A kortárs magyar irodalmi szcéna aktív követőinek nem kell bemutatni Kun Árpád Déry Tibor- és József Attila-díjas költőt, írót. 1989 óta jelennek meg művei: verseskötetek (Ilion, Bál, Medárdus énekel, Véletlen madár, Szülsz) és egy novellafüzér (Esőkönyv), majd egy regényciklus (Boldog Észak, Megint hazavárunk). Kun Árpád 2003 óta él külföldön: két évig a bordeaux-i egyetem magyar nyelvi lektoraként dolgozott, aztán 2006-ban családjával Norvégiába költözött. Azóta is ez az otthonuk. A négygyermekes családapa, aki a kutyájával jár a kert végi erdőbe futni, azt mondja, örömalapon él: sok mindenben meg tudja találni azt, és úgy érzi, Norvégiában ez nem is nehéz.
Két regényéről keveset kérdezem, azokat ismerjük. Tudjuk, hogy mindkettő egyfajta fejlődésregény, amelyekben képzelt és valós tapasztalatok, földrajzi és belső utak párhuzamai és ellentétei munkálnak. A 2003-ban megjelent, Aegon-díjas Boldog Észak nagy olvasói siker lett, a kritika is méltatta. A Megint hazavárunk című második regényt aztán többen bírálták nyers őszintesége miatt, illetve a szerző kissé veszélyes fiktív-önéletrajzi játéka miatt: a Kun Árpád nevű, sokszor kevéssé szimpatikusnak titulált főhős története, világlátása nem azonos a szerzőjével. A névválasztás, amely a szerző szerint arra a fikcióra épül, hogy az életéről ír mégis megnehezíti az olvasó számára a kettő közötti különbségtételt. Mindamellett a Megint hazavárunk amúgy is nehéz olvasmány: a fizikai utazás mellé rendelődő, az emlékek közt tett belső utazás kínos nyersességgel tárja fel a személyiségfejlődés útjait, a hangsúly nem is az utazás célján, inkább a megtett úton, és a személyiségre, kapcsolatokra gyakorolt hatásán van. Fikció és önéletrajzi élmények keverednek a Boldog Északban űzött szerzői játék során is: addig hittük, hogy a ki- és elvándorlás mentén felfűzött másik fejlődésregény Aimé Billionja és Grétéje valós személy, míg Kun Árpád le nem leplezte, hogy nem többek az őt ért norvég benyomások és történet-darabkák fikciós összességénél.
A ciklus harmadik darabjáról, készülő regényéről, nem szívesen beszél, így az alig kerül szóba. Annyit azért elárul, hogy ugyan tervben volt, de a második regény Kun Árpádjával szemben mégsem tesz majd igazságot. Beleunt az életrajziságba, inkább elment egy olyan fikció irányába, ami talán végül mesében fog végződni. A képzelet felé azért nyitja történeteit, mert úgy érzi, az, ami a valóságban megtörténik velünk és az, amit elképzelünk, egyaránt hatnak az életünkben. Nevetve mondja: megint attól fél, hogy jól fog végződni a regény, mint ahogyan az első kettő is végződött. „Van egy nagy nyomás, azzal kapcsolatban, hogy mi a komoly könyv” – mondja. „Az mindig olcsónak tűnik, ami jól végződik, amiben azt éled meg, hogy tulajdonképpen érdemes élni. Az Hollywood. Ha a szenvedésnek van értelme, az mindig olcsó.” Így aztán még nem tudja, a harmadik regény az első kettő által kijelölt boldogságspektrumon hova esik majd.
Több szó esik az alkotófolyamatról meg a norvég írói létről. Ahogy mesél, egy olyan író hétköznapjai bontakoznak ki, aki folyamatosan egyensúlyoz a magyar nyelvű írás, a nagycsaládos mindennapok és a norvég kultúrában, norvég nyelven végzett fizikai munka között. Úgy tűnik, nemcsak regényekre való élményeket nyer ebből, de mintha az egyensúlyozás feszültsége gerjesztene olyan energiát, ami a kreativitását hajtja. Tapasztalata szerint a szellemi munka annyira ki tudja zsigerelni, hogy nem mindig marad ereje jót írni. Azt mondja, ha fizikai munka miatt nincs ideje alkotni, sokkal termékenyebbnek érzi magát. A Boldog Észak és a Megint hazavárunk megírása során például időskorúak mellett dolgozott egy elszigetelt, fjord melletti kisvárosban. Ez az egzotikus elszigeteltség, meg a szellemet érintetlenül hagyó kétkezi munka és a négygyerekes családi élet szoros menetrendje használt az alkotókedvének. Közben nem áll meg útkereséseiben sem: beszélgetésünkkor épp új munkahelyet keres, és pedagógusképzésen vesz részt. A háromhetes pedagógus-gyakorlat, ami átmenetileg ismét távol tartja az írástól, megint az alkotást segíti. Azt mondja, most, amikor igazán nincs ideje nekiülni az írásnak, most látja át igazán, mit kell még „elrendeznie”, megírnia készülő regényében. Kell ez az időszakos távolság a szerzői összeszedettséghez. Közben az alkotás egyre fontosabb a teljesség érzéséhez, létszükséglet: a fizikai munkában töltött hétköznapok nélkülözhetetlen ellenpólusa, hogy mesél, és ehhez van magyar nyelvű hallgatóság, olvasótábor.
Máshol is mintha az ellenpólusok energiamezeje teremtené meg számára a harmóniát. Arról beszél, hogy kialakult egy balansz a közelség és távolság között a magyar írói szellemi közeggel fenntartott kapcsolatában is, ami szintén jót tesz az ihletnek: nem biztos benne, hogy főállású íróként, Magyarországi életben ennyire sikerülne felvenni ezt a termékeny távolságot a szcénától, azt a csöndet, amiben írni lehet, bár azt nem tudja megmondani, hogy ez miért van így. A magyarországi szakmabeliekkel eltöltött időszakok és a fjord elzártsága egyaránt jót tesznek az írásnak.
Sok helyen mondta már azt is, hogy van benne egyfajta hontalanság-érzés, valamiféle kívülállóság, ami Magyarországon jobban zavarta, ám Norvégiában élő külföldiként sokkal magától értetődőbb az élmény. Elsősorban a családjához, a családjába kötődik, a földrajz sok szempontból másodlagos. Ez a máshová nem kötődés pedig lehetővé teszi, hogy több helyen is működjön ez a boldogságalapú lét, amiről beszél. Kívülállása regényírói ethosz is, ebből az érzésből alkot, hiszen egy prózaírónak alapvető, hogy – ahogy Kun Árpád fogalmaz – az alkotás során Istent játszik a szereplőivel, a cselekménnyel, kívülről és felülről látja a történetet és a sorsokat.
Arra a kérdésre, hogy mi lesz majd, marad-e az otthonuk Norvégia, jönnek-e valaha haza vagy költöznek-e máshová, nem tud, nem is akar válaszolni. Azt mondja, az a saját életfilozófiájának arcul csapása volna. Azt látja, hogy azért boldogtalanok az emberek, mert azzal vannak elfoglalva, hogy mitől kell majd félni a jövőben. Ezért hát ő úgy döntött, inkább a pillanatban él.
A szövegben közölt minden fénykép Kun Árpád tulajdona.
