– Hogy érted azt, hogy nem mersz olvasni?

Katinka kikerekedett szemmel bámulta jellegtelen barátnőjét, miközben gondosan manikűrözött keze mögé rejtette elképedését.

– Nyomasztanak a történetek. Akaratosak – felelt Veca az olyan emberek fáradtságával, akik már sokadszor magyarázzák el a dolgot. Feltolta orrán fémkeretes szemüvegét, és folytatta a friss könyvek fotózását és katalogizálását.

Villamos sikított be a körútról, amikor egy ballonkabátos férfi elhagyta az üzletet. Az utca sürgése felkavarta a csenddel bélelt szűk helyiséget, egyedül a levegőben csillogó porszemek hulltak tovább lustán, hogy megtalálják helyüket a könyvek élén.

– Már ne is haragudj, de akkor miért egy antikváriumban dolgozol? – kérdezte Katinka. Nem eresztette a témát, még volt egy bő órája a délutáni pletykálásra.

Veca négyütemű ritmusban folytatta a munkáját: fotóz, adatot rögzít, ellenőriz, validál. A napi rutin élettelen tárgyakká redukálta a gondolatokkal megtöltött lapokat. Kinek a mesterműve, kinek a hobbija alakult adathalmazzá a kezei közt. Egy idő után a könyvek lehettek volna akár dátumozásra váró konzervdobozok is.

– Tényleg nem akarok beleszólni, de hogy nyomaszthat az összes könyv? – firtatta tovább Katinka. Felvett egy kék golyóstollat a pultról, és megállás nélkül kattogtatta.

Veca összehúzott szemöldökkel koncentrált a lapmonitorra, végül felsóhajtott, és nagyot nyújtózott.

– Úgysem hinnéd el.

– Fogadjunk.

– Miben?

– Mindegy, neked úgyis mindent elhiszek – nevetett fel a fiatal nő. Gurgulázó kacagása rendszerint egy csapásra a középpontba emelte, de a könyvtornyok között ezúttal csak a pormacskákat mozgatta meg. Azok összeverekedtek, és játékosan gurultak a kis helyiség hátsó része felé, nyomukban megreccsent az ósdi parketta.

– Rendben – egyezett bele Veca, és összefűzte ujjait a tintafoltos pulton. – Ha nem hiszed el, egy hétig viszed a boltot.

Katinka megforgatta karikagyűrűjét, dús ajkával elgondolkodva csücsörített, majd ujjaival végigfésülte frissen vágott haját.

– Tudod, hogy Robi mindig forrón kéri a vacsorát. Úgy szereti, ha akkor veszem ki a sütőből, amikor hazaér. Te később zársz.

– Nem kötelező fogadni – tárta szét Veca ártatlanul a karját, ám lénye lassan éledve vibrált.

Katinka nagy lendülettel tette le a tollat az asztalra. Barátnője fakó kardigánja alól kikandikáló csíkos blúzában tökéletesen beleillett a helyiségbe, akár egy életre kelt könyv. Veca? Igen, megvan, balra hátul hármas polc, a középkornál. Mégis mi hihetetlent mesélhetne?

– Legyen.

Katinka remegve fogadta Veca határozott jobbját. Amikor nyirkos kezük összeért, libabőr futott végig a gerincén, és a padlóhoz kötötte. Menekülve kapta fel magassarkúba bújtatott karcsú lábát a földről. Veca hozzá hajolt a pult felett, a könyvespolcok előre görnyedve követték a mozdulatát.

– Elárulok egy titkot – suttogta Veca. – A könyvek mind-mind korábban élt emberek történetei. Az írók csak felidézik az életüket, és megörökítik az utókornak.

– Ez badarság – tiltakozott Katinka.

Egy bőr kötet hangos puffanással zuhant közéjük a pultra. Katinka felsikkantott. Veca maga felé fordította a könyvet, és sisteregve pörgette át a megsárgult lapokat. A sorok hívták, egész szellemét maguk közé szippantották, és kiéhezve követelték a feledéstől való megmentést.

– Mert a sci-fivel mi van? – A felszólítást Katinka zsongása zavarta meg. Két kézzel támaszkodott a pultra, miközben kikezdhetetlen érveit állította csatarendbe. – Az a jövőben játszódik, az senkinek sem a lenyomata, vagy mije.

Veca becsukta a könyvet és amint felemelte, a helyiség megperdült körülöttük; immár Katinka állt az eladó helyén.

– Csak egy hét, amíg rendbe hozom ezt a történetet – ígérte Veca.

– Hogy érted, hogy rendbe hozod?

– Keresek valakit, aki a mai szavakkal adja át a világnak a lényegét, mielőtt végleg eltűnne – felelt integetve Veca, és a kirakat melletti könyvszekrényen keresztül kilibbent a boltból.

 

 

Illusztráció: Min An.