A szegényvilágnak külön bejárata van, állítólag azért, mert orrfacsaró a bűz odaát, elevenen rohadnak el odaát, némelyek szerint viszont nem is a szegényvilág van odaát, hanem ideát van egy kurva nagy szemétlerakat,-kat,-kat,-kat.
Az persze köztudott, hogy a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól. Nos, ha és amennyiben a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól, akkor a szegényvilág nem evilág része, azaz vegytiszta terminológiai feketelyuk, ami egyrészt messzire vezetne minket, másrészt, hiszik vagy sem, mégis akad látogatója.
Átmegy hozzá a retorika. Minden hétköznap reggel átmegy egy pallón a retorika, a léc inog alatta, egyensúlyoz a retorika, súlypontja mindig máshová esik, és talán ettől, szóval, ezért olyan bizonytalan alatta e tákolmány: az egyszál deszkaléc.
Ha behatolok a szegényvilágba, akkor megszólítom a szegényvilágot, szót értek vele, mert mégiscsak én vagyok erre a legalkalmasabb, a retorika. Behatol a szegényvilágba a retorika, néz, néz, és nem lát senkit, akit megszólíthatna. [Rögvest igazolódik, ha és amennyiben, a szegényvilág különleges státusa,-sa,-sa,-sa.] De amíg odaát látható emberből sok van, láthatatlanból viszont kevés, addig itt, a szegényvilágban pont ellenkezőleg, se vége-se hossza, hatalmas pusztaság az egész.
A retorika nem érez bűzt, azt mondja erre a pusztaságra, a szegényvilág, íme, kegyetlenül szép, ami – történetesen – úgy hangzik, mintha azt mondaná: szolidaritás és esélyegyenlőség. És a retorika máris nincs egyedül, máris megkétszereződik, látja a szolidaritást, az esélyegyenlőséget, a retorika. Megy tovább a retorika, megy, és végre meglát valakit, akinek bemutatkozhat. Bemutatkozik, majd így folytatja:
– Te vagy a szegényvilág, ugye?
– Te vagy a szegényvilág, ugye? – visszhangozza a szegényvilág, mire:
– Nem, nem, én, én, a, a, retorika, retorika, vagyok, vagyok.
Ekkor az egész = mindenki, a retorika = a szegényvilág /egyszerre/ lefagy = tehetetlen görcsbe rándul össze.
A retorikát megszállja az elmélet démona, a tehetetlenséggel szemben kifejtett aktivitás, azaz felvesz egyfajta kényszermozgásos alakzatot: pleonazmus. Nem csoda hát, hogy a szegényvilág beteg, nagybeteg, ekképp okoskodik, ebben a pusztaságban egy halál felfoghatatlan, tizenegy csecsemőhalál felfoghatatlan, ötvennégy elégett emberhalál felfoghatatlan, kétszáz áradásban megfúlt halál felfoghatatlan, ötszáztíz… sorolja tovább a retorika, végül ettől valamelyest, hogy milliókkal számol, és hogy így néven nevez, katasztrófát katasztrófának, halált halálnak, megnyugszik (ez az élet rendje). A szegényvilág addig baszik, böfög, fingik, szarik, és okád.
A szegényvilág suttyó, nem tud viselkedni, de majd én megtanítom (: pedagógiai furor). Nekifog a retorika, hogy megtanítsa, mi az a kulturált viselkedés (: pedagógiai furor). A szegényvilág azonban önmagával van elfoglalva, úgy él, mintha nem volna sem esélyegyenlőség, sem szolidaritás, csak baszás, böfögés, fingás, szarás, okádás – és a retorika.
Ó, az én életem nem az ő élete, és az ő élete nem az enyém, mégis, mondja a retorika, mégis, a szegényvilág fel fog zabálni engem, és én hagyni fogom, hogy a szegényvilág felzabáljon. Felzabáljon, de előbb rágatlanul lenyeljen, kiokádjon, megemésszen, mert a szegényvilág ilyen – mikor eszik, nem eszik, hanem fal, a mértéktelen fogyasztás, a rosszullétig zabálás pedig meglehetősen normatív, falásnak nevezzük. Mivel éhes, most sincs mivel jóllaknia. Mert a szegényvilág a szegényeké, akik megeszik az áramot, a vasat, a palagázt, a benzint, a kultúrát, az óceánmélyi digitális kábeleket, megeszik a szívet, a májat, a farhátat, mert a szegényvilágban az erős megeszi a gyengét. Oka van annak, azért ilyen: anyanyelve az erőszak, kezének simogatása pedig ütés.
Én viszont csak vigasztalást hoztam, elrendeződést hoztam, hierarchiát hoztam. Mert szeretem, ha valami lehatárolt, kerek, és stílusa van.
Milyen kár, hogy nem tudod, micsoda az: ökológiai egyensúly, mitöbb: parabiózis, sőt, hogy: parallelepipedon – amikre én, a retorika, sokat adok – effélék híján belefulladsz a takonyba, a hányásba, a szarba és a szemétbe. Mit tudsz, te, szegényvilág, ha legalább kíváncsi lennél, nyitott és érdeklődő, mit tudsz, mondd, még azt sem tudod, mi az a Higgs-bozon (allegória), s idéz a retorika, idéz mindenféle érdemes szerzőt, amikről a szegényvilág még sose hallott, krimiszerzőt, lexikonszerzőt, bestsellerszerzőt, meg nagyszerű szerzőszerzőt, meg egyszerű szerzőszerzőt, akiket illene felismerni, mert belőlük sok van, hülyéje, te. Jajt kiált a retorika, s nyomatékosítja megint: hülyéje, te.
Rájöttem, – rikkantja kicsivel később. – Rájöttem, de úgy, mint aki elülte a seggét, vagy mint a szar, ami felkerült a polcra, és máris azt hiszi magáról, hogy lekvár, bizony, hogy rájöttem! S bizony ez két teljesen épeszű gondolatmenet, ami itt hever a sárgás-agyagos földön, itt és most találkoztam vele, de úgy, mint az Ember, aki nem vitte semmire, találkozhatik az Emberrel, aki vitte valamire.
Hiszen ellenszenves egy követelmény, valóságos utópia az, aminek nincsen valóságfedezete, és meg ne haragudj, szegényvilág, nézem jobbról, nézem balról, nincs itt egy deka fedezet sem, lógsz bele a semmibe.
Szívemre teszem a kezem, úgy mondom neked, – esküszik a retorika, és hozzáteszi a tények kedvéért: – betűíró, hangjelölő a magyar abc, betűből-hangból állok. Nincsen nekem se kezem, se lábam, de még orrom sincs, vak is vagyok, süket is, nyelvemmel mégis világokat állítok, az ám! Sajnos mégsem tudok olyan világról, nincs az a performatív aktus ba’meg (példamondat: Csukd be az ablakot!), amivel téged megnyugtatóan szilárd alapra helyezhetnélek, ergo: pont – se felszólítás, se becsukás, se ablak, se névelő.
Ugyanakkor, – árnyalja kissé, s ez az efféle végletes elgondolások velejárója, meg muszáj neki valahogy lezárni a beszélgetést – ez a te esélyed is, az egyetlen esélyed, mert holnap, ha lesz még holnap, s miért ne lenne, megint eljövök hozzád! – Mára viszont befejeztem, ma már nem tudok mit kitalálni, vonja meg a vállát, egyszerűen nincs jobb ötletem, holnapra viszont, derül fel, megálmodom és megint-minden-kezdődik-elölről.
Illusztráció: Jean Siméon Chardin: The Silver Tureen
