta négy évig a vízvezetékszerelést, akkor aztán lehetne belőle mester, több pénzért, ami több boldogságot jelent, és akkor Dórikának sem kellene szégyellnie magát, hogy Góré csak egy segédmunkás, akkor igazi nagymenő lehetne, jönnének a megrendelések, a bizalmi munkák, még hétvégén is pihenne, nyáron pedig elmehetnének nyaralni Abbáziába, vagy hova, régebben olvasott róla valamit, szóval oda, az ott van Split környékén, ha jól emlékszik. Aztán meg születne egy fia, ő pedig elvenné Dórikát feleségül, nyálasság ide meg oda, nem törődne a haverokkal, azok úgyis csak rabolni tudnak meg kötekedni, az élet viszont nem ilyen, az élethez munka kell, a munkához meg élet, felelősségteljes, nem olyan, mint amilyenben ő nőtt fel. Lenne egy lánya is, szép kék szemmel, de lehet barna is, nem probléma, meg egy felesége, akire számíthat, és aki számíthat őrá mindig, mindenkor, még akkor is, ha szorítja őket a kocsi törlesztőrészlete, a főbérlő pedig a rezsicsekkekkel bűvészkedik, hogy még több bőrt húzhasson le róluk. Góré akkor is dolgozna, még többet, hogy megtegye azt, ami a kötelessége, amire születik az ember.

Góré, bátyja, kezdj mán hozzá, mit nézed azt a hegyet?!, ordítja Márió, Góré pedig észbe kap, rohan a talicskához, felkapja a lapátot, és hányni kezdi a sódert, mint a gép. Azt nem tudja pontosan, mikor fizette ki a szállítmányt, sem azt, hogy mikor ment el a kocsi, de ez nem is fontos, a lényeg itt és most van, dologra, egy-kettő, nem állhat le a munka, így nem jutunk sehová.

Már az ötödik talicskát tolja, a kert végében növekszik a kavicsos homokdomb, mikor Márió éles hangja ismét megüti a fülét.

Góré, öregem, te tényleg nem vagy ma formában, hát ilyennek kell lennie egy ragasztónak? Mintha egész nap csak álmodoznál, az Isten áldjon meg, hát úgy hozzáragadt a vödör aljához az anyag, hogy hajíthatjuk ki az egészet a szemétbe! Figyelj mán oda kicsit, nem volt ingyé ez se. Nincsen baj, ne vágjál ilyen fejet, nem haragszom rád, csak legközelebb ne kalandozzál el. Na, keverjél új ragasztót, de gyorsan, és meg ne lássam, hogy bambulsz, mert Keri mindkettőnket kinyír.

Góré pedig már rohan is, bontja a szürke port, önti hozzá a vizet, és kavarja, míg sűrű és ragadós nem lesz, mint az emlékezet.

(Illusztráció: Robert L. Terrell)