Mint az közismert, a türoszi Apollonius király lánykája, Tarsia nem volt túlságosan szerencsés teremtés[1]. Édesanyja (állítólag) belehalt az ő születésébe, édesapja vándorútra indult, a kislány nevelődése idején senki sem tudja, életben van-e.  A „gaz” nevelőszülők Tarsia életére törnek, és egy rabszolgájukkal meg akarják gyilkoltatni. De szerencséjére (szerencséjére?) a kislány életben marad, lelketlen rabszolgakereskedők eladják Mytilénébe prostituáltnak. Ámde a bordélyban csoda történik: a kuplerájba betérő férfiak meghagyják Tarsia szüzességét. A lány oly „szívhez szólóan” adja elő hányattatásait, hogy kliensei megkönyörülnek rajta. „Mind emberek vagyunk”, mondja Athenagoras, az első vendég, aki nem akárki, hanem Tarsia jövendő férje (és Mytiléné fejedelme).

Honnan van Tarsiának, a sorsüldözött lánykának ilyen fantasztikus beszélőkéje?
És miért ragaszkodik ilyen makacsul saját méltóságához?

Lehetséges-e, hogy csak Apollonius király lányának voltak „hányattatásai”? A bordélyház többi rabszolgájának nem? A többi lánnyal soha nem történt semmi igazságtalan?

Miért csak Tarsia képes kibeszélni magát a rettentő megaláztatásból?

A Historia Apollonii Regis Tyri, ez a középkorban oly népszerű, később Shakespearet-t is megihlető antik regény (melynek egy izgalmas, Ottó-kori töredékét nemrég találták meg az OSZK-ban[2]) csak utalásokkal érzékelteti Tarsia „belső fejlődését”. Apollonius király gyermeke művelt, öntudatos lány, aki dajkájától hallott saját édesapjáról és édesanyjáról. Emellett olyan városban nevelkedik, ahol apja szobra áll a főtéren, aki egyszer (az ő születése előtt) megmentette az éhínségtől Tarsus polgárait.

Mi a szobor funkciója ebben a történetben? Ez a kulcsfontosságú műalkotás nem lehet túlságosan élethű – Tarsia nem is ismer rá saját apjára, mikor számtalan hányattatás után személyesen is viszontlátja. Más tekintetben sem „ismer rá” a szerencsésen meglelt Apolloniusban, ebben az önsajnálatra hajlamos, depressziós roncsban a bálványozott édesapára, akinek a puszta létezése – ismeretlenül is – segített túlélni a bordély borzalmait. De ha az apa ennyire nem méltó a saját szobrához, akkor mi az igazság Tarsia önmagáról mesélt történeteiben?

Egyáltalán mire valók igazából a szobrok? Ezek a furcsa emlékjelek, melyeket az idő szakadékai fölött helyezünk el, hogy emlékeztessenek…

Emlékeztessenek, de mire is?

Nem hamis Apollonius király szobra, aki felesége halála miatt érzett regényes búskomorságában vadidegenekre bízza csecsemőkorú gyermekét? Aki képtelen felelősséget vállalni árván maradt kislányáért? De ez a hamis szobor Tarsia számára azt jelenti, hogy volt valaki az apám… ezért nem lehet velem akármit megtenni. Hisz a személyes létezésem is azt bizonyítja, hogy kellett lennie apámnak és anyámnak, tehát létezik az időnek valamiféle iránya… És ha volt múlt, akkor talán lehetséges valamiféle jövő is. A Tarsus kikötőjében felállított apaszobor a személyes sors lehetőségét villantja fel a bántalmazott gyereklánynak.

És Tarsia tényleg nem akárki: van (lesz) valamiféle története. A gondosan őrzött méltósága, ékesszólása kápráztatja el a bordély látogatóit. És Tarsia nemcsak önmagát szabadítja meg a kuplerájból, hanem néma és engedelmes sorstársnőit is, akik épp a hősnő makacssága révén nyerik vissza a szabadságukat. A középkor persze ismert hősi, önfeláldozó királynőket. De Tarsia makacs autonómia-küzdelme az, amely legkönnyebben értelmezhető gendertudományi szempontból is.

Nem Apollonius királyé az egyetlen hamis szobor.

Az ünnepélyes emlékművek, hálaadó szobrok és más effélék többnyire valami kataklizmára, az idő szakadására figyelmeztetnek. Én gyerekkoromat egy olyan kisvárosban töltöttem, ahol győzelmi, orosz tankok álltak a város főterén, és egy kinyúló ágyúcső (vagy mi) épp nagyapám hajdani rőfösboltját vette célba. A játszótér messze volt, és én a város számtalan gyerekével együtt ezeken a tankokon tanultam meg csimpaszkodni. Ez volt a mi mászókánk. Egy ideiglenes szobor, mely eltakarja az 1945 előtti emlékmű helyét.

De a régi emlékmű vajon mit takart el? Milyen emlékét, időjelét a magyar középkornak, az osztrák vagy török időknek?

A győzedelmes Szovjetúnió ormótlan fegyverei nem a marxizmus-leninizmus örökérvényűségére figyelmeztettek, hanem arra, hogy megint történt velünk valami. Hogy meghasadt az idő újra. Hogy történt valami, amit át kell nevezni, ami fölött már megint nem lehet napirendre térni. Talán csak annyi, hogy a főteret most épp nem Erzsébet térnek, hanem – micsoda irónia! – Szabadság térnek nevezik.

Milyen lenne Tarsus városa szobrok nélkül? Vagy egy kelet-közép-európai kisváros, ahol immár semmi sem figyelmeztet az idő múlására? Az idő rétegeire, a bűnökre, az igazságtalanságokra, a hódítókra, a katasztrófákra? Ahol nincs min összeveszni, mert senki sem biztos abban, hogy egyáltalán történt valami… Ahol nevetséges tűnődni azon, ki lehetett Tarsia apja, hiszen nem számít — mindenki azt képzel, amit akar. Hogy volt-e édesapánk, még ebben sem lehetünk biztosak. Egy ilyen társadalom szakadatlan jelenben él – nem az emlékezők vagy a hatalom próbálja (szégyenből, érdekből, nagyzolásból, hóbortosságból) az időt meghamisítani, hanem a múlt magától kitörlődik.

Egy ilyen világban Tarsiának nincs mit mesélni.

És egy ilyen társadalomban becsület vagy méltóság sem létezik többé. Mert ha az idő nem valamilyen, akkor nincs értelme megváltoztatni. Akkor nincs mi ellen lázadni.

Tarsiának nincs más dolga, minthogy megfelelően kiszolgálja a következő vendéget. Frissen, engedelmesen. Naprakészen.

A jelen rabja marad a sorstársnőivel mindörökre.

[1] A remek regény magyar fordítása itt megrendelhető: https://www.antikvarium.hu/konyv/apollonius-kiralyfi-minikonyv-25381

[2] http://mandarchiv.hu/cikk/306/Apollonius_pictus__egy_illusztralt_keso_antik_kalandregeny

és http://real.mtak.hu/3917/1/Boreczky_Nemeth_Apollonius.pdf

Illusztráció:
Magritte: A kettős titok